ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Papp Sándor

Keresztény vazallusok
az Oszmán Birodalom észak-nyugati határainál

(Diplomatikai vizsgálat a román vajdák szultáni ahdnāméi körül)315

1.

Az Oszmán Birodalom a hódításai idején nagy alkalmazkodóképességet mutatott a frissen alávetett népek és kultúrák integrációja során. Ismert, hogy a birodalom területeit legalább négy eltérő formában kormányozták. Ezek közül csak egy volt a klasszikus oszmánnak tartott, s Anatólia legtöbb részén, de még inkább Ruméliában bevezetett vilájet-szandzsák rendszer.

A birodalom keleti és nyugati határvidékén a Portának alávetett, de belső függetlenségüket bizonyos mértékig megtartó államok jöttek létre. Az Égei-tengeren Naxos, a Kaukázusban Grúzia egyik része, Kartil, az Adria mellett Raguza és korábban Bulgária északi része (Sismán állama), de egy ideig Szerbia is hasonló viszonyban állt a Portával. Sőt azt kell mondanunk, hogy a Magyar Királyság 1526. évi veresége és királya, II. Lajos halála után 1541-ig szintén az Oszmán Birodalom hűbéres államának számított. Ezeken kívül egy régi iszlám dinasztia, a Giráj-család által uralt Krími Kánság is a szultánok alárendeltjévé vált.
A török vazallitás kérdése történeti szempontból elsősorban a közép- és délkelet-európai régió három állama, Moldva, Havasalföld és Erdély esetében bírt különös jelentőséggel. Mindhárom keresztény és feudális ország úgy vált az Oszmán Birodalom részévé, hogy megtartotta hagyományos irányítási formáját, belső önállóságát.

Mivel Moldva és Havasalföld elsősorban román népességgel rendelkezett, hasonló kulturális közeget alkotottak. Az ortodox-keleti kereszténységhez való kötődésük miatt a régi Bizánc államiságát is megőrző örökösöknek tekinthetők, és annak hagyományait megtartva történelmileg is Konstantinápolyhoz kötődtek. (A hosszú oszmán befolyás további folyamatokat indított meg, melyek később az egyesülés felé mutatnak.)

A harmadik keresztény vazallus, Erdély a török terjeszkedésig nyugati, latin kultúrához és katolikus kereszténységhez kötődő Magyar Királyság része volt, s csak az első világháború után vált Románia részévé. Erdély elméletileg az oszmán fennhatóság végéig megtartotta a Magyar Királysághoz való elkötelezettségét, az erdélyi vajdák és később fejedelmek szinte minden esetben – titokban – felesküdtek a magyar király hűségére, s ennek a jogi aktusnak is köze volt ahhoz, hogy 1687-től lassan a magyar koronát kezükben tartó Habsburgok irányítása alá kerüljenek.

Mivel Moldva és Havasalföld, s később Erdély a létrejött Románia alkotóelemei lettek, a román kutatók nagyon sokat foglalkoztak az oszmán államban kialakult vazallus viszony elméletével: ezt a problémát elemezve hazájuk újkori történeti genezisét próbálták megfejteni.

Tudnunk kell azt, hogy a román történetírás számára a kérdés túlnő a tudományos kereteken. A román nemzeti önbecsülés fontos elemeként bizonyítandó, hogy a Portával szemben szerződéses viszony állt fenn, aminek alátámasztására olyan kapitulációk (ahdnāme-i hümāyūnok) létét feltételezik, amelyeken keresztül az oszmán szultánok a nyugati hatalmakkal fennállott politikai, kereskedelmi kapcsolataikat rendezték. A vazallusi viszony önmagában természetesen alávetettséggel párosult. Ezért fontos bebizonyítani, hogy az alávetettséget szerződésekkel „kordában” lehetett tartani, s akkor a román vajdaságok megítélése közelít a kor európai országaihoz.316 A problémát legreálisabban Mihail Guboglu értékelte a következőképpen: „A régi történészek, N. Iorga (1902) és Constantin Giurescu (1908) korábban nem érzékelték, hogy a szerződéslevelek avagy kapitulációk egyoldalúak. Mivel nem volt az iszlám jogról semmilyen információjuk, ők úgy gondolták, hogy a szerződéslevelek, avagy kapitulációk kétoldalúak voltak, mindkét részről aláírták őket. Ha Moldvával és Havasalfölddel eredetileg ilyen szerződéstípusok „tratate”, „capitulaţii” valóban léteztek is, amint azt az új történészek-turkológusok, N. Beldiceanu (Sorbonne) és Mihai Maxim (Vorniceni) feltételezik, sajnos a kezükbe egyetlen ilyen típusú szerződéslevél vagy kapituláció sem került. Eléggé hipotetikus az elképzelésük.”317 A fent idézett véleményt kutatásaink alapján részben el kell fogadnunk. A román turkológia, bár az utolsó években nagy mennyiségű iratot adott ki, a 16–18. századból egyetlen ahdnāme-i hümāyūn szövegének sem bukkant nyomára.318

Mielőtt megvizsgálnánk a valós történelmi adatokat, röviden néhány apokrif szultáni kapitulációról kell említést tennünk, melyek a történeti irodalmat sem hagyták érintetlenül. 1772-ben a focşani-i béketárgyalásokon, majd ezt követően a párizsi békekonferencián megjelentek a román bojárok is, azzal a reménnyel, hogy államaik a török birodalom érdekszférájából az oroszba kerülnek át. Azonban annak érdekében, hogy szilárd alapokra helyezzék az új urukkal kialakítandó viszonyt, bemutattak négy okmányt, amelyet a régi szultánok kegyéből kiállított megállapodásként (Traité des Roumains avec la Sublime-Porte) állítottak be. Ezek a iratok rövid, pontokba szedett privilégiumokat tartalmaztak, melyek francia nyelvű változatait a kor történetírása (a diplomatákkal együtt) eredetieknek fogadott el.

Az általunk felhasznált két kiadás Párizsban jelent meg a múlt század közepén s végén,319 de Tayyib Gökbilgin egyik írásából kiderül, hogy Baron de Testa okmánytárában is szerepeltek az alább ismertetett dokumentumok.320 Meg kell jegyeznem, hogy az eltérő kiadások szövegei tökéletesen megegyeznek egymással. Havasalföldre vonatkozóan az első irat kiállításának az ideje 1391/93, a másodiké 1460; Moldvára vonatkozóan az első okmány 1511-ben „keletkezett” (ez Baron de Testa kiadásában 1513), a második okmány pedig 1529-ben. Az első okmány négy pontot tartalmaz, melyek szerint a szultán beleegyezik abba, hogy Havasalföld a saját fejedelme alatt, törvényei szerint éljen, aki alattvalói felett, valamint a háború és a béke kérdésében teljes joggal rendelkezzen. Ha valaki visszatér ősei keresztény hitére, s Havasalföldre költözik, az nem háborgatható. Az a havasalföldi, aki a szultáni területről a vajdaságba távozik, mentes legyen minden adótól. A fejedelmet a metropoliták és a bojárok választják. Az évi adó 3000 vörös (arany?) és 500 ezüst piaszter.

Az 1460-as Edirnében „kiállított” okmány szerint a szultán védelembe veszi Havasalföldet, amiért az tízezer piasztert fizet. A Porta nem avatkozhat bele a vajdaság ügyeibe, törökök sem léphetnek ok nélkül Havasalföld területére. Az adóért egy portai tisztviselő érkezik, aki Giurgiunál átveszi a pénzt, majd leszámolás után elismervényt állít ki a vajda számára. A vajdát a metropoliták és a bojárok választják, a Porta csak elismeri őt, aki háború, béke és az alattvalók ügyeiben szabadkezet kap.

Moldvára vonatkozóan az 1511-re dátumozott okmány szerint a szultán, I. Szelim elismerte Moldvát szabad országnak, melynek lakosai vallásukban is szabadok. Az országot megvédi minden ellenségétől, törvényeit is akceptálja. A fejedelmeket a nép választja és
a Porta erősíti meg. A moldvaiak vehetnek egy házat Konstantinápolyban a külképviseletük számára, s egy templomot is fenntarthatnak. A törökök nem vásárolhatnak Moldvában földet, nem építhetnek mecsetet, nem telepedhetnek le. A vajda minden évben két bojárral 4000 török aranyat, 11 ezer piasztert, 40 sólymot, 40 paripát küld függősége elismerése fejében a Portára, háború esetén pedig ellátja a szultáni sereget.

A leghosszabb az 1529-es évre keltezett okmány, mely 13 pontba foglalva taglalja
a „kapituláció” tartalmát. Ezek szerint a szultán elismeri, hogy Moldva nem alávetett ország, előjogaikat figyelembe veszi. A fejedelmek szabadon gyakorolhatják hatalmukat, a Porta semmilyen perbe vagy vitába nem avatkozik bele. Az ország határai érinthetetlenek, muzulmánnak nem lehet ott tulajdona. Moldva minden kereskedő előtt nyitott, de a törökök előnyt élveznek Galaţi, Ismail és Kilia (Chilia) kikötőiben. Törökök a fejedelem engedelme nélkül nem léphetnek az országba. Moldva a portai ügyekben független ország titulussal bír. Galaţi kormányzóján keresztül jönnek, mennek a szultáni levelek, nem a Porta emberei szállítják őket. A fejedelmet az ország választja, a Porta csak elismeri a hatalmát. A törökök megvédik Moldvát minden ellenséggel szemben, amiért az ország négyezer aranyat tartozik fizetni.

Aki egy kicsit is tájékozott a szultáni udvar és az európai államok diplomatikájával kapcsolatban, azon csodálkozik, hogy a 18. század diplomatái és történészei ezeket az apokrif iratokat eredetinek fogadhatták el. Meglepő, hogy Tayyib Gökbilgin sem gyakorolt kellő kritikát tanulmánya megírásakor, hiszen a fent elemzett okmányok közül az 1513-ra és 1529-re dátumozott két moldvai „kapituláció” pontjait eredeti formában le is közölte. A tanulmány második felében ugyanakkor egy sor példát hozott arra, hogy valójában sokkal kedvezőtlenebb volt a moldvai állam viszonya a Portához.

A román történészek közül először kritikai szellemben Constantin Giurescu folytatott kutatásokat, s a szöveganalízis módszerével 1908-ban kimutatta, hogy a fenti okmányok mind a focşani-i tárgyalásokra keletkezett hamisítványok.321 A fenti iratok tartalma világossá teszi létrehozójuk szándékát. Az orosz terjeszkedés elérte a két román vajdaságot, s a bojárok minél több előjogot kívántak elnyerni új hűbéruruktól, az orosz cártól, olyanokat is, melyeket a régi uraik, a szultánok soha sem adtak meg.

2.

Giurescu tanulmánya után a román történetírás megkísérelte megtalálni azokat a nyomokat, amelyek az eredeti szultáni megállapodások felé vezetnek. A török és bizánci krónikák segítségével több államközi megállapodás, szerződés létrejöttére találtak adatokat. Ezeket többek között Maria M. Alexandrescu-Dersca Bulgaru sorolja fel remek tanulmánya bevezetőjében.322 Mihai Maxim szerint az lett volna logikus, hogy Havasalföld már 1391-től megköti az első oszmán megállapodást. Mircea cel Bătrînra igen komoly magyar nyomás nehezedett, ezért déli határai biztosítása érdekében megállapodhatott volna a törökökkel. A kutatások azonban arra utalnak, hogy I. Vlad volt az első török vazallus román uralkodó, aki elfogadta a szultán fennhatóságát. Mihai Maxim szerint 1394. vagy 1395. április elsején született meg az első béke a havasalföldi vajda és az oszmánok között. Ezt valószínűleg egy ªulî-nāval (békeszerződés) hitelesítették, amely okmány a dolgok logikája szerint a szultáni szerződéslevéllel (ahdnāme) egyenértékű. Mivel Mircea I. Vlad ellenlábasa volt, az előbbi visszatérése a trónra érvénytelenítette a korábbi török megállapodást, így azt I. Mehmed havasalföldi expedíciója során (1416/17 körül) ismét meg kellett erősíteni.323

Hogy egy eredeti török-moldvai/havasalföldi szerződéslevél hogyan nézhetett ki, annak bemutatására 1945-ig kellett várni. Ugyan Franz Kraelitz 1921-ben közzétett egy kereskedelmi engedélyt, amelyben II. Mehmed megengedte Péter moldvai vajdának, hogy az akkermani kereskedők Edirnében, Burszában és Isztambulban is tevékenykedjenek.324

Ugyancsak ismert volt egy szláv nyelven kiállított török dokumentum is, amelyben II. Mehmed szultán pénzt követelt (1455-ben) Petru Aron moldvai vajdától; a 2000 aranyat, Mihul logofat követsége útján fizették le (ucsinyity nam mir).325

Az első fennmaradt szultán által adományozott békeszerződést Aurel Decei közölte, mely egy isztambuli 15. századi oszmán okmánygyűjteményből került elő.326 Az oklevél tartalma a következő: Az eddigi moldvai vajdák, így Nagy István (Ştefan cel Mare) is, hűségesek voltak a Portához. Most azonban a vajda fellázadt, ezért megfelelő büntetésben részesült. A moldvai uralkodó végül is „könnyeivel” elnyerte a szultáni kegyelmet, s a korábbi adó megduplázása, 3000 arany helyett 6000 arany fejében, megbocsátottak neki.

