Az Orosz Egyház és az orosz állam
Beszélgetés Lepahin Valerijjel1
Az állam és
az Egyház közötti kölcsönös viszonyról
tennék fel önnek néhány kérdést. Ön
több helyütt is kijelentette, hogy eljött az ideje annak, hogy
egy friss szellemiségű mű jelenjen meg ebben a témában,
és nekem úgy tűnik, hogy ön is szívesen vállalkozna
egy ilyen munka megírására. Milyennek szeretné látni
ezt az ortodox Egyház történetéről szóló
könyvet?
A fenti kérdésekre adott válaszok
attól függnek, mit értünk Egyházon. Az Egyház
történetéről írott könyvek többsége
csupán úgy tekint az Egyházra, mint egy szociális
intézményre, mint egy társadalmi szervezetre. De Pál
apostol szavaival az Egyház Krisztus teste (Ef 1,23), azaz mindenekelőtt
egy titokzatos isteni szerv és csak azután egy látható
emberi szervezet. Az Egyház történetéről írott
könyvekben vagy nem veszik figyelembe ezt, vagy összekeverik e két
fogalmat, aminek az az eredménye, hogy a szervezet hibáit a szerv
hibáinak tulajdonítják. Különösen akkor
fordul elő ez gyakran, amikor az Egyház és az állam
kapcsolatáról van szó. Pál apostolnál az
Egyháznak még egy másik meghatározását
is olvashatjuk: "az igazság oszlopa és erős alapja"
(1Tim 3,15). Ez pedig azt jelenti, hogy a gonoszság, a bűn, a hamisság
nem juthatnak be Krisztus testébe, az Egyház szervébe,
ezek mindig kívül maradnak, csak parazitaként létezhetnek
az Egyház testén, ez utóbbi látható emberi
szervezetén.
E téma megértésében
és vizsgálatában sok függ az Egyház történészének
álláspontjától. Röviden szeretnék utalni
a modern filozófiai hermenautika két korifeusának, Gadamernek
és Hugo Bettinek az eszméire. Gadamer egy nagyon sikeres szakkifejezést
javasolt, az "előreértelmezés" fogalmát. Ez
azt jelenti, hogy a kutatónak mindig van valamilyen előzetes viszonya
a tárgy iránt, amit tanulmányozni kíván.
A kutató megkísérelheti, hogy a lehető legnagyobb
mértékben csökkentse ennek az "előreértelmezésnek"
a szintjét, de teljesen kiiktatnia képtelenség. Én
úgy vélem, hogy az Egyház történetének
sok konceptualista kifejtését nem annyira a konkrét anyag
elemzésével, mint inkább a szerzők "előreértelmezésével",
néha pedig előítéleteivel magyarázhatjuk
...
Az Egyházzal szembeni előítélettel?
Nemcsak az Egyházzal, hanem néha
a hittel és általában Istennel szembeni előítélettel.
Itt szeretnék visszatérni Hugo Bettihez. ő javasolta az
`alámerülés' terminust, amin a kutató által
tanulmányozandó korszak lelki életébe való
`alámerülést' érti. Ha Bizáncról akarunk
írni, egy időre bizáncivá kell válnunk, nem
a mai ember szemével, hanem az adott kor bizánci emberének
szemével kell megnéznünk a problémát.
De miért van szükség
akkor egy "pszeudobizánci" szemeivel történő
interpretációra, ha hiteles adataink vannak az adott kor történészeitől,
államférfiúitól és íróitól,
azaz a valódi bizánciaktól?
Az alámerülés módszere
nem cél, hanem eszköz. Miután a kutató "felmerült"
korának felszínére, a két megközelítés
találkozási pontjánál keresi az igazságot
belülről, mint az esemény kortársa, és kívülről,
mint egy olyan ember, aki föl van fegyverezve mindazokkal az ismeretekkel,
amelyek az adott esemény utániak.
Térjünk vissza az első
kérdésemhez!
Ha azt a célt tűzném
ki magam elé, hogy az orosz ortodox Egyházról írjak,
akkor az Egyház és az állam kölcsönös viszonyának
történetét nem úgy próbálnám
megírni, mint a köztük lévő konfliktusok történetét
(márpedig az esetek többségében éppen erről
írnak a téma kapcsán), hanem mint együttműködésük
és szimfonikus összhangjuk történetét.
Az állami és lelki hatalom
közti szimfónia bizánci elméletére gondol?
Igen, ez egy olyan eszme volt, amelyet nem
sikerült teljes mértékben megvalósítani, de
számomra fontosnak tűnik maga a tény, hogy létezik
ez az eszme, és mindkét fél elismeri, néha pedig
törekszik is felé. Érdemes megemlíteni olyan (a régi
orosz történelemben gyakori) eseteket, amikor ez az eszme realitássá
vált.
Kivel kezdődne az ön által
megírt "szimfóniatörténet"?
Valószínűleg Vlagyimir
herceggel, bár Olga hercegnővel is kezdhetnénk. Egy rövid
beszélgetés keretében nincs lehetőségem arra,
hogy nyomon kövessem (vagy csak megemlítsem) a két hatalom
közti szimfónia valamennyi megnyilvánulását
az orosz történelem során, ezért egyes nagyon jellemző
epizódokat emelek ki az Egyház és az állam kölcsönös
viszonyában. Vlagyimir herceg megkeresztelkedett, és mint az Őskrónikában
olvasható, "Istenfélelemben élt". És abban
az időben, olvashatjuk ugyanott, megsokasodtak a rablótámadások.
Miért? Azért, mert az újonnan megkeresztelkedett herceg
megtagadta a rablók halálos ítélettel történő
büntetését, és ezt így indokolta: "Félek
a bűntől". Gyakorlatilag Európában ez volt az
első eset a halálos ítélet eltörlésére.
Vlagyimir csak a "vérdíjat", azaz a megölt rokonainak
pénzbeli kártérítését hagyta meg.
Püspöki tanács összehívására volt
szükség, hogy meggyőzzék a nagyherceget arról,
hogy Isten előtti egyéb kötelességei mellett meg kell
védenie birtokain a jó embereket és büntetnie kell
a gonoszokat. Miközben hangsúlyozzuk a herceg hitének őszinteségét,
figyelnünk kell a lelki és a világi hatalom közt megszülető
újfajta viszonyra. Az uralkodó és a pátriárka
hatalma közti "szimfónia" bizánci eszméje, amely
még alig érkezett meg Oroszországba, máris az első
szükséges alkalommal megtestesült. A világi hatalom
a nagyherceg személyében igazi kereszténynek mutatkozott
meg, míg a lelki hatalom a püspökök személyében
állami bölcsességet mutatott fel. Illarion metropolita ismert
"Tanításában" rámutat arra, hogy Vlagyimir
herceg "gyakran" és "nagy alázattal" tanácskozott
a püspökökkel, és ebben nem látta hatalmának
valamiféle korlátozását.
Ismertetné egy kicsit részletesebben
is a szimfónia eszméjét?
Az Egyház és az állam
évezredek során az ország egy testében létezett,
ezért természetes, hogy kölcsönös viszonyuk problémája
felmerül. Kölcsönös viszonyuk bizánci eszméjét
a "szimfónia" terminus fejezi ki, amely összhangot, egyetértést
jelent. Az egyik bizánci uralkodó azt mondta, hogy az Egyház
és az állam olyan, mint a lélek és a test. Ennek
alapján kell a köztük levő viszonynak is alakulnia.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az állam esetleg olyan politikát
folytathat vagy olyan törvényeket hoz, amelyek közvetlenül
nem érintik az Egyházat, még csak nem is említik,
ezzel együtt azonban mérhetetlen veszteséget okozhat az Egyháznak.
Másrészt az Egyház zavarai az állam életében
is tükröződnek. Például a különböző
vallási eretnekmozgalmak az állam békéjét
és nyugalmát is megzavarják, és az uralkodóknak
olyan intézkedéseket kell hozniuk, amelyek visszaállítják
a nyugalmat. Ne feledjük, hogy Bizáncban sok olyan főpapi
zsinatot, egyetemeset és helyit, amelyeken kimondottan egyházi,
dogmatikai viták zajlottak, az uralkodók kezdeményezésére
hívtak egybe. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem csupán
és nem annyira jogi szimfónia volt, mint inkább a karizma
szimfóniája. Különösen nagy erővel jelent
meg ez az értelmezés Oroszországban. Bizáncban a
pátriárka kijelölésekor nem volt újra felszentelés,
míg Oroszországban fokozatosan kialakult a pátriárka
megválasztásának szertartása, amely magában
foglalta az újra felszentelés elemeit. Ily módon a pátriárka
és a cár a Szentségek által különleges
karizmát kapott Istentől, és természetesen egyetértésben
kellett tevékenykedniük.
De mint Bizánc is, úgy
NyugatEurópa is számtalan példát szolgáltat
állam és Egyház közötti kölcsönös
ellentétekre és nyílt harcokra.
Természetesen, hiszen az állami
és az egyházi szervezetet is földi emberek irányítják.
Magas tisztségeket tölthetnek be és nagy méltósággal
bírhatnak, miközben a minden emberre jellemző gyengeségektől
és bűnöktől ők sem mentesek. Itt egy megfigyelésemet
szeretném megosztani. Nyugaton az Egyház és az állam
kölcsönös kapcsolatában az Egyház számtalan
kísérletet tett arra, hogy az állam fölé kerekedjen,
bár vannak ritkán ugyan ellentétes példák
is. Ezért Nyugaton a vallásellenes mozgalmak időnként
nagyon kiéleződtek. Oroszországban az állam igyekezett
jóval gyakrabban az Egyház fölé kerekedni, és
a köztük lévő konfliktusok általában az
állam hibáiból keletkeztek. Ez egyebek között
azért is volt így, mert az orosz cárok az idők során
úgy kezdték értelmezni a második felkenésük
során kapott karizmát, mint a papság részévé
válásukat.
Kérem, ne szaladjunk nagyon
előre. Sok példát mutate fel a "szimfóniára"
az Egyház története Óoroszországban?
Térjünk vissza a 11. századhoz.
Szent Vlagyimir nagyherceg legidősebb fia, Szvjatopolk, apja halála
után el akarja foglalni a kijevi nagyhercegségi trónt,
és megöli két bátyját, Boriszt és Glebet.
Borisznak tudomására jutott a készülő merénylet,
amikor hazafelé tartott a besenyők elleni hadjáratból.
Erős fejedelmi kísérete van, mivel a besenyők kitértek
a támadás elől. Kijevben szeretik és várják
Borisz herceget. A kísérete azt javasolja, hogy támadják
meg Szvjatopolkot, foglalja el Kijevet és üljön az atyai trónra.
De Borisz elengedi a kíséretét, és a halálára
kezd készülni, s Szvjatopolk bérencei megölik őt
majd öccsét, Glebet is. Az erre vonatkozó irodalom általában
egy okot említ annak indoklására, miért nem szállt
szembe Borisz Szvjatopolkkal: tiszteletben tartja a hatalom idősebb jogán
történő öröklésének feudális
elvét. De ha figyelmesen elolvassuk az évkönyvet és
Borisz és Gleb legendáját, meggyőződhetünk
róla, hogy távolról sem ez az elv Borisz viselkedésének
legfőbb mozgatója. Először is Boriszt államérdekek
ösztönzik: nem akar zűrzavart, testvérháborút.
Másodszor keresztény módjára gondolkozik, nem akarja
kíséretének, Szvjatopolk kíséretének
és Kijev lakóinak ártatlan vérét ontani.
Harmadszor fél, hogy akaratlanul is testvérgyilkossá válik,
amitől nem fél Szvjatopolk. Negyedszer Krisztust követve
önként akarja fogadni halálát, sőt imádkozik
Istenhez, hogy méltassa őt vértanúi halálra.
És Borisz elfogadja a vértanúságot. Személyében
az állami és a keresztény eszmék egységét
látjuk, és természetesen ez utóbbi túlsúlyát.
Borisz egyértelműen az Egyház titokzatos Isteni szerve tagjának
tekinti magát: Krisztus parancsolatai a szívében vannak,
és ezek a parancsok számára szentek.
Közvetlenül a gyilkosság
után a nép Boriszt és Glebet szentként kezdte tisztelni.
A görög metropolita zavarba jött, mivel szentté avatni
csak valamilyen rangban lehet: vértanút, szentet vagy szent életűt.
De Borisz és Gleb nem vértanúként, Krisztusba vetett
hitük miatt haltak meg. Hatalmi harcban ölték meg őket.
De a hercegek az egyszerű nép előtt olyan nagy tiszteletnek
örvendtek, hogy körülbelül negyven év múltán
vértanúkká avatták őket, ami szemléletesen
bizonyítja a keresztény aszkézis orosz értelmezésének
a sajátosságait. Gyakorlatilag ezzel a szentté avatással
a vértanúknak egy új típusát jegyezték
be.
Ha Borisz háborút kezdett volna
Szvjatopolk ellen, mindenki az ő oldalán állt volna: kortársai
is és a jövő történészei is. De akkor
nem vált volna szentté. Gondoljunk csak Bölcs Jaroszlávra,
Borisz és Gleb bátyjára: ő felkelt Szvjatopolk ellen,
legyőzte és kiűzte az országból. Számos
hőstettéért, állami és egyházi ügyéért
(mint a hatalmas állam megszervezése, a Kijevi Szofia Székesegyház
megépítése, az első orosz metropolita megbízása,
törvénykönyv összeállítása, idegen
ellenfél legyőzése, idegen nyelvek ismerete stb.) megdicsőült,
de a nép között nem kapott olyan mértékű
tiszteletet, mint Borisz és Gleb. Apja Vlagyimir herceg után Borisz
tovább bővíti és pontosítja az államférfi
óorosz egyházi ideálját. Természetesen egy
kicsit sem szeretnék árnyat vetni Bölcs Jaroszlavra. Az ő
uralkodásának ideje amikor az Egyház élén
az első orosz püspök, szent Ilarion állt ugyancsak a
szimfónia számos példáját mutatja fel.
De mégiscsak úgy tűnik,
a történelem arról tanúskodik, hogy a "szimfónia"
vagy a harmónia eszméjének megvalósítása
csak ritka kivételként lehetséges.
Én másképp fogalmaznék:
az eszme megvalósítása rendkívül nehéz,
ez igaz, de mindig lehetséges mindez az állami és egyházi
hatalom szabad akaratától függ.
Talán térjünk át
a mongoltatár uralom időszakára, erre az állam és
Egyház számára is oly nehéz időszakra.
A mongoltatár iga korszaka szintén
a hatalmak szimfóniájának számos példáját
mutatta fel. Számomra e korszak egyik legérdekesebb egyénisége
Vlagyimiri Szerapion, aki körülbelül a 13. század 80-as
éveiben prédikált, azaz körülbelül negyven
évvel a tatárjárás kezdete után. Egyik prédikációjában
a hallgatóihoz fordul és felsorolja a mongoltatár iga négy
évtizede alatt a népet sújtó bajokat: Isten templomait
szétrombolták, a szent edényeket bemocskolták, a
papokat és szerzeteseket megölték, apák és
fiaik vére áztatta a földet, a hercegek és hadvezérek
elerőtlenedtek, az orosz harcosok megriadtak és elmenekültek,
a városok elnéptelenedtek. Vlagyimiri Szerapion kitűnő
retorikai érzékkel rendelkezett és értett a hallgatóság
lelkesítéséhez. Annál is inkább, mert mindaz,
amiről beszélt, az emberek szeme elé tárult: csak
ki kellett lépni a vlagyimiri Nagyboldogasszony katedrálisból,
ahol prédikált.
Testvéreink és gyerekeink sokaságát
fogságba hurcolták folytatja Szerapion , a mezők parlaggá
változtak, a kiégett falvak helyén fiatal erdők
hajtanak ki, nagyságunk egyre csökken, szépségünk
elenyészett, gazdagságunkat az ellenség bitorolja. A prédikáció
egyre feszültebb hangulatú. De mit tegyünk hát? kérdezi.
Talán a mai olvasó azt várja, hogy ezek után Szerapion
arra szólítja föl a népet, hogy fogjon össze
és támadjon az őt rabságba döntő ellenség
ellen. De ő így válaszol a kérdésre: szeressétek
egymást, irgalmasok legyetek minden emberhez, szeressétek embertársaitokat,
mint önmagatokat, testeteket őrizzétek meg tisztaságban,
ne szennyezzétek be, s ha mégis így tettetek, bűnbánattal
tisztítsátok meg; ne legyetek gőgösek, ne válaszoljatok
a gonoszságra gonoszsággal. Szerapion válasza váratlanul
hangzik. Ugyanakkor ez az Egyház igazi hangja volt. Szerapion arra szólítja
föl a nyájat, hogy értse meg, az Oroszországra zúdult
bajok a bűnökért kapott büntetést jelentik. Jellemző,
hogy egyetlen alkalommal sem említi a tatár szót, és
ez nem a tőlük való félelem miatt van így.
Isten választotta a tatárokat, hogy rajtuk keresztül küldje
büntetését a népre. Bár az idegenek kegyetlenek
és irgalmat nem ismerők, de nem ez a lényeg; ők
csak eszközök Isten kezében. Ha most ellenük fellépnek,
akkor az Isten által elküldött büntetést utasítják
vissza. Isten megadja azt a lehetőséget, hogy bűnbánatot
tartsunk; tehát, ha bűnbánatot tartunk, Krisztus parancsolatainak
útjára lépünk, elhárítjuk a büntetés
belső okát is, és akkor a külső ok Isten segítségével
szintén megszűnik.
Vajon nem tarthatjuke ezen az alapon
szent Szerapiont Tolsztoj előfutárának, hiszen az író
egyik fő tanítása a "ne állj ellen a gonosznak
erőszakkal" eszme volt.
Semmi közös vonás nincs
Vlagyimiri Szerapion és Lev Tolsztoj álláspontja között.
Szerapion nem arra szólít föl, hogy ne állj ellent,
az ő álláspontja aktív: bánjátok meg
bűneiteket és bízzátok magatokat Isten segítségére!
De akkor hogyan értelmezhetjük
Vlagyimiri Szerapion nézetét Radonyezsi Szergijével együtt,
aki megáldotta Dimitrij Donszkojt, mielőtt a tatárok elleni
harcba indult, sőt két harcost is adott neki a szerzetesek közül?
Elgondolkodtató a kérdés.
Én úgy vélem, Szerapion a prédikációban
együtt mutatta fel a keresztényi és az államférfiúi
bölcsességet. Abban az időben még nem érkezett
el a rabszolgaságtól való megszabadulás ideje, még
nem fejeződött be Isten büntetésének ideje. De
eltelik ezután száz év. Mi adott elhatározást
és erőt Dimitrij Donszkojnak 1380-ban, hogy a Horda ellen harcba
vigye a népet? Több ok közül a legfontosabbat kell megneveznünk:
a keresztény hit megvédésére való törekvés.
Dimitrij Donszkoj ortodox hercegnek és az ortodoxia védelmezőjének
vallja magát. Jellemző, hogy Oroszország először
csak akkor tudta legyőzni a Hordát, amikor a keresztény
hit védelmére kelt fel, mivel nem a politikai és területi
érdekek álltak az első helyen, mint ez sok hiteles forrásból
kiderül, hanem a hit. Szent Dimitrij herceg és Radonyezsi Szent
Szergij kapcsolata az állami és egyházi hatalom szimfóniájának
egyik legfényesebb példája. A nagyherceg azt fontolgatja,
hogy százötven év után az első nagy ütközetbe
indul a Horda ellen. De kétségek gyötrik: eljötte már
e fontos lépés megtételének ideje. És ekkor
a szenthez fordul. Szent Szergij áldása egyben azt is jelenti,
hogy az Isten által küldött büntetés ideje lejárt,
ugyanakkor imádságos segítséget és a győzelem
ígéretét is. Emellett, mint említette, Szent Szergij
két szerzetest is adott a hercegnek, Alekszandr Pereszvet és Andrej
Oszljab szerzeteseket, akik a kulikovói csatatéren elesett többi
harcossal együtt ezt a Krisztusi parancsolatot teljesítették:
"Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét
adja barátaiért" (Jn 15,13).
És itt még egy kérdés
merül fel. Az Egyház és az állam szétválasztásának
modern demokratikus eszméje egy olyan törekvéssé növi
ki magát, mely arra irányul, hogy az Egyházat egyfajta
lelki rezervátumba zárja. Az Egyház viszont, mint már
említettük, nemcsak szociális intézmény, hanem
titkos szerv is. Az Egyháznak az államtól való
elválasztása azzal a veszéllyel jár, hogy a társadalomtól
választják el, és éppen ez megy most végbe
a demokratikus államokban. Az erkölcsösségről
vallott keresztény elképzeléseket először a
politikából űzték ki, most pedig fokozatosan, de
hajthatatlanul eltávolítják a társadalmi élet
egyéb szféráiból is. Szent Szergij szemléletesen
mutatta, hogy az Egyház, sőt még a világból
kivonult szerzetes sem választja szét magát és nem
is akarja szétválasztani magát a társadalomtól.
Az állam számára oly nehéz órában
két szerzetes szó szerint megszegi szerzetesi fogadalmát,
de lelkileg két fontos parancsolatot teljesít: az Isten iránti
szeretetet és az embertárs iránti szeretetet. Természetesen
ez egy kivételes eset és nem szolgálhat a mindenkori szerzetesek
számára követhető példaként.
Meg szeretném említeni még
Szent Dimitrij herceg hőstettét is. A csata előtt levetette
magáról hercegi vértezetét és egyszerű
harcosként vívott, ezért az ütközet után
nehezen találták meg a sebesültek tömegében.
A nagyherceg ezzel a tettével a keresztényi alázat példáját
mutatta fel, amely a Horda visszaverésének megszervezése
alatt végig vezérelte. Isten Gondviselésére bízta
az ütközet kimenetelét, és Isten akaratára bízta
a saját életét is.
Nagyon jellemző a Dimitrij nagyherceg
és Szent Alekszij metropolita közti kapcsolat is. Dimitrij kiskorúként
örökölte a trónt. Gyakorlatilag szükségszerűen
hosszú ideig Alekszij metropolita irányította az országot.
De amikor Dimitrij elérte a felnőttkort, az állami hatalom
minden konfliktus nélkül a nagyherceg kezébe került.
Az is jellemző, hogy Dimitrij herceg a metropolitától is
áldást kért az ütközet előtt, de fontosnak
tartotta, hogy Szent Szergij áldását is megkapja. A krónikák
feljegyzéseiben is, a nép emlékezetében is fennmaradt
e kettős áldásról szóló megemlékezés.
Ez arról tanúskodik, hogy az egyházi tekintély a
Régi Oroszországban kettősségében egy
volt: az egyházi hatalom tekintélye és az egyes
képviselőinek belső lelki tekintélye. Ezek
egy személyben egybe is eshettek, de meg is oszolhattak több ember
között, anélkül, hogy tényleges megosztottságot
idéztek volna elő.
Remélem, nem akarja azt állítani,
hogy Oroszországban az Egyház és az állam között
mindig ilyen felhőtlen és kölcsönösen áldozatvállaló
kapcsolat volt. Elég, ha csak Rettegett Iván idejére gondolunk.
Nem, természetesen nem akarom. Szent
Szergij idejében sem volt felhőtlen ez a kapcsolat. De mielőtt
még Rettegett Iván uralkodásának idejére
rátérnénk, nézzük meg magát a 16. század
elejét. Oroszországban éppen ekkor keletkezett az első
komoly, sorsdöntő konfliktus az állami és az egyházi
hatalom között: felvetették az egyházi földek államosításának
kérdését, amelyet az 1503as zsinat megvitatott. Általában
ezt a vitát úgy állítják be, mint
a Szent Joszif Volockij "józsefistái" és Szent Nyil
Szorszkij "önzetlenjei" vezetői közti vitát. Az
utóbbi időben nagy, hiteles munkák jelentek meg, amelyekben
vitatják azt a tényt, hogy e vezetők felszólaltak
a zsinaton (bár természetesen jelenlétük nem vitatható).
A vita ténylegesen az állam és az Egyház között
folyt, az államot megtestesítő III. Iván és
az Egyházat megtestesítő püspöki és főpapi
zsinat között, melynek élén Simon metropolita állt
(erre hiteles bizonyítékok vannak).
De miből születhetett meg Oroszországban
a világiasítás eszméje? Ne felejtsük el, hogy
a 15. század második fele Oroszországban a sztrigolnyikok
és a zsidózók (szombatosok) szektáival vált
emlékezetessé. A tanításaikban tagadták a
Szentháromságba vetett hitet, Jézus Krisztus isteni mivoltát,
elutasították az Egyházat, a szerzetességet, a kolostorokat
és az ikontiszteletet. A kutatások azt mutatják, hogy az
államosítás eszméje azok között az eretnekek
között született meg, akiknek a hatása alá került
egy időre III. Iván is. Az egyházi és kolostori
földek államosítására úgy tekintettek,
mint az első lépés az Egyház gyengítésére,
az állami ügyekre gyakorolt hatásának csökkentésére
és mint a kolostorok és a szerzetesség elleni harc kezdetére.
Az államosítás elve Oroszországban nem az államtól
eredt; a szekták inspirálták, akik csak saját céljaikra
használták fel az állami hatalmat és az államérdek
képviselőinek színében akarták feltüntetni
magukat.
Az 1503-as zsinaton az Egyház Joszif
Volockij és Nyil Szorszkij (az akkori idők két kiemelkedő
lelki tekintélye, az ortodox Egyház szentjei) személyében
világosan kifejtette álláspontját. A kolostoroknak
jogukban áll kollektív földtulajdonnal és más
birtokokkal rendelkezni, hogy módjukban álljon a jótékony
adakozás; a kolostoroknak és az Egyháznak általában
az állam mellett meg kell őrizniük a társadalmi javak
elosztásában való részvételüket (Joszif
Volockij álláspontja). Azok a szerzetesek, akik magányosan
szeretnének élni, a szerzetességnek egy másik formáját
választják, a remetelak magányosságát, és
ebben az esetben nekik minden tulajdonról le kell mondaniuk (Nyil Szorszkij).
III. Iván bölcs döntést hozott: az állam még
egyszer elismerte és meghagyta az Egyház tulajdonjogát.
Az elkövetkező évszázadok során a kolostorok
saját pénzükön koldusok ezreit táplálták,
gyermek és idősek számára otthonokat hoztak létre,
gyönyörű templomokat emeltek, amelyekben ma is gyönyörködhetünk.
Egyedül csak Joszif Volockij kolostora 700 rászorultat etetett az
éhínséges esztendőkben. Én úgy vélem,
hogy az orosz történelemnek ez az epizódja ugyancsak az állam
és az Egyház szimfóniájának lehetőségéről
tanúskodik.
Lehet, hogy a kérdés
nem szorosan kapcsolódik beszélgetésünk témájához,
de nem tudok nem rákérdezni a "Moszkva a harmadik Róma"
elvére, amely éppen III. Iván uralkodása idején
keletkezett.
Nem, nem. Ez a kérdés nagyon
is szorosan kapcsolódik a témához. E formula lényegét
nem érthetjük meg igazán, ha nem kapcsoljuk hozzá
a két hatalom szimfóniájának eszméit. Mindenekelőtt
szeretnék utalni arra, hogy Konstantinápoly a második Róma
nemcsak második Rómának számított, hanem
új Jeruzsálemnek is. (Ilarion metropolita "A törvényről
és a malasztról" szóló prédikációjában
már a 11. században Új Jeruzsálemnek nevezi Konstantinápolyt).
Konstantinápoly Rómának nevezése arra utalt, hogy
Konstantinápoly a Római Birodalom államhatalmának
örököse, míg az Új Jeruzsálem elnevezés
azt hangsúlyozta, hogy ez a szent város a Kereszténység
lelki, misztikus központja. Csírájában már
itt látjuk megfogalmazódni az állami és egyházi
hatalom szimfonikus együttlétének eszméjét.
Borisz Uszpenszkij professzor úr munkáira
szeretnék hivatkozni, aki meggyőzően mutatta be, hogy a
"Moszkvaharmadik Róma" koncepciójának megfogalmazása
két metropolitára, Zoszimra és Szimonra vezethető
vissza; tehát gyakorlatilag ez a megfogalmazás a 15. század
90-es éveiben, azaz körülbelül 30 évvel Filofej
sztarec előtt körvonalazódik, akinek pedig a történészek
e formula megfogalmazását tulajdonítják.2
Kezdetben, Konstantinápoly bukása miatt, Moszkva óvatos
volt az új Konstantinápoly elnevezés használatával
kapcsolatban, de mert Konstantinápoly új Róma és
új Jeruzsálem, Moszkvát új Jeruzsálemnek
kezdték nevezni! És csak valamivel később, Szimon
metropolita nevezi harmadik Rómának. Így tehát a
formula kikristályosodása az egyházi eszme állami
eszmévé történő átalakulásának
nyomvonalán halad.
Szeretném szó szerint idézni
Filofej sztarec 1523-ban mondott szavait: két Róma elveszett,
a harmadik áll, negyedik pedig nem lesz. Először is, meg
kell jegyeznünk, hogy a híres sztarec a "második Róma"
azaz Konstantinápoly eleste után írja levelét, azaz
szavaiban mindenekelőtt az a tény tükröződik,
hogy 1453-ban a törökök elfoglalták az ortodoxia védőbástyáját,
a Bizánci Birodalom fővárosát. Másodszor
az említett szavakban az is kifejezésre jut, hogy keresztény
államok buktak el. Az eszme, amit a sztarec megfogalmaz, nem annyira
egyházi, mint inkább egyháziállami jellegű.
Hiba lenne, ha ebben az eszmében csak Oroszország nagyhatalmi
ambícióinak kifejezését látnánk. Harmadszor
a nagyherceg az ortodox állam feje, ezért a sztarec szavaiban
a nagyherceghez intézett felhívás is van, hogy teljes mértékben
tudatosuljon benne nemcsak világi, hanem egyházi elhivatottsága
is, azaz az ortodoxia oltalmazójának kell lennie. A pátriárka
(akkor az orosz Egyház élén még a metropolita állt)
a hit dogmatikai tisztaságát védelmezi az Egyházon
belül, a cár pedig megvédi az Egyházat a külső
ellenségtől. Csak egy példát említek. A rosztovi
püspök, Vasszian bátorítja a bizonytalankodó
III. Vaszilijt, hogy indítson támadást 1480ban Ahmat kán
ellen azért, mert "Ahmat pusztítja a kereszténységet"
(emlékezzünk vissza Szent Szergij áldására,
amivel Dimitrij Donszkojt éppen száz évvel ezelőtt
a csatába küldte). Vaszilij elindul a csatába, amely sikeresen
végződik, és ezzel lezárul a Hordának történő
adófizetés korszaka. Itt is nyilvánvaló a világi
és egyházi hatalmak közötti viszony szimfóniája.
De miért nem lehet negyedik
Róma? Nem rejlike ebben a moszkvai Oroszország messianisztikus
álma?
A keresztény világ hosszú
ideig úgy tartotta, hogy a világ vége a világ teremtése
utáni 7000. évben jön el. Az új időszámítás
szerint ennek 1492-ben kellett volna bekövetkeznie (7000=5508+1492). Még
a Paszcháliát is csak 1492-ig számították
ki. Amikor pedig megértették, hogy a világ végének
dátuma teljes egészében Isten kezében van és
semmiféle emberi számításnak nem lehet alávetni,
akkor új Paszcháliát alkottak a nyolcadik évezredre,
amelyet szintén utolsónak tartottak. Ily módon az az állítás,
hogy "nem lesz negyedik Róma", nem Moszkva valamiféle legyőzhetetlen
erejébe vetett hitből fakad, hanem az akkori kor eszkatologikus
elképzeléseiből.
Most talán rátérhetünk
Rettegett Iván idejére.
Először még szólnunk
kell Rettegett Ivánnak az Egyházhoz és a hithez való
viszonyáról. Több kortárs is hangsúlyozza a
cár rendkívüli istenfélelmét. Ivan Vasziljevics
naponta hosszan imádkozott egy külön Keresztkápolnában,
miközben bilincsekkel sanyargatta magát. Nem mulasztotta el az istentiszteleteket.
Amikor a cár hosszabb időre átköltözött
az Alekszandrovi rezidenciára, az ottani életet szerzetesi mintára
szervezte meg: maga írta meg a kolostori szabályzatot, korán
kelt, hogy harangozzon a reggeli istentisztelethez, étkezések
idején a régi hagyomány szerint maga is felolvasott a szentek
életéből. A kortársak azt is tanúsítják,
hogy maga a cár is szerzetességre vágyott és kolostorba
akart vonulni. A cár "egész Oroszország apátjának"
nevezte magát. Több egyházi zsinatot is egybehívott
(köztük a híres Sztoglavij szobort) a felgyülemlett egyházi
problémák megoldására, maga terjesztette elő
a megvitatandó kérdések listáját és
személyesen vett részt az üléseken.3
Egyházi költő is volt, aki kánonokat és sztichirákat
írt, például Szent Péter, Moszkva metropolitájának
tiszteletére, és ezeket az énekeket a cár halála
után még évtizedekig énekelték a templomokban.
Egyébként Rettegett Iván idősebbik fia a papság
kérésére megírta Szent Antalnak, az akkori híres
Szinai kolostor apátjának legendáját, liturgiáját
és dicsérőénekét. Rettegett Iván szeretett
kolostorokba zarándoklatokra járni, pénzadományokkal
támogatta a kolostorokat és templomok építésére
is felajánlásokat tett. Sajátos viszony fűzte a cárt
a híres moszkvai jurogyivijhez (jurogyivij = Istenért bolond),
Vaszilij Blazsennijhez, akinek a Vörös téren álló
templom viseli
a nevét, és amikor a szent elhunyt, Iván maga vitte a koporsóját
...
De hogy fért ez össze a
kegyetlenséggel?
Ez a kérdés mindenekelőtt
a cár személyiségével függ össze, én
pedig nem szeretnék eltérni a témától. Csak
annyit szeretnék mondani, hogy a kutatók számításai
szerint Rettegett Iván idejében háromnégyezer embert
végeztek ki. Természetesen minden egyes emberi élet abszolút
értéket képvisel, és nem szándékozom
mentegetni Rettegett Ivánt. Mégis összehasonlításképp
emlékeztetni szeretnék arra, hogy ugyanabban a 16. században
Franciaországban egyedül csak Szent Bertalan éjszakája
a fentinél is több ember életét követelte a Brit
Enciklopédia adatai szerint. De térjünk vissza a mi témánkhoz.
Rettegett Iván volt az első koronázott cár, őt
kenték fel első ízben cárrá (rajta végezték
el először a cárrá szentelés szertartását).
A koronázási szertartásban különös hangsúlyt
kap a cár világi szerepe mellett az egyházi elhivatottsága
is. Fontos része a szertartásnak a hit megvallása: a cár
először a templomban elmondja ünnepélyesen a Hitvallást,
majd aláírja, és megőrzésre átnyújtja
a pátriárkának (vagy metropolitának). Rettegett
Iván és Makarij orosz metropolita kapcsolatában is a szimfónia
és kölcsönös megértés számos példáját
láthatjuk. De Szent Makarij 1563-ban bekövetkezett elhunyta után
az Egyház iránti fokozott felelősségérzettől
indíttatva, valamint az egyházi és állami hatalom
egységének fontosságát átérezve, Rettegett
Ivánban olyan vágy alakult ki, hogy az Egyház fölé
kerekedjen. A cár elkezdi leváltani a neki nem tetsző püspököket,
saját belátása szerint kezdi kinevezni őket, majd
ugyanezek is kegyvesztetté válnak. Ezzel együtt azt is meg
kell említenünk, hogy éppen Rettegett Iván idejében
született meg egy újabb szertartás, a "szamárháton
vonulás" Virágvasárnapon. A püspök szamárháton
ülve, mintegy a Jeruzsálembe bevonuló Krisztus élő
ikonját ábrázolva, ünnepélyes menet élén
a Kreml Nagyboldogasszony katedrálisa felé vonult. A szamarat
pedig maga a cár vezette kantárjánál fogva. Ebben
a szertartásban egyrészt benne rejlett az állami hatalom
egyfajta megalázkodása a lelki hatalom előtt, másrészt
a cár a maga részéről nagy megtisztelésnek
érezte ezt az eseményt. Rettegett Iván a kevésbé
kedvelt püspökei mellett is részt vett e menetelésben.
Egészében véve Ivánnak az egyházi hierarchiához
való viszonya élete alkonyán mintegy komor előjelévé
vált Péter egyházi reformjainak, amelyek másfél
évszázad múlva következtek be.
Úgy gondolom, nem mehetünk
el szótlanul Nyikon pátriárka tevékenysége
és a közte és Alekszej Mihajlovics cár közötti
kapcsolatok mellett sem. Ez a korszak gazdag anyagot ad beszélgetésünk
témájához.
Természetesen, ugyanakkor ha röviden
is, de beszélni kell a 17. századi "zavaros idők"ről.
Az állam előtt felbecsülhetetlen érdemeket szerzett
ebben az időben Germogen pátriárka, aki nemcsak az Egyház
hangja volt, hanem a Haza hű fiának hangja és a polgári
társadalom lelkiismerete is. Abban az időben, amikor sok bojár,
a moszkvai sereg, a kozák csapatok átálltak Ál-Dimitrij
oldalára, a pátriárka az orosz föld minden zugába
eljuttatott hivatalos leveleit tette meg fegyvereivé. Ezekben a levelekben
leleplezte a névbitorlókat, arra hívta fel a népet,
hogy védje meg az ortodox hitet; a pátriárka nem írta
alá azokat az okmányokat, amelyek ártottak volna Oroszország
állami érdekeinek, és az ő aláírása
nélkül a dokumentumok érvénytelenné váltak.
A pátriárkát bezárták a Csudov kolostorba,
de ezután is küldte leveleit. És ezek a levelek hallatlan
nagy szerepet játszottak a népfelkelő csapatok létrehozásában
és Moszkva felszabadításában. A pátriárkát
halálosan megfenyegették, hogy ellenleveleket adjon ki, amelyben
megparancsolja a népfelkelőknek, hogy oszoljanak szét,
de ő nem teljesítette ezt a követelést, és
éhhalálra ítélték. Germogen pátriárka
példája mutatja, milyen sokat tehet egy ember lelki tekintélye
is az állam érdekében. Amikor az állami hatalom
részben elbizonytalanodott, részben megbénult, részben
pedig esküszegő és áruló lett (Ál-Dimitrijnek,
és nem a törvényes örökösnek, Borisz Godunov
fiának téve esküt), akkor a pátriárka nagy
államférfiúi bölcsességről tett tanúságot,
és személyiségével mintegy pótolta, kiegészítette
a hatalmak szimfóniájából kieső láncszemet.
Itt megengedek magamnak egy kis lírai kitérőt. A Vörös
téren, a Vaszilij Blazsennij Székesegyház előtt
található Moszkva felszabadítóinak, Minyinnek és
Pozsarszkijnak az emlékműve. A herceg ül, Minyin pedig állva
hívja őt, hogy legyen a népfelkelők vezetője.
Amikor erre az emlékműre nézek, Minyin és Pozsarszkij
között kissé beljebb ott vélem látni a népfelkelők
lelki vezetőjének, Szent Germogen pátriárkának
magas és erőteljes alakját is.
Arra gondoltam, hogy mielőtt
Nyikon pátriárkáról és Alekszej Mihajlovics
cárról beszélnénk, röviden meg kellene emlékeznünk
a Romanov dinasztia első orosz cárjáról, Mihail
Fjodorovicsról, hiszen abban az időben az ő apja volt a
pátriárka. Valószínű éppen ebben az
időben valósult meg teljes mértékben a szimfónia
eszméje.
Éppen hogy nem. Mihail Fjodorovicsot
1613-ban 16 éves korában koronázták meg. Apja, Filaret
pátriárka, 1610-től 1619-ig lengyel fogságban volt.
Amikor a pátriárka visszatért, gyakorlatilag ő vállalta
át az egész ország és az Egyház irányítását
is. A szimfóniában csak két azonos nagyságú
hang lehet, itt viszont egész más volt a helyzet.
Viszont maga Alekszej Mihajlovics cár
figyelt fel Nyikon pátriárkára, amikor még egy vidéki
kolostor apátja volt, megszerette és magához vette. A cár
Nyikont hosszú ideig "kiváltságos barátjának"
nevezte, majd amikor Nyikon pátriárka lett, feljogosította
az "őfelsége" titulus használatára. Együtt
gondolták át és vitatták meg a liturgikus könyvek
javításának és a szertartások görög
megfeleltetésének reformjait. Nem volt minden abszolút
zökkenőmentes a kapcsolatukban, de az mégis a szimfónia
sok szép példáját mutatta fel. Az orosz Egyházban
a reformokkal kapcsolatban bekövetkezett szakadás okairól
most nem fogok beszélni, ez egy önálló téma.
A reformok talaján a pátriárka és a cár között
nem volt ellenvélemény és ellentmondás. De 1666-ban
zsinatot hívtak össze, amely jóváhagyta Nyikon pátriárka
valamennyi reformját, magát Nyikont viszont elmarasztalta és
megfosztotta a pátriárkai méltóságtól.
Mi is történt hát?
