Szemán Attila
Bányászkapánk becsülete
 
 

A bányászkapa nem tartozik az általánosan ismert bányászeszközök közé. Talán a modern korban egyre nagyobb súlyúvá váló szénbányászat jelentőségének növekedése, a széntermelés mszaki technológiájának robbanásszer fejlődése hozta magával, hogy ennyire feledésbe merült. Része lehetett ebben a történeti Magyarország felbomlásának is, mivel ennek folytán egykor világtörténelmi jelentőség ércbányászatunk telephelyei az országhatárokon kívülre kerültek, s így egyre inkább perifériára szorult az ércbányászat iránti érdeklődés is. A bányászkapa ugyanis — mely már a korai középkortól ismert — elsősorban ércbányászatunk eszköze volt, s a későbbiekben is az maradt. Minthogy a bányászat ezen ága kevésbé lett gépesítve, mint a szénbányászat, a bányászkapa még századunkban is használt munkaeszköz volt, s egyes bányáinkban egészen a hatvanas évek végéig szolgált.

A bányászaton kívül tehát kevéssé ismert, hogy kapát a bányászok is használtak. Az utóbbi években azonban a bányászkapával kapcsolatban a bányász szakmán belül is különböző kételyek fogalmazódtak meg, s ez még fontosabbá teszi a helyzet tisztázását. A kételyek — melyek bizonyos összefüggésben állnak egymással — a következőképp foglalhatók röviden össze: 1. A bányászkapa nem lehet hegyes, mert azt a bányász csak" az érc összehúzására használja, s ahhoz valójában fából vagy vasból készült saraboló formájú szerszámot használtak. 2. A "paraszti" munkaeszköznek minősülő kapát az öntudatos bányászok nem használhatták jelképként, s így az nem szerepelhet a legrégibb selmecbányai címerben. A kapák csak Bél Mátyás óta virágzanak" a selmecbányai címerben. 3. A legrégibb nagybányai pecséten a két munkálkodó alak közül a kapás nem bányász, hanem szőlőmvelő.(1)

1. A bányászkapa hegyes vagy nem hegyes mivoltát vizsgálva megállapítható, hogy a 17. századig nem is tnik fel másfajta kapa, mint hegyeskapa, a bányászattörténeti ábrázolásokban, noha szépszámmal találunk ilyeneket. Agricola például következetesen hegyeskapát ábrázol minden ércfejtést bemutató metszetén, s a bányászszerszámok bemutatásánál is ezt a típust nevezi bányászkapának (1. kép).(2)

Sőt az ércelőkészítést és a kohászati mveleteket bemutató metszetein is a hegyeskapa jelenik meg. Egyedül a 172. számú metszeten (2. kép) találunk E" jelzéssel egyenes él kapát (3. kép), amit a képaláírás vas kaparókapa", németül die eiserne Krücke" megnevezéssel illet, s csak a modern német kiadás szerkesztője teszi mellé zárójelbe a Kratze" nevet.(3)

A szöveg szerint ezt az eszközt egyértelmen a széren mosott anyag durva maradékának kihúzására használták. Podányi Tibor rudabányai leleteket leíró tanulmányában nagy számú háromszög, illetve levél alakú kapáról számol be, melyeket a termelvény összegyjtésére és kosarakba, teknőkbe való bekaparására használtak. A háromszögeket középkorinak, a levél alakúakat újabbkorinak tartja.(4)

Az előbbiekre példa az általam korábban közölt, legkorábban a 15. századra datálható gyalári bányászkapa.(5)

A újabbakra vonatkozó utóbbi megállapítás pedig egybevág Litschauer leírásával — melyet a későbbiekben idézni fogok —, aki szív alakúnak nevezi a hegyes bányászkapát, s ezt a formát ábrázolja Delius is (4. kép).(6)

Az ilyen kapákat, melyek a törökkori anyagban még nem fordulnak elő, de a néprajzi anyagban megtalálhatók, a 18. századtól kezdődően datálhatjuk. Említ ugyan Podányi egy fából készült, vonókapaként meghatározott darabot is, de ezt mint egyedüli példányt a sok vaskapával szemben bizonytalan funkciójúnak kell tekinteni, hiszen általános használatú szerszám nem lehetett.

Mindenesetre érdemes összehasonlítani Litschauer egyenesél vonókapájának (5. kép)(7)

és Agricola bányászkapájának (1. kép) nyelét. Mindkettőn megtaláljuk a jellegzetes, mindkét kéz számára kialakított bütyköt, mely egyértelmen az érc összehúzása miatt volt fontos. Ilyen a mezőgazdasági célú kapáknál valóban nincs. A mezőgazdaságban ugyanis a kapát lendületből vágják bele a talajba, s azt azonnal kifordítják. Ezzel szemben a bányász, miután beleütötte a kapát a lefejtett érc tömegébe, maga felé húzza az ércet, hogy a szállító edénybe juttathassa. Ezért a vízszintes irányú húzáskor jól bele kell kapaszkodnia a nyélbe, s ezt megkönnyíti az említett két bütyök. Tulajdonképpen tehát nem igazán jogosult a 'hegyes'- és 'vonó'-kapa megkülönböztetés, hiszen a hegyeskapának vonókapa funkciója is volt. Az egyenesél kapát magyarországi anyagban elsőként az 1650-ben készült ún. Esterházy-bányászserleg(8)

oldalán függő jelképes ezüst szerszámocskák közt találjuk meg. Ezek a szerszámok párosával vannak felfüggesztve: a bányászék és a kalapács, a fúró és egy másfajta kalapács, a csákány és az egyenesél kapa, valamint a bárd és a hegyeskapa. Közöttük tehát a hegyes bányászkapát is láthatjuk. Minthogy azonban az egyenesél kapa formára nagyon is emlékeztet az egyetlen Agricola-féle ábrázolásra, nem lehetetlen az sem, hogy ekkor még más célra használták.

Bizonyosan bányászkapaként, bányász kezében először Löchneiß mve 1672-es kiadásának (6. kép)(9)

címlapján találtam meg e szerszámot. Meg kell azonban jegyeznem, hogy még e kiadvány belső ábráin is a hegyeskapát láthatjuk. Az ércbányászatban mindenesetre az egyenesél kapa sohasem vált általánossá. Az ércek többségének állaga ugyanis megkívánja a hegyes forma használatát. Igazamat minden gyakorló ércbányász bizonyíthatja; a szén-, illetve a sóbányászatban persze kissé más lehet a helyzet, s talán erre támaszkodik a hegyeskapa használata iránt megfogalmazódó kétely is.

Hasonló felfogás, mely egy múltba visszavetített elképzelés alapján még Agricola pontosságában is kételkedik, bár alapvetően hibás, nem ismeretlen nemzetközi viszonylatban sem. Jellemző erre az 1974-es berlini Agricola-kiadás 188. számú jegyzete, mely szerint die Kratze ist unglücklich gezeichnet."(10)

Ez a megjegyzés nyilvánvalóan a kapa hegyes mivoltára vonatkozik, mivel utána hangsúlyozza a szerkesztő, hogy az a lefejtett érc összehúzására szolgált. Ezután azonban egy Wilsdorf-idézet következik, mely viszont Agricola felfogásának helyességét bizonyítja, s így ellentmond az előbbi megállapításnak: Gondolkodásra késztet, hogy még a bányászat legközismertebb segédeszközeit is, mint lapát vagy bányászkapa, ábrázolja Agricola. Meg kell szabadulnunk attól a leértékelő elgondolástól, hogy ezek csak segédszerszámok" (kiemelés tőlem, Sz. A.). Ezek éppúgy nélkülözhetetlenek, mint a kalapács vagy a bányászék. Fontos ismerni alkalmazásuk, kezelésük módját, mert használatuk a munkaidő jelentős részét töltötte ki. Agricola nemcsak a jövesztésnél használt szerszámokat sorolja fel, hanem a szállításnál, a vízemelésnél, a szellőztetésnél, illetve a bányában való járásnál alkalmazott segédszerszámokat is. Nincs okunk arra, hogy felfogásától eltérjünk. A fogalmak mai szokásos 'összeszkítése' nem célravezető a történelmi kutatásoknál" (kiemelés tőlem, Sz. A.).(11)

Én is úgy gondolom, hogy nem igazán megfelelő a másodlagos jelző, hiszen a bányászkapát más eszközzel nem lehetett helyettesíteni, s a kifejtett érc felszedése, azaz a takarító" munka elvégzése nélkül az érc nem volt szállítható. Az ősi munkafolyamatot Litschauer Lajos a következőképp írta le a századfordulón: A takarító munka oly ásványtömegek jövesztésére való, melynek részei vagy éppen semmi összefüggésben sincsenek egymással, vagy legfeljebb annyira összetartók, hogy szétdarabolásuk vagy semmi, vagy csak igen csekély erő megfeszítésével jár, melynél tehát a termelés legfeljebb vágó szerszámok használata mellett történik... A kapa úgy eredetét, mint első alkalmazását illetőleg, speciális bányász-szerszám. Különösen két alakban, mint vonókapa és mint hegyes kapa használtatik. A hegyeskapa (Spitzkratze) lapja szívalakú."(12)

Amint arra a bányászati munka e késői, de még élő hagyományokon alapuló, kiváló leírása is rámutat, ugyanolyan fontos és nélkülözhetetlen munkafolyamatról van tehát itt szó, mint amilyen maga az ércfejtés, az ék-kalapács munka. Eszközei, köztük a hegyeskapa, ugyanúgy speciális bányászszerszámok, mint az ék vagy a kalapács.

2. A bányászkapa és csákány első magyarországi említése egyidős a bányászék és kalapács említésével, mindegyik a selmeci városi és bányajogban tnik fel, két különböző munkafolyamat eszközeiként, egyenrangú módon megnevezve.(13)

A legrégebbi selmecbányai pecsét, mely 1275-ből maradt ránk, a bal felső sarkában mutatja a bányászkapát. A kapa fejét egy ívelt oldalú háromszög képezi, mely felső szélének közepéből indul ki annak köpje, s ez csatlakozik a nyélhez, melyet a pajzs megvastagított felső széle képez (7. kép).(14)

A kapát nem a valós látszati képnek megfelelően ábrázolták, hanem a hegyes kapa pengéjének és nyelének egyaránt jellegzetes formáját láthatjuk, ami a valóságban természetesen egy nézőpontból nem látható. Ennek a kapának a létét a régi szakirodalom, Nyáry Albert kivételével, minden esetben megemlíti, Gavallér Pál azonban kételkedik benne. Szerinte Bél Mátyás említi Selmecbánya címerénél először a kapákat, s szellemes szófordulattal azt állítja, hogy tulajdonképpen Bél óta kezdenek virágzani a kapák a címerben."(15)

Nos, mi sem egyszerbb ezen megállapítás cáfolatánál. Selmecbánya legrégibb pecsétje után korban a következő ismert nagypecsétjének lenyomata az 1494-es évszámot viseli.(16)

Ennek címerpajzsán (8. kép) ott látható a kapa is, igaz, nem a kaputorony bal, hanem jobb oldalán. Változott a pajzs felső részén elhelyezett szerszámok, a csákány és kapa nyelének helyzete is. Immár nem a pajzs felső szélével esik egybe, hanem a várfal és a kaputorony találkozásának szögleteiből ugrik elő a két nyél. A nyeleket ugyanígy találjuk a Selmeci város- és bányajog címerén is, mely csak kevéssel későbbi.(17)

Ezek a források ugyancsak megelőzik Bél Mátyás korát.

A mezőgazdasági kapák penge alapján történő felosztásában négy nagy csoportot különíthetünk el: a csákány- vagy irtókapák, laposkapák, villakapák és kombinált kapák csoportját.(18)

A bányászkapa ezek közül a laposkapák csoportjába tartozik, azon belül pedig mindig az úgynevezett hegyeskapa típusához. Természetesen használták a mezőgazdaságban is ugyanezt a fajtát, persze sok más típus mellett. Agricola is utal erre, amikor bemutatja mint bányászeszközt a De re metallicában: A bányakapa és a bányaásó nem különbözik a közönségestől [azaz a mezőgazdaságitól — magyarázat tőlem, Sz. A.]."(19)

Gavallér a kapa szerepét a bányászat munkafolyamatában másodlagosnak nevezi, és ezért nem tartja lehetségesnek, hogy a bányászat jelképei közé kerüljön az. A bányászkapa ábrázolására azonban nem a selmecbányai címer az egyedüli példa. A 15. század elejéről Csehországból ismerünk egy érdekes bányászsírkövet, melyen egyik oldalon két nyél nélküli bányászék és kalapács, másik oldalán pedig egy nyél nélküli kapa látható (9. kép),(20)

természetesen ismét csak az úgynevezett hegyeskapa típusa! Magyarországi példaként említhetjük a hibbei 14. századi pecsétet, melyen egy csákány és egy kapa látható (10. kép). Mindkét szerszám megfelel az 1275-ös selmecbányai pecséten ábrázoltaknak. S hogy ne merülhessenek fel időbeli kétségek sem, utalok a csehországi Nemecky Brod 1269-ből származó pecsétjére is (11. kép),(21)

melyen az ott ábrázolt négy bányászeszköz között a két hágófa felső szögletében megtalálható a hegyeskapa, a Kratze is.

Gavallér a bányászok emberi tartását, szakmai büszkeségét" emlegető érve, ami ellent kellene mondjon a kapa ábrázolásának, mivel annak fő funkciója a földmvelésnél van",(22)

tipikus példája annak, amikor valaki későbbi, sőt majd hogy nem jelenkori érzelmi viszonyulásokat vetít vissza a régmúltba. Ami a bányászok szakmai öntudatának konkrét munkaeszközöket elfogadó vagy elutasító mivoltát illeti, annak megállapítása a 13. századot tekintve, úgy gondolom, igen bonyolult és nehéz feladat lenne. A biztos tárgyi és ábrázolásbeli anyagból ilyen típusú információkra semmi esetre sem következtethetünk. A háromszöglet alakzat" címerpajzsként történő meghatározását a leghatározottabban tagadom.(23)

A heraldika szabályaiból kiindulva nem lehetetlen ugyan az önálló kis tarpajzs alkalmazása, sőt a mesteralakok szerepelhetnek címerképekkel együtt is egy pajzson. Ami azonban a magyar bányavárosi címereket illeti, a tarpajzs mint mesteralak pusztán elméleti lehetőségként kezelhető. Erre vagy akárcsak hasonlóra ugyanis egyetlen példát sem találunk, szemben a bizonyított bányászkapával.

Előfordul az is, hogy a bányászkapa a címertanban önmagában utal bizonyos bányász vonatkozásokra, jelképes értelme tehát nem lehet kétséges. Ilyen például a Grueber Thomas számára II. Rudolf császár által 1604. október 30-án adományozott címer, melyben egy vállán hegyeskapát vivő alak látható. Ennek az alaknak a ruházata egyáltalán nem utal arra, hogy paraszt lenne, sokkal inkább bányásznak néz ki, ami a Grueber, magyarul bányászt jelentő névvel összevetve nyilvánvalóan beszélő címerre utal (12. kép).(24)

Hasonlóan állunk a Hauer család 1751. április 10-én kiadott címerével. Ennek a címernek 1. és 4. mezejében, valamint a jobb oldali sisakdíszben egy magyar ruhás harcost látunk sujtásos kék mentében, vörös hajtókás süvegben, jobbjában szablyával, baljában hegyeskapával. Ismét csak aligha gondolhatunk földmves munkaeszközre, sokkal inkább a vájár jelentés név alapján beszélő címerre, melyben a vájár mivoltára utal a bányászkapa (13. kép).(25)

3. Nézzük azonban a nagybányai pecsétnyomót. A typáriumot 1904-ben találta meg szőlőmvelés közben egy nagybányai polgár. A pecsét képét több helyen különbözőképpen közölték, s e közlések nem minden esetben és nem minden részletükben pontosak.(26)

Legpontosabb a Magyar Mvelődéstörténet erősen nagyított fényképkivágása (14. kép). Faller Jenő Jó szerencsét cím posztumusz kiadású könyvében ennek — nyilván a könynyebb követhetőség kedvéért — átrajzolt változata jelent meg (15. kép). Ez ugyan a most tárgyalandó kérdést tekintve pontos, de nem minden részletében az, s ezért ébreszthetett bizonyos kétségeket egyes kutatók körében. Maga Faller Jenő korábban eredeti fénykép alapján dolgozott, s azt közölte is 1963-ban megjelent egyik cikkében (16. kép). A feltétlen pontosság kedvéért a fényképek mellett a tényleges pecsétlőnek pontosan megfelelő rajzomat is közlöm (17. kép). A typárium öntött ezüstből készült, de vésővel és poncokkal is finomították az ábrázolásokat. Kétségtelen, hogy a gótika jegyében készítették azt, és Anjou királyaink uralkodásának időszakára datálható. Talán a legszebb korabeli bányavárosi, sőt városi pecsétünknek nevezhetjük ezt a rendkívüli méret (átm. 69 mm) és mvészi kvalitású darabot. Schönherr Gyula és Balogh Jolán egyenesen a nagynev Márton és György kolozsvári szobrászok mvének tartja az ezüst pecsétnyomót.

A pecséten három emberi figura látható, az alsó részen két dolgozó bányász, fönt pedig Szent István királyunk, a város védőszentje. Számunkra a két munkálkodó figura az érdekes. Az egyik, a bal oldali egy íves főtéj tárnyílásban ékkel, kalapáccsal fejti az ércet. Az ő bányász mivoltát nem kérdőjelezte meg senki. A jobb oldali figura viszont kezében hegyes bányászkapát tart, amivel az éppen lefejtett ércet húzza össze, ami mindkét alak előtt látható. Mozdulata természetesen azonos a földmvelő mozdulatával, hiszen ezt az azonos szerszám így szabja meg. Előtte azonban nem termőföld vagy szőlő, hanem érchalom figyelhető meg.

A mvész ezt úgy alakította ki, hogy az ezüst öntvény mélyedésébe további kisebb mélyedéseket ütött egy félgömbös végződés poncvassal, s ennek olyan a hatása, mintha golyókból álló halmocska lenne. A mvész nyilvánvalóan ezzel az érc anyagának specialitását kívánta megjeleníteni. A kapás munkás mögött azonban nem a mélymvelés táró fala látható, hanem egy olaszos eredet felszíni tájképábrázolás. Ez hasábos formájúra repedezett sziklatömböket mutat be, melynek párhuzamai megtalálhatók az Anjou-korszak egyéb ábrázolásain is, így például a Kolozsvári-testvérek prágai Szent György szobrának talapzatán, a szintén Anjou-kori Kálti Márk-féle Bécsi Képes Krónika miniatúráin és iniciáléin, valamint az Anjou Magyar Legendárium miniatúráin is. Megállapítható, hogy ez volt az általános, sőt talán kizárólagos tájképábrázolás a fenti mvekben, mvelt földek, netán szőlő bemutatása viszont nem fordul elő bennük. Tulajdonképpen kétféle típusú növény tnik föl: lombos fa, ahol felismerhető, ott tölgy-, illetve cserfa és a sziklák hasadékaiból kinövő apró hatszirmú fehér vagy háromszirmú piros virágok és a szálanként festett rövid f. Nos, a nagybányai pecsétnyomón is hatszirmúak az apró virágok, és ugyanúgy helyezkednek el a sziklahasadékokban. Czakó Elemér szerint e virágfejeket apró ponccal ütötték be az öntött pecsétnyomón, nyilvánvalóan azért olyan egyöntetek. A gótikus korszaknak megfelelően a kapás bányász hegyes cipői is hasonlítanak a Képes Krónikában és a Szent György szobron láthatókhoz.

A lépcsőzetesen kialakított sziklák felső szögletéből még két másik növény hajt ki. A Szent György szobor talapzatán pedig több levélből összeállított tölgygallyak szerepelnek rányomott levéldíszként. Ezek nagyon hasonlítanak a pecsétnyomó két oldalán elhelyezett négy-négy levélből és egy-egy rügyből álló növénykékhez, melyek csipkézett levelei valóban leginkább a tölgy- vagy cserfalevelekhez hasonlítanak. Schönherr és Czakó is cserleveleknek nevezi őket. Még a levelek és a rügy elhelyezkedése is tölgyfára utal, gondoljunk csak az úgynevezett erdész csillagra", mely a friss tölgyhajtást ábrázolja felső nézetből. A tölgy annyira jellegzetes magyar fafajtának számított, hogy épp ezért választotta a magyar erdészet e hajtást jelképéül a múlt század végén. A pecsétnyomón részben felszíni táj látható tehát, de ez csak annyit jelent, hogy a mvész közvetlenül a tárószájban fejtő vájár mellett, a tárószáj előtt ábrázolta a takarító munkát végző másik bányászt. Ez a táj azonban nem tartalmaz kultúrnövényeket, s az itt látható növények a legjobb indulattal sem nevezhetők szőlőnek vagy szőlőlevélnek. Sőt a nagypecséttel nagyjából egykorú, azzal párhuzamosan használt kis pecséten sem szőlő, hanem élő fa" látható.(27)