A két állam közötti viszonyt érintő egyéb feltétel nem szerepel az okmányban. Mint az irat utolsó sorából kiderül, a típusa ahdnāme volt: „bu ahdnāme-ile ser-efrāz qıldum ki elinde ãihet-i itiqād ve sebeb-i itimādi ola [Ezen szerződéslevelemmel (ahdnāme) megtiszteltelek, amelyet kezedben biztosítéknak és hitelt érdemlőnek tarts.] Az oklevelet tartalmazó kötetet hidzsra szerint 896-ra dátumozták, amelyből Decei arra következtetett, hogy a szultáni szerződéslevél 1479-ben keletkezett.327 Az oklevél második kiadója, Guboglu 1480-ra tette a kiadás idejét, különösebb magyarázat nélkül.328 Az események kronológiáját tekintve (Nagy István 1480-ban magyar segítséggel fellázadt II. Mehmed ellen, vereséget szenvedett, hatalmát azonban nem veszítette el), arra lehet következtetni, hogy valóban az utóbbi dátum a helyes. A fenti év júliusában maga Mátyás magyar király is béketárgyalásokat folytatott II. Mehmeddel, amelyek sikertelenül végződtek, így a magyar seregek betörtek Boszniába és Szerbiába. Úgy vélem, hogy a tárgyalt moldvai–török békemegállapodás valamikor 1480 júliusa és szeptembere között jöhetett létre.329

A román történetírás rendelkezett tehát egy eredeti okmánnyal, amelynek szövegéből is kiderül, hogy ahdnāme, vagyis szerződéslevél. Ezzel a korábbi véleményt, miszerint a vajdaságok viszonya valóban szerződéses jellegű volt, igazolni lehetett. A kérdés ezután csak az, hogy ez az egyetlen dokumentumra épülő következtetés kiáll-e egy olyan próbát, amelyben összehasonlítjuk a kortárs nagyhatalmak és a Porta közötti megállapodások szövegeit a román ahdnāméval.

Erre a kísérletre megfelelnek a Magyar Királyság és a Porta között 1526 előtt létrejött békeszerződések. A legkorábbról fennmaradt oklevél a havasalföldi vajda helyzetét a magyar és a török hatalom között ütközőállamként ábrázolja. A gyászos emlékezetű 1444. évi várnai csatát megelőző török–magyar békekötés egyik dokumentuma alapján II. Murád szultán a következő szavakkal emlékezik meg Vlad Dracul havasalföldi vajdáról:

„Ezután arról beszélt [a magyar követ] nekünk, hogy számomra tetsző legyen következő módon békét kötni Blado (Vlad Dracul) úrral, Velachus (Valah, Eflak = havasalföldi) vajdával: hogy Blado vajda fizessen nekem adót a kezdeti szokás szerint, és minden szolgálatunkra kötelezett legyen, miként kezdetben, és ezután is így legyen, csak az nem, hogy személyesen jelenjék meg az udvarunkban. Ebbe Nagyméltóságod (I. Ulászló lengyel és magyar király) iránti szeretetből belenyugszunk, tudniillik, hogy Blado vajda adjon adót és mindent, amikre a mi szolgálatunkban eddig is kötelezett volt, és ezután is így tegyen, és megnyugszunk abban, hogy személyesen maga ne jöjjön az udvarunkba, csak kezeseket küldjön hozzánk…”330

Bár a forrás egy kiváló román kutató, Francisc Pall felfedezése, mégis elkerülte az oszmán kapcsolatokkal foglalkozó kollégái figyelmét. A fenti részletből világosan kiderül, hogy a szultán a magyar király iránti „szeretetből” megkíméli a vajdát attól, hogy a régi szokás szerint személyesen jelenjen meg a Portán, amikor az ország lerója az adókötelezettségét. A román vajdaságok bekerülvén az oszmán hódítás frontvonalába, korán a birodalom adózó államaivá váltak. Tahsin Gemil véleménye szerint Alexandru Aldea (1432-ben), s a fent említett Vlad Dracul (1437-ben) voltak az elsők, akiknek személyesen kellett hódolni II. Murád szultán előtt.331 II. Mehmed idejében pedig az egyik török krónika az 1477-es moldvai hadjárat egyik okaként említi, hogy Nagy István (Ştefan cel Mare) nem volt hajlandó az adót személyesen a Portára vinni.332

Politikai és katonai kényszerhelyzet alakult ki Moldva, Havasalföld, illetve az oszmánok között, melynek következtében az előbbiek a magyar és lengyel állam, illetve a folyamatosan észak felé törő oszmán hatalom közé ékelődtek. Így mind katonai, mind pedig belpolitikai viszonylatban a náluk erősebb szomszédok befolyása érvényesült.

Erre utal például az, hogy a valóban megalázó török követelést – az adófizetés alkalmával a szultán székhelyén való személyes megjelenést – a magyar állam árnyékéban időnként el lehetett hárítani. A II. Bajezid szultán és II. Ulászló magyar és cseh király között 1503-ban megkötött béke szövege csak az adó befizetését említi, Moldva, illetve Havasalföld irányában egyéb követeléseket nem tartalmaz. Az Ulászló által kiadott latin nyelvű ratifikáció szerint: „Moldva földjeire, azonfelül továbbá Havasalföldre, azok vajdáival, Karabogdánnal és Radullal, az összes fiaikkal és örököseikkel [együtt], mivel ismert az, hogy ezek a vajdák és földjeik hozzánk, Ulászló királyhoz tartoznak, a békébe bele foglaltatnak, az adót, ajándékot és szolgáltatást pedig, amelyet eddig Őfelségének (szultánnak) teljesítettek, ezután is ugyanígy szolgáltassák be, többet rajtuk ne követeljenek, és semmilyen fondorlatos módon ne vessenek ki rájuk. Hasonlóképpen, amit eddig nekünk teljesítettek, azt ezután is fizessék, s többet tőlük nem követelünk.”333

Itt érkezünk el a fentebb ígért összehasonlításhoz. Úgy tűnik, a kortársnak tartható moldvai és magyar ahdnāme között alapvetően a szuverenitás kérdésében van jelentős eltérés. A moldvai vajdának adott szerződéslevél, amely egyedül az alávetettséget fejezi ki, s az adót említi meg, csak iratfajtájában hasonlítható össze az eredeti török példányban 29,5 × 410 cm nagyságú, 87 soros török–magyar békeszerződéssel. Ez utóbbi minden olyan ügyet tárgyal, amelyek a két állam közötti viszonyt érintik. Külön érdemes kiemelni, hogy a szerződéslevél fontos eleme a két fél, a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom végvárainak pontos felsorolása. A magyar király nemcsak a maga, hanem a nyugati kereszténység nevében kötötte meg a békét. Ebben megemlítették a pápát, Angliát, Franciaországot, Spanyolországot, Portugáliát, Velencét, Itália államait, mint a Nápolyi Királyságot, Szicíliát, Rodoszt stb. A keresztény uralkodóknak egy éven belül külön okmányban, ratifikációban kellett csatlakoznia a békéhez. Ha valaki megszegte ezt az egyezményt, az csak számára járt következményekkel, a többi szerződő féllel a béke fennmarad. A bűneseteket, békeszegéseket kivizsgálták és a bűnösöket megbüntették. A rajtaütéseket, támadásokat kölcsönösen le kellett állítani. A futárok és kereskedők mindkét fél részéről szabadon járhattak. A szerződés oszmán példányát II. Bajezid szultán, míg magyar példányát II. Ulászló király esküje zárta. A magyar fél ratifikációját 1503. augusztus 20-i dátummal kiállították ki a budai kancellárián a korban szokásos latin nyelven.334

Úgy tűnik, hogy a török–magyar viszonylatban a 16. század elejére egy nagyjából egységes szerkezetű szerződéslevél-forma alakult ki. Ezeknek első példái a 15. század második feléből bukkannak fel. Például 1498-ban II. Bajezid és II. Ulászló közötti béke Cobor Imre és Hadzsi Zaganosz követségének eredményeként jött létre.335 I. Szelim és II. Lajos király között 1519-ben megkötött békeszerződés török példányát nem ismerjük, a megmaradt latin fordítás azonban arra utal, hogy az okmány nagyon hasonló volt a fentebb elemzetthez, s egy rajta lévő megjegyzés szerint megvolt a török nyelvű párja is. A békét ekkor magyar részről Bélay Barnabás szörényi bán, török részről pedig Kemal, a szultán követe (Kamal oratorem sue Cesaree maiestatis) közvetítésével hozták létre.336

Érdemes a tárgyalt korszakban megkötött velencei–oszmán szerződésekre is egy pillantást vetni. Ezek az okmányok – úgy tűnik – egyoldalú, békét és kereskedelmi szerződést tartalmazó török privilégiumlevelek voltak, nem készült melléjük velencei ratifikáció. Tartalmuk és szerkezetük jelentős mértékben eltér az elemzett román ahd-námétól. A velencei megállapodások politikai és katonai pontjai mellett részletekbe menően tárgyalják a kereskedelem, hajózás, hagyaték, foglyok stb. ügyét.337 Ezek lesznek a későbbi francia, angol, holland kapitulációk előfutárai.

A 14–16. század között, amíg Moldva és Havasalföld a Magyar királyság – Moldva esetében pedig időnként a Lengyel Királyság –, illetve az Oszmán Birodalom között ütközőállamok voltak, mind fentebb is láttuk, az erőviszonyoknak köszönhetően hol ide, hol oda, hol pedig mindkét félnek fizettek adót. Ennek ellenére, amikor a vajdák a szultánokkal fegyverszünetet kötöttek, ennek az aktusnak az okmányait a Porta nagy valószínűség szerint ahdnāme formában állította ki. Ezeket az okmányokat azonban nem lehet a nyugati hatalmaknak adott „kapitulációival” egyenértékűnek tekinteni. Az alapvető különbség: a román vajdáknak adott szerződéslevéllel a hűbérúr (szultán) megbékélt az alattvalójával, s adó fejében kegyelmében részesítette. Az okmány nem elrejtett célja a vazallusi viszony hangsúlyozása volt.

Hogy valóban léteztek ilyen egyszerű szerkezetű, a vazallitást kifejező, az adót rögzítő ahdnāmék, arra jó példa egy datálatlan török oklevél, melynek keletkezését 1486-ra, de 1517 és 1527 közé is tették.338 Ebből az okmányból megtudjuk, hogy a Portáról Mustafa aidosi (?) kádit jelölték ki a moldvai és a havasalföldi határ kijelölésére. Amikor a kádi a moldvai vajdához, Istvánhoz (İstefān = Ştefaniţa 1517–1527) ment, az megmutatta neki a szerződésleveleit (ahdnamelerin gösterüb). Ekkor Musztafa a vajda embereivel Akkerman határvidékére ment, ahol az öreg moldvai keresztényeket kikérdezte: Hol is húzódott a határ? Azok a moldvai vajda állítását erősítették meg, miszerint az Iurgheci-Kermannál húzódik, amely Akkerman mellett található. Ugyanígy járt el Musztafa a kiliai határ kijelölésénél is, amely vár korábban a magyarok kezén volt (De asemenea, hotarul Chiliei, cînd o ţinea Ungara, …).339

3.

A román szakirodalomban ismert tény, hogy a 16. századtól a moldvai és a havasalföldi vajdák a szultáni beiktatás során beiktató leveleket, berātokat kaptak. Mint tudjuk, a berāt az Oszmán Birodalomban mindenfajta hivatal, tisztség, katonai poszt betöltésekor a kinevezés utolsó lépésekor kiadott megerősítő levél volt.340

Emellett megtalálható az a nézet is, hogy a korai kapitulációk (ahdnāmék) mintájára a 16–17. században is ahdnāméval erősítették meg a szultánok a moldvai és a havasalföldi vazallusaikat. Ennek a tételnek a bizonyítására kétféle metódus alakult ki. Az első szerint, mivel az erdélyi fejedelmek valóban kaptak a szultánoktól ahdnāmékat, s ezek nagy része a mai napig is – legalább másolatban vagy magyar fordításban – fennmaradt, egyszerűen azt állítják, hogy mivel Erdély ugyanolyan ország volt, mint a „másik két román állam, Moldva és Havasalföld,” az erdélyi uralkodónak adott ahdnāme léte közvetve a moldvai és a havasalföldiek létét is bizonyítja.341 A másik magyarázat az eddig fellelt okmányokból indul ki, azt állítván, hogy az ismert berātok szövegei tulajdonképpen a régi román vajdáknak adott ahdnāk alapján épülnek fel, azok formai elemeit örökítették át.

Az erdélyi fejedelmek ahdnāira később visszatérek, úgyszintén arra is, hogy a fentiekben bemutatott értelmezés lehetséges-e. Mindezek előtt azokra a 16–17. századi forrásrészletekre kívánok reagálni, amelyeken keresztül a „román ahdnāk” létét bizonyítani szokták.

