Az esküjéhez hű katona

Hermann Róbert: Mindig az elsők között.
Poeltenberg Ernő, a szabadságharc tábornoka.

A Magyar Hadi Történetírást Támogató Alapítvány kiadása. Budapest, 1998.

A Magyar Hadi Történetírást Támogató Alapítvány által megindított „Historia militaris” sorozat 1998-ban, Poeltenberg Ernő életrajzának közrebocsátásával vette kezdetét. A sorozat kettős célt szolgál olvasható a szerkesztőbizottság egyik tagjának, az alapítvány kuratóriuma elnökének, Perjés Gézának a felhívásában , egyrészt a magyar honvédség tagjainak szakmai képzését és morális nevelését akarja elősegíteni, másrészt igyekszik kielégíteni a hadtudomány és a hadtörténet iránt érdeklődő diákság és nagyközönség igényeit is.

A kezdet mindenesetre jól sikerült, noha az újságolvasó közönség talán csodálkozik, miért van szükség az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc történetéről újabb és újabb feldolgozásokat készíteni. Noha e sorsfordító évek történetéről már rengeteget írtak, a mennyiség ezúttal sem mindig párosult a megfelelő minőséggel. A források feltárása sem fejeződött még be, így azután érthető, hogy a feldolgozások területén is van még bőven tennivaló. Gondoljunk csak az aradi vértanúkra, s rögtön arra a meglepő megállapításra jutunk, hogy többségüknek még nem készült el a modern szakirodalmat és a levéltári forrásokat is hasznosító életrajza. Ezért is dicséretes a Szerző vállalkozása, hogy a magyar történettudomány ezen adósságán egy kissé enyhítsen.

Poeltenberg Ernő eddigi életrajzíróit főként az foglalkoztatta, miért állt ez a Bécsben született, apjával és lengyel feleségével főként franciául levelező, magyarul csak keveset tudó német tiszt a szabadságharc mellé. A kérdésfelvetés jogosultságához nem férhet kétség, ugyanakkor a probléma felvetése egy másik nehézségre is utal, a források meglehetősen egyenetlen eloszlására. Poeltenberg hadosztályparancsnoki kinevezését megelőzően életével kapcsolatban csak nagyon csekély számú forrás áll rendelkezésünkre. Ezt a nehézséget a Szerző úgy hidalta át, hogy az elsőként kivégzett aradi honvéd tábornok életrajzát szélesebb hadtörténeti összefüggésekbe ágyazva tárgyalja. így azután nemcsak a szűkebb értelemben vett szakma, hanem a diákok, tanárok és a hadtörténeti ismeretekkel nem rendelkező érdeklődők is haszonnal forgathatják e könyvet, s nemcsak Poeltenberg életéről, hanem egyúttal a szabadságharc bonyolult katonai és politikai összefüggéseiről is átfogó képet kaphat az olvasó.

Poeltenberg 1829-ben lépett be saját költségén hadapródként a 7. (Heinrich Hardegg) vértesezredbe. 1833. március 21-én áthelyezték a Galíciában állomásozó, s természetesen magyar kiegészítésű 4. (Sándor cár) huszárezredhez. Galíciából származott felesége, Paula Kakowska, aki három gyermeknek adott életet. A jó lovas, kitűnő tornász, úszó és műugró hírében álló Poeltenberg Ernő második főszázadost 1847-ben ezredével együtt Bécsbe rendelték, így nemcsak az 1846-os galíciai felkelésnek, hanem az 1848. március 13-án kitört bécsi forradalom eseményeinek is szemtanúja volt. Ezt követően a Sándor huszárokat a Batthyány-kormány erőfeszítései következtében a magyarországi Szenttamásra vezényelték a délvidéken kibontakozó szerb felkelés elfojtása érdekében. Poeltenberg ekkor Apponyi Károly ezredessel együtt felkereste Latour osztrák hadügyminisztert és Itáliába történő átvezénylését kérte, mivel nem akart a magyar kormány fennhatósága alatt harcolni. Amikor kérésének teljesítését megtagadták, megpróbált Kászonyi Józseffel akár karrierjének rovására menően is állomáshelyet cserélni, de ez a kísérlete is kudarcot vallott.

Az ezred több tisztje ekkor beteget jelentett, a többiek viszont Lamberg Ferenc gróf altábornagy, pozsonyi hadosztályparancsnok, az ezred másodtulajdonosának parancsára letették az esküt a magyar alkotmányra. Poeltenberg először valószínűleg a Dráva menti védvonalon teljesített szolgálatot, majd részt vett Jellai üldözésében. Az 1848. október 13-i határátlépési kísérlet után ő is a határátlépés ellen izgatott, s ezért elbocsátották a hadseregből. Ekkor azonban Poeltenberg több tiszttársával egyetemben megjelent az országgyűlési biztosok előtt kinyilatkoztatták, hogy „...ezentúl a magyar országgyűlésnek és a honvédelmi bizottmánynak a legpontosabban fognak engedelmeskedni”. E nyilatkozat hatására őt is visszavették a magyar hadseregbe és a schwechati csatában már feltehetően egy osztályt (két századot) vezényelt Mannswörth vidékén.

November második felében vette át a 4. huszárezred parancsnokságát, s 24-én Miklósfalváról keltezett levelében sürgette Mészáros Lázár hadügyminiszternél előléptetését. „Távol áll tőlem írta többek között hogy csekély szolgálataimat felhozzam, csupán az a megnyugtató öntudat tölt el, hogy mind szolgálati időm alatt, mind az ellenség előtt teljesítettem azt, ami erőmben állt, amelyről bizonyára közvetlen elöljáróim is bizonyságot adnak; továbbá hogy teljes és igaz szívemből magaménak érzem a magyar ügyet, s örömmel kockáztatom és fogom kockáztatni érte életemet. Mostohaként bánnak velem azért, mert német vagyok, vagy mert 20 éve, ebből 17 éve ebben az ezredben jól szolgálok? Nem! az nem lehet! és bízom Miniszter úrban, akinek ismeretes gondolkodásmódja a biztosíték a számomra, hogy félelmem alaptalan”. Kérésének megfelelően december 1-én alezredessé nevezték ki.

1848. december 16-án a Windisch-Grätz herceg vezette cs.kir. fősereg is támadásba lendült Magyarország ellen. A magyar fősereg védekező harcairól Görgei Artúr tábornok 1848. december 21-én részletes jelentést küldött az Országos Honvédelmi Bizottmánynak. Ebben olvashatók a következő sorok: „Kazimirnál Poeltenberg őrnagy [sic!] Sándor huszár osztálya körülkeríttetve, iszonyú káromlások közt vágta magát keresztül. Mondják, Poeltenberg nagyon haragudott. Minden tiszteivel együtt elől koncolt. Máskor alig tud tíz szót magyarul, most azonban káromkodott, mint a kun és vagdalt, mint a kuruc.”

A móri vereséget követően Karger Ferdinánd ezredes 1848. december 31-én beteget jelentett és dandárának parancsnokságát Poeltenbergnek adta át. 1849. február 19-én viszont már hadosztályparancsnok volt a vitéz huszártiszt, akinek ezredesi kinevezését csak hosszas huzavona után 1849. május 6-án állította ki a feladatát kisebb zökkenőkkel ellátó hadügyminisztérium.

Poeltenberg hadosztályával részt vett a kápolnai-, a hatvani-, majd a nagysallói csatában. 1849. április 24-én, miután Gáspár András tábornok beadta lemondását, Görgei utasítására a VII. hadtest parancsnokságát vette át. Feladata kezdetben az ellenséges hadtestek szemmel tartása volt. Június 7-én tábornokká léptették elő, majd a nyári hadjárat elején Klapka tábornok alárendeltségébe került. 1849. június 28-án, annak ellenére, hogy Haynau táborszernagy, a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnoka ötszörös túlerővel támadt rá, kiválóan megoldotta feladatát. Az ellenséges túlerő nem tudta megsemmisíteni, sőt a VII. hadtest hadrendjét megőrizve vonult vissza a csatatérről. Részt vett az 1849. július 11-i komáromi csatában is, de a magyar jobbszárnyon (az ácsi erdőben) neki sem sikerült áttörni az ellenséges vonalakat. A nyári visszavonulás során a váci csatát követően Rétságnál Poeltenberg hadtestére jutott az utóvéd szerepe, aminek derekasan meg is felelt. A fiatal tábornok, aki hadi követségben járt Frolov orosz tábornoknál, az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletétel támogatójává vált.

Annál keserűbben élte át a világosi fegyverletételt követő időszakot, különösen augusztus 23-át, amikor az oroszok őt és társait kiszolgáltatták a császári hatóságoknak. Poeltenberg a haditörvényszéki vizsgálat során arra hivatkozott, hogy 1848 nyarán többször kérte áthelyezését Itáliába. Ernst törzshadbíró viszont azzal érvelt, hogy 1848 októberében, amikor pedig lehetősége lett volna rá, nem hagyta el a magyar hadsereget és a függetlenségi nyilatkozat után is tovább szolgált. Poeltenberg még a börtönben is reménykedett az oroszok közbelépésében. Karl Ernst törzshadbíró és Johann Moser cs.kir. ezredes Poeltenberg és további három vádlott társa esetében kegyelmi kérvénnyel élt. Ennek ellenére 1849. október 6-án a szabadságharc e megbízható és katonai esküjéhez ragaszkodó hadtestparancsnokát is felakasztották. A hóhér, Franz Bott sokáig küszködött vele míg végre célt ért.

Hermann Róbert munkája méltó emléket állított a magyar szabadságharc elsőként kivégzett mártír tábornokának. Tárgyalásmódja logikus, de nem száraz. A Szerző ismét bizonyságot tett az 1848-49-es szabadságharc hadtörténete forrásainak és szakirodalmának kivételesen magas szintű ismeretéről. Kötetének értékét növelik az ízlésesen kiválasztott illusztrációk, amelyek segítenek az olvasónak a téma megértésében. Kisebb, szinte elkerülhetetlen hibák is csak alig-alig fedezhetők fel a könyvben. Ezek közé tartozik például az 52. oldalon a jegyzetekben szereplő „A feldunai hadtest...” című munka feloldása (A feldunai hadtest visszavonulásának és az 1849. évi tavaszi hadjáratnak a története. írták Berkó István stb. Budapest, 1925.) hiányzik a rövidítési jegyzékből. Poeltenberg haditörvényszék előtt tett vallomásában pedig nyilvánvalóan nem Olaszországba, hanem Itáliába történő áthelyezését sürgette (126. o.). A második váci csatát követő visszavonulás kapcsán esetleg meg lehetett volna említeni Poeltenberg és Podmaniczky Frigyes báró találkozását (Podmaniczky Frigyes: Napló töredékek 1824-1886. II. k. 1844-1850. Bp. 1887. 296-297. o.).

Ezek az apró hibák azonban nem érintik a munka tartalmi, érdemi részét, s nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy Hermann Róbert legújabb kötete jelentős nyereség a magyar történetírás számára. A Magyar Hadi Történetírást Támogató Alapítványnak pedig csak azt kívánhatjuk, hogy a továbbiakban is ehhez hasonlóan igényes és magas szakmai színvonalú munkák megjelenését támogassák!

Zakar Péter