Tilkovszky Loránt: Tanulmányok
a magyarországi németség történetéből. University Press,
Pécs, 1997. 256 old.
A hazai németség történetének kutatása vitathatatlanul összeforrt Tilkovszky Loránt nevével, aki a téma szinte valamennyi korszakával foglalkozott, amint ezt a fenti gyűjteményes kötet is jól reprezentálja. A Janus Pannonius Tudományegyetem Modernkori Történeti Tanszéke tanulmányainak válogatásával köszöntötte professzorát kettős jubileumán, hetvenedik születésnapján és 15 éves pécsi oktatói tevékenysége alkalmából.
A kötet számadással kezdődik a pályaív áttekintéséről, a történészi hitvallásról. Egyrészt Tilkovszky tíz évvel ezelőtti vallomását olvashatjuk erről, másrészt az azóta eltelt tíz esztendő tevékeny, dolgos kutatásának és oktatásnak eredményeit. Noha pályája nem nemzetiségtörténészként indult, ma már több mint három évtizede e témának szentelte munkásságának nagy részét.
A 20 századi hazai németség történetének különösen izgalmas, sokszínű, nemritkán a politikai megítéléstől sem mentes kutatásában Tilkovszky Loránt az alapokat rakta le, mindvégig tárgyilagos maradt, mentes a politikai megközelítésektől. A gyűjteményes kötet tanulmányai - eddigi munkáiból történt válogatás - a fenti hitvallás melletti állásfoglalás is egyben, mely lehetőséget nyújt az olvasónak, hogy bepillantson a magyarországi németség történetének nem éppen viharoktól mentes szakaszaiba.
Tilkovszky tágabb horizontban mutatja be a hazai német nemzetiség két világháború közötti történetét, foglalkozik betelepülésükkel, beágyazza azt a többi nemzetiség történetébe: több mint ezer éve élnek németek
a Kárpát-medencében, azonban a történeti sorsfordulók után - például a török kiűzése - egy egészen új szakasz kezdődött életükben. Munkaerőre volt szükség, s ezért a szervezett telepítést az 1722-23 évi magyarországi országgyűlés is határozatban sürgette. A 18. században azután három szakaszban telepítették őket Magyarországra.
Különösen érdekes a Szerző kritikai észrevétele a dualizmuskori asszimiláció felerősödéséről, ahogy annak mesterséges felgyorsítására mutat rá, ami a különböző nemzetiségi vonatkozású törvények és rendeletek értelmezésében érhető tetten. Ez a folyamat a századfordulóhoz közeledve egyre több aggodalmat keltettek a hazai németségben.
Már az 1900., illetve az 1910. évi népességi összetétel a magyarság arányának növekedését mutatták, ami nem magyarázható csak a természetes népességszaporulattal, szerepet kapott abban az asszimilációs hatás is - állapítja meg Tilkovszky Loránt. A trianoni Magyarországon mintegy fél milliós német kisebbség élt. Az önállósulási folyamat részeként felmerült egy önálló párt létrehozásának gondolata is. 1906-ban meg is alakult a Magyarországi Német Néppárt a bánáti Versec székhellyel, de nem tudott országos párttá válni. A támogatást az Össznémet Szövetségtől kapta. 1911-ben pedig Bécsben megalakult a Németmagyar Művelődési Tanács, amely az Össznémet Szövetség révén ösztöndíjakat juttatott magyarországi német fiataloknak.
Tilkovszky Loránt statisztikai adatokkal mutat rá, hogy a két világháború között melyek voltak az ország leginkább németlakta területei, jellemzi azokat foglalkoztatottsági csoportok szerint. A magyarországi németség társadalmi struktúrájában az agrár jelleg dominált, kiváló szakismerettel rendelkeztek. Fő motivációjuk a jövedelmezőség volt, ragaszkodtak a földhöz, sajátos földbirtokszerkezet alakult ki náluk, nem kis mértékben befolyásolva az öröklési viszonyoktól. A szakismeret több forrásból táplálkozott, az apai házból is, de - miként ismert - a német gazdák fiai előszeretettel látogatták az úgynevezett téli mezőgazdasági iskolákat, ahol a racionális üzemvezetés néhány fogását sajátíthatták el. E réteg fontos gazdasági szereppel bírt Magyarországon, elsősorban a magyar mezőgazdasági termelés eredményeihez járult hozzá munkájával.
Érdekes megállapítása a Szerzőnek az, hogy míg a mezőgazdasági szakismeret igen magas szintet ért el a hazai németség körében, addig a művelődésben, iskoláztatottságban elfoglalt helyük kedvezőtlen volt a hazai értelmiségi arányhoz viszonyítva.