A román turkológia a 16–17. századra elsősorban két telîīª-ből, a nagyvezírek és szultánok személyes kapcsolattartásának dokumentumaiból emelte ki azokat a közvetett adatokat, amellyel a moldvai és havasalföldi ahdnāk létét bizonyítják. Az egyik irat szerint, mivel a havasalföldi vajda ugyanúgy befizette az adót és hű a Portához mint a moldvai, és mivel az utóbbinak már eljuttatták az ahdnāmét, a havasalföldi vajda követe kéri, hogy urának is állítsák ki azt.342 A másik telîīª-ben a következőképpen tesznek említést a moldvai szerződéslevélről: „Boldogságos Padisahom, mivel a moldvai vajda, Ieremia (Movilă) elhunyt, a [vajdaságot] az ahdnāme alapján a fiának adtuk. Boldogságos padisahom, légy egészséges, most jött az ország népétől egy kollektív kérelem (mahzar), hogy a fiú még kicsi, ezért ha lázongás és felkelés kezdődne, nem lenne képes az ország megvédésére.343

Mielőtt a fentiek értelmezésébe bocsátkozom, le kívánom szögezni, hogy az ahdnāme kifejezést az oszmán nyelvben nemcsak a szultáni szerződésleveleket, az ún. kapitulációkat jelentette.344

Az eddig is többször említett 1444. évi török–magyar békeszerződésről részletes török nyelvű leírás maradt fenn a Gazavât-i Sultân Mehmed bin Sultân Murâd Hân című krónikában. Balta-oălu Szülejmán szultáni követ a magyar királlyal, a szerb despotával és Hunyadi Jánossal folytatott tárgyalása után arra szólította fel a három méltóságot, hogy adják írásba a békeszándékukat. Ezeket az okleveleket szintén ahdnānak aposztrofálja az ismeretlen török szerző, amely annyiban érdekes, hogy a mai felfogásunk szerint csak a magyar király – mint uralkodó – állíthatott volna ki szerződéslevelet.345

Az is tény, hogy ahdnāme nem csak a szultáni kancelláriából kikerült iratok típusát jelölhette, s ez újabb zavart okoz. Fekete Lajos közzétett egy levelet, amely magát ahdnāmeként jelzi, tartalmából pedig kiderül, hogy a budai beglerbég adta ki a Habsburg követség szabad mozgását biztosítandó: „… ve bu ãānibe gönderilen èlčiñüz ičün ahdnāme ùaleb olunmıš yazıldı ve mühürlenüb ādemiñüze vèrildi … [A hozzánk küldendő követetek számára ’ahdnāt kívántatok, amelyet megírtunk, lepecsételtünk, s embereteknek átadtuk.]”346 Egy 1605-ben magyar nyelven szerkesztett vagy fordított útlevél, amely alapján a magyar követség kiutazhatott a portára, szintén ahdnāme címzést viselte.347 (Az útlevél szokásos európai elnevezése a salvus conductus, hitlevél, literae fidei publi

Ãelālzāde Muªùafā krónikája alapján Uzunçarşılı török történész említi, hogy amikor 1538-ban Ştefan Lăcustăt beiktatták a moldvai trónra, egy vajdai kinevező iratot (berāt) adományoztak neki, amibe bejegyezték, hogy köteles kétévente az adót személyesen Konstantinápolyba vinni.351 Ãelālzāde általam ismert példányában és más, a témára vonatkozó krónikákban nem találtam olyan leírást, amely Uzunçarşılı véleményét erősítené meg.352 Ha mégis igaza lenne, akkor a fenti kinevezés során először érnénk utol azt, hogy egy román vajdát berāttal neveztek ki. A oszmán archívumokban folyó román kutatások eredményeként a 16–17. századi moldvai és havasalföldi vajdák száznál is több kinevezése közül csak két kinevező iratot, berātot sikerült megtalálni. Mindkettő a havasalföldi Mihnea Turcitul hatalomra kerülésekor jött létre. Az első okmányt 1577. augusztus 6. és 15. között (985 evāîīr-i Ãemā¿īyül-evvel) állították ki a szultáni dívánban, s Tahsin Gemil ismertette vázlatos román fordításban.353 A másik ber

Ha a fenti berātok felépítésére pillantunk, megállapítható, hogy némi eltérések ellenére a magas méltóságú oszmán előkelők, bégek, beglerbégek, szerdárok, vezírek kinevező irataihoz hasonlítanak. Viszont az is igaz, hogy tartalmi szempontból egy nagyon fontos elemben eltérnek tőlük. A vajdák a szultánok keresztény „szolgái” voltak, országaik nem tartoztak az „iszlám házához.” Mint látni fogjuk, a muzulmán vallási törvény, a seriát a keresztény vazallus országokban nem volt érvényben. Ilyen formán a vajdák beiktató iratában ki kellett hangsúlyozni, hogy ők a szultán „barátainak barátja és ellenségeinek ellensége” lesznek!

A berātokban és esetenként az ahdnākban felbukkanó „barátom barátja, ellenségem ellensége légy (dostuma dost düšmenüme düšmen ola)” kifejezésről a román történetírásban az az általánosan elfogadott nézet, hogy a régi „román ahdnākból” származott át a berātokba, tehát ilyen formán az ahdnāk kontinuitását biztosítja. 358 Meg kell azonban jegyezni, hogy a román vélekedéssel szemben, a tárgyalt szerkezeti elem nem szerepel minden ahdāméban.

Lehetőségeim szerint vizsgálatot folytattam az általam ismert szultáni szerződéslevelek szövegében, melyeket keresztény hatalmaknak adományoztak. A Habsburg Birodalom és a török birodalom közötti legkorábbi ahdnāméban, az 1547-es békeszerződésben, de a további Habsburg–török békék oszmán ratifikációiban sem359 találjuk meg a fenti formulát. Úgy tűnik azonban, hogy a francia királyoknak küldött béke és kereskedelmi szerződésekből is hiányzik a keresett elem, s azt az Erzsébet angol királynőnek küldött és Feridun bég okmánygyűjteményében olvasható levélben is hiába kerestem. Pedig ezek a megállapodások kétségtelenül igazi ahdnámék voltak.360 Meglepő, hogy Simon grúz fejedelem békeszerződéséből – amely szintén az említett Feridun-féle oklevélben található –, s akinek az oszmánokhoz fűződő viszonya minden szempontból hasonlított a közép-kelet-európai vazallus államok vezetőinek helyzetéhez, szintén kimaradt ez a kitétel.361 Ugyancsak nem található meg a II. Ulászló magyar királynak adott 1503-as békeszerződésben. De hiába keressük a legrégebbről megmaradt, 1446-ban görögül kiállított velencei–török megállapodásban, sem pedig az ezt követő ahdnāmékban, amelyeket Theunissen (1482-től 1641-ig) tanulságos munkájában kiadott.362

A tárgyalt elem természetesen megtalálható a fentebb elemzett moldvai–oszmán békeszerződésben, s ugyancsak olvasható minden lengyel–török szerződéslevélben is.363 A kifejezésre utal Mengli Giráj krími kán is, bár nem maradt fenn a tatár–oszmán szerződés eredeti szövege. Miután Kaffát (törökül Kefe) az oszmánok 1475-ben elfoglalták a genovaiaktól, az alábbiakat írta a kán II. Mehmed szultánnak a megkötött szerződésről: „Ahmed pasával megállapodást kötöttünk, a padisah barátjának barátja és ellenségének ellensége maradunk, a megállapodást (ahd u şart) megtartjuk.”364 Az erdélyi fejedelmeknek küldött beiktató levelekből, melyeknek példányait szinte hiánytalanul sikerült felkutatnom, eleinte csak elvétve került elő a tárgyalt elem. Akkor szerepel először, amikor 1576-ban Báthory Kristófot megerősítette a III. Murád szultán, miután öccse, István elfoglalta a lengyel trónt: „ellensegemnek ellenseg legy, Baratimnak barattya legy.”365 Ezt követve csak 1604-ben találkozunk másodszor ezzel a formulával, amikor Bocskai Istvánt Lala Mehmed pasa, a Budán állomásozó nagyvezír, a szultán nevében egy berāttal Magyarország királyának és Erdély fejedelmének nevezte ki.366 Ugyancsak megtalálható az egy évvel később Isztambulban megkötött török–magyar szerződés szultáni ahdnājában is.367 A 17. században minden erdélyi uralkodónak adott ahdnāban megtalálható a keresett kifejezés!368 A fenti tények alapján egy logikus, bár még nem teljesen megalapozott következtetést lehet levonni:
a „barátomnak barátja, ellenségemnek ellensége” formula valóban előfordulhat olyan okmányokban is, amelyet
ahdnānak tartunk, de nem kötelező eleme annak. Sőt úgy tűnik, hogy
a kifejezetten vazallus, vagy – legalábbis Lengyelország esetében – részben az oszmán befolyási övezetnek számító országok uralkodóinak adott szultáni szerződéslevelekből bukkan elő. Véleményem szerint a tárgyalt kifejezés megléte nem a függetlenség, inkább bizonyos mértékű függés kifejezője volt.

Hans Teunissen a velencei–oszmán ahdnāk kutatása során arra a megállapításra jutott, hogy török kancellária a 16. századtól a keresztény hatalmaknak kiállított kereskedelmi- és békeszerződések esetében az ún. nişān-formát vezette be. A nişān-forma alapvetően a berāt-típus formai elemeit követi, tehát a szerkezetében a birodalom tisztviselőinek, illetve privilégiumokkal ellátottjainak a megerősítő leveleihez hasonlít (természetesen tartalmi eltérésekkel!). Az érintett diplomatikai eljárásnak az oka nagyon nyilvánvaló, hiszen az oszmán felfogás szerint a béke- és kereskedelmi megállapodások (de akár egy hivatal vagy katonai poszt betöltése is) csak a szultáni kegyelemtől remélhető és szerezhető meg.
Az oszmán kancellárián az egyenrangú felekkel folyatott külpolitikai levelezésre az ún. n
āme(levél)-típus volt használatos. A nyugati hatalmakkal, sőt a 17. században az erdélyi fejedelmekkel folyt levélváltás is nāval történt. A Habsburg Birodalommal, a franciákkal kötött béke, illetve szövetségi megállapodások során a nāme-típusra épülő ahdnāt használták. Külső megjelenésben az a különbség, hogy amíg a nişān-típusú szerződéslevelek a szultáni tugra alatt anišān-i šerīf-i ’ālīān-i …[A nemes, hírneves kézjel …]”-hoz hasonló formulával kezdődnek, addig a nāme-típusú ’ahdnāk egy hosszabb invocatio és a tugra után a „ben ki sulùān-i selāùīn-i zemān … [Én, aki a korok szultánjainak szultánja …] intitulatio valamilyen variációjával kezdődnek, majd pedig a szultánok birtokait sorolják fel. Mint Theunissen mondja, a két okmánytípus között az az alapvető különbség, hogy az elsőben a kereskedelmi privilégium megadása kerül előtérbe, s csak ezt követi az egyéb, a békére, államközi megállapodásokra vonatkozó rész, amíg a másik esetben a béke megkötése a fontos, csak az „egyéb” ügyek mellett említik az esetleges kereskedelmi megállapodásokat. (A nāme-típusú békeszerződé

A két típusú ahdnāme létrejötte magyarázattal szolgálhat arra, hogy a román vajdák beiktató leveleit, a berātokat, melyek pontosan megfeleltek a török tisztségviselők beiktató leveleinek, miért nevezhették a török hatóságok – mint fentebb láttuk – időnként ahdnáménak. Úgy vélem, a válasz a nişān-típusú ahdnāme, mint privilégiumlevél létrejöttében keresendő. Terjedelmi korlátok miatt itt nincs mód arra, hogy részletesen összevessem például a Velencének vagy Angliának adott kereskedelmi megállapodások nişān-típusú ahdnāit a román vajdák nişān-típusú berātjaival. Így csak egyetlen – első pillanatban – hasonlónak tűnő elemet vizsgálok meg. A 16–17. századból fennmarad három román berātban és a velencei kapitulációkban is szó van elhunyt kereskedők vagyona sorsáról. A velenceieknek adott 1540-es ahdnāme szerint, ha egy velencei kereskedő az Oszmán Birodalom területén elhunyna, akkor a török kincstár nem foglalhatja le annak a vagyonát, hanem ki kell szolgáltatni a velencei konzulnak (bailo, balyos).371 Ezzel szemben román berātok általánosságban szólnak arról, hogy a román alattvalókat senki sem háborgatja a muzulmánok részéről, s részletesen cs

Ezen általános elemeken kívül a berātok is tartalmaztak két-három olyan rendelkezést, amely kifejezte a vajdaságok vazallus és keresztény voltát. Erre azért volt szükség, mert vazallus és hűbérura eltérő vallási közösséghez tartozott és eltérő jogszokásokat ismert. Elsőként a már érintett török kereskedők ügyét kell megemlíteni, akik ugyan szabadon járhattak a román országok területén, ha azonban történt velük valami a keresztény területen, akkor nem a muzulmán vallási(seriját)-törvény alá estek. Először kikötötték tehát, hogy senki sem háborgathatja őket.375 Ha azonban mégis „idegenben” hunytak el, akkor az örökösök részére át kellett adni hagyatékukat. Ha valakinek nem került elő az örököse, akkor a vajdákat arra kötelezték, hogy személyesen vegyék lajstromba az elhunyt muszlim kereskedő holmiját, melyet egy megbízható emberen keresztül juttattak el a Portára.376 A birodalom jogrendje szerint a kivégzett vagy örökös nélkül elhunyt alattvalók hagyatéka a szultáni kincstárat illette meg. (Jelenleg egy külön levéltári állag őrzi a valamikor örökös nélkül elhunyt alattvalók hagyatéki leltárát. Így került ide 1738-ban az utolsó Porta által kinevezett erdélyi fejedelem és magyar király, Rákóczi József hagyatéka is.)377 A fenti feltételek betartása esetén a szultánok is védelmet biztosítottak a vajdák és a román vajdaságok minden lakosának, akár a saját muzulmán alattvalóikkal szemben is.

A moldvai és havasalföldi vajdák beiktatási folyamatának rekonstrukciója során, hasonló kép alakult ki, mint az erdélyi uralkodók kinevezése kapcsán. Az erdélyi fejedelmek a 16. században az alábbi négy lépcsőben szerezték meg a szultáni megerősítést.

1. Első lépésként egy követség tudatta a Portával az előző vajda (király) halálát, és az újonnan megválasztott uralkodó nevét. A nagyúri díván döntést hozott az ügyben, és a kinevezés tényét egy csausszal tudatták, aki a kinevező levelet hozta, amit îükm-i hümāyūn (nagyúri parancslevél) formában állították ki.

2. Ezután egy magas méltóságú udvari emberen keresztül megérkeztek a beiktató jelvények, amelyek közül a legfontosabb a sanãaq-i hümāyūn (nagyúri zászló) volt. Ennek kísérő leveleként szintén egy îükm-i hümāyūn érkezett Erdélybe.

3. A beiktatás után „ki kellett venni,” azaz a Portáról elhozni (illeték lefizetése után) a berātot, amin keresztül a vajdát véglegesen megerősítették. Ez az erdélyi követség feladata volt.

4. Nem a beiktatással szorosan összefüggésben, de a két ország ügyeinek alapdokumentumaként, portai tárgyalások után állították ki a szerződéslevelet, ami biztosította a szabad fejedelemválasztást és rendezte Îalīl bég defterére hivatkozva a határokat. Ennek az irattípusa a nyugati államokhoz hasonlóan az ahdnāme-i hümāyūn (nagyúri szerződéslevél) volt.
Ez a rendszer a 15 éves háborúig változatlan formában állt fenn. 1595-től megszakadt a rendszeres erdélyi–török diplomáciai kapcsolat, illetve a nagyúri díván másolati könyvei (mühimme defterek) nem számolnak be a török-párti vajdák beiktatási kísérleteiről. Azonban a 17. században ismét megerősítették az erdélyi fejedelmeket a Portán, ekkorra azonban egy sajátos irattípus alakult ki. Az
ahdnāme vette át berāt funkcióját is, amelyeknek szövegéből kiderül, hogy egyben berātnak és îaùù-i hümāyūnmak is tartották: „bu berāt-i hümāyūnı ve ahdnāme-i ªıdq-mešîūnı vèrdüm [Ezen nagyúri berātomat és őszinteséggel teljes szerződéslevelemet kiadtam …]”378

Sajnos a 16. században a román vajdák kinevezésére vonatkozó iratanyagot csak nagyon hiányosan vezették be a mühimme defterekbe. Így sokkal nehezebb rekonstruálni a beiktatás folyamatát, mint az erdélyi fejedelmek esetében. A moldvai és a havasalföldi vajdák kinevezésükkor, amely vagy a szultáni udvar döntése, vagy az előkelők választásának következménye volt,379 először egy, az erdélyi fejedelmek kinevezésekor is használt parancslevelet (emr-i šerīf) kaptak, csak valamivel rövidebb formában, mit Erdély esetében. Ennek kézbesítése után elindították a Portáról a hatalmi jelképnek számító zászlót.380 A kinevezés eszközeként még a 19. század végén és a 18. század elején is a parancslevél értelmű fermān-i ‛ālīšān-t (dicsőséges parancs) említik.381

A kinevező iratot a román vajdaságok esetében a 16–17. században hívhatták îükm-i šerīfnek vagy îükm-i hümāyūnnak, mint ahogy ezt Erdély esetében is láttuk. Az eddig megtalált adatok alapján is egyértelmű, hogy a vajdai beiktatás legfontosabb eleme – ugyanúgy mint Erdélyben – a szultáni zászló (sanãaq-i hümāyūn) volt. A sanãaq átadásáról például megemlékeznek azok a dokumentumok, amelyek Petre cel Tînăr (1559)382 és Alexandru Lăpuşneanu fiának, Bogdannak (1568) a kinevezését tartalmazzák.383 (A kinevező és zászlót kísérő levelekre példákat mutatok be a Mellékletben: 3–4. iratok.)

A téma kapcsán érdemes röviden két elbeszélő forrást is megvizsgálnunk. Az első szerzője Dimitrie Cantemir, aki maga is 1710. novembere és 1711. júliusa között betöltötte a moldvai vajdai méltóságot. Azt is mondhatjuk, hogy művében a Descriptio Moldaviae-ban személyes példáján keresztül mutatja be a 17. század végi és a 18. század eleji beiktatás rendszerét.384 Leírása alapján a beiktatáskor egy „hiukm ferman”-t állítottak ki, ami a moldvai előkelőknek szólt. Az említett irattípus eredetileg îükm-i hümāyūn lehetett. Emellett készült egy úgynevezett fejedelmi diploma is, amelyet Cantemir szerint ugyancsak parancs formában szerkesztettek meg. A vajdai kinevezés csak három évre szólt és utána meg kellett azt újítani. Az első alkalommal kibocsátott beiktató levél a következő záradékot tartalmazta: „Voideligi Tevdzih olumak iehsani humasum olmiszdur [Voyvodalıġı tevãih olunmaq iîsān-i hümāyūn olmıšdur = Nagyúri jóakaratomból a vajdaságot megadtam.]”. Mikor háromévente megújították a vajdai méltóságot, ez a mondat így hangzott: „Voideligine tedzdid ve mucarer olunmak iehsani humajun olmiszdur [Voyvodalıġına teãdīd u muqarrer olunmaq iîsān-i hümāyūn olmıšdur = Nagyúri jóaka

A másik elbeszélő forrás a téma kapcsán ’İzzī Süleymān Efendi történeti műve, amelyben az „Azl u naªb-i voyvoda-i Boġdān [A moldvai vajda leváltása és kinevezése]” című fejezetben leírás olvasható Constantin Mavrocordat leváltásáról és helyére Constantin Racoviţă 1749-es kinevezéséről. Beiktatási jelvényeiként a következőket sorolja fel a forrás: „qūqa îilat-i iksā ve ùūġ ve alem-i iîsān [tolldísszel díszített süveg, kaftán és lófarok és szerencsét hozó zászló]”386 Sajnos az ekkor átnyújtott kinevező iratokról nem szól a tudósítás.

Összefoglalás

A tanulmány végén válaszolni kívánok a kiindulópontnak szánt kérdésre: Vajon jogos-e szultáni szerződéslevelekről, ahdnākról beszélni a román vajdaságok történetének tárgyalásakor? Úgy vélem, igen, még annak ellenére is, hogy jelenleg csak egyetlen egy 15. századi békeszerződést (ªulî-nāme) ismerünk. Ki kell viszont jelenteni, hogy a moldvai és a havasalföldi vajdaságok történetének csak erre a korai szakaszára tartjuk megalapozottnak az ún. ahdnāk létét. A 16. század elején az oszmán állam olyan túlsúlyba került az Al-Duna mentén, s attól északra is, hogy az a viszony, amely korábban fennállt, már nem volt tartható. A magyar állam gyengülésével már csak Lengyelország jelentett ellensúlyt, amely néha befolyása alá vonhatta Moldvát. Azonban kétsége ekkor sem lehetett senkinek, a terület igazi ura felől. A viszony a két román vajdaság és a Porta között talán 1538-tól, esetleg más időponttól kezdve megváltozott: a szultánok nem ahdnāba foglalták a moldvai, havasalföldi vajdák vazallusi kötelezettségeit, hanem a birodalomban megszokott módon, berāttal nevezték ki őket a vajdaságok élére. Ez az aktus a korábbi időkhöz képest különbséget jelentett. Már nemcsak egy háború utáni békekötés és adófizetés ténye került be a dokumentumokba, hanem az új vajda a szultán jóindulatából kapta meg az uralkodói címét. Bár össze lehet hasonlítani a kereskedő Velence nişān-típusú ahdnāját a román vajdaságok 16–17. századi kevés számban fennmaradt, s szintén nişān-típusban megszerkesztett berātjaival, nem reménykedhetünk azonban, hogy az összevetés néhány formai hasonlóság miatt a ber a berāt megszerzése szintén megegyezik az Oszmán Birodalom méltóságainak megerősítésével. Természetesen a vajdaságok keresztény volta magában hordozta a fentiektől való különbségeket is. A legfontosabb, hogy a szultánok keresztény országaiban nem a birodalom többi részén elismert jogi rendszer volt életben. Ennek megfelelően néhány kérdést külön kellett rendezni, s ez valóban kölcsönzött a beiktató iratoknak olyan jelleget, amely hasonlóvá tette azokat a keresztény hatalmakkal kötött megállapodásokhoz. Talán azért is nevezték időnként a török köznyelvben a berātokat ahdnānak, mert a nyugati kapitulációk egy része is a berātok nişān-típusában volt megfogalmazva, s a kötelező évi adó befizetésének követelése mellett valóban tartalmaztak a két eltérő kultúra közötti együttélést segítő elemeket.

Melléklet

1.

II. Mehmed szultán privilégium levele (bitik)387 Petru Aron moldvai vajda számára, amelyben megengedi a moldvaiak kereskedelmi tevékenységét néhány török városban

1456. 06. 09. / 860. Receb. 5. jeni derbendi tábor vagy (Rudnik)

Fényképmásolat a Román Tudományos Akadémia Könyvtára kézirattárából, Pac. XXII, nr. 1. és XXIV, nr. 1. Eredetije az Orosz Állami Levéltárban, Moszkvában található. (Kraelitz nem adja meg a pontos helyét.)

Kiadás: Kraelitz, Franz: Osmanische Urkunde in türkischer Sprache aus der zweiten hälfte des 15. Jahrhunders. Ein Beitrag zur osmanischen Diplomatik. Wien, 1921. 44–46.; Guboglu, Mihail: Paleografia şi diplomatica turco-osmană. Studiu şi album. Bucureşti, 1958. (A továbbiakban: Guboglu 1958.) 131–132. (Az okmányra vonatkozó további irodalomra is lásd a Guboglu-féle feldolgozást.)

[Tugra]: Mehmed, Murád kán fia, a mindig győzedelmes.

A nagyúri kézjel parancsa a következő. Mostanában a kiváló előkelők dicsőségével, Moldova bégjével (Boġdān èli begi), Petru vajdával (Petri voyvoda) békét kötöttem, s a köztünk lévő ellenségességet eltávolítottam. Megparancsolom, hogy az országához tartozó Akkerman kereskedői hajókon jöjjenek, s Edirnében, Burszában és Isztambulban az [ottani] néppel megállapodva kereskedjenek. Jövetelükkor és visszatértükkor szubasijaim, szpáhijaim és népem senkinek se okozzanak kárt és veszteséget. Ha azonban ennek ellenére meghallom, hogy [az alattvalóim] a parancsommal szembehelyezkednének, tudják meg, egy szolgámat fogom odaküldeni, s nagy büntetésben lesz részük. Ezt az okmányt (bitik) igaznak tudják és adjanak neki hitelt. Íródott redzseb ötödikén a nyolcszáz hatvanadik évben Yeni Derbend táborunkban.

2.

II. Mehmed szultán békeszerződése (ªulî-nāme)
Nagy István (Ştefan cel Mare) moldvai vajdával

1480. körül

Süleymániye Kütüphanesi, Esad Efendi Nr. 3369. İstanbul

A kéziratot Guboglu szerint hidzsra szerint 896 (1490) -ban készítettek el.

Kiadás: Goboglu 1958. 132. és 165. (Egyéb feldolgozásaira lásd az itt közölt adatokat. A fakszimile kiadásakor az iratot tartalmazó négy lapot nem a megfelelő sorrendben rendezték el a 165. lapon. A helyes sorrend: b, d, a, c.)

Mehmed szultán, legyen neki könnyű a sír, békeszerződése Moldvával (Qara Boġdān)

Amikor az alázatot követelő fenséges nagyúri kézjel és a világot díszítő fényes szultáni tugra, melyet a hatalmas Isten mindörökké tartson meg, megérkezik, hét világra szóló megtiszteltetésben részesüljön. Moldova (Qara Boġdān) a régi időkben a Oszmán-ház kalifátusának menedékhelyéül számító udvara, s különösen pedig az én fenséges, az ég forgástengelyében lévő küszöböm iránt udvarias és alázatos volt. A szolgálatban, a parancs végrehajtásában egy percet sem vesztegetett. Parancsaimat követte, s az általam követelt adót (îarāã) időben, késedelem nélkül megadta. Egy idő óta azonban a sátán befolyására csökönyös fejét arcátlanságra és lázadásra adta, amely miatt a jól neveltek és alázatosak köréből kivetettem (qadem baªdum).388 Bebizonyosodott azonban, hogy bolondságod miatt, az ellenszegülést választottad és az alázatosság útjáról letértél, amelynek következtében az isteni fenséges vallás és a padisahi erős érzelmek cselekvésre késztettek, s fenségem dühének jeges viharából seregem támadása az orkánhoz, s virágzó országod pedig Szemúd és Ád389 országaihoz vált hasonlóvá. Feldühödött hőseim keze által teljes félelembe taszajtottalak. Mindezek következtében a tudatlanság álmából felébredtél, visszafordultál és visszatértél hozzám, az engedelem székhelyéhez százezerszer alázatosan könyörögtél, és sokféle módon megalázva magadat hízelegve a szolgálatom földjéhez dörzsölted arcodat, majd a világ menedékhelyének számító székhelyemre menekültél, s nyakadat alázatosan a korábbi állandó szolgaság kötelékére adtad. Ettől kezdve pedig a számomra előírt adót, amely minden évben három ezer európai arany volt, duplázd meg, minden évben hat ezer legyen. A régi napokhoz hasonlóan a hűség útjáról egyetlen lépésre se térj3.

I. Szülejmán szultán nagyúri parancsa (îükm-i hümāyūn)
Petru cel Tînăr havasalföldi vajdának a kinevezése tárgyában

Arhivele Naţionale ale României, Direcţia Generală, Documente Ist. (A továbbiakban: ANR DG-Bucureşti Doc. Ist.) DLXXIX /1/a;391 Bakanlık Osmanlı Arşivi Mühimme Defteri (A továbbiakban: BOA MD) 3. 150. Nr. 401.

7. 1559. 10. 09. / 967. Muîarrem 7. [A defterbe való bejegyzés dátuma: 1559. 10. 06. / 967. Muîarrem 4.]392

Kiadás: 3 Numaralı Mühimme Defteri (966–968 / 1558–1560), Ankara, 1993. T. C. Başbakanlık Devlet Arşivleri Genel Müdürlüãü. Nr.: 401. (Özet ve Transkripsion) p. 181.; (Tıpkıbasım) 150.; Papp, Sándor: Kritische Untersuchungen über die von Osmanensultanen für die Herrscher Ungarns und Siebenbürgens ausgestellten Verleichungs-, Bekräftigungs- und Vertragsurkunden. Wien, 1998. (a továbbiakban: Papp 1998.) (Kiadatlan PhD disszertáció) Urkunde 9.

Parancs Petru393 vajdának, az elhunyt havasalföldi vajda, Mircea394 fiának: A boldogságos székhelyemre mostanában egy embered érkezett. Tudattad, hogy apád elhunyt. Most
a magas és tökéletes királyi jóindulatomat megmutattam irányodban is, melynek következtében a havasalföldi vajdaságot neked ajándékoztam. Egyéb ajándékaimat, melyet szerencsét hozó zászlómmal (san
ãaq-i se‛ādet-fürūġ) együtt szokás szerint adományozni és megadni szoktunk, a kisebbik istállómesteremen, a fenségesek és méltók példaképén, Alin, keresztül – növekedjen a méltósága – elküldtem. Megparancsolom, hogy amint a Magas Portánk csauszai közé tartozó Mehmed megérkezik, légy az említett ország vajdája. Nagyúri birodalmamat tökéletesen megbízhatóan és teljesen őszintén szolgáld, s ebben lehetőséged teljessége szerint fáradozz. Az ország megvédésében és megőrzésében és az alattvalók megtartásában és biztosításában szorgalmas és bátor légy. Óvakodj attól, hogy az országot, a terület, illetve a rájákat és az alattvalókat az ellenségtől és a gonosztevőktől kár és szerencsétlenség érje. Légy előrelátó! S ne hagyj fel annak ismertetésével, amit magas Portámra jelenteni kötelességed. 966. Muîarrem 7-én. [A defterbe való bevezetés dátuma: 1559. 10. 06. / 967. Muîarrem 4.]

4.

Havasalföld vajdája, Petru cel Tînăr kinevezésekor
I. Szülejmán szultán elküldte a hatalmi jelképnek számító zászlót

ANR DG-Bucureşti Doc. Ist. DLXXIX /2/a.; BOA MD 3. 150. Nr. 402.

1559. 10. 28./ 966. Muîarrem 26. [A defterbe való bejegyzés időpontja: 967. Muîarrem 4. / 1599. 10. 06.395

Kiadás: 3 Numaralı Mühimme Defteri (966–968 / 1558–1560), 181–182.; (Tıpkıbasım) 150.; Papp 1998. Urkunde 10.

Parancs Petru vajdának, a korábban elhunyt havasalföldi vajda, Mircea vajda fiának (Mīō voyvodaoġlı Petrī voyvodaya): Mostanában egy emberedet küldted a boldogságos küszöbhöz. Tudattad, hogy az apád elhunyt, s kegyelmemért könyörögtél. Mivel atyád szerencsés udvarom iránt hűséget és őszinteséget mutatott, minden esetben kegyelmesen viselkedtem iránta. Most pedig az én uralkodói, magas jóindulatomat neked is kimutattam, s atyád helyére, a havasalföldi vajdaságra kineveztelek. Hogy ezt tudassam veled a megvilágosodottak példaképét, a boldogságos küszöböm kisebbik istállómesterét, Alit, rendeltem. Szokás szerint zászlódat (sanãaq) és más ajándékodat is elküldtem. Megparancsolom, hogy amint ő megérkezik, a nagyúri zászlómat és az ajándékaimat, amelyeket a [kinevezésed] bejelentése alkalmából küldtem, vedd magadhoz. Légy az atyád helyén az említett ország vajdája. Az ország védelme, megőrzése és az alattvalók megmaradása és biztonsága dolgaiban és a boldogságos birodalmam iránti szolgálatban mutass tökéletes méltányosságot és igaz őszinteséget. A ráják és az alattvalók között a legteljesebb jogszerűség és törvényesség szerint járj el. Nem szabad egyetlen percet sem elvesztegetned, ha az ország biztonságáról és nyugalmáról van szó. Óvakodj attól, hogy gondatlanságod következtében az ellenség és a gonosztevők az országnak, a területnek, illetve a rájáknak és az alattvalóknak szerencsétlenséget okozzanak. Továbbra is jelentsd magas udvaromnak mindazt, amelynek ismertetése szükséges. 966. Muîarrem 26-án. [A defterbe való bejegyzés valós dátuma: 967. Muîarrem 4. / 1559. 10. 06. volt.]

5.

III. Murád szultán nagyúri szerződéslevele (ahdnāme-i hümāyūn)
Báthory István lengyel király számára

Archivum Glównego Akt Dawnich (AGAD) (Lengyelország, Varsó), AKW, Dz. tur., k. 71. tezka 260. nr. 486.

1577. 07. 17. / 985. Ãemā¿i'ü l-evvel 1. Kostantinápoly

Kiadás: Kołodziejczyk, Dariusz: Ottoman-Polnish Diplomatic Relations (15th–18th Century). An Annotated Edition of Ahdnames and Other Documents. Leiden-Boston-Köln, 2000. 269–278. (angol fordítással); török nyelvű, nem szó szerint megegyező kiadás: Ferīdūn II. 507–510.; fakszimile Reychman, Jan – Zajaczkowski, Ananiasz: Handbook of Ottoman – Turkish Diplomatics. Hague-Paris, 1968. Illustration 28a–28d.

Latin fordítás: AGAD, AKW, Dz. tur., k. 71. tezka 260. nr. 486. Kołodziejczyk, 2000. 279–283. (További másolataira és kiadásaira lásd: Kołodziejczyk 2000. 269., 279.)

Magyar feldolgozás: Papp Sándor: Az erdélyi fejedelmek szultáni ahdnáméi (1526–1881). (Szakdolgozat a ELTE Török tanszékén. Témavezető: Dr. Dávid Géza.) Budapest, 1993. 78–93.

Ő az Egyisten, az Egyedüli, az Örökkévaló, a Gazdag és Segítő, az Adományozó és Gazdagító!

A magasságos és fenséges, hatalmas Isten Őszentségének ereje és teremtő szavainak végtelen kegyelmével; és a prófétaság égboltjának napja, az erény csillagzatának csillaga,
a próféták közösségének példaképe, a szentek gyülekezetének vezetője, a két világ dicsősége, a kiválasztott Mohamed őszentsége – áldja és dicsértesse őt a hatalmas Isten – nagyszámú csodái által; és a négy kiválasztott barát
396 – legyen rajtuk a hatalmas Isten tetszése – és az összes fenséges szenteknek és hatalmas istenfélőknek szent lelkei közreműködésével

[Tugra]: Murád sah, Szelim kán fia, a mindig győzedelmes.

Én, aki a kor szultánjainak szultánja, a idő hákánjainak próbaköve, a világ uralkodóinak (Hoszróinak) koronaosztója, a jóindulat királyának, Istennek árnyéka, a nagy városok legnemesebbjeinek, az igen tisztelt Mekkának és a ragyogó Medinának, a legszentebb országoknak és területeknek, a boldog Jeruzsálemnek és a békesség házának, Damaszkusznak, Jemennek, Szánaának, Dijárbekirnek, Kurdisztánnak lés Erzurumnak, Grúziának, Bagdadnak és Vannak, Aleppónak, az egész Arábiának, Anatóliának, Karamániának, Zulkadirnak, Rodosz-szigetének, Rum vilájetjének, Tripoisznak, Bászrának és Serh-i zolnak,397 a királyok vágyának, a jól védett Isztambulnak, Ciprus szigetének, az Afrikának nevezett jól ismert Tunisz országának, a nyugati Algériának, Halkü l-vádnak,398 Etiópiának, Lahszának,399 az országok és földek oszlopának számító Ruméliának, Budának és temesvári vilájetnek, a Kipcsák puszták400 övezeteinek, a Földközi-tengernek, Havasalföld, Moldva és Erdély vilájetjeinek és ezekhez hasonló jó néhány megművelt országok szultánja, padisahja, Murád szultán kán őfelsége vagyok, aki Szelim szultán kán fia, aki Szülejmán szultán kán fia, aki Szelim szultán kán fia, aki Bajezid szultán kán fia, aki pedig Mehmed szultán kán fia.

Mostanában a Lengyel vilájet királya, Litvánia, Poroszország, Oroszország,401 Mazovia, Livónia és más helyek nagyhercege, a Jézus-hitű kiváló előkelők büszkesége, a messiási népek dicső előkelőinek kiválasztottja, a keresztény közösségek ügyeinek elrendezője, a fenség és méltóság uszályának hordozója, a nagyság és hatalom jelvényeinek birtokosa, Báthori István király – élete jól végződjön – ismételten nemes szerződéslevelemet (ahdnāme-i šerīfüm) kérte, s annak érdekében, hogy magas fenségemmel barátságban és békességben legyen, vezírét és halicsi kapitányát, a messiási nemzetek nagyjainak példaképét, Jan Sienieński nevű kiváló emberét nagykövetként nagyra becsült székhelyemre küldte. Mivel odaadó és hűséges, ezért kiadtam neki nagyúri szerződéslevelemet, s megparancsolom, hogy magas fenségem részéről, a nevezett király birodalmát, vilájetjét, várait és városait és minden, a trónja birtokában lévő országot a nagyvezíreim, dicső beglerbégeim (mir-i mirān-i fiîām), a nagy emírek és a győzelmes katonaság semmilyen módon ne pusztítsa és ne károsítsa. Jól védett birodalmamat és a határvidéken levő váraimat, városaimat és egyéb, az oltalmunk alatt lévő kisebb városokat, falvakat és földeket pedig a nevezett király, bégjei és a hozzá tartozók semmilyen módon ne pusztítsák és kárt ne tegyenek bennük. Ennek következtében a barátaink barátja, az ellenségeink ellensége lévén, amikor a két fél embere és követe közöttünk eljár, őket, vagyonukat, úti készleteiket pusztítás és kár ne érje.

Jól védett birodalmamban az a lengyel fogoly, aki még nem tért át az iszlámra, maradjon hitetlen. Amikor a király emberei eljönnek, hogy megkeressék és megtalálják őket, a tulajdonosaikat kielégítve váltsák ki a [foglyokat], akiket magukhoz véve távozzanak. Senki ne akadályozza ezt meg! Ha ezen nagyúri szerződéslevelem keltezése után a két szerződő fél területén bárkit is elfognak, azokat ellenérték és kiváltás nélkül engedjék el és bocsássák szabadon.

A két fél kereskedői akár tengeren, akár szárazföldön jönnek is, [szabadon] kereskedjenek. Az általuk felkeresett helyeken érvényes szokás és törvény szerinti vámot, bármi is legyen az, adják meg, vagyonukat és életüket senki ne háborgassa, ne zavarja. Ha a lengyel vilájetből jövő kereskedők közül valaki jól védett birodalmamban elhalálozna, az elhunyt hagyatékát senki se foglalja le, hanem megoltalmazván azt, amikor a másik félről a király levelével az örökös megérkezik, az örökséget nemes parancsomon keresztül az örökösnek adják át. Ha a mi kereskedőink közül valaki a Lengyel Birodalomban elhunyna, a király is az említett módon járjon el. Most pedig, ha nemes szerződéslevelem megírásától számítva a király országát a magas fenségem emberei közül kár és veszteség érné, parancsot adok ki, hogy azokat felkutatva, az ilyen kártevőket büntessék meg, a kárt pedig a parancsom szerint hozzák helyre. Kifogást és ürügyet ne keressenek! A király részén is így legyen!

Ha jól védett birodalmamból valakinek az adósa a király országába menne, akárhol is tartózkodik, [a károsult] azon [királyi] terület bírójához nyújtson be keresetet, aki folytassa le a vizsgálatot. Ha bármi is kiderül, akkor azon helység bírója foglalja le az [adós javait],402 s a tulajdonosnak adja át. Ha valakinek nincs adósága, sem bűne, más adósága és bűne miatt ne fogják el, s ne is zaklassák. A két fél vilájetjei közötti [ügyekben] az ilyen ártatlanokat hagyják békén.

Azáltal, hogy minden köztünk lévő, az előkelő elődeink és magasságos őseink ideje óta létrejött szerződést megerősítek és megszilárdítok, ezután kártétel egyáltalán ne történjen. Mivel a két fél sérelmére bekövetkezett károk miatt a biztosoknak nem sikerült találkozni, ezen nagyúri szerződéslevelem dátumáig bezárólag a két félen történt károkat hagyják el, ezeket ne hallgassák meg.

A király részéről ezután is adják meg időben őnagysága, a hatalom birtokosa, a tatár kán, [Mehmed] Giráj kán – növekedjék a méltósága – számára azt, amit a régi napok óta szokás szerint fizetni szoktak. A békével ellentétes dolog a király részéről ne történjen. A király országát és embereit nevezett kán fiai, mirzái és katonái ne támadják meg, ne pusztítsák őket, ne okozzanak károkat. Ha a tatárok mégis kárt tennének, akkor a nemes fermánomon keresztül büntessék meg őket.

Moldva vajdája és népe a nevezett király országának és embereinek károkat ne okozzanak. Ha mégis károkat okoznának, a kivizsgálásuk után nemes parancsomon keresztül hozzák azokat rendbe. A királytól a tatárok népére és a moldvaiakra, a lakosságra és az országra pusztulást hoznának, hozzák azt is rendbe, a gonosztevők ügyeiben járjanak el, velük szemben ne legyenek megbocsátók és elnézők.

Moldva vilájetjéből néhányan elmenekültek és Lengyelországban keresetek menedéket, majd pedig valamilyen módon visszatértek és felfordulást hagytak maguk után, sok bajt kevertek, ha ezekhez hasonlóknak kérnék a kiadatását, adják ki őket.

A király emberei jól védett birodalmamban bárhol is találják meg a mostanáig elfogott rabokat, vegyék őket magukhoz. Tulajdonosaik az értéküknél többet ne követeljen. Annyiért adják oda, amennyiért megvették őket, s erre tegyenek esküt. Ezen foglyok közül azok, akik az iszlámra tértek, legyenek szabadok. A hitetlenségben levőket pedig váltsák ki, senki se akadályozza a távozásukat. A király országában [fogságban lévő muszlimokat]403 ők is bocsássák szabadon, és senki se akadályozza őket abban, hogy lakóhelyükre távozzanak.
A barátság idején jövő követeket, illetve a híreket szállító személyeket ne akadályozzák, biztonságban és szabadon jöhessenek. Amint a határokhoz érkeznek, több alkalmas embert adjanak melléjük, s a másik oldalon is így legyen.

A kereskedőket pedig azután, hogy a szokásos és törvény szerinti vámot lefizették, senki se akadályozza és zaklassa.

Ha jól védett birodalmam népéből valakinek a lengyel király valamely emberével szemben jogos követelése lenne, ennek megtételekor az ország bírói teljesítsék [a kívánságát]. Az igazságszolgáltatás elöljárói azonnal keressék meg a tolvajokat és haramiákat, amint azok a pusztításaikat és kártételeiket elkövetik. Miután megtalálják őket, ne menekülhessenek el, hanem nyerjék el büntetésüket. Az elrabolt holmikat azután, hogy a tényállást megállapították, hiánytalanul adják vissza.

Kössenek üzleteket a kereskedőkkel vagy másokkal, ameddig azonban [az ügyről] a kádi jegyzőkönyvében nincs nyoma (szidzsil), vagy nem született meg a kádi döntése (hüddzset), akkor ne hallgassák meg [a vádakat]. Amikor jótállás vagy kölcsön ügyében vádindítás vagy kereset történne, [előbb] a kádi jegyzőkönyvére vagy döntésére tekintsenek: ha e kettőből egy sem lenne, akkor nehogy hamis tanú kiállításával próbálják az igazságot megmásítani vagy hamis ítéletet hozni. A király országának bírói se hallgassák meg az [ügyet] addig, amíg arról nincs [biztos] ismeretük.

