ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Húzzunk határvonalat
a szociológia és a teológia között!

Beszélgetés János Cs. Andrással

János Cs. András (Andrew C. Janos) a politikatudományok professzora a University of California (Berkeley) egyetemen. Legfontosabb művei: Modernization and Decay in Historical Perspective: The Case of Romania (1977), The Political of Backwardness in Hungary, 1825–1945 (1981), Politics and Paradigms: The Changing Theories of Change in Social Science (1986), East Central Europe in the Modern World: The Politics of the Borderlands from Pre- to Post-Communism (2000). Ez utóbbi könyve a Helikon Kiadó gondozásában a tervek szerint 2002 őszén jelenik meg Haladás, hanyatlás és hegemónia Kelet-Közép-Európában címmel. Munkásságának értékelését adja: Jean-Pierre Platteau: Das Paradoxon des Staates in wirtschaftlich rückständigen Ländern (Oesterreichische Zeitschrift der Soziologie, Bd. 4. 1984. Nr. 9.), Galló Béla: A túlélés tudománya: a nemzetközi viszonyok vetélkedő elméletei (Helikon Kiadó, Budapest, 1999. 118–124.) és Victor Rizescu: Revista lui Andrew C. Janos (Revista Romana de Stiinta Politica. Bukarest, 2001. december).

Melyek voltak személyes és szakmai életútjának fontosabb állomásai?

1934 februárjában születtem Budapesten és itt nevelkedtem. Erdélyi családból származom mindkét ágon. Ott él most is az egész rokonságom, kivéve a fiatal generáció azon tagjait, akik már elvándoroltak a messzi külföldre. Apám az első világháború után jogot végzett Budapesten s ügyvéd lett, az ötvenes években építőmunkás, majd bérelszámoló, élete alkonyán pedig, a Kádár-korszakban újra ügyvéd. Én magam a Rákosi időkben az érettségi után nehézségekkel kerültem be az akkor működő Idegen Nyelvek Főiskolájára, ahol 1955-ben diplomáztam. Az 1956-os enyhülés idején a Corvina Könyvkiadóban dolgoztam. Ez a rövid idő érdekes élménye volt életemnek. Munkatársaim nagy része a Rajk- és más koncepciós perek túlélőiből toborzódott. Ugyancsak ott volt az akkor bukott és később kivégzett Gimes Miklós újságíró, akivel együtt dolgoztam néhány német nyelvű kiadványon. Szintén a stábhoz tartozott a nemzetközi intrikákból ismert, s kettős ügynökösködéssel vádolt Noel Field, aki 1952-ben tűnt el Prágában, majd 1955-ben bukkant fel Budapesten. Field sok esztendős meghurcoltatása ellenére is Magyarországon maradt, sőt
a forradalom után még párttag is lett.

A forradalmat Budapesten éltem végig, s november végén szöktem Ausztriába. Bécs mai szemmel kopott város volt, de az akkori Budapesthez képest földi paradicsomnak tűnt az összes magyar menekült szemében. Barátok segítségével kaptam lektori állást egy kiadónál, s a jogra is beiratkoztam, ahol az első államvizsgát letettem. Néhány hónap múltán azonban kezdtem kapiskálni, hogy Bécs nem a világ közepe, s egy kelet-európai menekült számára Ausztria inkább a korlátolt lehetőségek hazája. Kivándoroltam hát az Egyesült Államokba, ahol – nem kis szerencsémre – felvételt és szerény ösztöndíjat nyertem a Princeton Egyetem Woodrow Wilson Közigazgatási és Külpolitikai Intézetébe (Woodrow Wilson School of Public and International Affairs). Itt megszereztem a magiszteri minősítést, de a legtöbb kollegám előtt nyitva álló ígéretes gazdasági pályákra kevés esélyem volt, mivel nem voltam amerikai születésű, sőt akkor még állampolgár sem. Ezek a kritériumok akkor sokkal erősebben estek latba, mint manapság. Így azután rövid habozás után felvételt kértem és nyertem az egyetem politikai fakultásának doktori programjára. Az akadémiai pályára tehát a körülmények kényszerítettek. De hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt, s hogy professzor lettem, s nem, mondjuk, „marketing manager” egy olajvállalatnál. Ha most újra kezdeném, csak a mostani pályámat választanám.

Doktori disszertációm az akkor divatos modernizációs paradigma prizmáján keresztül vizsgálta a kelet-európai iparosodás politikai velejáróit, különös tekintettel az úgynevezett „politikai emberek” és osztályok szerepére. Ez a téma akkor újszerűnek tűnt, mert a marxizmus hatására az amerikai történetszociológusok, mint például Barrington Moore még olyan gazdasági eredetű osztálykategóriákban gondolkoztak, mint a burzsoázia, arisztokrácia, munkásság és parasztság. Ebben a miliőben érveltem azzal, hogy az elmaradott társadalmak életében központi szerepet játszanak azok az emberek és osztályok, akik saját érdekeiket nem más osztályok szolgálatában, hanem az államhatalom megszerzésében keresik. Ez a gondolat, mely Mannheim Károly szabadúszó értelmiségének egy kidolgozottabb változata, „politikai osztály” vagy „államburzsoázia” címke alatt későbbi munkásságomban is újra meg újra felbukkan.

Princetonban nagy hatással volt rám témavezető professzorom, a ma is élő Gabriel Almond, akit akkor az empirikus politológia egyik vezéralakjának tartottak. Igaz, akkor az amerikai társadalomtudományok a vajúdás állapotában voltak. Minden kutató arra törekedett, hogy időszerűt szűrjön le a régebbi európai szociológiai irodalomból. Ez néha torz eredményeket szült, mert míg az európai tradíció ambivalens vagy pesszimista módon viszonyult a modern indusztriális társadalomhoz, addig az akkori amerikai kutatók mérhetetlen optimizmussal szemlélték a világot. Míg Weber, Toennies és Durkheim aggódva írtak a modern indusztrializmus személytelenségéről és a gazdasági szükségletek „vasketrecéről” („Ein stahlhartes Gehäuse”. In: Weber: Die protestantische Ethik. Gütersloh: Verlag Mohn, 1984. 188–189.), addig az amerikai értelmezők, közöttük Talcott Parsons, Walt Rostow és Almond az ipari kapitalizmust az emberiség fejlődésének csúcspontjaként kezelték. Ez az optimizmus akkor általános volt, s csak az utókor szemében tűnik visszásnak és kétségesnek. Ezt később megírtam a Politics and Paradigms című könyvemben, ami korábbi patrónusaim körében bizonyos ellenérzést váltott ki. Ennek ellenére egykori pártfogóimra a mai napig meleg barátsággal és hálával gondolok vissza.

1961-ben doktoráltam, s két évig szerződéses gyakornokként Princetonban oktattam politikaelméletet, illetve az első éveseknek szánt „Bevezetés a világpolitikába” elnevezésű tárgyat, először a nagyhírű Reinhold Niebuhr filozófus-teológus-politológus első asszisztenseként, később társaként. Niebuhr a második világháború idején a liberális elit intellektuális mentoraként vált híressé azzal a tézisével, hogy míg a fasizmus a német romantika sötétségéből fakad, addig a kommunizmus a francia felvilágosodás eltévedt gyermeke, melyet békéltető politikával jó útra lehet téríteni. Ezt 1943-ban írta a Children of the Light and Children of Darkness című könyvében. Húsz évvel később azonban már más húrokat pengetett, sőt azt lehet mondani, átesett a ló másik oldalára, egy kalap alá véve a fasizmust és a kommunizmust. Paradox módon nekem, a kommunizmus menekültjének kellett szovjetellenes kirohanásait csitítgatni azzal érvelve, hogy szemináriumaink már kezdenek egykori budapesti marxista szemináriumokra emlékeztetni.

A modernizáció imádata és a kommunizmus diabolizálása már princetoni éveimben kezdte alakítani szakmai filozófiámat, bár az csak később öltött teljes formát. Röviden kifejtve úgy gondolom, hogy szakmai kötelességünk éles vonalat húzni a teológia és a szociológia, valamint a gyakorló politikus és az akadémiai kutató között. Míg a politikus és
a teológus természetszerűen diabolizál, úgy a professzor kötelességszerűen relativizál és deszakralizál. Ezt az elvet követtem a hidegháború idején a szovjet–kelet-európai politika oktatásában. Ugyanezt az elvet követem a posztkommunizmus és az európai integráció tudományos megítélésében, mely tárgyak (és a demokratizálás) tanítása manapság egyre inkább valamiféle katekizmusra emlékeztet, melyben a jó és a gonosz ütközik össze apokaliptikus-didaktikus módon. Magamnak is vannak előítéleteim és ideológiám, de a tanításban ezeket tompítja annak tudata, hogy mivel az ember nem tökéletes, ezért intézményei sohasem nélkülözik az ellentmondásokat.

Hogy e kitérő után visszatérjek szakmai életutamra, 1963-ban elhagytam Princetont, miután sikeresen megpályáztam egy már besorolt állást mint tanársegéd (Assistant Professor) a University of Californián, Berkeleyben. (Ez a cím, mint köztudott, Amerikában inkább a próbaidőre, mint az asszisztenciára utal.) 1969-ben már mint docens (Associate Professor) tanítottam a Harvardon, majd elfogadtam egy meghívást a Román Akadémia Társadalom- és Politikatudományi Intézetétől (Academia de Stiintele Sociale si Politice). Ez utóbbi meghívás részben az akkori román-amerikai barátságból fakadt, részben pedig abból, hogy mind Berkeleyben, mind a Harvardon szorgalmaztam a román nyelv, történelem és politika oktatását. Hozzájárulhatott még az is, hogy a románok borsot akartak törni a magyar kormány orra alá, ugyanis tudomásukra jutott, hogy Magyarországra nem kapok beutazási engedélyt (s nem is kaptam 1977-ig). Akármi is volt a motívum, az akkori Romániában a politikát nemigen lehetett kutatni. A barátságos meghívás ellenére a Securitate állandóan a sarkunkban volt, különösen azonban feleségem sarkában, aki német származású, s akinek semmi köze nem volt se Romániához, se Erdélyhez. Maradt hát a feketelistán lévő román klasszikusok olvasása és a 19. századi agrártörténet, mely hozzájárult ahhoz, hogy bővítsem ismereteimet a gazdasági elmaradottsággal kapcsolatban.

1972-ben tértem vissza Berkeleybe. 1978 óta itt dolgozom mint egyetemi tanár (full professor), részben a politológiai tanszéken, részben a Szláv Kelet-Európai Intézetben, melynek egy ideig igazgatója is voltam, s mely tavaly óta felvette az Eurázsiai Intézet nevet.

Szakmai életútján melyek voltak az Önt leginkább foglalkoztató kérdések?

Szakmai érdeklődésemet az utolsó huszonöt évben három pontban foglalnám össze. Az első a gazdasági-társadalmi elmaradottság, s annak reprodukciója és következményei mind Kelet-Európában, mind világszerte. Ez a téma diákkoromban kezdte foglalkoztatni a politológiát, s számomra különösen vonzó volt e téma aktualitása Kelet-Európa szempontjából. E témáról sokat tanultam a század első felében működő román íróktól, akik a legutóbbi időkig ismeretlenek voltak szűkebb hazájukon kívül. Megemlíteném itt Constantin Dobrogeanu-Gherea, Stefan Zeletin, Mihai Manoilescu, Victor Madgearu és Constantin Radulescu-Motru nevét. Az 1970-es években igen érdekesnek találtam Immanuel Wallerstein professzor gondolkodását a centrum-periféria összefüggéseiről, de végül is a magam fejével és néhány kevéssé ismert amerikai neoklasszikus közgazdász hatására (mint a svéd származású Ragnar Nurkse) kezdtem foglalkozni a nemzetközi demonstrációs effektussal
s annak hatásával az elmaradottság reprodukciójára. Röviden így foglalnám ezt össze: a nyugati gazdasági fejlődés a fogyasztási kultúra újabb s újabb formáit hozza létre, s e fogyasztási kultúrák gyorsabban terjednek a perifériákon, mint maga a termelési rend, mely szükséges az új igények kielégítésére. Ez aláássa a privát tőkeakkumulációt, míg a fogyasztási igények ki nem elégíthetősége aláássa a politikai bizalmat. Az állam a gazdaság segítségére siet, de paradox módon csak gyorsítja ezeket a folyamatokat. A piac vesztesei, elsősorban a tradicionális földbirtokos osztályok a gazdaságból a politikába menekülnek,
s az államot arra használják, hogy önmagukat a nyugati középosztályok fogyasztási szintjére emeljék. Az összkép persze még valamivel bonyolultabb, s mint ilyen jelenik meg Magyarországról és Európáról írt tanulmányaimban, valamint Galló Béla fentebb említett értékelésében. Hozzáteszem, hogy mindez nem jelent abszolút determináltságot. Közrejátszhat
a piac, a véletlen és külpolitikai tényezők is, melyek kritikus pillanatokban megfordíthatják a reprodukciós folyamatot. Kelet-Európa mindebben nem volt szerencsés. Míg a 19. században a szintén elmaradott Skandinávia fő természeti exportcikke az építőfa és a papírpép volt – ami iránt az egyre inkább írástudóvá váló világpiac keresletet mutatott –, a kelet-európai export cikket, a gabonát tönkretette a beözönlő amerikai búza. A relatív elmaradottság reprodukciójához ugyanakkor még hozzájárult a német és szovjet hegemónia 1930 és 1990 között.

A másik témakör, amellyel kapcsolatban számos tanulmányt jelentetett meg, a kommunizmus jelenségének értelmezéséhez kapcsolódik.

Valóban. Érdeklődésemnek ez az iránya kezdettől fogva és szükségszerűen jelen volt, de csak a nyolcvanas évek elejére alakult ki teljesen. Gondolkozásom hajtóereje az akkor divatos értelmezésekkel való elégedetlenségem volt. Az egyik ilyen értelmezés a totális hatalom teóriája. Nem tudtam elfogadni, mert Max Webertől azt tanultam, hogy 1) az ember nem irracionális; 2) hogy mindenféle államhatalom valamiféle reciprocitáson nyugszik: valahol kell legyen valaki a hatalmi gépezetben, aki önérdekből vagy meggyőződésből, és nem puszta kényszerből támogat egy rendszert. A másik divatos verzió az volt, hogy a kommunizmus nem más, mint a modernizáció egyik útja, talán kicsit szükségtelenül durva eszköze. Ezt elvetettem, mert a szovjet iparosítást aligha lehet az angollal egy kalap alá venni. Nemcsak azért nem, mert az előbbit az állam, az utóbbit pedig a piac vezérelte, hanem azért sem, mert a szovjet indusztrializáció nem a társadalom, hanem az államhatalom érdekeit szolgálta. Angolul szólva: „it was industrialization not just by the state but also for the state.” Harmadszor, létezett az a balga verzió, neveket itt nem említek, hogy a kommunizmus nem más, mint egy alternatív társadalmi elosztási rendszer. Míg a kapitalizmus eloszt, a szovjet szocializmus újraeloszt. Ezt a nézetet egyenesen nevetségesnek találom, mert átnéz a kommunizmus teleologikus, célirányos és geopolitikai lényegén.

Az én elgondolásom szerint, melyet az itt közölt cikk tükröz, a kommunizmus ilyen célirányos rendszer volt kidolgozott geopolitikai koncepcióval. Kihívást jelentett nemcsak a világpiaccal, hanem a nyugati indusztrializmus hegemóniájával szemben is. Karakterét továbbá determinálta, hogy e kihívás a világ egyik elmaradott sarkából indult útra. A militarizált társadalom, melyet az alábbi cikkben leírok, a geopolitikai cél és a gazdasági elmaradottság kettős logikáját fejezi ki. Ez a koncepció ma többé-kevésbé elfogadott, de húsz évvel ezelőtt még hidegháborús íze volt. Ami mégis ebbe az irányba terelt, az számos német történelemszogiológiai írás, közöttük Leopold Ranke, Hans Delbrück, Friedrich Treischke, valamint a később fellépő Friedrich Meinecke, Otto Hintze és Max Lenz könyvei. Ezek közül angol nyelvterületen a szociológia talán csak Hintze néhány írását ismeri.

És a harmadik pont?

Érdeklődésem harmadik részét, a hegemóniát kelet-európai történelmi ismereteim táplálták. A 20. századi történelmet olvasva előbb-utóbb arra a következtetésre jutottam, hogy a klasszikus politikai szociológia kategóriái – a társadalmi munkamegosztás, a nemzeti kultúra és a gazdasági bőség vagy hiány – elégtelenek arra, hogy országok, elsősorban kis országok politikai rendszereit megmagyarázzuk. Itt ismét „segített” a német történelemszociológia, mely Rankétól Otto Hintzéig tanítja a külügyek primátusát (Primat der auswärtigen Politik). Ez azt jelenti, hogy a kaotikus nemzetközi rendszerben való túlélés legalább olyan fontos az állami intézményes rend kialakulásában, mint a gazdasági és társadalmi exigenciák. Ám amíg a nagyhatalmak egyenlő felekkel versengenek, a kis országok hamarosan a klientúra állapotába süllyedhetnek, melyben egy hegemón hatalom vagy hatalmi csoport szabja meg a politikai intézmények formáit, a társadalmi diskurzus szabályait és tabuit. Ebből a szempontból gondoljunk csak a 20. század Kelet-Európájára: az angol–francia hegemónia (1918–1933) kötelezővé tette a kiterjesztett választójogot és a kisebbségek védelmét; a német hegemónia (és nem a társadalmi fejlődés foka) hozta be az első egypártrendszereket; a Szovjetunió hozta az új egypártrendszert, s a posztkommunizmus idején a Nyugat a szabadpiacot és a demokratizmust. Ez persze nem azt jelenti, hogy a belső társadalmi és kulturális profil teljesen jelentéktelen tényezők. A hegemón tényező hatalma sohasem abszolút. Összeütközik a helyi valósággal, mely összeütközés következtében a kívülről importált rend bizonyos fokig korrumpálódik (legalábbis a hegemón hatalom szemében). Így lett az angol demokráciából Tisza Kálmán-i magyar parlamentarizmus, a leninizmusból kádárizmus, és az új demokratizmusból Milošević uralom. E kettősség, a külső és belső erők összeütközése a vezérmotívuma legutolsó és éppen fordítás alatt lévő könyvemnek.

Hogyan állnak jelenlegi kutatási tervei?

Maradék éveimben valószínűleg járom tovább a kitaposott utakat, talán a politikaelmélet területén. 1986-ban írott tanulmányom az európai szociológia amerikai sorsáról kezd elavulni, és a politikai szociológiában és gazdaságtanban egyre újabb motívumok jelennek meg. A történelemszociológia most éppen nem népszerű tárgy, a fiatalabb generáció inkább a kvantitatív modellek bűvkörében él. Az az érdekes, hogy az új, népszerű tendenciák némelykor szöges ellentétben állnak egymással. Parallel fut a „rational choice” modellek radikális utilitariánizmusa a kultúrák elsőbbségét hangsúlyozó elméletekkel vagy a kényszerpályák merev strukturalizmusa a teljesen kötetlen mozgásterek voluntarizmusával. E tendenciákról érdekes lenne egy újabb tanulmányt írni, annál is inkább, mert ezekről tartom a doktoranduszok számára kiírt szemináriumomat.

Jelenleg azonban eltérek a „kitaposott úttól”. Néhány éve monográfiát írtam Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásáról. Ezt a munkát most egy cseh kollegával bővítgetjük, összehasonlítva az etnikai konfliktusok kezelését a nemzetállamok korában és a szocialista internacionalizmus égisze alatt. Remélem, hogy a cseh és jugoszláv témájú könyvek dömpingjében végül is megjelenik ez a munka. Érdekelne továbbá a nacionalizmus, az internacionalizmus, a rasszisztikus és a liberális univerzalizmus etnopolitikai gondolkodásának összehasonlítása. 1999-ben egy nyarat töltöttem részben az Országos Levéltárban, részben pedig német archívumokban, ahol a magyar–német barátság történetéről szóló anyagokat olvasgattam. Ha valamikor erről tanulmányt írnék, annak ez lenne a címe: „A magyar–német viszony: egy viszonzatlan szerelem története.” Most, hogy elkezdtem újra magyarul írni, lehet, hogy ezt a tanulmányt anyanyelvemen publikálnám. Vannak még kósza terveim, de az élet nem végtelen.

Köszönöm a beszélgetést!

Én köszönöm szíves figyelmét és érdeklődését!

Budapest, 2001. július 9.

Az interjút készítette: Deák Ágnes

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail