ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Güntner Péter

A vagyon kutatásának nominális forrásai
a századfordulón
50

A polgári vagyon nagyságának és összetételének kutatása már sok éve foglalkoztatja a hazai kutatókat. Mindazonáltal a vagyon összetételéről és nagyságáról, sőt a számba jöhető forrásokról is nagyon keveset tudunk. A városi társadalom vagyoni helyzetének vizsgálatára a dualizmus idején azonban már sokféle forrással rendelkezünk. A bürokratikus állam kiépülésével minden állampolgárt aprólékosan regisztráltak a születéstől az elhalálozásig. Az egyént már a kora-újkortól feljegyezték a születési (korábban bérmálási), iskolai, házassági és a halálozási anyakönyvekbe.51 A polgári anyakönyvezést 1895. október elsején vezették be, s az addig sokszor eltérő tartalmú anyakönyvek adatai egységesültek. Levéltáraink az egyházi anyakönyvek másodpéldányait 1827-től, a polgári anyakönyvekét pedig 1895-től őrzik. Az adózás sem a jelenkor találmánya, már az ókori államokban is kiterjedt rendszer biztosította az állam bevételeit. A polgári közigazgatás kiépülésével a századfordulón már 16 féle adónemet tartottak számon Magyarországon, s a dualizmus idején a különféle adók száma folyamatosan nőtt.52 A sokféle adójegyzék alapján azonban egy személy vagyonát nem lehet rekonstruálni. Némely adóösszegek ugyan árulkodnak a vagyon bizonyos összetevőiről, de ezekből a vagyon nagyságáról és szerkezetéről nem lehet teljes képet kapni. A különböző jegyzékek például nem tartalmazták az ingóságok közül a személyes tárgyakat, az ékszereket, a bútorzatot és a ruházatot, melyek együttesen komoly értéket képviselhettek. Az adójegyzékek közül a társadalomtörténet kutató a mai napig főleg a virilis-jegyzékeket használta.53 A virilis-jegyzékekkel foglalkozó tanulmányok alapján meg lehet állapítani, hogy a kutatók világosan ismerik forrásaik korlátait.54 Egyetértés alakult ki abban a kérdésben, hogy a jegyzékek rendkívüli forrásértéke ellenére a listán szereplők vagyonának pontos nagysága és szerkezete nem ismerhető meg. Így a virilis kutatások főleg az elit összetétele változásának megfigyelésére koncentráltak.55 A nagyszámú vizsgálatok ellenére a virilis kutatások többféle problémával küzdenek. Az eredmények összehasonlítását például gátolja az egységes foglalkozási nómenklatúra hiánya.

A vagyon vizsgálatának további lehetséges forrásai a házassági szerződések, melyek általában a feleség által a házasságba bevitt vagyonról tájékoztatnak, s a férj különböző felhasználási jogosítványait tárgyalják. A feleség vagyona általában két markánsan elkülönülő részből: a hozományból és a kelengyéből állt. A hagyatéki iratok, mint ahogy az adólisták is, többféle iratot tartalmaznak. A végrendeletekből és főleg a hagyatéki leltárakból az elhunyt személy hátrahagyott vagyona ismerhető meg. A következőkben a különböző források csoportosításával áttekintjük, hogy melyek alkalmasak a vagyon vizsgálatára, s milyen szempontok kiaknázását teszik lehetővé.

Házassági szerződések

A házassági szerződéseket a dualizmus idején a közjegyzők vették fel.56 A polgári szerződések a kevéssé feltárt források közé számítanak, melyek F. Dózsa Katalint, Gyáni Gábort és Sarusi Kiss Bélát kivéve eddig elkerülték a társadalomtörténet kutatóinak figyelmét. A források tartalma mellett a készíttetők foglalkozási köre, társadalmi háttere sem tisztázott. A dokumentumok a kor mentalitásáról és a házasságon belüli férfi-női kapcsolatról is árulkodnak. A szerződések a női hozományról, a házasság megszűnte vagy az egyik fél halála utáni helyzetről rendelkeztek. A szerződések pontosan leírták a férj jogait a hozomány felett, valamint a házasság megszűnése esetén a nőknek esetlegesen felajánlott hitbért. Váláskor a hitbér volt a nő végkielégítése, a nő „díja”, melyet a hozomány kötelező visszaadása mellett juttattak a volt feleségnek. A szerződések eltérő tartalmúak voltak: Gyáni Gábor például Budapesten háromféle típust különített el. Az első típus az ún. értelmiségi partnerházasság volt, mely a felek egyenjogúságát szentesítette. A vagyoni megállapodásban a férj nagyvonalúan a házasság megkötése esetén évi 6000 korona évjáradékot ajánlott fel. A szerződés különlegessége az, hogy a havi 500 koronás járadék folyósítása már a házasság alatt, s nem csak a házasság felbomlásakor kezdődött meg! „...A házassági életközösség alatt a nő az évjáradékot saját személyi szükségleteire, ezeket meghaladó részben a közös háztartás költségeire fordítani köteles.”57 A leendő férj a hozomány használatában sem igényelt külön jogokat magának: a partnerházasságnak megfelelően a két fél ugyanolyan jogosítványokkal rendelkezett. A második típust patriarchális frigyként lehet értelmezni, ahol a férj a feleség 10 000 koronás hozományát már szabadabban használhatta fel. Ebben az esetben a férj válás esetén már kevésbé volt nagyvonalú: a hozomány visszaadása mellett a válás kimondásáig havi 200 koronás nőtartást helyezett kilátásba. Mindazonáltal ha a férj előbb halna meg, mint a felesége, akkor 10 000 korona hitbér is ki volt kötve. A harmadik típus nagypolgári patriarchalizmust tükrözött. A feleség 100 000 koronás vagyonáról lényegében a férj minden megkötés nélkül rendelkezhetett. Igaz, ennek fejében 30 000 korona hitbér és a válás kimondásáig havi 500 korona nőtartás kifizetésére volt kötelezve.58 Ezen három meghatározás mellett persze sokféle szerződés elképzelhető, talán még tipizálható is. Mivel ismereteink a házassági szerződésekről meglehetősen hiányosak, ezért érdemes megismerni a Sopronban kötött szerződéseket.

Sopronban két közjegyző látta el a teendőket. 1875-től az egyik Geiszler József,59 a másik Gallus Sándor és Pósfai Sándor volt.60 Míg Geiszler folyamatosan működött, addig Gallus és Pósfai váltották egymást a közjegyzői tisztségben. A városi levéltár sajnálatos módon Geiszler József anyagát nem őrizte meg, kivéve a végrendeletek sorozatát, melyet külön kezeltek a közjegyzők. Gallus Sándor és Pósfai Sándor anyagát átnézve megállapítható, hogy a Sopronban felvett házassági szerződéseket kevés kivétellel nem a soproniak, hanem a város környéken lakó német falusiak kötötték. Többek között Borbolya (Walbersdorf), Doborján (Raiding), Harka, Kabold (Kobersdorf), Kismarton (Eisenstadt), Kópháza, Küllő (Girm), Lajtaszentmiklós (Neudörfl), Lánzsér (Landsee), Lók (U-frauenhaid), Márcfalva (Marz), Nagycenk, Nagymarton (Mattersburg), Nyék (Neckenmarkt), Pereszteg, és Siklósd (Siegless) lakói utaztak Sopronba a szerződések írásba foglalásáért.61 A települések nagy része ma Ausztriában található, az első világháború előtt pedig Sopron megyéhez tartoztak. A bevezető és a záró szakasz kivételével a legtöbb szerződést német nyelven fogalmazták meg, a szerződők valószínűleg a lakóhelyükhöz legközelebb eső közjegyzőt keresték fel. Érdekes megfigyelni, hogy a Sopron környéki falvakon kívül például bécsi, szombathelyi, zalaegerszegi és cinkotai (Budapest) lakosok szerződéseit is meg lehet találni a soproni közjegyzői anyagban.

Gallus Sándor és Pósfai Sándor soproni közjegyzők által felvett házassági szerződések
száma, nyelve

Év

házassági
szerződések

német nyelvű
száma

magyar nyelvű
száma

soproni
szerződések

1890

50

45

5

3

1895

50

46

4

5

1900

64

61

3

9

1905

56

52

4

7

1910

42

30

12

7

1911

38

27

11

3

A táblázat alapján látható, hogy míg 1900-ig a szerződések száma stagnált vagy kismértékben növekedett, azután csökkent. A magyar nyelvű szerződések aránya emelkedett: 1911-ben csaknem elérte a szerződések közel 30 százalékát. A növekedés ellenére a magyar nyelvű szerződések száma csekély maradt, alig lépte át a tízet. A magyar nyelvűek aránya csak úgy tudott növekedni, hogy a német nyelvű dokumentumok száma folyamatosan visszaesett (kb. felére, 60-ról 30-ra), köszönhetően a német ajkú földművelő lakosság elmaradásának.

Mivel a táblázat egy közjegyzőség dokumentumait tartalmazza, s feltételezve, hogy a másik közjegyző is hasonló számú iratot állított ki, a soproni lakosok (nem a Sopronban szerződést kötők!) évente körülbelül 10-20 házassági szerződést köthettek. Ez a házasságkötések számához képest, mely évente meghaladta a 200-at is (például 1900-ban 231, 1910-ben pedig 258),62 csekélynek mondható: a jegyespárok körülbelül 5-10 százaléka tarthatta szükségesnek a közjegyző által írásba foglalt szerződés létrejöttét. Geiszler József iratanyaga nélkül persze ez a szám csak becslés lehet. Hasonló számítást az adatok hiánya miatt csak Budapest esetében lehet elvégezni. Sarusi Kiss Béla közölte az 1876-ban Budapesten kötött házassági szerződések számát, mely mintegy 209 volt. A számadat nem pontos, mivel a 12 budapesti közjegyző anyaga közül egy nem maradt fenn. A számadat mégis irányadó lehet, mert a közjegyzők által felvett házassági szerződések száma egy és 60 között mozgott 1876-ban.63 Az adat azonban mégsem alkalmas az összehasonlításra, mert az összes Budapesten szerződést kötők számát tartalmazza a vidékieket is beleértve. Sarusi szóbeli közlése alapján azonban tudható, hogy a szerződések néhány kivételtől eltekintve fővárosiak által köttettek. Mivel 1876-ban Budapesten 2412 házasságot kötöttek,64 a házasulók körülbelül 8%-a kötött szerződést, ami a soproni adattal nagyjából megegyezik.

A csökkenő házassági szerződések száma ellenére a többi közjegyzői irattípus növekvő számban fordult elő Sopronban. A közjegyzői iratanyag 1890-1910 között ugyanis két-háromszorosára duzzadt fel, és elmagyarosodott. A házassági szerződések azonban kevésbé tükrözik a magyarosodó tendenciát, hiszen azoknak, csak 30%-a fogalmazódott magyar nyelven. Ez azért is lehetséges, mert a házassági szerződéseket a német nyelvű falusi lakosság, a többi dokumentumot pedig főleg a magyarosodó városiak foglaltatták írásba.

A soproni szerződéseket kereskedők, egy-két gyáros, ügyvéd, iparos, tisztviselő és gazdapolgár kötötte. A hozomány felhasználásáról minden esetben a férj szabadon rendelkezhetett; a házaspárok nem együtt intézték a hozomány kezelését, de minden megkötés nélküli szerződés nem fordult elő. A jövendőbeli feleségek megtartották a hozomány tulajdonjogát, és a visszakövetelés lehetőségét is. Így a feleségek ellenőrző funkciót, biztosítékot kaptak. Fontos kitétel volt, hogy ha a feleség a férjnél a hozományt „...veszélyeztetve látná, bármikori kívánatára, azonnal, kamat nélkül az visszafizeti”.65 Sok szerződés még pontosabban fogalmazott: a feleség „...fenntartja magának a jogot, hogy mihelyt a tényleg átadott készpénzhozományát férjénél házasságuk alatt bármikor a saját nézete szerint veszélyeztetve látná, azt veszély igazolása nélkül is előrebocsátandó három (3) napi felmondás után, férjétől lejárt követeléseként, a tőle sommás eljárásban kieszközlendő, s alább körülírt végrehajtás útján behajtassa”.66

A szerződésekben a felek a házasság során szerzett vagyonra vagyonközösséget hoznak létre. Ha a házasságból gyermek születik, akkor a törvényes öröklés rendje áll fenn. Ha a házasságból nem születne gyermek, s a házaspárok közül a férj előbb halna meg, akkor a hozomány az özvegynek természetesen visszajár, de rendszerint kamat nélkül. Ekkor rendelkezhet a férj a hitbérről. Kramer Emil soproni ügyvéd például 24 000 korona hitbért ígért, igaz, a hozomány 45 000 koronát tett ki.67 Egy másik esetben Weisz Vilmos szombathelyi kereskedő feleségének 15 000 korona hitbért ajánlott fel, ha előbb halna meg, mint felesége. Ebben a szerződésben a feleség viszonthitbért ígért, ha a házasságkötés után öt éven belül halna meg, melyet a hozományból kell levonni, illetve kifizetni.68 A feleség halála esetén a hozományt ugyanis a volt férj, a hozomány addigi kezelője, a felesége családjának (szülőknek, rokonoknak) a házasságban eltöltött esztendők száma függvényében visszaadta. A Sopronban kötött szerződésekben a hitbér nem volt gyakori. Csak nagyobb hozomány esetén adtak hitbért, így közép- és nagypolgári szokásként lehet értelmezni. A hitbérnél sokkal gyakoribb volt az ún. nőtartás megajánlása.

Válás esetén, a hozomány kifizetése mellett ugyanis, a férjek nőtartást helyeztek kilátásba. A feleség a válás kimondásáig vagy az újbóli férjhezmenetelig kapta a nőtartást. Ezek éles határnak bizonyultak, s az előbbi volt a gyakoribb. A kevés kivétel közé tartozott Weisz Vilmos és Kertész Ede győri gyáros, akik a feleségeiknek a következő férjhezmenetelig (nem a válásig!) 300 és 200 korona nőtartást ajánlottak fel.69 Az előbbi a nőtartáson kívül az esetleges gyermekenként plusz 60 koronát helyezett kilátásba. E nagyvonalú gesztusokon kívül a többi házassági szerződés a házasság felbontásáig 60-100 korona nőtartást biztosított.70 Kramer Emil például „...azon nem várt esetre, ha a feleség a közös háztartást a férj hibájából elhagyni kényszerülne” a válás kimondásáig 300 korona ideiglenes tartásdíj fizetését vállalta magára.71

Arról az esetről, ha a feleség halna meg a házastársa előtt, szinte minden szerződés megemlékezett. A szerződésekben tipikusnak mondható az öt-tíz, illetve a három-hat-kilenc éves kategóriák. Ha a feleség a házasságkötés után három vagy öt éven belül halna meg, akkor a hozomány teljesen visszaszállt a családra. Ha a haláleset az 5-10 év között következik be, a hozomány felét, vagy a másik kategória esetében 3-6 év között a 2/3-át kellett csak visszaszolgáltatni. 10 éven túl semmi, 6-9 év között a hozomány 1/3-a járt a családnak. Az utóbbi esetben a rokonság 9 év után nem kapta vissza a hozományt. Ezen kategóriák mellett még többféle szerződés előfordult, más variációk is felbukkantak.

Variációk a hozomány visszaadásáról a feleség halála esetén

a feleség halálának időpontja
a házasságkötés után (év)

a férj hozomány visszaadási kötelezettsége
a feleség családjának

1. variáció

0-5

5-10

10-

teljes

½ rész

semmi72

2. variáció

0-3

3-6

6-9

9-

teljes

2/3 rész

1/3 rész

semmi73

3. variáció

0-3

3-5

5-10

10-15/14

15-

teljes

¾ rész

½ rész

¼ rész

semmi74

A fentiektől eltérőnek, különlegesnek két szerződés mondható. Az egyik talán partnerházasságnak köttetett, a férj ugyanis hozományt nem kapott, sőt ő ajándékozta oda jövendőbeli anyai örökségét (ingatlanokat) a feleségének. Az ingatlanok értékében viszontajándékozásra kötelezte magát a feleség is: „...azok értékének erejéig viszonzásul megfelelő értéket fogok ellenajándékképpen átszolgáltatni”. A vőlegény királyi törvényszéki albíró volt Pécsett, míg a mennyasszony „kisasszony” magánzó volt Sopronban.75

Egy másik esetben a hozomány kifizetését a mennyasszony szülei három százalékos kamatra vállalták legfeljebb 15 éven belül 1920-ig. Itt a szülők nem tudtak azonnal hozományt biztosítani, de a házasság megkötéséért vállalták a későbbi kifizetést. A kamat a banki kamatoknál alacsonyabban volt megállapítva, valamint a szerződés a kamatok kifizetést egy összegben, a lejáratkor is megengedte. Látható, hogy rendkívül kedvező szerződés jött létre, a házasságot a vőlegény valószínűleg nagyon akarhatta, mert a bizonytalan hozomány ellenére is vállalta az esküvőt.76

A hozomány külön része volt a kelengye, melynek értéke a Sopronban készült szerződésekben elérte akár a 15 000-20 000 koronát is. A kelengye többek között bútorból, ágyneműből, ékszerekből, evőeszközökből és ruházatból állt. Több tucat női ruha, ágynemű, két ágy, de nem volt ritka a teljes szobaberendezés sem. Egy Gyáni Gábor által bemutatott budapesti házassági szerződésből kiderült, hogy például Gerber Klára egy négyszobás lakás teljes bútorzatát és felszerelését (20 000 korona értékben) vitte a házasságba csupán a kelengye egy részeként.77 Sopronban is előfordult hasonló eset: Geiszler Emma kelengyéje „mindennemű ruházatot, fehér- és ágyneműket, bútorzatot és egyéb szükségleteket, szóval az összes teljes lakásberendezést” tartalmazta.78 A soproni házassági szerződésekhez sok esetben a kelengyét tételesen felsoroló külön listát csatoltak. Ezek általában nem tűntették fel az egyes tárgyak értékét, csak a kelengye összértéke tudható. Mégis sok esetben a minden tétel becsült értéke is felkerült a listára. A kelengye, hasonlóan a hozományhoz, a feleség kizárólagos tulajdona maradt. A hozomány és kelengye visszaadási kötelezettségei megegyeztek. A hozomány és kelengye között mégis fontos felhasználási különbséget lehet felfedezni. A kelengye sokszor nem is került átadásra, így a férjnek semmilyen joga nem volt azt kezelni. Néhány esetben a kelengye is teljesen a férj rendelkezésére lett bocsátva.79 Legtöbbször a kelengye egy része közös használatra volt rendelve, Fellner Kamilla tekintélyes, 16 200 koronás kelengyéjéből például 900 koronát tett ki a közös használatra rendelt tárgyak értéke.80 Más esetben ez a rész nagyobb volt: Klein Margit 15 000 koronás kelengyéjéből például 3000 korona.81 A közös használatra átadott tárgyak általában a bútorok és az ágyneműk, a saját használatra megtartottak pedig a személyes ruhadarabok és ékszerek voltak. A kelengyét magában foglaló jegyzéken néha külön tűntették fel a közös használatra, s külön a feleség által kezelt tárgyakat. Így történt Kohn József és Krausz Paula házasságkötése esetében is. A német nyelvű szerződés végén az „A” pont alá írták össze a közös használatra rendelt tárgyakat. Ezek közé különféle ruhaneműk (többek között 24 törülköző, 30 szalvéta, ágynemű) és például egy komplett cselédágy ágyneművel tartozott. A saját használatban megtartott tárgyak viszont kivétel nélkül női ruhaneműk voltak.82 Így a kelengye egy tekintélyes hányadáról, elsősorban értékes ékszerekről és női ruháról legtöbbször kizárólagosan a nők rendelkezhettek, a férjeknek semmilyen joguk vagy igényük nem lehetett azokra. Végül érdemes egy kelengye teljes jegyzékét szemügyre venni.

Huszár Jenőné (született Schwarz Mária) 31 darabos kelengyéjének a listája,
mely 2000 koronás összértéket képviselt.
83

Darab

Megnevezés

2

ágy

2

szekrény matt

1

mosdószekrény

1

díván plüss huzattal

1

kredenc

1

pohárszék

1

asztal

6

szék

2

éjjeliszekrény

1

ottoman

36

edénytörlőruha

18

konyhakendő

24

asztalkendő

12

asztalterítő

36

zsebkendő

30

női ing

2

lúdtollal töltött dunna

8

dunnahuzat

6

lúdtollal töltött párna

24

párnahuzat

10

kisebb párnahuzat

4

ágyterítőhuzat

24

lepedő

6

alsószoknya

9

női nadrág

2

dunna és 4 párna cselédágyhuzat

24

törülközőkendő

12

corsett

3

kávégarnitúra

3

színes alsószoknya

24 pár

harisnya

Egy közjegyző anyagának áttekintése után elmondható, hogy a soproniak csak elvétve kötöttek házassági szerződést, az inkább a város körüli német földművelőkre volt jellemző. A kevés számú szerződés a női különvagyonról tájékoztat, melyet a szülők vagy gyámok bocsátottak gyermekük, nevelt lányuk rendelkezésre. A hozomány általában készpénzből és kelengyéből állt. A dokumentumok a feleség javairól adnak részletes leírást, így a közösen szerzett vagyonról, s annak összetételéről – a forrás jellege miatt – nem nyerünk tájékoztatást. Ennélfogva a szerződések a női vagyon egy különleges szegmenséről árulkodnak, melyek azonban így is fontos társadalmi különbségeket mutatnak.

Hagyatéki iratok

A vagyon vizsgálatának fontos forrásai a hagyatéki iratok, melyek különféle fondokban találhatók: közjegyzők készítették el végrendeleteket, kivételes esetekben a leltárakat is; bíróságok (általában járásiak) folytatták le a hagyatéki tárgyalásokat, de ebben közjegyzők is közreműködhettek.84 Az árvaszékeknél főleg hátramaradt kiskorú gyermekek esetén találhatók hagyatéki iratok, melyek között a hagyatéki leltárak mellett egyéb dokumentumok – számlák, családtagok levelezése és gyámok elszámoltatása – is fennmaradtak.85 Annak ellenére, hogy a hagyatéki iratok több évtizede foglalkoztatják a kutatókat, a forráscsoportot elemző tanulmányok – a dualizmus időszakát tekintve –, Tóth Zoltán tanulmánya kivételével nem születettek.