A szilisztrai és akkermani szandzsákbégek, a kikötők eminjei és vámszedői jól védett birodalmam szolgáin és a két fél kereskedőin kívül senkit se engedjenek a Don-folyó felől (Turla suyundan) Lengyelországba. S ha bármelyik rész felől jövőknél foglyokat találnának, azokat vegyék el tőlük, s küldjék őket vissza.

Amikor a pásztorok Lengyelországba átkelnek, az ország bíróinak magukat és juhaikat jelentsék be, ne érkezzenek titokban. Fizessék ki a legeltetési illetéket. A pásztorok, ha bejelentkeztek, s a birkából mégis elveszne, az ország bíróitól követeljék azokat.

A jövő-menő [kereskedők]404 (igás)lovait (bargir) postaszolgálatra ne vegyék igénybe, s hadjárat esetén a janicsárok ne vegyék el a (hátas) lovaikat (at).

A moldvai vajdák405 a korábbi királyokkal amilyen módon jó406 viszonyt alakítottak ki, úgy legyen az a nevezett királlyal is. Semmi olyan ne történjen, ami megsértené a két fél közötti barátság feltételeit. A két fél kereskedőinek adója és vámja ne növekedjék. Amikor a király keze alatt élő örmény és más nem muzulmán kereskedők Moldva vilájetjébe vagy jól védett birodalmam más részébe kereskedelmi szándékkal jönnek, ne elhagyott, üres [földeken] és titkos utakon érkezzenek, hanem a kereskedők által már régtől fogva használt egyenes és nyilvános utakon. Ha valakinek a vagyonát [mégis] kár érné vagy életét veszélyeztetnék, a károkozókat kerítsék kézre, és járjanak el velük szemben. Amíg az érkező kereskedők becsületesen kereskednek, senki se háborgassa őket. A régi törvény szerint vegyék a vámot tőlük, s más személy adósága miatt a kereskedőket ne fogják le. A csauszok, szpáhik és janicsárok a lengyel alattvalók igáslovait útközben ne vegyék el.

Ha a király kereskedői jól védett birodalmamban a saját alattvalói közül fogságra jutottakat pénzzel ki akarják váltani és meg akarják szabadítani, a kádik ne akadályozzák őket ebben. Néhányukat, akiknek már kifizették a váltságdíját s szabaddá lettek, ne ragadják ki ismét a kereskedők kezéből és ne fogják el őket. Azonban azokat, akik már muzulmánokká lettek, ne kérjék a király részéről. Néhányuknak, akik nem lettek muzulmánná, az uruk [bizonyos] évnyi [határidőt] adott, aminek lejártakor szabaddá lettek. Bár menedéklevelük is volt, de azt mondván, hogy „muzulmán lett” mégis akadályozták [a távozásukat]. Akinek nem bizonyos a muzulmánná válása, azt ne akadályozzák [a távozásban].

A jól védett Burszában a lengyelektől több adót és vámot ne kérjenek, a régi törvény szerint szedjék azokat.

A nevezett király tényleges birtokában lévő vilájetjei, és ezután Moszkvától és más keresztény országtól elfoglalandó helyek ellen a magas fenségem részéről támadás ne induljon, mindezek az ő trónja birtokában és uralma alatt maradjanak.

Esküszöm a magasságos Allah fenségére, az isteni küldöttek menedékének számító őszentségének (Mohamednek) és az összes prófétáknak szent lelkére, hogy szerencsés életem teljes időtartalmában ezen boldogsággal összekötött nagyúri szerződéslevelemben leírt feltételeket figyelembe veszem. Mindaddig, amíg a nevezett király részéről a szerződéssel és biztonsággal szemben semmi sem nyilvánul meg, addig a boldogságos fenségemtől sem történik semmi, ami a békével, biztonsággal és megállapodással ellentétes lenne.

Íródott 985. év Ãemā¿ī'ü l-evvel hónap elsején, (1577. 07. 17.) a magas szultánság székhelyén, a szerencsétlenségtől jól védett Konstantinápolyban.

6.

III. Murád szultán nagyúri megerősítő irata (berāt-i hümāyūn)
II. Mihnea (Turcitul) havasalföldi vajda számára

993. Ramażān 22. / 1585. 09. 17. vagy 994. Ramażān 22-én / 1586. 09. 06.

BOA, İstanbul Maliyeden Müdevver defteri 17932. 11–12.

Román fordítása: Maxim, Mihai: Culegere de texte otomane. Fasc. I. Izvoare documentare şi juridice. Bucureşti, 1974. doc. 14. 62–68.

Kiadás: Maxim, Mihai: Sur la question des ahidnāme octroyés par les sultans Ottomans aux princes de la Moldavie et la Valachie. Transylvanian Review/Vol. III, no. 1 Spring, 1994. 10–12. (Francia fordítással)

Nagyúri okmánnyal (bā îaùù-i hümāyūn)

A nagyúri kézjel (nišān) [parancsa] a következő: Téged, a Havasalföld vajdájaként elhunyt Alexandrunak a fiát, Mihnea vajdát (Mihne voyvoda), aki már korább is Havasalföld vajdája voltál, megnövekedett kegyelmemben részesítettelek, melynek következtében 993. Rebi'ü l-evvel 28. napján a havasalföldi vajdaságot ismét neked adtam, s kineveztelek hetvenszer 100 ezer akcse [adó fizetésének kötelezettségével]. Kiadtam ezt a nagyúri kinevező iratot (berāt-i hümāyun) és megparancsoltam, hogy ezután407 a parancsom értelmében említett vilájet vajdája légy. Ha magas székhelyemnél hódolatra és szolgálattételre408 lenne szükség, a birodalom lényegének megfelelően, az ország védelmében és megóvásában, a ráják békéje és biztonsága érdekében sokféleképpen fáradozz és figyelmesen szolgálj, s az említett vilájet adóját évről évre hiánytalanul, teljes mértékben és megfelelő minőségben,409 időben küldjed be. Igyekezz, hagyj fel a hanyagsággal. Ezenkívül azokat a dolgokat, amelyeket régtől fogva a szokás szerint adni szoktatok, hiánytalanul és időben fizesd be, és azt is add meg a nagyvezíreimnek, a ruméliai beglerbégeknek, s az állam egyéb nagyjainak, ami a régi szokás szerint mindezeknek [jár]. Mivel az említett vilájet a győzelmes jelű szablyánk410 által elfoglalt ország, fontos, hogy megvédelmezzük. A rájái pedig az adófizetőim. Nem lehetséges, hogy valakit kár vagy veszteség érjen. Amilyenek az említett vilájet régi szokásai, oly módon járj el.411 Ennek megfelelően eljárva a rájákat semmilyen kár és veszteség ne érje. Az említett vilájet urai (begleri), logofetjei, bojárjai (bolārları), kenézleri nevezettett (szakadás a szövegben) nemes parancsom értelmében vajdájuknak ismerjék el, nemes fermánom alapján a megfelelő ügyekben lojálisak legyenek, s az említett vajda pedig (…)412 a magas székhelyemtől kibocsátott fenséges parancsaim iránt figyelmet fordítson. Az aktuális évre vonatkozó dolgokat, amelyeket a magas kincstáram, nagyvezíreim, a ruméliai beglerbég és más előkelők számára adni szoktak, késlekedés nélkül, hiánytalanul add meg. Barátom barátja, az ellenségem ellensége légy. A magas székhelyemtől küldött nemes parancsaimat kövesd,413 tökéletes őszinteséget mutass. A havasalföldi vilájetbe érkező, s gazdálkodást (renãberlik) folytatók holmiját és életét semmilyen esetben se414 érje kár és veszteség. Biztonságban415 és részvétben részesüljenek, ne a hagyatékot az örököseiknek adják oda, ha megtalálják őket. Arról a hagyatékról,418 amelynek nem találják az örököseit, a nevezett vajda személyesen419 készítsen deftrert, s bármi is legyen az, megbízható emberén keresztül küldje be a magas székhelyemre. Így tudják!

7.

II. Oszmán szultán nagyúri megerősítő irata (berāt-i hümāyūn)
Alexandru Iliaş moldvai vajdának

1620/21

Kiadás: Ferīdūn, Aîmed Beg, Meãmū’a-i münše'ātü s-selāùīn. II. İstanbul. 12752 (1858–59) 488–489.

Moldva bégjének ajándékozott nemes megerősítő irat (berāt-i šerīf) másolata.

Mivel a nagylelkű és a mindennapi kenyeret adó Mindenható őszentsége jóvoltából
– aki minden dolgok kiindulópontja, a legdicsőbb és leghatalmasabb, az állandóság és jótétemények összessége, a mindenekfelett kegyes és megbocsátó, aki nem ölt testi formát – és akinek legnagyobb kegyelme által dicsőséges magas trónusom és boldogságos portám az emberiség mindennapi kenyerének osztóhelye, s az eget ostromló boldogságos küszöböm
a fenséges uralkodók közösségének menedékhelye lett, ezért kétségtelen, hogy a fenséges sahi köszönetnyilvánítás számomra, mint a dicséretre méltó padisahi méltóság számára elengedhetetlen és kötelező; s azért, hogy a megszakítás nélküli isteni [áldásokért] és a végtelen isteni jótétemények méltó módon köszönetet nyilvánítsak, a szükséges módon dicsőítenem kell [Őt].

Ennek megfelelően, akik a magas oszlopokon nyugvó küszöböm iránt tiszta szívvel alázatosak, őszinték, s dicső szolgálatomban a ragyogó jellemű emberek példaképei, azok előtt kegyelmem és jóindulatom kapui mindig nyitva és szabadon állnak, s állandóan kész vagyok, hogy a tőlem elvárt jóindulatban részesítsem őket. Legyenek megelégedettek azzal, hogy óhajaik és kívánságaik teljesülnek!

Ennek megfelelően, mivel a moldvai vajda, Gaspar Graţiani vajda (Ġašpār voyvoda) néhány esetben nem megfelelően viselkedett és tevékenykedett, a leváltása szükségessé vált. A havasalföldi vajda azonban, aki magas portám iránt hűségesen szolgál, s aki a császári, szerencsés előjelű fenséges tugra (tevqī) hordozója és az uralkodói örömet okozó barátságos szavú okmány (yarlıġ) vivője, a messiási nép előkelőinek példaképe, a jézusi közösség nagyjainak előkelője, Alexandru Iliaş vajda (Aleksāndr voyvoda), érjen jó véget, aki azon kívül, hogy alkalmas, bátor és jó származású nemes ember, amikor korábban havasalföldi vajda volt, az országot és a vilájetet megvédte és megőrizte. Mivel a lakosságot és az adófizető népet szükséges módon megvédte, ezért a vilájet lakossága köszönettel és megelégedéssel volt iránta. Ugyanakkor nagyúri szolgálatom teljesítésékor minden esetben őszintén bízhattam és reménykedhettem az erejében, s magas héroszi figyelmemre méltónak és érdemesnek mutatkozott. Mindezekért megnövekedett sahi kegyelmemben és iránta mutatott császári vonzalmam kedvezményeiben részesítettem, s a Moldva vajdaságára ezennel (…) év (…)420 napjától – azzal a feltétellel, hogy a nevezett vilájet számára meghatározott ötvenhatszor százezer akcse (5,6 millió akcse) adóját évről évre magas építésű portámra beküldi, a boldogsággal összekötött nagyúri kézjegyemen (îaùù-i hümāyūn) keresztül kegyelmesen kineveztem. S mivel a nemes parancsom kiadását alázatosan kérte, s könyörgött, ezért az örömére szolgáló kinevező iratot (berāt-i meserret-mešîūn) kiadtam és megparancsoltam, hogy ezután a boldogságjelű fermánom értelmében a nevezett az említett vilájet vajdája legyen. Az alapján, hogy a korábbi vajdák a boldogságos portám iránt tökéletes hódolattal és szép ragaszkodásukkal szolgáltak, fáradozzon ő is, hogy engedelmén és alázatosságán keresztül az ország védelmét és megóvását, s az alattvalók ügyeinek jóindulatú kezelését biztosítsa. [Az adót] évről évre időben és hiánytalanul a régi szokás szerint fizesse be. Ez

315 Levéltári és könyvtári kutatómunkámat az alábbi ösztöndíjak segítették: OTKA F 030437; 1999-ben ösztöndíj a bécsi Magyar Kultúrintézetben (Collegium Hungaricum); Magyar Állami Bolyai Ösztöndíj (1998–2000); Gróf Klebelsberg Kúnó Ösztöndíj (három hónapos kutatás Isztambulban 2000-ben).

316 Maxim, Mihai: Le statut des pays roumains envers la Porte Ottomane aux XVIe-XVIIIe siécles. Revue Roumaine d'Histoire, 24. 1–2. (1985) 29–50.; Gemil, Tahsin: „Capitulaţiile” Transilvaniei de la jumătatea secolului XVII. Anuarul Institutului de istorie şi arheologie „A. D. Xenopol,” Iaşi (AIIA „A. D. Xenopol”) 23. 2. (1986) 717–721.; Maxim, Mihai: Din istoria relaţiilor Româno-Otomane „Capitulaţiile.” Anale de istorie. 1982. 6. (1982) (a továbbiakban: Maxim 1982.) 31–68.

317 „Eski tarihçiler N. Jorga (1902) ve Constantin Giurescu (1908) başta olarak Ahidnâme ya da kapitulasyonların tek taraflı olduklarını sezememeişlerdir. Çünkü İslâm hukukundan haberleri yoktur. Onlar ahidnâmeleri ya da kapitülasyonları iki taraflı, iki imzalı sanmışlardır. Yeni tatihçi-türkologlara göre N. Beldiceanu (Sorbonne) ve Mihai Maxim (Vorniceni) başta olarak Eflak-Boãdan'la da bu çeşit anlaşmalar „tratate”, „capitulaţii” varmışsa da maalesef ellerinde bu çeşit ahidnâme ya da kapitülasyon yoktur. Görüşleri çok farazalıdır. „Guboglu, Mihail: Osmanlı padişahları tarafından Transilvanya'ya verilen ahidnameler, kapitülasyonlar (1541–1690). X. Türk Tarih Kongresi Ankara, 22–26 Eylül 1986, Kongreye Sunulan Bildiriler, IV. Cilt. Ankara, 1993. 1734.

318 Maxim, Mihai: Culegere de texte Otomane. Bucureşti, 1974. (a továbbiakban: Maxim 1974.); Mehmed, Mustafa Ali: Documente turceşti privind Istoria României (1455–1774). I. Bucureşti, 1976.; Gemil, Tahsin: Relaţiile Ţărilor Române cu Poarta Otomană în Documente Turceşti (1601–1712). Bucureşti, 1984. (a továbbiakban: Gemil 1984.); Veliman, Valeriu: Relaţiile Româno-Otomane (1711–1821). Documente turceşti. Bucureşti, 1984. (a továbbiakban: Veliman 1984.)

319 Maxim, Mihai: Ţările Române şi Înalta Poartă. Bucureşti, 1993. 20.; Ubicini, M. A.: La Question des Principautés devant l'Europe. Paris, 1858. 386–397.; Principautés danubiennes. Capitulation, traités, etc. relatifs a la sureraineté exerceé sur les principutés. Archives Diplomatiques, 6. (1886) II. 1–18.

320 Testa, Baron de: Recueil des Traités de la Porte Ottomane. V. 286–287.; lásd: Gökbilgin, Tayyib: La structure des relation Turco-Roumaines et des raisons de certains hüküms, ferman, berat et des ordes des sultans adsessés aux Princes de la Moldavie et de la Valachie aux XVIe et XVIIe siécles. Belleten XLII (1978) 762–764.

321 Giurescu, Constantin: Capitulaţiile cu Poarta Otomană. Bucureşti, 1908. 1–65.

322 Bulgaru, Maria M. Alexandrescu-Dersca: L' originale des Khatt-i šerifs de privilége des Principautés Roumaines. Novelles Études d'Histoire, (Bukarest) I (1980) (a továbbiakban: Bulgaru, Maria M. Alexandrescu-Dersca) 251.

323 Maxim 1982. 46–49.

324 Kraelitz, Franz: Osmanische Urkunde in türkischer Sprache aus der zweiten hälfte des 15. Jahrhunders. Ein Beitrag zur osmanischen Diplomatik. Wien, 1921. 44.; Melléklet 1. irat, további feldolgozásait lásd ott.

325 Decei, Aurel: Tratatul de pace - sulhnâme - încheiat între sultanul Mehmed al II-lea şi Ştefan cel Mare la 1479. Revista Istorică Română XV (1945) fasc. IV. 465–494.; Decei, Aurel: Relaţii Romano-Orientale. Bucureşti, 1978. 118–139. (a továbbiakban: Decei 1978.) (Én ezt a kiadást használtam.)

326 Süleymâniye Kütüphanesi, Esad Efendi Nr. 3369. İstanbul.; Decei 1978. 121.; Melléklet 2. irat.

327 Decei 1978. 130–133.

328 Guboglu, Mihail: Paleografia şi diplomatica turco-osmană. Studiu şi album. Bucureşti, 1958. 132. és 165. (Facsimilul 4 a-d.)

329 Magyarország történeti kronológiája. Szerkesztette: Benda Kálmán. Budapest, 1983. 305.

330 Papp Sándor: II. Murád szultán és I. Ulászló lengyel és magyar király 1444. évi békekötése. Acta Historica Tomus CIX. (1999) 60.; Első latin kiadásai: Pall, Francisc: Ciriaco d'Ancona e la crociata contro i Turchi. Bukarest, 1937. Bulletin Historique de l' Académie Roumanie, XX., ugyanakkor kiadásra került még: Vălenii-de-Munte 1937. 62., (Ezeket nem volt módom használni); Halecki, O[skar]: The Crusade of Varna. A Discussion of Controversial Problems. New York, 1943. 88–90.; Kołodziejczyk, Dariusz: Ottoman-Polnish Diplomatic Relations (15th–18th Century). An Annotated Edition of Ahdnames and Other Documents. Leiden – Boston – Köln, 2000. (a továbbiakban: Kołodziejczyk 2000.) 197–199.

331 Gemil, Tahsin: Românii şi otomanii în secolele 14–16. Bucureşti, 1991. 27.

332 ıqpašazāde, Tevārīî-i Āl- i Osmān. İstanbul, 1333. 185. „Pādišāh ãemi kāfir beglerinüñ vilāyetini gendüye muùı‛ ètdi Qara Bogdānuñ tekfūrini qapuya oqudılar îarāãını sen kendü333 Hasonló tartalmú török változata: „andan ªoñra Qara Boġdān oġulları ile ve ãemii Mōldva memleketi ile ve Eflāq ili voyvodası Rādūl hem-ãünān oġullarıyla ve kendünüñ ili güniyle qrāl yanınãa bu ªulîda bile dāîil olub îarāãların ve pīškešlerin šimdilik vèrigeldükleri üzre vèreler ziyā334 Hammer-Purgstall, Joseph von: Geschichte des Osmanischen Reiches. II. Pest, 1828. 617. (a továbbiakban: GOR); Korabeli teljes példány: ÖSt HHStA Allgemeine Urkundenreihe (AUR) 1503. VIII. 20. fol. 1r-v.; a Magyar Országos Levéltárban (MOL) őriznek egy töredéket, Dl. 30498. jelzet alatt, amely megjelent: Dr. Thallóczy Lajos – Horváth Sándor: Jajcza (bánság, vár és város) története 1450–1527. Budapest, 1915. (a továbbiakban: Thallóczy – Horváth 1915.) 167–170. Nr. 56. 1503. február 22. MHHD XL.

335 Čorović, V.: Der Friedensvertrag zwischen dem Sultan Bayazid und dem König Ladislaus II. Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellscahft (ZDMG) XC (1937) 52–59. Az oszmán szultán kancelláriájában szerb nyelven állították ki a dokumentumot.

336 MOL DL 24393; Thallóczy-Horváth 1915. 279–286.

337 Theunissen, Hans Peter Alexander: Ottoman-Venetian Diplomatics: The Ahd-names. The Historial Background and the Development of Category of Political-Commercial Instruments together with an Annotated Edition of Corpus of Relevant Documents. Kiadatlan Phd. disszertáció az Utrechti Egyetemen, 1991. (a továbbiakban: Theunissen 1991.) 209–255.

338 TSMA E 4639.; Arhivele Naţionale ale României, Direcţia Generală (ANR DG)-Bucureşti, Colecţia Microfilme Turcia rola 4, c. 373.; Mustafa Ali Mehmed: Dokumente turceşti privind istoria României (1455–1774) I. Bucureţti, 1976. 10–11.; Beldiceanu, Nicole – Bacqué-Grammont, Jean-Luis – Cazacu, Matei: Recherches sur les Ottomans et la Moldavie ponte-dannubienne entre 1484 et 1520. Bulletin of School of Oriental and African Studies, vol. XLV, part 1, 1982. 51–53.; Gemil, Tahsin: Observaţii referitoare la încheierea păcii şi stabilirea hotarului dintre Moldova şi Imperiul Otoman (1486). Revista Arhivelor XLV (1983/2) 117–128.s: Theunissen 1991. 357–380.

339 Goboãlu, Mihail: Fâtih'in Ştefan çel Mare üzerine iki Boãdan seferi (1474–1476). Belleten XLVII (1983) 146.; A török–magyar békeszerződésekben ettől kezdve Kilia mint a török végvárrendszer része kerül említésre: „Kili ile Aq Kerman nām qal’elerüme sīnūrlarından ve îaddlarından ve ġayri yèrünizden yèrünize varınãa bu ªulîda bile dāîıl olub” TSMA E 7675, 31. sor. (1503. évi ahd-nāme); „Kelya, etiam cum castro Turcali lingua Akgermen, Hungara autem lingua Neztherfeyerwar …” MOL DL 24393; Thallóczy – Horváth 1915. 282.

340 Kütükoãlu, 1998. 124.

341 Veliman, Valeriu: O „Carta Legămint (Ahd-Nâme) din 1581 privitoare la Transilvania. AII a”A.D. Xenopol” 25/1. (1988) 27–43.

342 Gemil, 1984. 67–68. Nr. 1.

343 „Devletlü pâdişâhum, Buãdan voyvodası Eremiya fevt olmaãla ahidnâme mucebince oãluna inâyet olunmuş idi. Devletlü pâdişâhum saã olsun hâlâ vilâyet halkından mahzar geldi oãlu saãīr olmaãla böyle fitne ve ihtilâl zemâninda vilâyet hıfzına kâdir deãildür.” Maxim 1974. 96–99. Nr. 24.; Orhonlu, Cengiz: Osmanlı Tarihine Âid Belgeler Telhîsler (1597–1607). İstanbul, 1970. 118–119. Nr. 152.

344 Papp Sándor: Török–magyar tárgyalások és szerződéskötés 1605-ben. Historia Manet, Demény Lajos Emlékkönyv. Bucureşti, 2001. 113. 3. lábjegyzet.

345 İnalcık, Halil – Oãuz, Mevlud: Gazavât-i Sultân Murâd b. Mehemmed Hân. Ankara, 1989. 35.

346 Fekete Lajos: Bevezetés a hódoltság török diplomatikájába. Budapest, 1926. 16–17.

347 Szilágyi Sándor – Szilády Áron: Török–Magyar Államokmánytár I. 1868. (a továbbiakban: TMÁOT) 47.

348 Például: ÖStA HHStA Turcica 27. Konv. 3. fol. 44.; A kérdést tovább bonyolítja, mint ahogy Ménage tanulmányából tudjuk: a „salvus conductus” is lehetett berāt formában megszerkesztve. Lásd: Ménage, V. L.: Seven Ottoman Documents from the Reign of Meëemmed II. [Stern, S.M. Documents from Islamic Chanceries. Oxford, 1965.] 81–118.

349 Ivanics Mária: Gázi Giráj kán és Báthori Zsigmond szövetségének terve 1598-ból. Keletkutatás, 1989. Ősz, 39.

350 Blaskovics József (Blaşkoviç, Yusuf): Köprülü Mehmed paşa'nın Macarca bir ahidnāmesi. Türkiyat Mecmuası 15 (1968) 40–42.; Bocskai idejében a budai beglerbég, Ali is küldött egy ahd-nāmét a hajdúknak, ami alapján ők a török területnek számító földjeiket birtokolhatták. Szilágyi Sándor: Levelek és okiratok Bethlen Gábor utolsó évei történetéhez. (Első közlemény) Történeti Tár. 1887. 22–25.; Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest, 1981. 36: 26.

351 Uzunçarşılı, İsmail Hakkı: Osmanlı tarihi. II. Ankara, 1988. 343.

352 Celâlzâde, Mustafa: Geschichte Sultan Süleymân Kânûnîs von 1520 bis 1557 oder Tabakat ül-Memâlik ve derecât ül Mesâlik. (Kiadta: Kappert, Petra) Wiesbaden, 1981. 318a–318b. Ha Celâlzâde krónikájának Uzunşarşılı által használt példányában a fent említett esemény leírásakor a „kendülere voyvoda nasb olunmak bâbında turāb-i iksir-nisâb i dergâh-i seadet-iktisâbdan istidâ-yi inâyet idüb [a boldogságos portám elixir tartalmú kegyes porához folyamodott azért, hogy számára a vajdaságot megadják] mondatban turāb-i iksir-nisâb helyén berāt-i iksir-nisâb lenne olvasható (amely jelen esetben csak néhány pont felcserélését jelenti az arab írásban), akkor Uzunçarşılı leírása igaz is lehet, bár ez esetben a mondat világos értelme némiképp felborulna. [a boldogságos portáról az elixir tartalmú berát megadását kérelmezte azért, hogy számára a vajdaságot megadják]. Vö. még: Lütfī, Paşa: Tevârih-i Âli Osman. İstanbul, 1990. 367–368.; Solâkzâde Tarihi, İstanbul, 1297 H. 496–497.; Forrer, Ludwig: Die Osmanische Chronik des Rustem Pascha. Leipzig, 1923. 97–99.

353 Gemil, Tahsin: Documente turceşti inedite (sfîrşitul sec. XVI şi XVII). Revista Arhivelor, 1981. 3. 351–361.

354 Maxim 1974. 62–68. Nr. 14.; Az eredeti szöveg az alábbi jelzet alatt található: BOA Maliyeden Müdevver defteri 17. 11–12. Nr. 932. Arra hivatkozva, hogy az okmányt tartalmazó defter nagyon rossz állapotban van, nem mutatták meg az isztanbuli levéltárban. Fordításomhoz Mihai Maxim két szövegközlésekor mellékelt fakszimilét használtam. Mivel sok eltérést fedeztem fel Maxim átírása és az eredeti példány fényképe között, ezeket a lábjegyzetben jelzem. Melléklet: 6. irat.

355 Maxim, Mihai: Sur la question des ahidnāme octroyés par les sultans Ottomans aux princes de la Moldavie et de la Valachie. Transylvanian Review III/1 (Spring) 1994. (a továbbiakban: Maxim 1994.) 10–11.

356 Ferīdūn, Aîmed Beg: Meãmū‛a-i münše‛ātü s-selāùīn. I–II. İstanbul. 12752 (1858–59) (a továbbiakban: Ferīdūn) 488–489.; Melléklet: 7. irat.

357 Veliman 1984. 90. Nr. 13.

358 Bulgaru, Maria M. Alexandrescu-Dersca 257. (dosta dost düšmana düšman olub… – clause empruntée aux ahidnāmes – …); Maxim 1994. 6–7.

359 Ferīdūn II. 96–100.; Petritsch, Ernst Dieter: Der habsburgisch-osmanische Friedensvertrag des Jahres 1547. Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung (MIÖG) 38. (1985) 49–80.; Schaendlinger, Anton C. (unter Mitarbeit von Römer, Claudia): Die Schreiben Süleymâns des Prächtigen an Karl V., Ferdinand I. und Maximilian II. aus dem Haus-, Hof- und Staatarchiv zu Wien I. (Transkriptionen und Übersetzungen) II. (Faksimile) Wien, 1983. (1559) Urkunde 23: 59–65.; (1562) Urkunde 25: 67–74.; (1565) Urkunde 32: 87–94. Österreichische Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-Historische Klasse, (Denkschriften 163) Osmanisch-Türkische Dokumente aus dem Haus-, Hof- und Staatsarchiv zu Wien Teil 1.

360 Ferīdūn II. 490–494.; Angliával kötött megállapodások: Ferīdūn II. 433–434., 438–442.

361 Ferīdūn II. 313–314. I. Simon életére vonatkozóan lásd: Tardy Lajos: Kaukázusi magyar tükör. Budapest, 1988. 147–184.

362 Dölger, Franz – Babinger, Franz: Mehmed's II. frühester Staatsvertrag 1446. Orientalia Christiana Periodica 15 (1949) 225–158.; ugyanezen kiadvány: Dölger, Franz: Bysantinische Diplomatik. Müchen, 1965. 286–291.; Theunissen 1991. 357–608.

363 Ferīdūn II. 505., 508., 514.; Például: Kołodziejczyk 2000. 236. 1553. évi lengyel–török szerződéslevélben: „ve-l-hasıl dostuma dost düşmanıma düşman olub”; 1577-es ’ahdnāméban szó szerint ugyanígy olvasható. Vö. Papp Sándor: Az erdélyi fejedelmek szultáni ahdnáméi (1526–1581). Diplomadolgozat az ELTE Török Tanszékén, Témavezető: Dávid Géza. Budapest, 1993. 80. és Kołodziejczyk 2000. 271.; Melléklet: 5. irat.

364 „Ahmed paşa birle ahd u şart kıldık padişahının dostuna dost düşmanına düşman bulganmız tiyip ol ahd ü şart üstünde tururmız” Mengli Giráj bitikjéből való idézet. A. N. Kurat tanulmányából idézte a 6. iratot İnalcık (Yeni vesikalarına göre Kırım Hanlıãının Osmanlı Tābiliãine girmesi ve ahidnāme meselesi.). Belleten VIII/30. (1944) 227.; Özyetgin, A. Melek: Altın ordu Kırım ve Kazak Şahasına ait Yarlık ve Bitiklerin Dil ve Üslub İ365 Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár (OSzKK) Fol. Hung. 37.; Szalay László: A magyar történelemhez. Erdély és a Porta1567–1578. Pest, 1860. 274–275.; Papp Sándor: Kritische Untersuchungen über die von Osmanensultanen für die Herrscher Ungarns und Siebenbürgens ausgestellten Verleichungs-, Bekräftigungs- und Vertragsurkunden. Wien, 1998. (Kiadatlan PhD. disszertáció) 246.

366 Magyar Országos Levéltár (MOL). Török iratok. R. 315. Nr. 33.; Mikrofilmtár, 34593 doboz; Korabeli magyar fordítása: TMÁOT I. 45–47.

367 Re'isü l-küttāb Muªùafā Efendi: İā', Süleymaniye Kütüphanesi (Es'ad Efendi Kütüphanesi), Nr. 895. fol. 70v.–72v.; Arhivele Naţionale Române Filiala Cluj (Román Nemzeti Levéltárak Kolozsvári Fiókja), Colecţia „Colegiul reformat Cluj” Nr. 72. 121–131; Erdélyi Történelmi Adatok. Szerkesztette: Gróf Mikó Imre. II. Kolozsvár, 1856. 321–327.

368 Az erdélyi fejedelmek 17. századi beiktatásainak megírása során összegyűjtöttem az összes meglévő erdélyi ahdnámét, melyek feldolgozásán jelenleg is munkálkodom. Mivel a különböző levéltári jelzetek felsorolása nagyon hosszúra nyúlna, egyedül a Ferīdūn-gyűjteményben fellelhető két 17. századi erdélyi ahdnáméra: Bethlen Gábor és felesége, majd utóda Brandenburgi Katalin irataira hivatkozom. Ferīdūn II. 12752. 443–446.; 450–453.

369 Melléklet: 5. irat.

370 „nišān-i hümāyūn îükmi oldur ki ben ki 'lî(ilâ âîiri) sulùān Murād îānam îāliyā vilāyet-i Erdel vovodası olan rāfi-i tevqī‛-i refi-i îāqānī qidvet Bātōrī İštvān ve s371 „anlaruñ (tüccar) metrukatına beytü l-malcı karışmayub balyoslaına teslim eyleyeler.” Theunissen 1991. 446.

372 mezīyet-i ‛āùifet-i mulūkānem œuhūra götürüb vilāyet-i Boġdān voyvodalıġı išbu sene (üres) „göninden vilāyet-i mezbūrenüñ mu’ayyen olan elli altı kere yüz biñ aqče îarāãı sāl be-sāl südde-i refī‛ü l-bünyānuma irsāl ètmek üzre îaùù-i hüm<

373 „saña yine Eflāq voyvodalıġın yetmiš kere yüz biñ akçe ile tevãīh u tā‛yīn èdüb bu berāt-i hümāyūnı vèrdüm ve buyurdum ki” Maxim 1994. 10. (BOA, İstanbul Maliyeden Müdevver defteri 17932. 11–12.); Maxim 1974. 62–68.; Maxim 1994. 10–11. (Maxim átírását alaposan átdolgoztam, olvasati hibáit kijavítottam. Bár hivatkozom kiadványai oldalszámára, de ott többször egészen más szövegeket lehet találni.) Lásd: Melléklet: 6. irat és a hozzá tartozó lábjegyzetek!

374 „berāt-i meserret-mešîūnı vèrdüm ve buyurdum-ki” Ferīdūn II. 488–489.; „bu berāt-i hümāyūnı vèrdüm ve buyurdum ki” Maxim 1994. 10.

375 „ve memālik-i maîrūsem îalqından vilāyet-i Boġdāna varub renãberlik èdenlerüñ māllarına ve ãānlarına kimesne daîl u taarruż ètmeyüb kemāl-i emn u amān üzre olalar” Ferīdūn II. 488–489.; „vilāyet-i Eflāqa gelüb renãberlik èdenlerün māllarına ve ãānlarına veã376 „tiãārımuz ùāyfesinden vilāyet-i Boġdānda vefāt èdenlerüñ vāriðleri îāżır bulunursa metrūkātını vāriðine teslīm èdeler vāriði olmayanlaruñ muîālefetini m377 BOA Bâb-i defteri Başmuhasebe Kalemi, Muhallefât Halifeliãi Evraki Kronolojik ve Alfabetik indeksi (h. 933–1245/m. 1526–1829)(D. BŞM. MHF) 3/30 (11. ş. 1152), 32 (27. ş. 1152), 161 (27. C. 1152) Râkocu Kralzâde. Erre az állagra Mihai Maxim hívta fel a figyelmemet, aki több román vajda hagyatéki leltárát is megtalálta itt. Kedves segítségét ezúton is szeretném megköszönni.

378 Babinger, Franz: Zwei türkische Schutzbriefe für Georg II. Rákóczi, Fürsten von Siebenbürgen, aus dem Jahre 1649. Mit zwei Lichtdrucktafeln. Le Monde Oriental, 14. (1920) 133.

379 Zach, Kornelius: Staat und Staatsträger in Walachei und Moldau im 17. Jahrhundert. München, 1992. 184–187.

380 Arhivele Naţionale ale României, Direcţia Generală Bucureşti (ANR DG-Bucureşti) Doc. Ist. DLXXIX /1/a; 7. Muîarrem 967(9. 10. 1559); BOA MD 3. p. 150. Nr. 401. 4. Muîarrem 967. (6. 10. 1559); „babañ yèrine seni vilāyet-i Eflāqa voyvoda naªb èdüb ilām-içün südde-i se‛ādetümde küčüq emīr-i āîūrum olan iftiîārü l-emāãid ve-l ekārim Alī zīde meãduhu tayīn olunub ve ‛ādet üzre sanã381 Gemil 1984. 382–383. Nr. 180. (BOA MD 98. Nr. 76.) 15–24. Nov. 1688.; Veliman 1984. 80–81. Nr. 7. (BOA MD 119. 91.) 23. Okt. - 1. Nov. 1711.

382 ANR DG-Bucureşti Doc. Ist. DLXXIX /1/a; MD 3. 150. Nr. 401.; ANR DG-Bucureşti Doc. Ist. DLXXIX /2/a; MD 3. 150. p. Nr. 402. Matuz, Josef: Herrscherurkunden des Osmanensultans Süleymān des Prächtigen. Ein chronologisches verzeichnis. Freiburgs im Breisgrau, 1971. 93. Nr. 427, 430. (Az említett okmány dátuma itt téves.)

383 BOA MD 7. 401. Nr. 1150. (28. Ramażān 975. (27. III. 1568.); MD 7. 392. Nr. 1123. (26. Ramażān 975. (25. III. 1568.); MD 396. Nr. 1135. 25. Ramażān 975. (24. III. 1568.)

384 Cantemir, Dimitrie: Moldva leírása. Bukarest, 1973. (a továbbiakban: Cantemir) 80–108.

385 Cantemir 1973. 107.

386 Wickerhauser, Moriz: Wegweiser zum Verständniss der türkischen Sprache. Eine deutsch-türkische Chrestomahie. Wien, 1853. 153–154. (német részben); 148–149. (török részben); román fordítása: Mehmet, Mustafa A.: Cronici Turceşti privind Ţările Române. Bd. III. Bucureşti, 1980. 282–283.

387 A bitik török szó: iratot, diplomát jelent.

388 Guboglunál tévesen qadem baªub.

389 Âd a hagyományok szerint Jemen közelében élő arab népcsoportot jelölt, akikhez Allah elküldte prófétáját, Noét, de azok nem fogadták el tanításait. Az Isten büntetésül pusztító vihart küldött rájuk. Ugyanígy járt Ðemūd (vagy Tamúd) népe is. Vö. Korán, 41: 16–17, 54: 18, 23.

390 „wa awfū bi-l-ahdi inne l-ahda kāna mas‛ūlan” Az éjszakai utazás (Al-isrā). Korán 17, 34.

391 Az okmányt először a bukaresti levéltárban láttam egy 19. századi másolatban. Úgy tűnik, először a románokat engedték be a török levéltárakba, hogy országuk történetére nézve forrásokat gyűjtsenek.

392 BOA MD 3. 149.

393 Petru cel Tînăr (Peter the Young), 1559. September – 1568. June. Giurescu, C. Constantin: Chronological History of Romania. Bucharest, 1974. Editura Enciclopedică Română p. 451.

394 Mircea III. Ciobanul, másodszor, 1558 januájártól 1559 szeptemberéig töltötte be a vajdaságot. Iorga, Nicolae: Geschichte des rumänischen Volkes im Rahmen seiner Staatsbildungen II. Gotha, 1905. p. 530.

395 Az okmány másolója az ezt követő oklevélen található dátumot vette át, sajnos itt az év nem volt jól olvasható. Így keletkezett az általam közölt két levél helytelen dátuma. Vö. BOA MD. 3. 149. 150.

396 A négy első kalifa, Ebu Bekir, Ömer, Oszmán és Ali.

397 Irán határán lévő vilájet székhelye, Kirkük várostól keletre. Használták rá a Şerh-i zōr formát is.

398 La Goulette, valamikori erőd Tunisz bejáratánál.

399 Az Arab-öböl partján lévő vilájet székhelye, mely Kuvaitot és az attól délre eső területet foglalta magában.

400 A Krími-félszigettől északra elterülő pusztaságok, ma Ukrajna.

401 Eredetiben Òrūsya, amelyet Kołodziejczyk Rutheniának fordított. Én megtartottam az Oroszország elnevezést a fordításban, bár meggyőzőnek tartom Omeljan Pritsak véleményét, hogy a 16–17. században az oszmánok az oroszokon a mai Ukrajnát, a kozákokat értették. (Das erste Türkisch-Ukrainische Bündnis (1648). Oriens 6 (1953) 266–298.) A szerző a tanulmány végén a második mellékletben felsorolja, hogy az oszmánok milyen neveken ismerték az ukránokat. Munkájának török fordítását használtam: İlk Türk-Ukrayna ittifakı (1648). İlmi araştırmalar 7 (1999) 255–284.(Fordította: Beydilli, Kemal)

402 Az eredeti szöveg hiányos, elfogadtam Kołodziejczyk (Kołodziejczyk 2000. 276.) kiegészítését: „… a local judge should seize all revealed [goods of the debtor] …”

403 Az eredeti szövegben hiba keletkezett, a „fogságban lévő muszlimok (esir olan müslimanlar)” kifejezést a másoló egy sorral lentebb írta, így az a követő mondat elején szerepelne. Tartalmilag egy nehezen értelmezhető mondat jött létre. Fordításomban elfogadtam a lengyel szerző korrekcióját. Kołodziejczyk 2000. 272: n.

404 Kołodziejczyk kiegészítése. Kołodziejczyk 2000. 273.

405 Kołodziejczyk a hospodar szót használta a fordításban a vaivode helyett. Kołodziejczyk 2000. 273.

406 Kołodziejczyknél téves olvasat: ilk (első) helyette helyesen: iyilik (jó, jóság), (Kołodziejczyk 2000. 273): fordítása: „… should be kept in the same way as they have been with the former kings.”

407 Maxim olvasatában hibásan beydü l-yevm áll a badü l-yevm helyett.

408 Maxim olvasatában ida-i hizmet áll a edā-i hiżmet helyett.

409 Maximnál hibásan kālim helyett kāmil áll.

410 Maximnál hibásan şemşīrimüz tehiz te’sirimüzile helyesen šemšīr-i œafer-te'sīrimüzle.

411 Maximnlál hibásan ve ise anugele amel olunub helyett ne ise anuñla amel eyleyüb.

412 Maximnál hükümlerin (parancsait) szerepel, de az általa közölt fakszimile szerint ez nehezen látható be.

413 Maximnál tévesen iznal az iqbāl helyett.

414 Maximnál tévesen veãh-i afet alucak a veãhen min el-vüãūh helyett.

415 Maximnál tévesen inãide az emniyet helyett.

416 Maxim tévesen itt is kinazları-t olvasott a qızları helyett.

417 Maxim nem olvasta, eredetiben ùavarlarına.

418 Maxim kihagyta: muîālefetini.

419 Maxim kihagyta: bi-ż-żāt kendüsi.

420 Eredetiben is üres.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail