ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Egy „nem létező” jog jogintézményei

Monográfia a római kereskedelmi jogról

Földi András:
Kereskedelmi jogintézmények a római jogban.
Akadémia Kiadó, Budapest,
1997. 278 p.

A kötet a jelzett témában az első magyar nyelven megjelent monográfia, amely egy 1990-ben megvédett kandidátusi értekezésen alapul.

Egy ilyen monográfia megjelenését,
a
címet látva, örömmel üdvözölhetné mind a szakember, mind pedig az érdeklődő olvasó vagy egyetemi hallgató. Tettem ezt magam is (mint ókortörténész), de közelebbről vizsgálva a kötetet, csalódásomnak vagyok kénytelen hangot adni. A kereskedelmi jog (ius commercii) és annak jogintézményei ugyanis különösen érdekes, sokszínű témakört jelentenek az ókori Rómában, nem csupán azért, mert ha valamiben igen, akkor a jogban különösen maradandót alkottak a rómaiak. Miről is szól ez
a munka? Azt várná az olvasó, hogy arról, amit a címben is jelzett, vagyis a kereskedelmi jogról, azonban rövidesen kiderül, hogy ennek létezését a szerző lényegében tagadja. Földi András a következőképpen összegzi célját: „Könyvem célja mindenekelőtt az, hogy elősegítse a modern jognak
a római jog megismerése útján történő jobb, mélyebb megértését” (5. o.). Azt reméli továbbá, hogy adhat bizonyos elméleti-történeti alapokat a gazdasági szféra jogi szabályozásának fejlesztéséhez (6. o.). Véleményem szerint a kereskedelmi jog történeti fejlődésének teljes mellőzésével ez aligha lehetséges. A római jog kutatója sajátos területet választott témaként ebben a munkájában, ugyanis a római magánjog (ius privatum), amelybe beletartozik a kereskedelmi jog is, azon intézményeit veszi vizsgálat alá, amelyek meghatározott rétegekre (esetünkben a kereskedőkre!) vonatkoznak, ebben az értelemben rétegspecifikus megközelítésben, ahogyan ő fogalmaz.
A kötet öt fejezetre oszlik: 1. Alapvetés (13-29. o.), 2. társadalom- és dogmatörténeti alapok (külső történet) (29-64. o.), 3. a „fogyasztóvédelem” jogintézményei (64-187. o.) – ez a munka gerince, és láthatóan a szerző „kedvenc” témaköre –, 4. A veszélyviselés és a pénzforgalom intézményei (187-239.
o.), 5. Zárókövetkeztetések (239-246. o.). A munkát német nyelvű összefoglalás, rövidítésjegyzék és a szokásos mutatók zárják, amelyek jelentősen megkönnyítik használatát. Mellékesen jegyzem meg, hogy a német nyelvű összefoglaló címválasztása szerencsésebb volt, mint a magyaré, ugyanis jobban kifejezi, hogy miről is van szó, vagyis a kereskedők speciális magánjogáról (Sonderprivatrecht der Kaufleute im antiken Rom).

Tekintettel arra, hogy jómagam nem vagyok jogi szakember, megjegyzéseim sem jogi vonatkozásúak lesznek.212 A téma feldolgozásánál mindenekelőtt éppen a történetiséget hiányolom, ugyanis ha valahol számít az adott történeti kor, a maga államformájával, intézményeivel stb., akkor éppen a jog az a terület, ahol nagyon is sokat. Kutatási módszereiről maga Földi András vallja be, hogy többfélét is alkalmazott (történeti, dogmatikai, rétegspecifikus stb.). A mikor melyik előnyösebb helyett,
a kevesebb több lett volna! A kereskedelem szempontjából is nagyon lényeges a történeti háttér, különös tekintettel a római árutermelés kibontakozásának időszakára (Kr. e. 3-2. sz.). Ekkor lényeges változás következett be – éppen a kereskedelem vonatkozásában – a preklasszikus jogászok gondolkodásmódjában, a római uralkodó osztályon belül (a nobilitason belül a hagyományos arisztokrácia és a lovagrend között!) folyó harc eredményeképpen. A születési arisztokrácia ugyanis a civil jog merev formalitása
mellett voksolt, míg a praetori jogalkotás, amely a bona fidest jogintézménnyé emelte, és az idegenekkel való árucserét rendezte – és mint a lovagrendi üzletemberek, bankárok, kereskedők érdekeinek védelmezője – éppen a formamentes jogtudományt favorizálta, és azt a zavartalan kereskedelem bonyolítása elengedhetetlen feltételének tartotta. A XII táblás törvénygyűjtemény és a hozzárakott interpretatio anyagának elavulása éppen Cicero korában kulminál, amint ő maga mondja, hogy míg gyermekkorában a XII táblás törvényt még mindenkinek könyv nélkül kellett tudnia, addig felnőttkorában már senki nem tanulta, hanem általában a praetori jogra hivatkoztak.213

Egy másik helyen újabb megerősítést nyer, hogy nem szabad a címben feltüntetett kérdés bemutatását várnunk: „A jelen műnek éppen úgy nem volt célja egyfajta római kereskedelmi jog meglétének kimutatása, mint ahogyan az sem állt szándékomban, hogy bemutassam a római kereskedelem »jogi felépítményét«, ez ugyanis az általam vizsgáltnál sokkal tágabb kört ölel fel” (239. o.). Nem volt szerencsés
a téma ilyen leszűkítése, ugyanis éppen ennek kifejtésének lett volna értelme!

Szó esik a kereskedők foglalkozásának, helyzetének társadalmi megítéléséről is (29. o.). A szerző arra a konklúzióra jut, hogy ennek a tevékenységnek a fogadtatása negatív, indoklásként a kereskedők idegen voltát hozza fel. Nem valószínű, hogy ez az indoklás helytálló, ugyanis hasonlóképpen vélekedtek a kalmárok ténykedéséről az ókori görögök is. Nem arról van ugyanis szó, hogy a kereskedés a földműveléshez viszonyítva „piszkos” mesterség (30. o.), hanem arról, ami tény, hogy az ókorban, mind a görögöknél, mind a rómaiaknál
a
földművelés megőrzött egyfajta „arisztokratikus” értékrendet. „Előkelő” megélhetési formát jelentett, ha valakinek saját földje volt, így nem volt másokra sem ráutalva, sem kiszolgáltatva. Homéros az Odysseia phaiák jelenetében negatív véleményt fogalmaz meg a kereskedőkről,214 úgyszintén Hésiodos, a boiótiai parasztköltő, aki kétféle típust említ. Az egyik a „tengerjáró” kereskedő, aki kis hajójával bejárja a tengert, és elcseréli az éppen felesleges áruját, a másik változatot úgy nevezi, hogy „kereskedés”, és foglalkozás értelemben beszél róla. Így ír: „Könnyelmű lelked, ha a kalmárság felé hajlik / Éhségtől, nyomorúságtól szabadulni akarva”215 – tehát végső szükségben megoldásnak tartja, és mint ilyet a szegényeknek ajánlja, de nem tekinti foglalkozásnak (Kr. e. a 7. században, éppen a nagy görög gyarmatosítás idején). „A tenger vad” – véli a költő – „nehezen kerülöd ki a bajt, mégis nekivágnak / dőre reménnyel a tengeri útnak a balga halandók / mert szeretik mind a lelküknél is jobban a kincset”. Ugyancsak a földművesek pártján áll a konzervatív beállítottságú Cato: „Néha előnyösebb volna kereskedés útján vagyont szerezni, hacsak annyi veszéllyel nem járna, és ugyanúgy uzsoráskodni is, ha ez valamennyire is tisztességes volna. Elődeink azt tartották, s törvényekben úgy rögzítették, hogy a tolvajt kétszeres, az uzsorást négyszeres bírsággal kell sújtani. Ebből meg lehet ítélni, mennyivel rosszabb polgárnak tartották az uzsorást, mint a tolvajt. 2. Amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, jó gazda. 3. Úgy tartották, hogy ez a legnagyobb dicséret annak, akit dicsértek. A kereskedőt szorgalmasnak és a vagyonszerzésben serénynek tartom ugyan, de az – mint már említettem – veszélyes és kockázatos. 4. Viszont a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák, övék a legtisztesebb, legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglalkozás, s a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik”.216 Sőt, amint Gelliustól értesülünk róla, „ha valaki hagyta a földjét elvadulni, hanyagul viselte gondját, s ha nem szántotta, s nem gyomlálta, vagy aki gyümölcsét és szőlőjét elhanyagolta, az nem mentesült a büntetéstől”.217 (Jellemző negatív fogalomként idetartozik például a delirium – arra vonatkozik, aki nem tud egyenesen szántani, hanem kimegy a barázdából!)
Változik azonban a helyzet az itáliai mezőgazdasági árutermelés kibontakozásával a Kr. e. 3-2. században. Megsemmisültek a korábbi kereskedőközpontok (Karthágó, Korinthosz), Rhodosz háttérbeszorult, és nagy jelentőségre tett szert Délosz (166-tól óriási forgalmat bonyolít le: bor, olaj, gabona, keleti fűszerek, rabszolga). A dél-itáliai és campaniai görög kereskedők mellett hamarosan megjelennek a római lovagrend üzleti képviselői is. Kereskedő társaságokba (societas) tömörülnek, és aktívan részt vesznek a földközi-tengeri kereskedelem szervezésében és lebonyolításában. Új kereskedelmi központok jönnek létre: Alexandria, Epheszosz, Khalkisz és a legjelentősebb itáliai kikötő, Puteoli – ez ilyen formában és ilyen intenzitással új és szokatlan a hagyományokhoz erősen kötődő római társadalom számára, és nem is túlságosan szimpatikus. Ehhez az ellenszenvhez hozzájárult természetesen az is, hogy a politikai életből kiszorult lovagokat gátlástalanoknak tartották, olyanoknak, akik mindenért itt akarják kárpótolni magukat. Később mind a görögök, mind a rómaiak kénytelenek elfogadni ennek a foglalkozásnak
a létjogosultságát, és nem csupán a navigare necesse est” szellemében. A már korábban is meglévő kereskedelmi kapcsolatok a Pax Augusta beköszöntével rendszeressé váltak a Római Birodalom és a Távol-Kelet államai között. A kereskedelmi vállalkozók a római légiók rendszeres kísérői, sőt olykor előttük járnak. Számos tartományi város nőtt ki a légiókat kísérő kereskedők telepeiből. Augustus nem korlátozta a kereskedők tevékenységét – ennek köszönhetően azok igen busás haszonra tettek szert. Aligha lehet véletlen, hogy néhány tartományi felkelés a római kereskedők legyilkolásával vette kezdetét, például Pannónia Kr. u. 6., treverusok Kr. u. 26., vagy Britannia, Londinium Kr. u. 61.

A monográfia részletesen foglalkozik
a hajófuvarozás jogi vonatkozásaival, amely meglehetősen bonyolult kérdéskör, mivel számos érintettje van, ti. a „vállalkozók”. Kitér a hajózási felelősségre, amelynek jogi biztosítéka végső soron a praetor. Modernkori
párhuzamokkal hasonlítja össze a szerző ezt is, csakúgy mint a hajóskölcsönt, azonban óvatosnak kell lenni, minthogy az analógiák általában sántítanak. Az kétségtelen, hogy az ókori római jogban számos modern jogi ügylet csírája fellelhető, de a viszonyok egészen mások. Hadd említsem meg például a kölcsönfelvétel garanciáit – amíg jelenleg a bankoknak számos eszköz áll rendelkezésre annak érdekében, hogy a kihelyezett kölcsöneiket visszakapják, tartozásaikat behajtsák, addig az ókorban igen szerények a lehetőségeik. A kölcsön megtérülése bizonytalan, ugyanis a hitelezők mögött nem áll az állam vagy egyéb garanciák. A bankként is funkcionáló déloszi Apollón szentélyből például azért adtak csupán kis összegű hiteleket, és csak olyan területeknek, ahol tisztelték Apollónt, mert ennek alapján remélték a kölcsönök visszafizetését. Még sokkal bizonytalanabb a hitelek sorsa a hajósoknak adott kölcsön esetében.
A rómaiak sohasem restelltek idegenektől tanulni vagy átvenni valami olyat, ami
a hazai, római viszonyoknak is megfelelt. Így tekintettel voltak a fellelhető és használható párhuzamokra a XII táblás törvény összeállításánál, a bankügyletek esetében is, ahol elsősorban a görög minták átvétele igazolható. Kétségtelenül átvették a tengeri kereskedelemben vezető szerepet játszó Rhodosz által kidolgozott tengeri kódexet, amit később a saját törvényeik sorába illesztettek. Minthogy a törvényalkotás mindig a gyakorlatot követi, csakis azokat vették át, amelyek a római viszonyok között is megfelelőek voltak.

Földi kötetének egyik legelnagyoltabb fejezete a pénzforgalom és a banki tevékenység vizsgálata, ahol bizonyos terminus tehnicusok is vitásak. A trapezita elnevezést valóban a görögöktől vették át, mivel ott működtek ezek korábban. A dél-itáliai görög városok, korábban adtak ki vert pénzérmét, mint Róma, az anyaország már a 7. században. A vert ezüstérme bevezetését Itáliában a dél-itáliai terjeszkedés, a Pyrrhosz elleni háborúk utáni időkre datáljuk. Ezt megelőzően is használtak értékmérésre ezüstöt, de nem vert érme formájában, miért volna feltűnő az argentarius elnevezés (226. o.). A térség görög városai azonban: Tarentum, Metapontum és a többi szicíliai görög polisz a 6. század közepétől, Kymé 500 körül, Neapolis 450-től vernek pénzt. Karthagó Szicília területén már az 5. század végén, Afrikában 350-től bocsát ki pénzt. Rómában a 3. század elejétől vernek pénzt, ha elfogadjuk az idősebb Plinius adatát.218 Ebben a kérdésben is nagyon fontos lenne a történeti háttér figyelembevétele.

A kötetet lezáró irodalomjegyzék túlságosan is bőséges, ahogyan a különböző forrásrészletek idézése is. Az utóbbiak esetében hiányolható a latinul idézett jogi szövegek interpretálása, ugyanis a kommentár attól függ, hogy a szerző maga hogyan értelmezi az esetenként nem is olyan egyértelmű paragrafust. A számos idegen nyelvű részlet mellett nehezen érthető és olvasható maga a szöveg, amely túlzottan „szakmai” nyelven, sok idegen kifejezéssel íródott, és nagyban hagyatkozik az olvasóközönség klasszikus nyelvismeretére (latin, görög), ily módon azt kell feltételeznünk, hogy a monográfia a szorosan vett szakmának készült.

Hoffmann Zsuzsanna

Ilyen vonatkozásban lásd: Szabó Béla: Monográfia a római kereskedelmi jogról. Jogtudományi Közlöny, 1998. 454-458.

Cic. De leg. 2,59 és 1,17.

Homéros: Odysseia. VIII. 159-164.

Hésiodos: Munkák és napok. Fordította: Trencsényi Waldapfel I. 646 skk.

Cato: A földművelésről. Előszó. Fordította: Kun József. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 87.

Aulus Gellius: Attikai éjszakák: 4, 12, 2-3. Fordította: Hoffmann Zsuzsanna.

Plin. Nat. hist. 3344, ezt a datálást nem mindenki fogadja el, viszont a terminus ante quem, hogy a szicíliai Morgantina mellett folytatott ásatások során a 3. század végénél nem régebbi rétegből kerültek elő denariusok.

Szeged, 2000.07.01.

Ugrás a lap tetejére