Végrendeletek

A hagyatéki iratok közé sorolhatók a végrendeletek, hiszen az egyén halála után kerültek nyilvánosságra. A végrendeletek a társadalomtörténeti vizsgálatok egyik legismertebb s a legtöbbet használt forrásai. A végrendeletek kutatása Magyarországon több évtizede kezdődött, s a fókuszban a középkori és kora újkori feltáró munkák kerültek. Magyarországon 1945 után sokáig egyedül Tárkány Szücs Ernő foglalkozott a végrendeletekkel, aki a magyar jogi népszokásokat vizsgálta a paraszti öröklésben és temetkezésben.86 A jelenlegi kutatások közül ki kell emelni Kubinyi András, Szende Katalin és Horváth József tanulmányait, melyek megközelítései a hasonló vizsgálatoknak is mintát adnak.87 Míg Kubinyi középkori nemesi, addig Szende Katalin a városi polgárság (Sopron és Pozsony) végrendeleteit elemezte. Meg kell említeni Mátay Mónika kutatásait, aki 1700-1875 között készült 1000 debreceni végrendeletet vizsgált. Kutatásának középpontjában a korabeli mentalitás, a személyek közötti viszony és a családon belüli örökösítési stratégiák vizsgálata állt.

A kora újkori végrendeletek annyira voltak bőbeszédűek, amennyire a vagyon átadására feltétlenül szükség volt. Ha a családi helyzet úgy kívánta meg (például sok gyermek, várhatóan bonyolult örökösödési helyzet), a végrendelet rendkívül részletes volt. Ekkor nemcsak az összes vagyontárgy értékét, hanem azok pontos leírását is rögzítették. Általánosságban elmondható, hogy a végrendeletekben rendszerint mind a nagyobb vagyontételek, például az ingatlanok és a készpénz, mind az értékesebb bútorok, ékszerek, könyvek, ruházat, valamint konyha- és evőeszközök is megjelentek. Ennek ellenére csak a legritkább esetben kapunk teljes képet a végrendelkező vagyontárgyairól. A kisebb bútorok, értéktárgyak ugyanis nem kerültek be a végrendeletekbe.88 Szende Katalin szerint az értéktárgyak bekerülése a végrendeletbe elsősorban azok értékétől függött. Az alsó értékhatár örökhagyóként az „illető vagyonossága és az igényszintje szerint változott”.89 A kiterjedt kutatások ellenére – Molnár Attiláné90 tanulmányán kívül – a vagyon mégsem került az érdeklődés középpontjába. A kutatások fő iránya a kor anyagi kultúrájának feldolgozása volt.91 A tárgykultúra vizsgálatának egyik területe például a luxuscikkek feltárása, hiszen éppen a középkori végrendeletek gazdag tárgyfelsorolásaiból tudható, hogy bizonyos tárgyaknak komoly presztízsjellege volt, például a velencei üvegeknek, melyek a kor státusszimbólumai közé tartoztak.92 A végrendeletek alkalmasak továbbá a kor szokásainak, rituáléinak (például házasságkötés, keresztelés és temetkezés)93 és a demográfia tanulmányozására,94 valamint a nők korabeli helyzetének megismerésére.95

A dualizmus korában a végrendeletek sem a vagyon, sem a tárgykultúra kutatásának szempontjából nem elégséges források. A vagyon egy része ugyan megismerhető belőlük (melyet a végrendelkező említ): egyes tárgyak, értékpapírok, sőt ingatlanok is, de azok értékéről csak ritkán nyerhető információ. Csak kivételes esetekben tájékoztatnak a vagyon minden eleméről. Fontos szempont továbbá, ami növeli a bizonytalanságot, hogy a végrendelet keletkezése és a halál időpontja között sokszor hosszú idő telt el, s eközben változás állhatott be a vagyoni állapotban. Így a végrendelet a halál beálltakor sok esetben nem a valós vagyoni helyzetet tükrözte. Ezért a kutatásoknak elsősorban a korabeli mentalitás történetének feltárása felé kellene fordulniuk. A családi kapcsolatok vizsgálata, például a férj-feleség, a szülők és gyerekek közti viszony és a nők társadalmi pozíciójának feldolgozása is várat magára. A kiterjedt középkori és kora újkori kutatások ellenére egy-két családtörténeti tanulmányon kívül a dualizmus kori végrendeletek módszeres társadalomtörténeti feldolgozása még nem kezdődött el.

Hagyatéki leltárak: kutatások és forráskritika

A hagyatéki leltárak – hála az elmúlt évtizedekben folytatott külföldi és itthoni kutatásoknak – ma már közismerten elfogadott s nagyra értékelt forrásai a gazdaság- és társadalomtörténetnek. A leltárak 1848 után, de sokszor már korábban is, alapvetően mérlegszerűen mutatják meg a vagyont; egyik oldalon az elhunyt személy összes vagyona (aktívum), másik oldalon viszont az általa felhalmozott adósságállomány áll (passzívum). A kettő különbsége adja az örökölhető, a tiszta (nettó) vagyon értékét. A leltárakban a hátrahagyott vagyon felvétele szigorú sorrendben történt, először az aktívum, aztán a passzívum került összeírásra.

Az inventáriumokban a vagyon felsorolása mindig az ingósággal kezdődik. Elsőként a készpénz és az ékszerek, majd a bútorzat, a ruha- és fehérnemű került felvételre. Az őstermeléssel foglalkozók esetében a lakásban található ingósághoz hozzáírták még a ház külső tartozékait is: az udvarban és az istállóban lévő gazdasági felszerelést és az állatokat is. A ház belső és külső berendezésének felvétele után az értékpapírok, követelések és betétkönyvek következtek. A kereskedőknél és az iparosoknál az áruraktár is az ingóság egyik részeként jelent meg. A leltárakban ezek után az ingatlan felvétele következett, mely alapvetően háztulajdon (ház és részház) és mezőgazdasági földterület (szántó, szőlő, legelő, rét és kert) lehetett.

Az aktívum után a passzívum került felvételre, mely az elhunyt hátrahagyott adósságait sorolja fel részletesen. A betegápolási és a temetési költségek szinte minden leltárban előfordulnak, de sokszor ezekkel le is zárul az adósság felsorolása. E két legáltalánosabb tartozási forma után – melyek összegükben elenyészőek a többihez képest – még a következők fordulnak elő: államnak és városnak való tartozás (különféle adóhátralékok), hátramaradt munkadíj és lakbéradósságok, váltó és egyéb tartozások magánszemélyeknek és pénzintézeteknek és jelzálogadósságok.

A hagyatéki leltárak a történeti feldolgozás szempontjából számos lehetőséget kínálnak. A külföldi szakirodalom három feldolgozási irányt emel ki a sok közül: a vagyon (the study of wealth), az életmód (the study of everyday life) s a gazdasági aktivitás (the study of economic activity) vizsgálatát.96 Magyarországon az utóbbi években fontos eredmények születtek, a kutatások középpontjába a vagyon összetételének, szerkezetének vizsgálata és az életmód, ezen belül a lakáskultúra tanulmányozása került. A hagyatéki leltárak alapján a városi társadalom vagyoni összetételének meghatározására eddig Bácskai Vera, Tóth Zoltán, Benda Gyula és jelen tanulmány zerzőjének írása tett kísérletet. Bácskai Vera két város – Sopron és Győr – társadalmának vagyoni viszonyait elemezte 1790-től 1848-ig.97 A győri kutatáshoz 1008, a sopronihoz pedig 2008 leltárt használt fel. Tóth Zoltán 115 leltár segítségével a századfordulói Szekszárd egyes társadalmi rétegeinek vagyonszerkezetét és elsősorban mobilitását vizsgálta.98 Benda Gyula a zalaerszegi kézművesek és gazdák vagyoni helyzetét vette górcső alá (1762-1850).99 Jómagam a soproni polgárság vagyoni viszonyait vizsgáltam 308 leltár segítségével.100 A vagyoni viszonyokat illetően módszeres kutatást jelenleg Mészáros Balázs folytat 760 pécsi leltár segítségével, melyek 1900 és 1919 között készültek. Saját további gyűjtésem eredményeképpen jelenleg az 1879 és 1913 között készült 608 darab leltárt vizsgálom. Meg kell említeni továbbá Rácz István A debreceni cívisvagyon című kötetét, melyben a szerző a debreceni társadalom vagyonának összetételét vizsgálta sokféle forrás felhasználásával (például leltár, végrendelet).101

A lakáskultúra elemzései közöl úttörő jellegűek voltak Benda Gyula, Tóth Zoltán és Gyáni Gábor tanulmányai. Benda Gyula a keszthelyi lakáskultúráról,102 illetve a Keszthely környéki szőlőhegyek építkezéséről írt.103 Tóth Zoltán Szekszárdról szóló könyvében fontos szerepet tulajdonított a lakáskultúra tanulmányozásának. Gyáni Gábor a hagyatéki leltárak alapján elemezte a 19. század második felében a budapesti lakáskultúrát.104 Kocsis Gyula Cegléd tárgyellátottságát vizsgálta a 19. század második felében.105 Jelen tanulmány szerzője a soproni lakáskultúrát vizsgálta a századfordulón 11 szobánkénti lakásleírást tartalmazó leltár segítségével.106 A lakáskultúrát tekintve módszeres kutatást jelenleg Granasztói Péter folytat, a kiskunhalasi lakáskultúrát vizsgálja 1760 és 1850 között 200 leltár segítségével.107 A vagyon és a lakáskultúra vizsgálata mellett kutatások indultak a temetkezés108 és a szegregáció kérdéseit109 és az értékpapírok110 birtoklását illetően is.

Fontos megemlíteni, hogy Benda Gyula111 országos felmérést végzett a magyarországi levéltárakban található dualizmus kori hagyatéki leltárakról. A levéltári tájékozódás után kezdeményezője volt a soproni, a pécsi, a szombathelyi és a kiskunhalasi kutatásoknak, leltárgyűjtésnek. Munkája és irányítása nélkül nem jöhettek volna létre az előbb említett kutatások. Benda Gyula az 1980-as évektől vizsgálja a keszthelyi leltárakat: a 18. század végétől 1848-ig 470 leltárt tanulmányoz. Munkájának eredményeképpen például már több forráspublikációval is rendelkezünk.112

A hagyatéki leltárak forrásértékére vonatkozó legsúlyosabb kritikát talán Tóth Zoltán fogalmazta meg, aki szekszárdi kutatásinak tapasztalatait így foglalta össze: „A hagyatéki leltárak csonkasága rendszeres, ami egy törvényesen szabályzott, történetileg kialakult gyakorlat terméke”. Tóth elismeri, hogy a leltárak pontosságát a „hagyatéki eljárás szabályai és helyi szokásai határozták meg”.113 Anélkül, hogy vitába szállnék Tóth Zoltánnak a szekszárdi leltárakra vonatkozó állításával, vizsgáljuk meg, mi a helyzet a hagyatéki eljárás törvényi szabályozásával. Mivel a hagyatéki leltárak felvételére vonatkozó törvényeket, rendeleteket 1868-1914 között egy előző tanulmányomban már feltártam,114 ezért erre részletesen jelen tanulmányban nem térek ki. Véleményem szerint a törvényi és a rendeleti szabályozás nem indokolja leltárak csonkaságát, azok alapján inkább pontosságuk feltételezhető.115 Mindazonáltal a szabályozás ellenére a leltárak felvételi módját mindig a helyi gyakorlat szabályozta, s a leltárak között jelentős különbségek lehetnek. Még ugyanabban a városban, hiszen az egyes leltározók szokása és munkamorálja más és más volt, ahogy ezt Sopron esetében ki is mutattam.116 A kritika Szekszárd esetében természetesen nem kérdőjelezhető meg, azonban Sopron és más városok leltárait ismerve (például Pécs és Szombathely) általánosságban inkább az mondható el, hogy a leltárak a századfordulón többnyire pontosak és teljesek voltak.117 Igaz, a helyi gyakorlat esetleges hiányosságai miatt a leltárak pontosságát mindig vizsgálat alá kell vetni, s ki kell szűrni azokat a leltárakat, melyek csonkasága gyanítható.

A leltárak forrásértékét nézve viszont meg lehet állapítani, hogy a virilis-jegyzékekhez hasonlóan a leltárak is csak az egy község területén fekvő vagyont tartalmazzák. Ha máshol is előfordult vagyon, akkor több leltár is készült: a másik községben illetékes hivatal vette fel az újabb leltárt, s köteles volt elküldeni azt az eljárást indító járásbíróságnak. Ezek a leltárak azonban sokszor elvesztek, nem kerültek az árvaszékekhez. Így az az eset, hogy egy elhunytnak több leltára is fennmaradt egy árvaszék iratanyagában, elhanyagolható számban fordul elő. Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy egyének vagyona, s nem háztartásoké lett felvéve. Így előfordulhat, hogy férfiaknál sokszor egyáltalán nem szerepelnek bútorok, mert bár egy háztartásban laktak feleségükkel, gyakorta a női vagyonnak számító lakásberendezés csak a feleségek hagyatéki leltárába került be. Néha a leltár felvétele és a halál időpontja között évek teltek el, mert esetleg pótleltározást rendeltek el, vagy az örökösödési eljárás évekkel a halál időpontja után indult meg, s így a leltározás közvetlenül a haláleset után nem történt meg. Ekkor az eltelt idő hosszúsága miatt a leltárak csonkasága szinte természetes. Sokszor problémát jelent az elhunyt foglalkozásának megállapítása. Azt ugyanis néha csak a halálesetfelvételi lapon tűntették fel, s annak hiányában az elhunyt azonosítása csak a halotti anyakönyvekből érhető el, mivel magán a leltáron is szerepel az elhunyt család- és keresztneve és a halál pontos dátuma, melyek alapján már könnyen visszakereshető a halotti anyakönyvekben az illető személy többi adata. Más kritikák is megfogalmazódtak a leltárak felhasználhatóságáról a kutatásokban, de mivel nem a vagyoni helyzet megítélésére, hanem például a lakáskultúra vizsgálatának korlátaira vonatkoztak, azokra most nem térnek ki.118

A források alapos áttekintése után konklúzióként leszűrhető, hogy bár minden forrás a vagyonhoz kapcsolódik, az egyes források vizsgálata teljesen más kérdésekre ad választ. A leginkább elemzett virilis-jegyzékek az elit változásának megfigyelésére alkalmazhatók, s az adóösszegek alapján az egyes városok elitjeinek gazdasági ereje is összehasonlítható. A házassági szerződések a hozomány nagyságáról és sokszor a kelengye összetételéről árulkodnak, de a segítségükkel férfi-női kapcsolat is górcső alá vehető. A végrendeletek eltekintve egy-két kivételtől, melyek tételesen felsorolják a hátrahagyott vagyont, a századfordulón elsősorban a mentalitás szempontjából vizsgálhatók. A férfi-női viszonyról, a családi kapcsolatokról, de a temetkezés lebonyolításáról is fontos információ nyerhető belőlük. A hagyatéki leltárak viszont egyedülálló módon – kivételes esetektől eltekintve – a teljes vagyonról tájékoztatnak, legyen szó értékpapírokról vagy lakásberendezésről.

A források között bizonyos átfedések persze elképzelhetők és tapasztalhatók is. Egy házassági szerződésben szereplő hozomány és kelengye például pontosan megegyezhet a halál bekövetkezte után a hagyatéki leltárban felvett vagyonnal, ha a házasság során nem következett be vagyongyarapodás vagy eladósodás. E szélsőséges eset mellett viszont könnyen előfordulhat, hogy a kelengye leírásában rögzített tárgyak a nő tulajdonában maradva a hagyatéki leltárban is felvételre kerültek. A feleség hozománya az elhunyt férjek leltáraiban gyakran felbukkant követelésként, melyet a hátramaradt özvegy részére kellett visszaszolgáltatni az elhunyt vagyonából. A végrendeletekben is megemlítésre kerülhettek olyan vagyontételek vagy tárgyak, melyeket a leltárakban természetszerűleg feltüntettek. Az elhunyt ingatlanjai nemcsak az inventáriumokból tudhatók meg, hanem meg lehet találni azokat a telekkönyvekben is.

Mindezek alapján az összes forrás együttes használata lenne kívánatos. A források egymás mellé tétele a vagyon nagyságáról, összetételéről és a vagyonosodás vagy az eladósodás folyamatáról is a legteljesebb képet adná. Ez azonban a források szűkössége és feltáratlansága, de elsősorban munkaigényessége miatt majdnem lehetetlen feladat. Horváth József például a 17. századi győri végrendeleteket és hagyatéki leltárakat próbálta összehasonlítani. Míg végrendeletekből több száz állt rendelkezésére, addig leltárakból csak öt. Mindazonáltal az öt végrendelet és leltár összevetése is fontos tanulságokkal szolgált.119 Más esetben egy család történetének megírásakor használtak fel egyszerre sokféle forrást például végrendeletet és hagyatéki árverési jegyzőkönyvet.120 A 19. század második felére azonban a források már nem olyan szűkösek, mint a 17. és a 18. századra, így a különböző források összehasonlítása is több sikert sejtet. Az e tanulmányban ismertetett forrásoknak a feltárása jelenleg különböző szinten folyik, remélhetőleg azonban a közeljövőben emelkedni fog az érdeklődés irántuk.

50 Köszönetet szeretnék mondani Benda Gyulának, aki a tanulmányban ismertetett forrásokra felhívta a figyelmemet, s azok tanulmányozásában is segítségemre volt.

51 Az anyakönyvezés használatára már a 16. század első feléből található példa. Magyarországon az anyakönyvezés meghonosodása csak a 18. századra tehető. A városokban ez az időpont korábbra datálható: az első anyakönyv Sopronban maradt fent 1624-ből. (Levéltári ismeretek kézikönyve. Budapest, 1980. 286.)

52 Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Budapest, 1979. 11. (a továbbiakban: Vörös)

53 Az adólisták alapján készültek a virilis-jegyzékek, melyek egy adott helység vagy megye legnagyobb egyenes adófizetőit tartalmazták. A virilizmust az 1870:XLII. tc. vezette be Magyarországon, s egészen a második világháború végéig meghatározója volt az önkormányzati testületek összetételének (törvényhatósági bizottságok, képviselőtestületek). A dualizmus idején a testületek felét választották, másik felét pedig a legnagyobb egyenes állami adófizetés jogán töltötték be az állampolgárok. A két világháború között a korporatív szervezetek is bekerültek a képviselőtestületekbe. Emiatt a virilis képviselők száma 40%-ra csökkent. (1929:XXX tc. 3. paragrafus. Magyar Törvénytár. Budapest, 1930.) A diplomások és a kamarai tagok adóját kétszeresen vették figyelembe.

54 A teljesség igénye nélkül a következő kritikák fogalmazhatók meg. A jegyzékek csak egy adott közigazgatási egységen belül (például megye, város) fekvő vagyon után fizetett adót tartalmazták. Ha egy személynek máshol is előfordult adóköteles vagyona, akkor az adóját nem összegezték, hanem az adófizetés alapján több helység virilis-jegyzékére is felvették. Egy személy azonban csak egy törvényhatósági bizottságnak, de 1886 után megbízottak útján több községi képviselőtestületnek lehetett tagja (1886:XXI. tc. 26. paragrafus és 1886:XXII. tc. 33. paragrafus. Magyar Törvénytár. Budapest, 1887.). A jegyzékek csak az egyenes állami adó évi összegéről tájékoztatnak. A többi adót, így például a részvények birtoklása után kivetett osztalékadót, nem vették figyelembe a lista összeállításakor (Vörös 10.). Problémát jelent továbbá, hogy az adómentességben részesülők szintén kimaradtak a jegyzékekből (például bizonyos pesti bérházak építése után járt adómentesség). A listák az adók összegét összegezve adják meg, így nem lehet különválasztani a vagyon, a jövedelem, illetve a kereset után kivetett adókat, s emiatt nem lehet következtetni az egyes adók nagyságára sem. Kivételt jelent az 1873. évi pesti lista, melyen a telek-, házbér- és jövedelemadót, valamint a személyes kereseti adót külön tüntették fel (Vörös 14.). Az értelmiségiek által fizetett adó kétszeres beszámítása torzította a listák összetételét, melyek így nem a tényleges vagyoni sorrendet tükrözték. Sokszor gondot okoz a listán szereplő személyek foglalkozásának meghatározása, mivel sok esetben pontatlanul adták meg azt: csupán azt a minőségét határozták meg, mely alapján az adót fizették – Kosján László: A virilis-jegyzékek elemzésének néhány kérdése. In: Archivum Supplementum ad honorem Béla Kovács dedicatum. Eger, 1993. 156. (a továbbiakban: Kosján) –, vagy néha presztízs okokból birtokosként tűntették fel a személyeket. Lásd: Hegedűs Sándor: Virilizmus Kaposváron 1888-1944. Szakdolgozat. ELTE BTK, 1995. 9.

55 A jegyzékek tanulmányozása Vörös Károly kutatásai nyomán kezdődtek el, s ma már több publikáció is rendelkezésünkre áll. Vörös Károly kérdésfelvetése az volt, hogy Budapesten az iparosodás során végbement változások hogyan alakították, formálták át a fővárosi vagyoni elitet, a polgárság mely csoportjai tettek szert vezető szerepre. Vörös Károly kutatásai során az 1980-as, majd az 1990-es években országszerte elindult a virilis-jegyzékek elemzése, melyek során a helyi elit változásait próbálták megfigyelni. Az 1970-es években Gyáni Gábor Hódmezővásárhely (Gyáni Gábor: Hódmezővásárhely legnagyobb adófizetői (1888-1941). Történelmi Szemle, 1977. 3-4. 626-640.), M. Tóvári Judit Miskolc virilis-jegyzékeit vizsgálta (M. Tóvári Judit: A miskolci társadalom gazdasági vezető csoportjának átrétegződése (1872-1917). Századok, 1980. 5. 781-817.). A városokra koncentráló kutatások után az 1980-as években Feiszt György és Kósján László a megyei virilizmust kezdte el elemezni dél-dunántúli, illetve Nógrád és Zemplén megyékben (Kosján 153.). Az 1990-es években már országszerte folytak az ez irányú kutatások: az eddigi eredményekről összképet az 1997-ben, Veszprémben megrendezett konferencia adott. Itt többek között Szekszárd, Kőszeg, Szombathely, Kaposvár legnagyobb adófizetőinek elemzését mutatták be. Egy korábbi veszprémi konferencián Sopron virilistáit Horváth Zoltán vizsgálta (Horváth Zoltán: Sopron vállalkozó polgárainak jelentősége a város gazdasági és társadalmi életében az 1858., 1886. és 1911 évi adózás alapján. In: Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: V. Fodor Zsuzsa. Veszprém, 1995.).

56 A közjegyzői intézményt az 1874:XXXV. tc. hozta létre Magyarországon. Előtte a hiteleshelyek bonyolították le a Nyugat-Európában a már középkortól létező közjegyzők munkáját.

57 Idézi Gyáni Gábor: Hétköznapi Budapest. Városháza, 1995. 15. (a továbbiakban: Gyáni 1995.)

58 Gyáni 1995. 12-18.

59 Geiszler József 1875-1912 között működött.

60 Gallus Sándor 1875-1886, és 1905-1931 között látta el a közjegyzői teendőket. A két Gallus éra között Pósfai Sándor (1887-1904) volt Geiszler József mellett a másik közjegyző.

61 A német földművesek házassági szerződései a paraszti környezetben már a kora újkortól elterjedt móring továbbélését mutatják. A móringlevelek legújabb feldolgozására lásd Dominkovits Péter: Móringlevelek Győr megyéből. (Válogatás a megyében lakók, megyei birtokosok móringleveleleiből 1731-1837.) Győr, 1992.

62 Sopron szabad királyi város polgármesterének 1910. évi jelentése a városi közigazgatás összes ágairól. Sopron, 1911. 39. és Sopron szabad királyi város polgármesterének 1900. évi jelentése a városi közigazgatás összes ágairól. Sopron, 1901. 43.

63 Sarusi Kiss Béla: Közjegyzői iratok, családtörténet a levéltáros szemszögéből. In: Pest-Buda egyesítésének 125. évfordulója 1873-1998. Budapest, 1998. 54.

64 Thirring Gusztáv: Budapest félévszázados fejlődése 1873-1923. BpStK 53. k. Budapest, 1925. 24. táblázat, 29. oldal.

65 Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára (a továbbiakban: SVL) VII. 152. 473/1910. Kertész Ede és Kohn Margit házassági szerződése. 1910. szeptember 24.; SVL VII. 152. 515/1910. Weisz Vilmos és Klein Margit házassági szerződése. 1910. október 16.

66 SVL VII. 152. 421/1910. Ficho Dávid és Schiller Roza házassági szerződése. 1910. szeptember 4.; SVL VII. 152. 552/1911. Krausz Vilmos és Weisz Franciska házassági szerződése. 1911. november 5.

67 SVL VII. 152. 507/1906. dr. Kramer Emil és Fellner Kamilla házassági szerződése. 1906. szeptember 19.

68 SVL VII. 152. 515/1910. Weisz Vilmos és Klein Margit házassági szerződése. 1910. október 16.

69 SVL VII. 152. 473/1910. Kertész Ede és Kohn Margit házassági szerződése. 1910. szeptember 24.

70 SVL VII. 152. 421/1910. Ficho Dávid és Schiller Roza házassági szerződése. 1910. szeptember 4.

71 SVL VII. 152. 507/1906. dr. Kramer Emil és Fellner Kamilla házassági szerződése. 1906. szeptember 19.

72 SVL VII. 152. 407/1910. Füredi József és Kohn Eugénia házassági szerződése. 1910. augusztus 21.; SVL VII. 152. 552/1911. Krausz Vilmos és Weisz Franciska házassági szerződése. 1911. november 5.; SVL VII. 152. 515/1910. Weisz Vilmos és Klein Margit házassági szerződése. 1910. október 16.

73 SVL VII. 152. 421/1910. Ficho Dávid és Schiller Roza házassági szerződése. 1910. szeptember 4.

74 SVL VII. 152. 473/1910. Kertész Ede és Kohn Margit házassági szerződése. 1910. szeptember 24.

75 SVL VII. 152. 163/1895. Bajnovits Ármin és Geiszler Emma házassági szerződése. 1895. május 13.

76 SVL VII. 152. 66/1895. Csigó István és Pete Varga Mária házassági szerződése. 1905. január 23.

77 Gyáni 1995. 19.

78 SVL VII. 152. 163/1895. Bajnovits Ármin és Geiszler Emma házassági szerződése. 1895. május 13.

79 SVL VII. 152. 400/1907. Huszár Jenő és Schwarz Mária házassági szerződése. 1907. június 20.

80 SVL VII. 152. 507/1906. dr. Kramer Emil és Fellner Kamilla házassági szerződése. 1906. szeptember 19.

81 SVL VII. 152. 515/1910. Weisz Vilmos és Klein Margit házassági szerződése. 1910. október 16.

82 SVL VII. 152. 161/1906. Kohn József és Krausz Paula házassági szerződése. 1906. március 6.

83 SVL VII. 152. 400/1907. Huszár Jenő és Schwarz Mária házassági szerződése. 1907. június 20.

84 Az 1848 előtti hagyatéki forrásanyagra lásd Gajáry István: A városi tanácsi hagyatéki irategyüttesek az 1848 előtti társadalom történetének kutatásaiban. In: Rendi társadalom – Polgári társadalom 2. Kutatásmódszertan. Gyula, 1989. 59-65.

85 Az árvaszéki forrásanyagra lásd Tóth Zoltán: A dualizmus kori árvaszéki-hagyatéki iratokról. In: Rendi társadalom – Polgári társadalom 2. Kutatásmódszertan. Gyula, 1989. 113-118.

86 Lásd Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok. Budapest, 1961.; Tárkány Szücs Ernő: Jogi népszokások parasztságunk öröklési rendjében (1770-1945). Agrártörténeti Szemle, 1980. 3-4.; Tárkány Szücs Ernő: A temetés jogi rendje. Hajdú-Bihar temetőművészete. Főszerkesztő Szőllősi Gyula. Debrecen, 1980. Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981.

87 A feldolgozások mellett már több forráspublikáció is megjelent. A teljesség igénye nélkül a következők emelhetők ki. Rácz István: Debreceni végrendeletek (1595-1847). Debrecen, 1983.; Kocsis Gyula: 18. századi ceglédi végrendeletek. Történeti és néprajzi tanulmányok Ceglédről. Szerkesztette: Kocsis Gyula. Cegléd, 1993.; Bencsik János: Tokaj társadalma a tárgyak tükrében (1774-1849). Sátoraljaújhely, 1993. Bencsik a végrendeletek mellett leltárakat is közölt.

88 Horváth József: Egy végrendeletkutató tapasztalataiból. In: Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Hajnal István Kör, 1995. 439-442. (a továbbiakban: Horváth)

89 Szende Katalin: A soproni polgárság anyagi kultúrája a késő középkorban. Aetas, 1990. 3. 74.

90 Molnár Attiláné: A paraszti vagyon összetételének alakulása Kecskeméten 1655-1769-ig a végrendeletek alapján. In: Bács-Kiskun Megye múltjából. X. Gazdaság és társadalom. Szerkesztette: Iványosi-Szabó Tibor. Kecskemét, 1989.

91 Erre a legjobb példa Szende Katalin előbb említett tanulmánya.

92 Szende Katalin: A luxus fogalma és a luxusigények kielégítése a középkorban. In: Luxusiparok. Válogatás a IX. Kézművesipartörténeti Szimpózium előadásaiból. Szerkesztette: Horváth Sándor és Szulovszky János. Budapest – Veszprém, 1997. 18.

93 Horváth József: Végrendeleti adalékok az emberélet fordulóihoz fűződő szokások vizsgálatához a 17-18. századi Győrből. In: Rendi társadalom - Polgári társadalom 7. Csokonai Kiadó, 1997. 163-174.

94 Szende Katalin: Családszerkezet és örökösödési szokások a késő középkori Pozsonyban és Sopronban. Levéltári Közlemények, 1997. 1-2. 77-98.

95 Katalin Szende: The other half of the town: women in private, professional and public life in two towns of the late medieval western Hungary. East Central Europe, 20-23. pp. 171-190. és Szende Katalin: A nők szerepe a kézműiparban a késő középkorban a soproni és a pozsonyi végrendeletek tükrében. In: Házi Jenő emlékkönyv. Sopron, 1993.

96 Schurmann, Anton: Probate inventories: research isssues, problems and results. In: Probate inventories. A new source for the historical study of wealth, material culture and agricultural development. A. A. G. Bijdragen 23. 1980. 19-31.; a külföldi eredményekre lásd Benda Gyula: A hagyatéki összeírások feldolgozása. (Áttekintés a külföldi irodalomról). Társadalomtörténeti Hírlevél, 1990. 3-4.

97 Bácskai Vera: A polgári vagyon nagysága és szerkezete a XIX. század első felében. Győri tanulmányok. Győr, 1993.

98 Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Budapest, 1989. (a továbbiakban: Tóth)

99 Benda Gyula: Kézművesek és gazdák vagyona Zalaegerszegen az osztályos egyezségek tükrében (1762-1850). In: Zalaegerszeg évszázadai. Várostörténeti tanulmányok. Zalaegerszeg megyei jogú város közgyűlése, Zalaegerszeg, 1997. 217-250.

100 Güntner Péter: A soproni polgárság vagyoni viszonyai a századfordulón a hagyatéki leltárak tükrében. Soproni Szemle, 1995. 3. 244-261. (a továbbiakban: Güntner)

101 Rácz István: A debreceni cívisvagyon. Agrártörténeti Tanulmányok 14. Budapest, 1989.

102 Benda Gyula: A lakásfelszereltség változásai Keszthelyen 1790-1848. In: Építészet az Alföldön. Nagykőrös, 1989. 133-160.

103 Benda Gyula: A Keszthely környéki szőlőhegyek építkezése a hagyatéki és vagyonösszeírások tükrében (19. század első fele). In: A Balaton-Felvidék népi építészete (A Balatonfüreden, 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga). Szerkesztette: Cseri Miklós és S. Lackovits Emőke. Szentendre – Veszprém, 1997. 293-310.

104 Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. In: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Összeállította: Hanák Péter. Budapest, 1992. (a továbbiakban: Gyáni 1992.)

105 Kocsis Gyula: Ceglédi háztartások tárgyi ellátottsága a 19. század második felében. Cegléd, 1993.

106 Güntner Péter: A soproni polgári lakáskultúra a századfordulón. In: Soproni Szemle, 1997. 1. 21-31.

107 Granasztói Péter: Eltűnt mindennapok nyomában. Mezővárosi társadalom a tárgyak tükrében (Kiskunhalas 1760-1850). Tabula, 1998. 1-2. 25-59.; Granasztói Péter: Az ágytól a kanapéig. A kiskunhalasi lakáskultúra 1760 és 1850 között.

108 Güntner Péter: Soproni temetkezések a századfordulón – státus és vagyon összefüggései a hagyatékok tükrében. Kézirat.

109 Szabó Gábor: Szegregáció Szombathelyen a múlt századvégen. In: Végrendeletek és hagyaték leltárak mint levéltári források. Kézirat. Mészáros Balázs: Társadalmi szegregáció a századeleji Pécsen. Kézirat.

110 Güntner Péter: A soproni polgárság befektetési politikája a századfordulón. Kézirat.

111 Benda Gyula egy másik tanulmányában az 1848 előtti felvételi gyakorlattal és a leltárak felhasználhatóságával foglalkozott. Benda Gyula: Inventárium és paraszti gazdaság a XVIII-XIX. században. In: Zalai Gyűjtemény 28. Zalaegerszeg, 1989. 241-249.

112 Benda Gyula: A keszthelyi uradalom 1850 előtti hagyatéki és vagyoni összeírásai I-II. Budapest, 1988. és 1996. Egyéb forráskiadások: Rácz István: Debreceni vagyonleltárak 1717-1848. Debrecen, 1984.; Kocsis Gyula: Hagyatéki leltárak Cegléd (1850-1900). Cegléd, 1988.; Kocsis Gyula: Hagyatéki iratok Cegléd (1755-1820). Cegléd, 1997.

113 Tóth 93.

114 Güntner Péter: A soproni hagyatéki leltárak számítógépes feldolgozása. In: Levéltári Szemle, 1997. 3. 14-25.

115 Röviden összefoglalva elmondható, a hagyatéki leltár felvétele egyértelműen az örökösödési eljáráshoz köthető. Leltár elkészítésére csak abban az esetben került sor, ha az örökösödés körül bármilyen probléma vagy bizonytalanság merült fel, így nem minden elhunyt vagyoni állapota lett rögzítve. A századfordulón a törvények, a rendeletek nemcsak a hagyatéki eljárást, hanem a hagyatéki leltár felvételi módját is szabályozták. A felvételi eljárások megszilárdulása, minden részletre való kiterjedése az 1890-es évek második felére tehető, amikor már az 1894. évi örökösödési törvény (1894:XVI. tc.) eljárásai általánossá váltak. A szabályozás révén a századfordulón az addig erősen eltérő szerkezetű hagyatéki leltárak egységesültek. A leltározást nyolc nappal a halálesetfelvétel után el kellett kezdeni, ez alól csak az jelentett kivételt, ha a leltározást nem ugyanaz a személy végezte (1894:XVI. tc. 37. paragrafus), például közjegyző. 1895-től a leltárakban a hátrahagyott vagyon felvételének sorrendjét is szabályozták, s arról, hogy mit és milyen sorrendben írtak össze, leginkább az 1895. évi rendeletben közzé tett mintapéldány tájékoztatott (A belügyi és igazságügyi m. kir. ministerek 1895. évi 43.194. I. M. számú rendelete, az örökösödési eljárásról szóló 1894:XVI. tc. végrehajtása tárgyában. 44. paragrafus. Magyarországi Rendeletek Tára II. kötet. Budapest, 1895. 630-633.)

116 Güntner 247.

117 Ez vonatkozik a vagyon felvétélére és becslésére is.

118 Gyáni Gábor például a lakáskultúra vizsgálatának korlátait fejtette ki részletesen. Gyáni 1992. 32.

119 Horváth 441.

120 Horváth D. Tamás: Egy mezővárosi iparos a reformkor kezdetén (Steindl György keszthelyi rézműves hagyatéka). Agrártörténeti Szemle, 1993. 1-4. 14-38.

Szeged, 2000.07.01.

Ugrás a lap tetejére