A kommunizmus fekete könyve

Stéphane Courtois-Nicolas Werth-Jean-Louis Panné-Andrzej Paczkowski-Karel Bartosek-Jean-Louis Margolin. Le livre noir du communisme. Éditions Robert Laffont, Paris, 1997. 843 old.

A kommunizmus fekete könyve 1997 novemberében jelent meg, azonnal hatalmas vitát kiváltva mind történészi, mind politikai körökben. François Furet írta volna a mű elôszavát, ha a halál ebben meg nem akadályozza. A könyv összeállítója, Stéphane Courtois feltüntette Furet nevét is a köteten; ezzel a gesztussal mintegy Furet kommunizmussal foglalkozó műve (Le passé d'une illusion, Paris, 1995, Robert Laffont-Calmann-Lévy) folytatásaként, kifejtéseként határozza meg saját munkáját. Ô maga írta meg végül az elô- és utószót, a könyv - mint látni fogjuk - leginkább vitatott részeit.

Miért nem folytatták még le a kommunizmus nürnbergi perét? - teszi fel a kérdést Courtois, aki szerint egyes kommunista államok bôségesen kimerítették mind az emberiség elleni bűntett, mind a háborús bűntett, mind pedig a béke elleni bűntett fogalmát. Miért használjuk ezeket a kifejezéseket csak a nácizmus áldozatai, illetve különbözô etnikai indítékú mészárlások kapcsán? Hiszen a számok magukért beszélnek Courtois szerint: a nácizmus számlájára mindent összevetve körülbelül 25 millió áldozatot írhatunk, míg a kommunizmuséra ennek majdnem a négyszeresét, méghozzá a következô geográfiai elosztásban: Szovjetunió: 20 millió áldozat; Kína: 65 millió; Vietnam: 1 millió; Észak-Korea: 2 millió; Kambodzsa: 2 millió; Kelet-Európa: 1 millió; Latin-Amerika: 150 000; Afrika: 1,7 millió; Afganisztán: 1,5 millió; a nemzetközi kommunista mozgalom, illetve a hatalomra soha nem került kommunista pártok számlájára pedig körülbelül 10 000 áldozat írandó (14. o.). Mindösszesen tehát közel járunk a százmillióhoz. Courtois elismeri, hogy okoz bizonyos nehézséget egyszerre történészi, tényfeltáró munkát végezni és ítélkezni, az áldozatok számának nagyságrendje miatt mégis jogosnak véli a felelôsség kérdésének felvetését. Nemcsak közvetlen felelôsségrôl kell beszélnünk szerinte, hanem vizsgálnunk kell a nyugat-európai kommunista pártok felelôsségét is: bátorították-e mindezt; de ezen túlmenôen még az események szándékos ignorálását is bűnnek tekinti. Courtois szerint számos oka van annak, hogy a kommunizmus áldozatai kisebb helyet foglalnak el Nyugat-Európa történelmi emlékezetében, mint a nácik áldozatai: kevesebb információ áll rendelkezésünkre, sok a még feldolgozatlan archívum. Megemlíti a kommunista sajtókampányokat a "kipakolók" ellen, a nem-kommunista, elôbb náci-, majd amerikaellenes baloldali értelmiség szándékos közönyét, valamint azt, hogy a holocaustot a róla megemlékezôk a világtörténelem egyedi eseményének tekintik, így közvetett módon lehetetlenné teszik, hogy a hasonló (vagy még nagyobb) méreteket öltô genocídiumról az ôt megilletô módon beszéljünk.

Courtois kettôs feladatot tűzött maga elé: megakadályozni a felejtést (travail de mémoire); megvizsgálni, milyen szerepet foglal el a kommunizmus működésében a bűn, az erôszak, a gyilkosság. Az utószóban két fontos tényezôt említ e vonatkozásban: a kommunista szcientizmust, a bizonyosságot a teória működôképességében és a fényes jövôben, amely ígéret mellett jelentéktelennek tűnhet az áldozatok száma. Másrészt kifejti (memoárrészletekkel, a kegyetlenségekrôl szóló részletes leírásokkal alátámasztva), hogy a kommunizmus, a nácizmushoz hasonlóan, mintha tagadná az egységes emberi nem létét: az emberek és "ellenségeik" mintha nem is ugyanazon fajhoz tartoznának, ez utóbbiakkal szemben tehát bármi megengedhetô. A kommunizmus által elkövetett gyilkosságokra Courtois a politicídium (politicide) terminust javasolja (a faji alapon elkövetett genocídium kifejezéssel párhuzamba állítva): a burzsoázia elpusztítása politikai okokból elkövetett tömeggyilkosságként értelmezendô.

A könyv kritikusai a lehetô legritkábban bírálják a valamely részének ténybeli pontosságát, annál sikertelenebbnek ítélik a vállalkozást a második célkitűzést illetôen.

Az elsô, mintegy kétszáz oldalas fejezet a Szovjetunióval foglalkozik, szerzôje az a Nicolas Werth, aki Courtois oldalán részt vett a Communisme című elméleti és történeti folyóirat szerkesztésében, de a könyv kapcsán fellángolt viták miatt kilépett (a Kelet-Európával foglalkozó fejezet szerzôjével, K. Bartosekkel együtt). Werth kifejti, hogy az 1917-tôl 1922-ig tartó elsô fázisban a hatalomátvétel és a polgárháború bizonyos mértékig "természetesen" járt áldozatok tízezreivel. A mensevikekkel és az ellenszegülô parasztokkal való leszámolás, valamint Kronstadt azonban már elôrevetítette az 1923-ban kezdôdô fázist, amikortól is a terror funkcionalizálódik, a szovjet kormányzat elválaszthatatlan részévé válik. Emlékiratok, korabeli beszámolók segítségével idézi fel a GULAG-okat. A szovjet és a náci táborok összehasonlításaként a szerzô arra hívja fel figyelmünket, hogy a GULAG-ok mind idôben, mind nagyságrendben maguk mögé utasítják a lágereket (1935 január 1-jén 965 000 az elítéltek száma, ezek egynegyede-egyharmada politikai fogoly.

A halottak számát illetôen az 1933-as nagy éhínség esik számszerűleg legsúlyosabban a latba, míg az 1936-38-as nagy leszámolásokkal a vezetésen belüli politikai játszmák eszközévé válik a terror. A fejezet legfontosabb üzenete a Leninnel, illetve Trockijjal való "leszámolás"; idézetekkel bizonyítja Werth, hogy a két legendás forradalmár legalább annyira kegyetlen volt politikai ellenfeleivel szemben, mint ebbôl a szempontból méltó utódjuk, Sztálin. (Courtois utószavában hangsúlyozottan kitér Lenin személyes szerepére, arra, hogy a bolsevik vezér inkább tekinthetô nyecsajevitának, mint marxistának.). Werth tehát 1917 és 1938 alapvetô kontinuitását hangsúlyozza, tagadja az "elárult forradalom" (francia baloldali körökben igen népszerű) mítoszát.

A Kínával foglalkozó rész szerzôje Jean-Louis Margolin. Az elôszóból láthatjuk, Courtois kalkulációi szerint 65 millió áldozat szárad valamilyen módon a kínai kommunizmus lelkén. A tömegmészárlásnak kétségtelenül komoly hagyományai vannak ugyan, 1911-27 között azonban mindössze pár tízezer halottal kell számolnunk, majd az 1927 és 1946 közötti idôszakban milliók halnak meg a kommunisták által ellenôrzött területeken, méghozzá nem harcokban, nem fegyverrel a kézben. Maga a párt rója fel majd mindezt Mao-nak, akinek 1949-ben bocsánatot kell kérnie az ártatlan áldozatokért. Már ebben az idôszakban átveszi a kínai párt a bűnök meggyónásának, a lelki önvizsgálatnak a Szovjetunióból már ismert formáit. A párton belül a pszichológiai terror talán még radikálisabb, mint bármelyik testvérpártban. 1946 és 1957 között az agrárreform és a városi tisztogatások szedik áldozataikat. Megszületnek az elsô "átnevelô" táborok, az ún. laodong gaizao-k, röviden laogai. Fennállásuk során körülbelül 20 millióan lelik halálukat itt az "elméleti átképzés" során. A legtöbb áldozatot azonban a szerzôk által a világtörténelem legnagyobb éhínségeként emlegetett, 1959 és 1961 közötti katasztrófa szedi. Az éhínséget egyértelműen a kommunisták voluntarista agrárpolitikája okozza, ami többek között azzal bizonyítható, hogy minél keményvonalasabb volt egy-egy régió vezetése, annál tovább tart ott az éhínség. Margolin csak nagyon tág becslésre vállalkozik, véleménye szerint körülbelül 25 és 43 millió körül lehetett az alultápláltságban elpusztultak száma. Sokkal többet tudunk viszont a kulturális forradalom körüli eseményekrôl. Az 1966-76 között történtek 600 000-1 millió ember halálát okozták, ez szinte eltörpül a többi szám mellett. Mégis ez Kína jelenkori történelmének leghíresebb epizódja, hiszen ideologikus minôségében világhírre szert tett jelenségrôl van szó, ráadásul az eseményeket a kínai vezetés késôbb megtagadta, így kutatása kevésbé ütközött nehézségekbe, mint pl. az 1959-61-es éhínségé. A szerzô külön fejezetet szentel Tibetnek. A "világ tetejével" kapcsolatban nehéz konkrét számokkal szolgálni. Biztos, hogy itt kisebb arányban haltak meg éhínségben az emberek, de nagyobb arányban estek erôszak áldozatául, mint Kínában. Margolin mindenesetre kételkedik a nyugati Tibet-pártolók által elfogadott számok (több millió áldozat) valódiságában. Tagadhatatlan viszont a kulturális katasztrófa: a templomok több, mint 90%-ának lerombolása, felbecsülhetetlen értékű szobrok és más műkincsek beolvasztása és megsemmisítése.

A következô fejezet a többi ázsiai kommunizmus (Észak-Korea, Vietnam, Laosz, Kambodzsa) történetével foglalkozik, szerzôje Pierre Rigoulot. Ezekben az országokban együttesen körülbelül 6 millió halottért felelôsek, a "legkiemelkedôbb" személyiség Pol Pot, aki valószínűleg a világon leggyorsabban tudott leszámolni a legtöbb emberrel. Stéphane Courtois és Jean-Louis Panné tollából származik a Világforradalom; polgárháború és terror címet viselô fejezet. A Komintern 1919 után nyíltan polgárháborút szít, felelôs tehát a különbözô felkelések (Németország, Észtország, Bulgária, stb.) kommunista és nem-kommunista halottaiért. Külön szólnak Czerny és Szamuely Lenin-fiúiról mint az I. világháború utáni kommunizmus legtipikusabb reprezentánsairól. Eme erôszakos események közös jellemzôi a szerzôk megítélése szerint: esélytelenek, vadak és kegyetlenek. Franciaország sem kivétel: a kommunista milíciák igen gyakran keverednek véres leszámolásokba nem kevésbé erôszakos jobboldali szervezetekkel. A korabeli kommunizmus alapvetôen erôszakos jellegét mutatja, hogy a pártok bibliaként olvassák a szovjetek által terjesztett A fegyveres felkelés kézikönyve című művet. Vasfegyelem uralkodik a Kominternen belül is, a kor számos szovjet mintára lezajló tisztogatás tanúja. A szerzôpáros természetesen külön kiemeli a francia KP feketelistáit: 1932-45 között valószínűleg ôket terheli a felelôsség nem kevés politikai gyilkosságért. A francia kommunisták még az ellenállás idején is trockista pereket tartottak, és jó néhányat likvidáltak saját bajtársaik közül is.A Szovjetunióba menekülô olasz, osztrák, délszláv emigráció nagy része sohasem került elô élve a II. világháború után, a legkegyetlenebb sors azonban a lengyeleket sújtotta. A Komintern által vezényelt nemzetközi terror szintén a maga folyamatosságában tekintendô: nem szabad például elfelejtenünk, hogy Nagy Imrét egy nemzetközi kommunistákból álló bizottság ítéli halálra, amelynek tagjai között megtalálhatjuk Togliattit és Thorezt! Külön fejezet foglalkozik az NKVD spanyol polgárháborúban betöltött dicstelen szerepével (ezt Orwell Hódolat Katalóniának c. művébôl ismerhetjük), illetve az El Fatah, az FLN, a RAF és más terrorszervezeteknek nyújtott szovjet, illetve nemzetközi támogatással. (Courtois azonban elismeri, hogy ez utóbbiakkal kapcsolatban nem beszélhetünk bizonyosságról.) Összegezve több tízezerre becsüli a szezôpáros a nemzetközi kommunista mozgalom számlájára írható halottak számát.

A Kelet-Európával foglalkozó oldalak szerzôje a cseh származású Karel Bartosek. A fejezet két részre oszlik; az elsôben a szovjet-oroszok ôsellenségérôl, Lengyelországról olvashatunk. Az 1921-es rigai béke óta Sztálin szemében vörös posztó volt Lengyelország. Ennek köszönhetô a különleges elbánás, amelynek során a Szovjetunió területén élô lengyelek közül 1937-ig 50-70 000 "potenciális kémet" végeztek ki Sztálin parancsára. Az 1939-es hadjárat során minden "gyanús" lengyel katonát kivégeztek, a megszállt területen pedig körülbelül 100 000-re tehetô a civil áldozatok száma. Megemlíti természetesen a szerzô a Honi Hadsereggel való leszámolást és a varsói gettófelkelés cserbenhagyását is. 1944-47 között aztán feltétlen szükség volt a terrorra, hiszen a kommunisták marginális szerepet töltöttek be a lengyel politikai életben, s nem szabad elfelejtenünk a lakosság russzofóbiáját sem. Az 1948 és 1956 közötti idôszak jellemzésére legyen elég egy számadat: a különbözô titkosszolgálatokkal kényszerűen együttműködôk száma meghaladja a százezret. 1956 és 1981 között a terror szelektíven működik: nem mindig észrevehetô, de az adott pillanatban azonnal képes fellángolni. Az ország azonban a hetvenes évekre már oly mértékben függ a nyugati hitelektôl, hogy az ellenzékiekkel való bánásmód egyértelműen enyhül. Az 1981-86 közötti hadiállapot a hatalom utolsó fellángolása. Bartosek aláhúzza, hogy folyhatott volna több vér is, ha a pártvezetés enged a keményvonalasok uszításának. Kelet-Európa többi országával foglalkozik a fejezet második része. Mivel az eseményeket jól ismerjük, erre nem térek ki részletesen. A szerzô itt a hasonlóságokra koncentrál: a szovjet katonai jelenlétre, a nem-kommunista politikai erôkkel való gyors leszámolásra, a koncepciós perekre, a civil társadalom megsemmisítésére.

Az utolsó fejezet témája a harmadik világbeli kommunizmus, szerzôi Pascal Fontaine, Yves Santamaria és Sylvain Boulouque. Az elsô helyen természetesen Fidel Castro Kubája szerepel. A gyôztes forradalom utáni megtorlás több ezer ember életébe került. Haláluk nemcsak Castro, hanem a legendás Che lelkén is szárad, aki harc közben nem sok foglyot ejtett, de békeidôben sem bánt kesztyűs kézzel az "ellenséggel". Volt fegyvertársát, a filozófus Regis Debray-t idézik, aki szerint Guevara hideg, számító gyilkológép volt. Egyértelműen elmarasztalják Castrot ezenkívül az embertelen börtönhálózat kiépítése miatt is, ahová szerencsésebb 1959-es fegyvertársai kerültek (a balszerencsésebbeket ugyanis százával végeztette ki). Számszerűleg azonban a tutajokkal Miamiba menekülni próbáló ún. balsero-k helikopterekrôl homokzsákokkal történô bombázása okozta a legtöbb halálesetet. 1994 nyarán például 35 000 ember próbálta meg az átkelést, s 7000-en odavesztek. Feltételezve, hogy az átkelés túlélési esélyei állandók, a castroizmus évtizedei alatt valószínűleg több tízezer ember lelte halálát a tengerben.

Szót ejtenek a szerzôk továbbá a nicaraguai sandinistákról és a perui Fényes Ösvény terrorszervezetrôl; mindkettô több tízezer áldozattal szerepel a listán. Az afrokommunizmus (Etiópia, Mozambik, Angola) áldozatainak száma 1,7 millió, míg a Szovjetunió afganisztáni kalandja körülbelül 1 millió halottal járt. Az olvasó azonban komoly kételyekkel olvassa mindezt, nem a számadatok pontosságát, hanem a vállalkozás tudományos értékét illetôen, hiszen nehéz felfedezni a közös pontokat a marxista-leninista jelmezbe öltöztetett afrikai törzsi mészárlások, a kulturális forradalom és a trockista perek között. Nem csoda hát, hogy felmorajlott nemcsak a történészi, hanem a francia politikai közvélemény is.

A könyv utóéletének elsô epizódja az volt, hogy kiderült, Werth, Bartosek és Margolin - saját bevallásuk szerint - nem ismerték Courtois általuk ideologikusnak ítélt elô- és utószavát, amelyben a kommunizmust kizárólag a bűnnel és az erôszakkal azonosítva, egy új nürnbergi pert követel1. Az a paradox helyzet állt tehát elô, hogy maguk a társszerzôk hívják fel a figyelmet a problematikus pontjaira: ne felejtsük el, hogy az emberiség történetének valószínűleg legvéresebb századát éltük át, a tömeggyilkosság szinte "a levegôben van" a kommunizmus nélkül is. Különösen igaz ez az orosz társadalomra, amelynek modernizálódása - Werth szerint - elkerülhetetlenül véres lett volna; ami természetesen nem von le Lenin felelôsségébôl, csak hozzájárul annak megértéséhez. Ázsia és a Harmadik Világ esetében képtelenség fogalmilag elválasztani a terror kommunista, illetve nacionalista-antikolonialista jellemzôit. Nagyon fontos elméleti probléma marad megoldatlanul, amikor Courtois nem szól az ideológia és a gyakorlati cselekvés viszonyáról: nem állíthatjuk, hogy a kommunizmus valamelyik változatában hívôk potenciális gyilkosok. Pol Pot és Rosa Luxemburg között több az eltérés, mint az azonosság. A három társszerzô tehát becsapottnak érzi magát. Úgy vélik, hogy ôk egy történészi vállalkozáshoz adták a nevüket, Courtois azonban aktuálpolitikai célzatú ideologizálás felé terelte azt. Kétségtelen csúsztatásról van szó, amikor az összeadott számok azt hitetik el velünk, hogy mindenütt ugyanarról van szó. Megengedhetô-e a történelemhez csak egy szempontból, a halottak szempontjából közelíteni?

A Francia Kommunista Párt "házi" történésze, Roger Martelli osztja Werth vélekedéseit. A tényeket nem vitatva a következô Primo Levi-mondatot idézi: A nácizmus elgondolhatatlan a gázkamrák nélkül, a kommunizmus viszont nagyon is elképzelhetô a GULAG nélkül2. (Más változatban: a kommunizmusnak nem Sztálin a valódi letéteményese, míg a fasizmusé csak Hitler lehet.) A korabeli kommunizmus progresszív, humanista oldalára emlékezteti az olvasót.

A könyvet kritika érte trockista politikai erôk részérôl is (Franciaországban ugyanis jelenleg két párt is trockistának vallja magát; kissé marginális, de vitathatatlanul létezô irányzatról van szó)3. Daniel Bensaid brosúrájának lényeges pontjai a következôk: 1917 után a körülmények, a belsô és külsô ellenforradalom kényszerítették a bolsevikokat arra, hogy a terrorral éljenek. Tagadja viszont Bensaid a korai (leninista és trockista), illetve sztálini típusú terror kontinuitását; véleménye szerint a sztálinizmus nem más, mint a bürokratikus ellenforradalom, áldozatai tehát nem írhatók a kommunizmus számlájára.

A könyv valóban számos problematikus pontját kell kritikával illetnünk: a politikai hit és a cselekvés viszonya teljesen kidolgozatlan benne. Az olvasó nincs meggyôzve arról, hogy a mészárlások és gyilkosságok magyarázatát kizárólag vagy akár csak túlnyomórészben a kommunista történelemszemléletben kell keresnünk. Courtois elô- és utószavában úgy tesz, mintha a kommunizmus a "levegôben lógna", mintha ezt az eszmerendszert izolálni lehetne a 20. század komplex valóságától. Teljességgel oszthatjuk tehát a fentebb említett kritikusok véleményét: a könyv tényanyagával nehéz vitatkozni (bár meg kell említeni, hogy valójában csak a szovjet történelemmel foglalkozó fejezet alapul önálló kutatáson, a többi rész szakmunkák eredményeinek átvétele), több, mint vitatható azonban az elô- és utószóból kibontakozó értelmezés.

Balázs Péter

1 Le Monde, 1997. november 9-10. 6-7.

2 Le Monde, 1997. november 9-10. 6-7.

3 Bensaid, Daniel. Communisme contre sta-li-nisme: Une réponse au LNDC, Dossier rouge, 1997. (a trockista párt Rouge c. folyó-iratának melléklete, ára 5 (!) FF)