A közös haza gondolatának jegyében jött létre a Magyarországi Németek Népművelési Egyesülete 1924-ben. Megalakulásának mozgatója a magyar kormány stratégiai számítása volt, mivel a támogatásukra számított revíziós törekvéseiben az elcsatolt területeken. Ugyanakkor Németország is egyre sűrűbben foglalkozott a magyarországi németség sorsával és helyzetével. Az egyesület 1938-ig képviselte országos szervezetként a magyarországi németség érdekeit, fő irányvonalát a népi német vonal adta, amely az asszimiláció természetes folyamatát is elutasította. A szervezet élén Gratz Gusztáv elnök állt, ám igazi szellemi vezére Bleyer Jakab volt. Bleyertől azonban teljesen idegen volt, amit Basch Ferenc képviselt, a német népcsoport politika. Gratz Gusztáv a "konszolidált" irányvonalat képviselte a magyarországi német nemzetiségi mozgalomban, a magyarsághoz közel álló politikus volt, aki megfelelt a hazai kormányok elképzeléseinek.
A németországi viszonyok változásai során lényeges átalakulás következett be a hazai nemzetiségpolitikában. A módosuláshoz hozzájárult Bleyer halála is. Tilkovszky fellép az egyoldalú és helytelen megítéléssel szemben, amely leegyszerűsíti a hazai németség tevékenységét a "bástya", illetve az "ötödik hadoszlop" szerepkörére.
1938 tavaszán Basch Ferenc mozgalma már egy náci értelmezésű népiségi autonómiát fogalmazott meg, követelte magának
a magyarországi német művelődés és iskolaügy irányítását. 1939 áprilisában jóváhagyták a Volksbund alapszabályait. Rövidesen több népiskolával, 3 polgári iskolával és 2 gimnáziummal rendelkezett. Az észak-erdélyi szász evangélikus egyház is átadta 47 népiskoláját a Volksbundnak. A területi változások hatására nőtt a nemzetiségi területek részaránya, ami új stratégiát követelt
a magyar kormánytól.
Tilkovszky rámutat a magyar kormányoknak a hazai németséggel szembeni kettős magatartására. Egyfelől aláírták az erdélyi területrevízió érdekében 1940-ben a bécsi ún. népcsoportegyezményt (ez monopolhelyzetbe juttatta a magyarországi németségen belül a volksbundista irányzatot), másrészt viszont szabotálni próbálta az egyezményt, és egy a Volksbildungsvereinhez hasonló szervezet létrehozását támogatták.
Mindaz, ami a hazai németség ügyében történt a második világháború alatt, az az ideiglenesség jegyét viselte magán, Hitler ugyanis felajánlotta a magyarországi németség áttelepítését Németországba a háború eredményes befejezése után.
A reális képhez az is hozzátartozik, hogy a németség körében kibontakozott a Waffen SS toborzásokkal szembeni antihitlerista ellenállási mozgalom, s ez a Kállay-kormány idején inkább megfelelt a magyar kormány elképzeléseinek, éppen mérsékeltebb nézetei miatt. Kettős feladat állt előttük: hűség a magyar hazához, ugyanakkor a német népiséghez is. Ezt a két követelményt nem volt könnyű összhangba hozni az adott politikai viszonyok között. Erre a kulcsproblémára utal a kötet címe is.
Nem szabad a magyarországi németség politikai magatartását a második világháború éveiben globálisan megítélni - állítja a Szerző -, a németség nem a maga egészében töltötte be Németország magyarországi "ötödik hadoszlopának" funkcióját. Ez csupán a Volksbund irányzatra igaz, ebben azonban osztoztak a magyar szélsőjobboldali ellenzékkel, nyilasokkal és más magyar nemzetiszocialistákkal is.
A másik döntő kérdés és kérdésfelvetés kétségkívül az, megengedhető-e a kollektív felelősségre vonás a németség második világháborúban való részvétele miatt.
A magyarországi németek kitelepítéséről szóló rendelet annak ellenére született, hogy a magyar értelmiség egy része, így például Bibó István is tiltakozott. A németségre a kollektív bűnbak szerepét osztották ki, még a zsidósággal szembeni intézkedéseket is a számlájukra írták. Az újabb történetírói kérdés immár az, hogy mit veszített Magyarország a németség felelősségre vonásával, nevezetesen a szovjet munkatáborokba való elhurcolással, valamint a kitelepítésekkel. Az erkölcsi veszteség mellett jelentős volt a gazdasági veszteség, ugyanis mindez az újjáépítés közepette igen nagyarányú munkaerő-kivonást jelentett. A Szovjetunióban is szükség volt a munkaképes emberekre, táboraikba mintegy 35-60 ezer magyarországi németet hurcoltak el. A történetíró ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy mindemellett súlyos következményként jelentkezett a nemzetiségi diszkrimináció megkezdődése.
A magyarországi németek mintegy fele már nem került kitelepítésre, jogaikat 1949-50-ben visszakapták, ám elkobzott birtokaikat többnyire már nem.
A kitelepítések nyomán a magyarországi németek száma mintegy 230 ezerre csökkent.
A párturalmi időszakban (1949-1989) csak a folklór keretein belül őrizték sajátos kultúrájukat, hiányoztak az anyanyelvi oktatás, a művelődés intézményes feltételei.
A hazai és nemzetközi változások ösztönözték az 1993. évi nemzetiségi törvény megszületését, amelynek megvalósítása azonban még komoly próbatételt jelent az ország számára - hangsúlyozza Tilkovszky.
A kötetet a magyarországi németség 1919-1945 közötti történetének kronológiája zárja, melyet az olvasó külön is nagy haszonnal forgathat.
Szávai Ferenc