A szőlőfürtök — és nem levelek! — csak a jóval későbbi 1483-as pecséten tnnek fel először (18. kép).(28)

A két dolgozó munkás közül az egyik éket és kalapácsot, a másik pedig egykarú csákányt tart kezében, kapa azonban sem itt, sem a későbbi címerváltozatokban nem látható többet. Így azután végképp vitathatatlan mindkét dolgozó bányász kiléte. A harmadik alak pedig, aki a tárónyílásban tnik fel, szintén csak bányász lehet elhelyezkedése miatt.

A korban következő, 17. századi pecséten ismét fák láthatók a hegytetőn (19. kép).(29)

Ströhl címergyjteményében is fák szerepelnek a hegy tetején,(30)

míg a századforduló Nagybánya-címerén ismét a szőlőfürtök tnnek fel. Erre a korra már valóban jellemző, hogy a városok minden lényeges tevékenységi formájukat igyekeztek demonstrálni, így nyilván a szőlőmvelést is. A korai, 14. századi bányavárosi, illetve városi címerek közül azonban egyen sem találunk szőlőfürtöt vagy levelet. A régi szakirodalomban mindenhol bányászoknak nevezik a pecséten szereplő két munkást, csak Czakónál fordul elő az az utalás, hogy a város kívánsága lehetett, hogy bányász és földmívelő jellegét is föltüntesse."(31)

Talán ő is a kapára gondolt, de erről részletesebben nem írt. Amint azt már Agricola kifejtette, ez a kapa valóban megegyezik a mezőgazdaságival, bányászeszköz voltát azonban Czakó nem biztos, hogy ismerte, nem lévén sem bányász, sem történész.

Mindenesetre bizonyos tehát, hogy szőlőtőke, levél vagy fürt hiányában, tárószáj előtt ércbe vágott bányászkapával nehezen feltételezhető szőlőmves egy bányavárosi pecséten. Egyszerbb hinni a bizonyítékoknak, elfogadni a bányászkapa létét, és visszaadni bányászkapánk becsületét.
 
 

1.
E nézetek közül az elsőt főleg néhai Sík Lajos szerette hangoztatni, a másodikat Gavallér Pál fogalmazta meg (A bányászszerszámok első magyar megjelenése pecséteken. A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei, 28. évf. 1993. 111—118.; a továbbiakban: Gavallér), s a harmadikat Benke István és Gavallér Pál közösen képviselik. Nagyon sajnálom, hogy Sík Lajosnak már nem nyújthatom át ezt az írásbeli összefoglalót.

2.
Agricola, Georgius: De re metallica libri XII — Tizenkét könyv a bányászatról és kohászatról. Szerkesztette, a bevezetőt, a tanulmányt, a lábjegyzeteket írta Molnár László. Budapest, 1985. 72. ábra, 172. (a továbbiakban: Agricola 1985.) A tanulmány illusztrációjaként közlésre kerülő rajzokat magam készítettem, a fényképeket Lobenwein Tamás reprózta.

3.
Georgius Agricola: De re metallica libri XII (Bergbau und Hüttenkunde, 12 Bücher) Übersetzt von G. Fraustadt. Hrg. H. Prescher. Berlin, 1974. 419. (a továbbiakban: Agricola 1974.)

4.
Podányi Tibor: A régi rudabányai ércbányászat. In: Rudabánya ércbányászata. Szerkesztette Pantó Endre—Pantó Gábor—Podányi Tibor—Moser Károly. 98.

5.
 Szemán Attila: A gyalári (Ghelar) bányászszerszámok keltezéséről. Communicationes Archaeologicae Hungariae, 1994—1995. 255—265. 2a,b kép.