A cár és a pátriárka
közti ellentét, amely konfliktussá nőtte ki magát,
165658ban kezdődött és éppen amiatt, mert nem egyformán
értelmezték az egyházi és állami hatalom
közötti összefüggés lényegét. Alekszej
Mihajlovics cár egyre inkább igényt tartott az egyházi
ügyek irányítására is. Megkísérlem
négy pontban megfogalmazni a cár és a pátriárka
álláspontját. A cár:
a) a cár legfőbb gondja: az Egyházról való
gondoskodás, mert ha az Egyházban minden rendben lesz, akkor az
állam is erős lesz;
b) a cár bízza meg a pátriárkát az egyházi
ügyek vezetésével és különböző
előjogokat adományoz neki;
c) a cárnak hatalmában áll, hogy alattvalóin keresztül
bíráskodjon világi ügyekben a papság fölött
(kivétel a pátriárka);
d) a cár belátása szerint egyházi méltóságokat
adományozhat és nevezhet ki
Amint
látjuk, ez nem egy egyszerű kísérlet az egyház
ügyeibe való beavatkozásra, hanem határozott törekvés
a pátriárka helyett az Egyház irányításának
átvételére. Mit válaszolt Nyikon?
a) az Egyházról való gondoskodás, az Egyház
vezetése és ügyeinek intézése nem a cárra,
hanem a papságra tartozik, mivel a cár csak az Egyház egy
tagja; hiszen nem a papokat szentelik fel a cár kézrátételével,
hanem a cárokat szentelik fel a papok;
b) a cár nem "bízhatja meg" a pátriárkát
az Egyház irányításával, mivel a pátriárka
nem a cártól kapja a rangját, hanem az egyházi zsinattól;
c) a cárnak nincs joga arra, hogy ítélkezzen a papság
felett; valamennyi egyházi kánon szerint az egyházi bíróság
ítélete alá tartoznak a papok;
d) a cárnak ugyanúgy ahhoz sincs joga, hogy a neki tetsző
embereket válassza ki és állítsa különféle
egyházi rangokba, mivel ez az Egyház belügye.
A cárral vitázva Nyikon többször
megismételte a következő formulát: "a papság
nagyobb a királyságnál". A történészek
átalakították ezt: "a papság feljebb van
a királyságnál", és ezen az alapon majdnem
egyhangúan azzal vádolták Nyikon pátriárkát,
hogy az állami hatalomra pályázik, azzal vádolták,
hogy a cár fölé, az állam fölé akar kerekedni.
Ugyanakkor sem a tények, sem Nyikon okleveleinek vagy a kor más
okiratainak figyelmes olvasása nem erősítik meg ezt a következtetést.
Nyikon egyáltalán nem úgy viszonyult ehhez a kérdéshez,
mint ahogy róla gondolják, hogy ki áll magasabban, a cáre
vagy a pátriárka? Nyikon azt írta, hogy a cár és
a pátriárka közül egyik sincs magasabban a másiknál,
mert hatalmuknak közös forrása van Isten. És éppen
ez a kettőjük közti kapcsolat szimfóniájának
záloga. A cár "feljebb van" az állami ügyekben,
de mert az állami reformok komoly következményekkel járhatnak
az Egyházra nézve is, a cár a pátriárkával
tanácskozva hoz döntést, hiszen a pátriárka
jobban fel tudja mérni az Egyházat érintő lehetséges
következményeket. A pátriárka az Egyházon belül
"van feljebb" a cárnál, de a legfontosabb döntéseket
itt is a cárral tanácskozva hozza, mivel az egyházi reformok
kihatással lehetnek az államügyekre is. Tehát csak
az Egyházon belül "magasabb a papság a királyságnál"
(egyébként elfelejtettem megemlíteni, hogy ezeket a szavakat
tulajdonképpen Aranyszájú János mondta). Hiteles
bizonyítékok vannak arra, hogy Nyikon pátriárkai
méltósága megalázásának tartotta
a világi állami ügyekkel való foglalkozást.
Ez pedig egy alkalommal történt, amikor a cár hadjáratba
indult, és az állami teendőket két évre Nyikonra
bízta.
A cár és a pátriárka
közötti konfliktus jellegét úgy tudjuk megmagyarázni,
hogy visszatérünk a "Moszkva a harmadik Róma" formulához.
A cár számára ezekben a szavakban az első és
a második Róma nagyhatalmi ereje testesült meg; a pátriárka
számára Moszkva elsősorban új Jeruzsálem,
szent város. Nem véletlen, hogy amikor a cár és
a pátriárka közötti konfliktusok elkezdődtek,
Nyikon Moszkvától nem messze kolostor építésébe
kezdett, és Új Jeruzsálemnek nevezte. A kolostor fő
székesegyházát a jeruzsálemi Krisztus Feltámadása
mintájára tervezték meg, a környéket pedig
a jól ismert földrajzi nevekkel nevezték el: Kedron, Getsemáné,
Golgota stb. A cár nem tagadta Új Jeruzsálemet, de mintegy
be akarta vonni az Új Rómába és feloldani abban.
Nyikon hangsúlyozni akarta az egyházi hatalom önállóságát
és azt, hogy Jeruzsálemet nem lehet Rómába beolvasztani.
Ha nem tévedek, a két
hatalom közötti szimfónia eszméjét fejezi ki
az orosz címer is!
Természetesen, a kétfejű
sas a szimfónia jelképe. Egy testen két fej van, rajtuk
koronák,
a cár és az egyházi hatalom jelképei, de fölöttük
emelkedik még egy nagy korona, amely arra emlékeztet, hogy nem
maguktól ered a hatalmuk, hanem Istentől származik. És
ez a nagy korona a szimfónia legfőbb feltétele.
Lehetséges lenne-e és
hogyan az orosz címert ma újjáéleszteni, az új
államban jelképpé tenni?
Természetesen a mai demokráciától,
többek között az orosz demokráciától is
idegen a monarchia eszméje, az egyházi hatalomra való gondolás
is. Ezért a címeren csak egyfejű, korona nélküli
sas lehetne. Egyébként Jelcin egy alkalommal megpróbálta
az orosz címer szimbolikájának valamiféle naiv magyarázatát
adni: a sas azért kétfejű, mert Oroszország Európa
és Ázsia között van és mindkét irányba
néz. A koronákról hallgatott.
Beszélgetésünk során
olyan érzésem támadt, hogy Ön együttérzéssel
viszonyul Nyikonhoz.
Nem is együttérzésről
van itt szó, hanem történelmi igazságról. A
forradalom előtti történészek döntő többsége
a monarchia szempontjából, a vitában győztes Alekszej
Mihajlovics cár pozíciójából ítélte
meg Nyikont. A forradalom után az Egyház történelmi
szerepéről semmi pozitívat nem lehetett állítani.
Nyikon pátriárka "ügyének" igazságát
csak a közelmúltban kezdték helyreállítani.
Mindenekelőtt Züzükin professzornak a 30-as években
Varsóban kiadott összefoglaló munkáját említeném.
Eddig leghosszabban Nyikon pátriárkáról
beszéltünk. Miért?
Úgy gondolom, az a tény, hogy
a cár és a pátriárka közötti konfliktus
a cár javára dőlt el, nagy szerepet játszott a hatalmak
közötti szimfónia megrontásában és az
azután következő péteri reformok sikerében,
amelyeknek során az Egyházat besorolták más szociális
intézmények közé, ezek egyikévé, de
nem a legfontosabbá tették meg.
Beszéljünk erről
részletesebben, hiszen éppen I. Péter alakja állt
mindig is a szlavofilek és a nyugatosok vitáinak középpontjában.
Igen, ez így van. De nem szeretnék
a szlavofilek és a nyugatosok vitájára gondolva eltérni
a témától, ezért Péterrel csak mindenekelőtt
az általa bevezetett egyházi reformok tükrében foglalkozom
most. 1700-ban meghalt Adrián pátriárka, és az új
pátriárkát csak 217 év múlva választották
meg. Péter nemcsak hogy nem gondolt az egyházi hatalommal való
szimfóniára, hanem még a pátriárka megválasztását
is eltörölte. Így Oroszországban a monarchia a nyugati
típusú abszolutizmus útjára lépett. Az egyházi
ügyek irányítására Péter egyházi
személyekből Zsinatot hozott létre, nem sokkal később
pedig ennek élére hivatalnokot, a szindódus miniszteri
hatáskörű vezetőjét állította,
aki személyesen a cár hatalma alatt állt. Ez a hivatalnok
kezdetben felügyeleti és ellenőrző feladatot látott
el, de idővel gyakorlatilag az Egyház irányításának
az élére állt. Az Egyház irányításának
ez a formája nemcsak egyszerűen idegen volt az orosz egyházi
tudat számára, hanem ellentmondott az egész ezeréves
egyházi kánonnak is. Ez az állam hallatlan beavatkozását
jelentette az Egyház valamennyi belügyébe. Rettegett Iván
csak leváltotta a neki nem tetsző püspököket, Alekszej
Mihajlovics irányítani akarta az Egyházat, fia, Péter
pedig egyik hivatalnokára bízta az Egyház irányítását.
Péter másik egyházi
reformja az egyházi földek államosítása. Ezt
Péter csak elkezdte, II. Katalin fejezte be. Az Egyházat megfosztották
azoktól az anyagi eszközöktől, amelyek a jótékonykodás,
az egyházi építkezések számára szükségesek
voltak, és az Egyház teljes pénzügyi függőségbe
került az államtól.
Még egy problémát említek.
Gyakran mondják, hogy Oroszországban az uralkodó hatalma
a monarchiában különösen szakralizált. De
először is NyugatEurópában is bárhol megtalálhatjuk
az egyeduralkodó szakralizálását, elegendő
csak a francia abszolutizmust megemlítenünk. Oroszországban
egyébként egyetlen cárt sem avatott szentté az Egyház,
míg
a katolikus naptárban találunk szent királyokat. Másodszor
valamennyi történelmi dokumentum azt tanúsítja, hogy
az uralkodói hatalom aránytalanul nagy és valamiféle
karikaturisztikus szentesítése (amely az Egyház és
az állam számára is veszélyes) Péterrel kezdődött,
a pátriárkai intézmény eltörlésével,
a szimfónia eszméjének megsértésével.
Péter megparancsolta, hogy atyának szólítsák,
pedig így csak a papokat lehetett nevezni; néhány okmányban
Legfőbb Bírának nevezték, holott ez csak Jézus
Krisztus lehet; Péter megparancsolta a szakállak leborotválását,
ezt pedig úgy tekintették, mint annak az isteni képmásnak
az eltorzítását, amelyre az Isten az embert teremtette;
bizonyítékok vannak arra is, hogy Péterről ikonokat
festettek és úgy tisztelték, mint szentet; és még
az általa épített várost sem úgy emlegették
a cár életében, mint Szent Péter apostol városát,
hanem mint I. Péter szent városát. És még
soksok ilyen példa van. Péter miután megszüntette
a patriarchátust nemcsak a pátriárka hatalmát vette
át, hanem azt akarta, hogy földi istennek tartsák. Mint Borisz
Uszpenszkij megállapítja, Péter tevékenységének
sok vetülete nem kulturális forradalom volt, hanem egyazon kultúrán
belüli antiviselkedés. Ezért nemcsak a raszkolnyikok, hanem
a lakosság széles rétegei is antikrisztusnak tartották
Pétert.
Teljesen nyilvánvaló, hogy
Péter számára az Egyház mindenekelőtt olyan
szervezet volt, amelyben ő egyrészt vetélytársat,
másrészt a reformok megvalósításának
útjába állított zavaró elemet látott.
Péter nem foglalkozott azzal, milyen romboló ereje van a reformjainak
az egyházi szerv számára. Az Egyház pedig
nem tudott nem szembeszállni a reformokkal, mivel látta, milyen
pusztítást végeznek belső misztikus felépítésében.
Én úgy vélem, az orosz monarchia 1917-es megdöntését
előkészítő tényezők egyike éppen
az, hogy Péter eltörölte a patriarchátus intézményét.
Egyrészt épp Péterrel kezdődik el Oroszországban
a palotaforradalmak sorozata, és az orosz trónt nemcsak a trónon,
hanem Oroszországban is véletlenül odakerült emberek
foglalják el, másrészt ténylegesen éppen
Péter hagyta magára a cárt a 20. század eleji forradalommal.
Hogyan viszonyul Ön a monarchiához
mint irányítási formához? Néha az a benyomásom,
hogy együttérzően.
Jobbnak látnám, ha nem az én
személyes viszonyomról beszélnénk, hanem arról,
hogyan értelmezik Oroszországban a monarchiát. Nem neves
meggyőződéses monarchista államférfiak vagy
egyházi személyiségek véleményére
támaszkodom. Írókra hivatkozom. Például Puskin
ezt mondta: "Mire való, hogy egyikünk magasabbra kerüljön
az összes többinél, és még magánál
a törvénynél is? Azért, mert a törvény
merev fa, a törvényben az ember valami kemény és nem
testvéri hangot hall. Egyedül a törvény szó szerinti
betartásával nem sokra mész; megszegni vagy nem teljesíteni
viszont senkinek sem szabad; ezért kell a felsőbbrendű irgalom,
amely enyhíti a törvényt ... A teljhatalmú egyeduralkodó
nélküli állam automata ... A teljhatalmú egyeduralkodó
nélküli állam ugyanaz, mint a karmester nélküli
zenekar." Vagy itt van Gogol: "Az uralkodó, aki mindent megszeretett
az államában, mindenféle rangú és rendű
embert, és aki mindent, ami csak az államban van, saját
testvérévé formált, lélekben is szenvedve
mindenkiért ... a szenvedő népéért, az ilyen
uralkodó a szeretetnek elsöprő erejű hangján
szólal meg, egyedül ezt a hangot képes felfogni a beteg emberiség
és ennek az érintése nem fáj a sebeknek, csak ez
tud megbékélést hozni minden társadalmi réteg
számára és
ez
tudja
tisztán
csengő
zenekarrá
formálni
az
államot."
Hogyan
határozzák
meg
az
írók
a monarchia lényegét?
Először is a monarchia Jakab apostol szavainak realizálása:
"Az irgalmasság diadalmaskodik az ítéleten" (Jk 2,13),
ez a törvény fölé emelkedő szeretet. Másodszor
ez a társadalmi béke és az egység alapja és
záloga. Én úgy gondolom, ilyen a monarchia lényegének
tipikus orosz felfogása. Hasonló véleményeket nemcsak
az íróknál találunk, hanem az Oroszország
történelmén végigvonuló államférfiaknál
és politikai személyiségeknél is.
Mi a véleménye, miben
gyökerezik a monarchiához való ilyen viszonyulás?
A monarchiáról szóló
tanítás a Szentírásra nyúlik vissza: a monarchista
hatalom forrása Isten. Maga az Úr választotta királlyá
Sámuelt, majd Dávidot, és elküldte Sámuelt,
hogy felkenje Dávidot (1Kir 916). Tehát az uralkodó Istentől
kapja hatalmát, ő csak rendelkezik az Isten által
neki adott hatalommal. A cári hatalom ilyen felfogása vezérfonalként
vonul végig az egész orosz történelmen. Pavel Florenszkij
atya például így írt: "Az orosz nép tudatában
az egyeduralom nem jog által biztosított jog, hanem Isten által
kinyilatkoztatott tény, Isten kegyelme, nem pedig emberek által
szabott feltétel, így a cár egyeduralma nem jogi, hanem
hitbeli fogalom, a hit szférájába tartozik, és nem
hit nélküli előfeltételekből alakul ki, amelyek
a társadalmi vagy állami hasznot nézik."
Rettegett Iván egyik levelében,
melyet az akkori lengyel királynak, Báthory Istvánnak címzett,
hangsúlyozta, hogy az ő hatalma Istentől van, Istváné
viszont az őt megválasztott népétől. Iván,
akit csak nemrég szenteltek cárrá, fontosnak tartotta,
hogy szembeállítsa az öröklött és a választott
monarchiát, természetesen az előzőt értékelve
többre.
De mi a rossz a választott monarchiában?
Hiszen a választott királyt is felszentelik a királyságra.
Vagy vegyük például az 1613as évet Oroszországban,
éppen akkor választották az első cárt a Romanovdinasztiából.
Az első cár felszentelése
a cári nemzetség, a dinasztia felkenése. A hatalmat Istentől
kapja, és csak Isten veheti vissza tőle (mint Saulnál).
Az öröklött hatalomnak az a hivatása, hogy szimbólum
és reális erő legyen, amely egyesíti a népet
a trón körül, igyekszik a minimálisra csökkenteni
az állam számára romboló erejű hatalmi harcot.
A cárt nemcsak az állami ügyek irányítására
szentelik fel, hanem az ortodoxia védelmére is. A választott
uralkodó viszont a néptől kapja a hatalmát. De a
népnek a Szentírás szerint nincs ilyen hatalma (például
a nép csak egy időre választhatott magának vezért);
az igazi hatalom Istennél van.
A cár választása csak egyetlenegy esetben lehetséges:
ha kihalt a dinasztia, ami Oroszország esetében is fennállt.
Emlékeztetem rá, hogy olyan hercegi dinasztiát kerestek
és annak a képviselőjét, amelyik nem idézett
volna elő ellentéteket, és egyhangú döntéssel,
nem pedig szavazás útján Mihail Fjodorovicsot "hívták
meg uralkodni". Jellemző, hogy a törvényesen választott
cárok Borisz Godunov, és a zavaros idők korszakában
Vaszilij Sujszkij misztikus kételyeket váltanak ki Istentől
származó kiválasztottságukat illetően, és
ezért nem válnak új dinasztia megalapítóivá.
Egyébként éppen akkor jelennek meg az álcárok.
Akkor, amikor Mihail Fjodorovics személyével kapcsolatban elfogadott
tény, hogy nem a nép választotta ki, hanem Isten. Többek
között egy másik változat is felmerült: egy másik
dinasztia képviselőjének, a lengyel Vladiszlavnak a meghívása
az orosz trónra. Mindez a cári hatalom szakrális jellegének
megértéséről beszél.
És miért nem vált
mégsem Vladiszlav orosz cárrá?
Én úgy vélem, több
tényező mellett azt a lehetőséget kell megemlítenünk,
hogy sérült volna az állami és az egyházi hatalom
közötti szimfónia. Vladiszlavtól az Ortodoxiához
való csatlakozást követelték volna, de mégis
fennmaradt volna a veszély: képes lennee az Ortodoxia megőrzésének
feladatát teljesíteni?
Ha Oroszországban ilyen óvakodva
fogadták a választott cári hatalmat, akkor valószínű,
a demokráciát elfogadhatatlan kormányzati formának
tartják!
Én úgy vélem, az Ortodoxiában
egyszerűbb a demokráciához való viszony, mivel valamennyi
modern demokrácia teljes mértékben a világi állam
elveit vallja; nem igénylik, hogy hatalmuk isteni eredetű legyen.
Az Egyház teljes mértékben el van választva az államtól,
az Egyháznak a társadalmi tudatra gyakorolt hatásmechanizmusa
maximálisan lefékezett és semlegesített. Az egyházi
szolgálat szempontjából természetes feladatok elvégzésére
az egyházi falakon kívül úgy tekintenek, mint a személyiség
elleni erőszakra, a lelkiismereti szabadság megsértésére
vagy vallási propagandára. Természetesen az Egyház
azt szeretné, ha az állam élén olyan hatalom állna,
amelyik Istent vallja éltető forrásának és
úgy fogja fel a szolgálatot, mint Istennek végzett szolgálatot,
és amelyik a mennyei hierarchia mintájára épülne
(természetesen anélkül, hogy mennyeinek tartaná magát).
Akkor talán újra feléledne a hatalmak szimfóniájának
emléke. De másrészt úgy vélem, a történelem
azt mutatja, hogy az Egyház mint szerv, mint Krisztus titokzatos teste
nincs egyenes függésben az állami irányítás
formájától, sőt még az államhatalomnak
az Egyházhoz való viszonyától sem. A Kereszténység
első évszázadaiban, amikor a keresztényeket kegyetlenül
üldözte az államhatalom, a tömeges üldözések
sem tudták megállítani a keresztény hit terjedését.
Vagy egy másik példa: Oroszországban a forradalom előtt
kb. 70 millió hívő volt. Mint ön is tudja, a Szovjetunióban
évtizedeken keresztül példátlan harcot folytattak
a hit ellen, az Egyház ellen.4 Voltak
olyan időszakok, amikor Oroszország területén nem
volt egyetlen működő kolostor sem, templom pedig a forradalom
előtti 100 000ből 100 maradt; emberek százezreit kínozták
meg hitük miatt, büntetőtáborokba vagy ideggyógyintézetbe
zárták őket. Mindezek után nemrég egy elavult
ateista brosúrában azt olvastam, hogy a hívők száma
a Szovjetúnióban a 80as évek elején kb. 70 millió
volt. Természetesen figyelembe kell venni a lakosság létszámának
növekedését is, de a számok egybeesése mégis
meglepő. És még egy utolsó példa. Nemrég
egy francia nyelvű folyóiratban, a "L'actualité religieuse"ben
egy ilyen statisztikát fedeztem fel:
a mai demokratikus Franciaországban csak a lakosság öt százaléka
vallja magát hívőnek.
A demokrácia, úgy hírlik, teljes szabadságot biztosít
az Egyháznak és a vallásnak. Ennek ellenére a statisztika
azt mutatja, hogy ilyen szabadság mellett az Egyház fokozatosan
elhal.
A bolsevik tilalmak idején az Egyház a legkegyetlenebb üldöztetések
ellenére is fennmaradt.
És hogy viszonyul azokhoz a
felfelröppenő hírekhez, hogy Oroszországban elképzelhető
a monarchia visszaállítása?
Én úgy vélem, hogy Oroszországban
a nyugati típusú abszolutisztikus, alkotmányos vagy nominálismonarchia
amelyeket néhány országban láthatunk nem lehetséges.
Az egész eddigi beszélgetésünkből, úgy
vélem, az világlik ki, hogy az ősi hagyományokhoz
híven Oroszországban csak Ortodox monarchia képzelhető
el. De jelenleg egy ortodox cár számára Oroszországban
hiányzik az ortodox nép és az ortodox cárság
is. A mai körülmények között egy egyeduralkodó
megválasztása vagy meghívása inkább élezné,
mint enyhítené a szociális és vallási ellentéteket
és nem oldaná meg a felgyülemlett problémákat.
Térjünk vissza arra a témára,
milyen az Egyház és az állam kölcsönös kapcsolata
Oroszországban. Úgy tűnik, II. Katalin egyeduralkodását
is érintettük már.
Az állam majdnem az egész 18.
század során arra törekedett, hogy ne csak ellenőrzése
alá keríthesse az Egyházat, állami intézménnyé,
szervezetté alakítsa, hanem igyekezett maximálisan meggyengíteni.
Az abszolút monarchia már nem tudott eltűrni maga mellett
ilyen tekintélyes erőt, mint az Egyház. Az egyházi
földek teljes államosítása II. Katalin idején
befejeződött. Puskin véleményét szeretném
idézni, ugyanis ő semleges embernek számíthat az
Egyház és az állam közötti konfliktusban. Így
ír: "Katalin üldözte a papságot, ezzel saját
végtelen egoizmusának áldozva, és a kor megfosztotta
a papságot független ingóságaitól és
korlátozta a kolostorok bevételeit, hatalmas csapást mért
a nép felvilágosítására." Puskin
szerint, márpedig ő mély gondolkodó volt, Katalin
nemcsak táplálta a felvilágosodást, hanem az Egyház
elleni harcával meg is semmisítette.
Az Egyház számára a
romboló reformok csak I. Pál trónra jutásával
szűntek meg. Az orosz uralkodók ortodox uralkodónak és
az Ortodoxia védelmezőinek vallják magukat, anyagi eszközökkel,
jogilag és morálisan támogatják az Egyházat,
de az Egyházzal való igazi összhangról már
nem lehet beszélni. Nem lehet szimfónia a felkent cár és
a tudtával kinevezett Zsinat között. A 19. század a
pszeudoszimfónia példáját mutatja fel, amikor is
az Egyháznak csak tanácsadói hangja van, az utolsó
szó és a végső döntés mindig a cáré.
És a szimfónia eszméje
örökre kihalt Oroszországban?
Nekem úgy tűnik, a 19. század
visszatért a szimfónia eszméjéhez, de nagyon bátortalanul
és nagy kételyekkel. A patriarchátus visszaállításának
lehetőségét először a jól ismert szentimentalista
író és történész, Karamzin hangoztatta.
A hatalmak szimfóniájáról írtak a szlavofilek,
de ők nem tudatosították egyértelműen, hogy
a patriarchátust vissza kell állítani. A cári hatalom
számára pedig II. Miklósig idegen volt ez az eszme. Az
Egyház és az állam kölcsönös viszonyával
Oroszországban elsősorban az írók és a költők,
nem pedig az államférfiak foglalkoztak.
Tudna példákat mondani?
Csak kettőt, ha megengedi. Dosztojevszkij
A Karamazov testvérek című regényében
Ivan Fjodorovics Karamazov és Paiszij atya szavaival bontakoztatja ki
a következő eszmét. A kereszténység első
századaiban az Egyház csak szervezet volt. Amikor Konstantin császár
a kereszténységet államvallássá kiáltotta
ki (313-ban), azonnal felmerült az Egyház és az állam
kölcsönös kapcsolatának problémája; az Egyháznak
mint szervezetnek is meg kellett szerveznie magát. A két hatalom
kölcsönös viszonyának egész története
nem más, mint az államnak az a törekvése, hogy az
Egyházat mint az intézmények egyikét olvassza magába.
A modern államban mondja Dosztojevszkij Iván szavaival az Egyház
"csak valamiféle sarkot foglal el, azt is felügyelet alatt".
De milyen ideális változatot kínálnak Dosztojevszkij
hősei? Az államnak a tevékenységét Krisztus
törvényeire kell alapoznia, az államnak fokozatosan "újjá
kell születnie, felemelkedni" az Egyházig, méltóvá
kell válnia arra, hogy "Egyházzá legyen". Nem mélyülök
most el Dosztojevszkij eszméinek elemzésében. Ez sokkal
bonyolultabb és átgondoltabb, mint amilyennek ebben a rövid
ismertetésben tűnik. Egy ilyen lehetőség reménye
ma még inkább utópisztikusnak tűnik, mint valaha
is. De jellemző a szimfónia eszméje iránti fogékonyság.
Még egy nagy költő és
művészeti teoretikus, Vjacseszlav Ivanov (1866-1949) elképzelését
említeném, aki az ideális társadalmi szerkezetnek
a hagiokraciát tartotta. Ezt a terminust Ivanov a demokrácia
mintájára alkotta. A hagiokrácia (a görög agiosz
= szent szóból) a szentek hatalma. Mivel a szenteknek nemcsak
élettapasztalatuk van, hanem krisztusi bölcsességük
is, csak a szenteknek van vitathatatlan tekintélyük, csak ők
rendelkeznek a helyes gondolkodás és a jövőbelátás
adományával, csak ők képesek arra, hogy lássák
a meghozandó döntések valamennyi lehetséges hátrányos
következményeit is. Természetesen Ivanov szintén utópista.
Az íróknak ezeket az álmait azért mondtam el, hogy
rámutassak, hogy az orosz gondolkodás sohasem felejtette el a
szimfónia eszméjét és nem adta fel a nyugati demokrácia
alternatíváinak keresését.
Nincse ez valamiképpen összefüggésben
a Szent Oroszország eszméjével?
Úgy vélem, igen. De mit is
jelent a Szent Oroszország? Ez semmiképp sem egy adottság.
Oroszországban sohasem értelmezték így a Szent Oroszország
fogalmat. A Szent Oroszország a hit szférájába tartozik.
Emlékezzünk csak Tyutcsev híres verssorára: "Oroszországban
csak hinni lehet". Hiszen hinni abban lehet, amit nem láthatunk,
amit még csak várunk, amit remélünk. A Szent Oroszországba
vetett hit nem tagadja és nem is huny szemet az orosz ember bűnössége
fölött. A Szent Oroszország eszméje, úgy vélem,
a keresztény antropológiából ered, amire eddig kevés
figyelmet fordítottak. Az ember Isten képére és
hasonlatosságára teremtetett. A bűn elfedte az emberben
Isten képmását, isteni hasonlatosságát. De
amikor elismerjük az ember nyilvánvaló bűnösségét,
nem tagadhatjuk és nem is kell tagadnunk azt, hogy láthatatlanul,
belülről, potenciálisan szent. A szentek már puszta
létezésükkel is tanúsítják, hogy Isten
képmása nem végérvényesen ment tönkre
az emberben, hogy újra lehet teremteni, és ez a lehetőség
minden ember számára nyitott. De ugyanezt az eszmét hordozza
magában a Szent Oroszország fogalom is. A Szent Oroszország
Oroszország Isteni képmása, ez az a része, amely
az Utolsó Ítéletkor elnyeri a Mennyek Országát.
És ilyen "képmása" minden országnak van: minden
népnek van Istentől való elhivatottsága. Ezért
én úgy vélem, hiba ebben az eszmében valamiféle
nemzeti büszkeséget látni. Hiszen ha néha úgy
beszélnek is a Szent Oroszországról, mint adottságról,
akkor az orosz templomokra és kolostorokra, az orosz egyházi művészetre,
az orosz szentekre, a sztarecekre és zarándokokra gondolnak. De
ez ismét csak hit kérdése. A Szent Oroszország Oroszország
lelke, egy ideál, amelynek elérésére hívják
a népet. Egy efféle hasonlatot vonhatnánk: a nyugati civilizáció
kultúrájának csúcsára a géniuszt állítja,
a nyugati humanista kultúra gyümölcsét, míg az
orosz kultúrában ezt a helyet a szent foglalja el. Ezért
az ideál sem a zsenialitást, hanem a szentéletűséget
célozza meg. Oroszországban is tisztelik a lángelmét,
hiszen tehetségük, adományuk Istentől ered (bár
ezt felhasználhatják például tömegpusztító
fegyverek föltalálására), de többre becsülik
a szenteket, akik a bűn legyőzésével a gonoszra kozmikus
méretű csapást mértek. Tehát eltérő
ideálokról kell beszélni, és nem nemzeti büszkeségről.
Szeretném még hozzáfűzni: a Szent Oroszországról
alkotott elképzelés azzal az ősi hittel függ össze,
mely szerint a világot a szentek imái tartják fenn, a szentek
imái képezik azt az erőt, azt az Isteni energiát,
amely a világot visszatarthatja a katasztrófától.
És amint a földön nem lesznek szentek, amikor elhal az ima
a világ elpusztul. A Szent Oroszország eszméje itt eszkatológikus
távlatot kap.
Nem gondolja, hogy az Ön által
rajzolt kép (most nemcsak a Szent Oroszországra, hanem az egész
beszélgetésünkre gondolok) túlságosan rózsaszínű?
Én inkább azt mondanám,
nem rózsaszínű, hanem egyoldalú. Hiszen már
beszélgetésünk elején megállapodtunk abban,
hogy nem a konfliktusokról fogunk beszélni, hanem a szimfóniáról
(a konfliktusokkal úgyis eleget foglalkoznak a történelemkönyvek).
Ezenkívül szeretnék még rámutatni néhány
megoldottnak tartott kérdésre, amelyek véleményem
szerint vitathatók és további tanulmányozást
igényelnek. A kép még egyoldalúbb lenne, ha a szimfónia
más példáit is felsorolnám, hiszen jóval
több van belőlük. Talán ilyen példákkal
kellene felhígítani az államiság szempontjából
írt történelmet.
Térjünk át a 20.
századra. Én úgy vélem, a forradalom sok olyan eszmével
végezni akart, amelyekről ma beszéltünk.
A hatalmak közötti szimfónia
témájára visszatérve, szeretném felidézni,
hogy a patriarchátus visszaállításának gondolata
a század elején merült fel, és 1917-ben választották
meg Tyihont, akit azóta szentté avattak. Ez azt mutatja, hogy
az orosz társadalomban az utolsó kétszáz évben
érződött valamiféle hiány, és homályosan
ugyan, de élt az a felismerés, hogy az Egyháznak az élére
fej kell. De a pátriárka megválasztása (november)
előtt nyolc hónappal lemondott a trónról az orosz
uralkodó. Az ország elvesztett egy vezetőt, de nyert egy
másikat. Ebben a pillanatban hatalmas jelentősége volt
e ténynek, mivel azonnal a bolsevik forradalom után üldözni
kezdték az Egyházat.
Nem lehetne erről egy kicsit
részletesebben hallani?