6.
Delius, Christoph Traugott: Anleitung zu der Bergbaukunst nach ihrer Theorie und Ausübung, nebst einer Abhandlung von den Grundstzen der Berg-Kammeralwissenschaften. Wien, 1773.; magyarul: Bevezetés a bányatan elméletébe és gyakorlatába, valamint a bányakincstári tudományok alaptételeinek ismeretébe. Fordította Bóday Gábor. Budapest, 1972. XXI. tábla 10. Fig.

7.
Litschauer Lajos: Bányászati munkálatok. A magyar bányász-felőr kézi könyvtára VII. köt. Selmeczbánya, 1900. 23.

8.
E mtárgy eredetije az Iparmvészeti Múzeumban, autentikus másolata pedig a Központi Bányászati Múzeumban (Sopron) található.

9.
Löchneiß, G. E.: Bericht vom Bergwerck. Frankfurt, 1672.

10.
Agricola 1974. 745.

11.
Wilsdorf, H.: Arbeit und Arbeitsgert im ssische Erzbergbau des 16. Jahrhunderts. Deutsches Jahrbuch für Volkskunde, Berlin, 1959. 263. Pontos magyar fordítását adja a magyar kiadás (2. Jegyz.) a 77. sz. lábjegyzetben, 171.

12.
Litschauer Lajos: Bányamíveléstan II. Selmeczbányán, 1890—91. 901—904.

13.
Kachelmann J.: Geschichte der ungarishen Bergstdte und ihrer Umgebung. Schemnitz, 1855., a Selmeci város- és bányajog II. bányajog részének 5. pontjában 189.

14.
MOL Diplomatikai levéltár. 923. sz.

15.
Nyáry Albert, br.: A heraldika vezérfonala. Budapest, 1886. Gavallér 116.

16.
Novák, J.: Slovenské mestské a obecné erby. Bratislava, 1972. 93.

17.
Rákóczy Sámuel: A magyar bányászat mkincsei II. Bányászati és Kohászati Lapok, 1911. I. köt. 668.

18.
Müller Róbert: A mezőgazdasági vaseszközök fejlődése Magyarországon a késővaskortól a törökkor végéig. Zalaegerszeg, 1982. II. köt. 451—468.

19.
Agricola 1985. 171. 72. ábra

20.
Husa, V.—Petran, J.—Subtová, A.: Homo faber. Praha. 1967. 34. (a továbbiakban: Husa—Petran—Subtová)

21.
Husa—Petran—Subtová 143. kép

22.
Gavallér 116.

23.
E kijelentésénél Gavallér Zsámboki László elméletére hivatkozik, bár bibliográfiai hivatkozást nem ad meg. Zsámboki László viszont érdeklődésemre elhatárolta magát ettől az állásponttól.

24.
Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad címerei. Budapest, 1987. 218. sz. címerrajz és adatok, 249.

25.
Siebmacher: Der Adel von Ungarn. Írta nagytácskándi Csergheő Géza. Nürnberg, 1907. 61. Taf. 40.

26.
Décsényi Gyula: Nagybánya régi pecsétei. Turul, 1886. 97—100. (a továbbiakban: Décsényi) Schönherr Gy: Nagybánya város XIV. századi pecsétei. Turul, 1906. 1—10. (a továbbiakban: Schönherr) Czakó Elemér: A nagybányai typarium. Turul, 1906. 10—12. (a továbbiakban: Czakó) Magyar Mvelődéstörténet. Szerkesztette Domanovszky Sándor. I. köt. 241.; Faller Jenő: Bányászati vonatkozású magyar városcímerek. Bányászati és Kohászati Lapok, 75. évf. 1942.; Faller Jenő: A farbőr viseletének eredetéről. BKL Bányászat, 96. évf. 1963. 957—959.; Faller Jenő: Jó szerencsét! Események, képek a bányászat múltjából. Budapest, 1975. 116. ábra 150.

27.
Schönherr 8.

28.
Décsényi 99.

29.
Décsényi 100.

30.
Ströhl, H. G.: Stdte-Wappen von Österreich—Ungarn. Wien, 1904.

31.
 Czakó 12.


vissza