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk,
hogy Oroszországban az államhatalom pártállami,
bolsevista hatalommá vált. A hatalom struktúráiba
az embereket ideológiai motívumok alapján választották
ki, a hatalom a végsőkig ideologizált volt. A bolsevik
ideológia fő alkotóeleme az ateizmus volt. Az ateizmust
úgy állították be, mint a tudományos gondolkodás
legújabb eredményét, és erőszakos állami
eszközökkel terjesztették a társadalmi élet minden
területén. Míg Pétertől kezdve az állam
csak gyengíteni akarta az Egyházat, hogy könnyebben irányíthassa,
addig a bolsevikok az Egyház megsemmisítését tűzték
ki célul. 1918 januárjában a pártállami hatalom
dekrétumot fogadott el az Egyház és az állam, az
Egyház és az iskolák szétválasztásáról.
Azt hihetnénk, hogy a bolsevik állam egyszerűen
a nyugati demokráciák útjára lépett, de valójában
ez a lépés az Egyház elleni tervszerű és törvényesített
támadás kezdete volt, amint azt az "Egyházi Közlöny"
még abban az évben megírta. A fenti dekrétum értelmében
az egyházközösségek többé nem rendelkezhettek
tulajdonnal, az Egyházat megfosztották a jogi személynek
járó jogoktól, minden egyházi tulajdont államosítottak,
megtiltották a hitoktatást az iskolákban. Nem véletlenül
nevezték el
a dekrétum megvalósításával megbízott
osztályt "likvidálási osztálynak".
Abban az időben folyt Moszkvában
a Helyi Egyházi Zsinat.5 Minden
egyházmegyéből olyan híreket kaptak, hogy tömegesen
végzik ki a papokat. 1918 januárjában a Kijevi Barlangkolostortól
nem messze kegyetlenül meggyilkolták Vlagyimir (később
szentté avatott) kijevi és halicsi püspököt. Testén
két golyó által ütött és három
szurony által okozott halálos sebet találtak. Petrográdban
élve eltemettek negyven papot. A "Permi Egyházmegyei Híradó"
felsorolja a hitükért elesettek névsorát: Andronyik
érsek, Feofán püspök, 10 protoierej, 41 pap, 5 diakónus,
4 zsoltárolvasó, 36 szerzetes. Minden egyes név mellett
borzalmas részletekre utaló megjegyzéseket találunk:
"vízbe fojtották", "szuronyokkal agyonszurkálták",
"puskatussal agyonütötték", "az epitrachilionnal megfojtották",
"halálra fagyasztották", "szablyákkal szétszabdalták";
helyenként kiegészítés kíséri e megjegyzéseket:
"maga ásta sírját". A kivégzések indoka
mindig sablonos volt: "ellenforradalmi tevékenység miatt".
De
a fennmaradt iratokból az derül ki, hogy az "ellenforradalmi tevékenység"
nem egyéb volt, mint szilárd hit, egyházi szertartásokon
végzett szolgálat vagy részvétel, az egyházi
ünnepek megtartása, körmeneten való részvétel,
templomban elhangzott prédikáció. A fenti részletek
tanúsítják, hogy nem politikai gyilkosságokról
van szó. Szentségtörő, gyalázkodó jellegük
azt mutatja, hogy nemcsak az Egyház mint az állam számára
"kényelmetlen" szervezet ellen folyt a harc, hanem az Egyház,
mint Krisztus Teste ellen, Krisztus ellen. Tyihon voronyezsi érseket
felakasztották az ikonosztáz fő ajtajára, vele együtt
megkínozták az egyházmegye 160 papját. Nyikolszkij
Grigorij papot szájon keresztül lelőtték, ezzel a
felkiáltással: "Mi is megáldoztatunk téged!"
Majdnem a végtelenségig sorolhatnánk az ilyen és
ehhez hasonló példákat. 1919 elejére húsznál
több püspököt öltek meg. 1917 és 1940 között
megöltek vagy nyomtalanul eltűnt 205 főpap és körülbelül
200 000 pap és szerzetespap. Természetesen ezek az adatok még
további pontosításra szorulnak.
Úgy tudom, az üldözések
nemcsak az embereket érintették, hanem sok régi építészeti
emléket is elpusztítottak, értékes ikonokat semmisítettek
meg.
Igen, a gyűlölet vak. A dekrétum
kihirdetése után megkezdődött a templomok bezárása.
Legtöbbször minden magyarázat nélkül zárták
be őket, néha formális okokkal indokolták a bezárást
vagy a lebontásokat. Például a bontásoknál
"városrendezési tervre" hivatkoztak (egyébként
Moszkvában néhány templom helyén a mai napig is
üres pusztaság van); nem engedték restaurálni a templomokat,
majd rossz állapotukra hivatkozva lebontották őket; gyárat
építettek a templom köré és a templomot átalakították
a gyár egy üzemévé. A bezárt és le nem
rombolt templomokat legjobb esetben hangversenytermekké, mozikká,
klubokká, levéltárakká, múzeumokká
(gyakran ateista múzeumokká) alakították át,
rosszabb esetben lakóépületekké, gyárakká,
garázsokká, tüzelőraktárokká. Moszkvában
még a 60-as években is három olyan nyilvános illemhely
üzemelt, amelyeket templomokban alakítottak ki. Itt is a szentségek
meggyalázását látjuk. 1931-ben felrobbantották
Moszkva legnagyobb székesegyházát, a Megváltó
Krisztus Székesegyházat, amely körülbelül negyven
évig épült. Napjainkban helyreállították.
Tervbe vették a Vörös téren található
Vaszilij Blazsennij Székesegyház lebontását is.
1939-re 80000 templomból csak 100 működő maradt, ez
0,12%. Néhány egyházmegyében egyetlen működő
templom sem maradt.
A kolostorok sem kerülték el
a templomok sorsát. A forradalom előtt Oroszországban 1200-nál
több kolostor volt, 1938-ra egyetlen működő kolostor
sem maradt. A kolostorokat koncentrációs táborrá,
fiatalkorúak büntetőintézeteivé, üzemekké,
gyárakká alakították. Előfordult, például
Vlagyimirban is, hogy egy kolostor a KGB rezidenciájává
vált, és egészen
a 90-es évek elejéig fennállt. A moszkvai Kreml területén
két kolostort és néhány templomot bontottak le,
köztük a főváros legrégebbi templomát
is. Sok kolostort egyszerűen bontott építkezési anyaggá
alakítottak.
A templomok és kolostorok megsemmisítése
során sok ikont és freskót pusztítottak el. Ebben
is az Egyház szentségeivel szemben elkövetett szentségtörő
vandalizmust látjuk. Mielőtt elégették volna az
ikonokat, kiszúrták a rajtuk ábrázolt szentek szemeit,
szájukba cigarettát raktak, rájuk lőttek. A múlt
nyáron ismerősömnél az ikonsarokban két helyen
átlőtt ikont láttam. Nem restaurálják, az
átlőtt ikon előtt imádkoznak.
Szólna-e pár szót
az "istentelen ötéves tervről"?
A pártállami hatalom olyan
nagy jelentőséget tulajdonított az Egyházzal folytatott
harcnak, hogy a soron következő ötéves tervet (1932-1937)
"vallásellenes ötéves tervnek" nevezték. Sztálin
kijelentette, hogy Oroszországban 1937-re el kell felejteni Isten nevét.
De a lakosság körében végzett felmérés
azt mutatta, hogy a templomok bezárása és a repressziók
ellenére a falvak lakóinak 7080 %-a, a városok lakóinak
50 %-a hívőnek vallotta magát. Az ötéves terv
nem érte el a kitűzött célját.
De éppen Sztálin változtatta
meg a háború idején az egyházpolitikát.
Igen, de én itt nem Sztálint,
hanem a háborút hangsúlyoznám: a háború
arra kényszerítette az ateista államot, hogy enyhítse
a "likvidálási politikát" az Egyházzal kapcsolatban.
Amikor Németország támadása miatt Sztálin
a néphez fordult, "elfelejtette" a szokásossá vált
"elvtársak" megszólítást, és a feledésbe
merült egyházi megszólítást alkalmazta, "testvéreim".
Sztálint persze nem az Egyház iránti gondoskodás
mozgatta, hanem a félelem, hogy elveszíti a háborút.
Tyihon pátriárka 1925-ben bekövetkezett halála után
nem engedélyezték a hatalmak új pátriárka
megválasztását. És lám, 1943-ban új
pátriárkát választottak. Megkezdődött
a templomok, kolostorok megnyitása, a püspökök és
a papok egy részét kiengedték a börtönökből,
táborokból, száműzetésből, megnyílt
a teológiai egyetem, és engedélyezték egy egyházi
lap kiadását (ez időre már minden egyházi
oktatási intézményt bezártak, és minden újság
és folyóirat kiadását megszűntették).
1949re az országban körülbelül 15 000 működő
templom volt már.
Úgy tudom, hogy Hruscsov idején
az állam újra megkísérelte, hogy visszatérjen
a korábbi egyházpolitikára.
Igen, ezek már újabb üldözések
voltak. Ahogy Sztálin azt mondta, hogy 1937-re elfelejtik Isten nevét
az országban, úgy Hruscsov is ígéretet tett, hogy
1980-ban a televízióban bemutatja a legutolsó papot. Újra
megindult a templomok tömeges bezárása, "a dolgozók
kérésére", úgy hogy 1963-ra kb. 2 000 maradt.
Üldözték az egyszerű hívő embereket is.
Vannak olyan ismerőseim és barátaim, akiket vallásos
meggyőződésük miatt kizártak az egyetemről
és ideggyógyintézetbe zárták őket.
Mennyit változott az állam
politikája a "peresztrojka" idején?
A peresztrojkával véget ért
az Orosz Egyház 70 éves "babiloni fogsága", ahogy
az újságírók nevezték. Az állam visszaadja
az Egyháztól törvénytelenül elvett templomokat
és ingatlanokat. Templomok tízezrei nyíltak meg, és
több mint 300 kolostor. De ezeket nemcsak egyszerűen restaurálni
kell, hanem rendszerint romokból kell helyreállítani. Virágzó
templomokat és kolostorokat vettek el, és romokat adtak vissza.
És az Egyháznak a maga erejéből kell újjáépíteni
őket. Ma is sok probléma maradt még az állam és
az Egyház közötti kapcsolatban, de erről már
nem szeretnék beszélni. Beszélgetésünk témája
kimerült. A szimfónia feledésbe merült, és most
már csak valamiféle megegyezésekről, kölcsönös
tárgyalásokról és együttműködésről
lehet beszélni ott, ahol ez lehetséges az állam és
az Egyház között.
Köszönöm a beszélgetést.
Az interjút készítette: Tóth Szergej