A szakmája volt a hobbija

Papp Márta tanulmánykötete az orosz zenéről

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2018 december

„Vajon miben ragadható meg az a sajátos stílus, tónus, atmoszféra, amit a zenében olyan jellegzetesen orosznak érzünk, amikor olyan különböző egyéniségű zeneszerzőket hallgatunk, mint Glinka és Stravinsky, Muszorgszkij és Csajkovszkij, vagy Rahmanyinov és Sosztakovics? Ennek az izgalmas kérdésnek próbálok utánajárni...." Így kezdődik az első tanulmány Papp Márta nemrég megjelent kötetében. A kérdés nem csupán izgalmas, de kényes is, mint minden, ami a nemzeti karakter mibenlétét firtatja. Gyötrődtek vele eleink, nem keveset. Olyan kiváló és szélsőjobbos indulatokkal igazán nem vádolható elme, mint Tóth Aladár is hosszan fejtegette egyik írásában a különféle nemzeti zenék „faji" tulajdonságait. Óvatlanabb pillanatban máris eljuthatunk a misztikus néplélekig (Tóth ezt szerencsére elkerülte), onnan meg már könnyű az út a génekig meg a kilencszer csavarodó DNS-ig (amiben ugyebár a japánok és magyarok osztoznak). No és jönnek az iszonyatos közhelyek, hogy aszongya, a franciák szellemesek, meg könnyedek - tessék egy izoritmikus Machaut motet-t meghallgatni, meg Saint-Saëns orgonával leöntött szimfóniáját. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy vannak magyaros („magyarosch") elemek (bokázó ritmus etc.), hogy a 19. századi itáliai komponistákat nemigen lehet összetéveszteni a németekkel. És nem feledkezhetünk meg a nyelvről. A magyar nyelv, ha csak nem akarja kerékbe törni a vokális művet alkotó zeneszerző, bizonyos ritmikát kíván, illetve sugall, a német mást, az olasz jól tűri a hadaró recitativót - és így tovább.

Papp Márta a nyomozást Nagy Péter idejétől kezdi (természetesen az idevágó szakirodalom alapján). Felvázolja annak társadalmi okait, miként keveredhetett már kezdet kezdetétől a paraszti folklór a városival, hogyan jött létre a „knyizsnaja pesznya" („könyvbeli dal") - a műkedvelők által lejegyzett ének - szemben a szájhagyomány útján terjedő parasztival. A történet tagadhatatlanul mutat némi hasonlóságot a magyarországival (lásd nóta/cigányzene/verbunkos és igazi falusi dal viszonya nálunk), de azért nem elhanyagolhatók a különbségek. Hogy csak kettőt emeljek ki: az oroszoknál a falusi dalnál is előfordul a többszólamúság és már a 18. század második felében megjelentek nyomtatott dalkiadványok. Papp Márta sorra veszi ezeket (meglepően sok akad), eljut Balakirevig, Ljadovig, Rimszkij két gyűjteményéig. Közben szó esik a románcról, ami az oroszoknál nagyjából azt a szerepet töltötte be, amit német nyelvterületen a Lied a 19. században (mást ne is említsünk: Csajkovszkij nem dalokat, hanem túlnyomórészt románcokat írt) s amit egy orosz kutató Olga Levasova így jellemzett „... stílusa a városi népdalfeldolgozások, az olaszos kantiléna és a cigányos előadásmód ötvözetéből jött létre". És szó esik arról, milyen hasznos dolog lehet a népdalgyűjtő számára egy gőzhajó... nem árulom el, tessék kézbe venni a kötetet, az információ a 25-26. oldalon található.

A második tanulmány mintha folytatná az első gondolatait (jóllehet eredetije korábbi, már 1999-ben megjelent a Magyar Zenében, míg a dalról-románcról szóló 2006-os keltezésű). Glinka úgynevezett Kamarinszkaja című darabjával kezdődik, amely - Papp Márta itt Csajkovszkij metaforáját idézi - „a makk, amelyben benne rejlik lehetőségként az orosz szimfonikus zene tölgyfája". E műben valósította meg ugyanis Glinka azt a valamivel régebbi, még az elveszett Ukrán szimfónia alkotása során felvetett gondolatát, hogy kilép a „német kerékvágásból". Ez az egyéni elhatározás pedig meghatározta az orosz zene további történetét. Glinka ugyanis nagy tekintélynek számított az orosz muzsikusok közt, példáját sokan követték. Ki előbb, ki később, vonakodva, vagy a radikálisok elszántságával. Hogy pontosan miben is állt ez a példa, mi lett a német helyett az „orosz kerékvágás"- ez egyébként a tanulmánykötet címe is - azt nem olyan könnyű meghatározni. Papp Márta is küzd vele, mert, mint ahogy mondja, a „hagyományos formai terminusokkal nem határozható meg (ha mégis ezeket használom, megfelelő terminusok híján teszem)." A lényeg abban ragadható meg, hogy az új orosz zene elfordult a beethoveni szonátaforma-ideáltól és attól, amit általában „fejlesztő variálásnak" szoktak nevezni. „A zenei folyamat motorja nem a motivikus fejlesztés, hanem az állandó változás" (37. oldal). A tanulmány két példát hoz fel erre: Muszorgszkij Kopár hegyének eredeti verzióját (amit Rimszkij beavatkozásai éppen a német kerékvágás felé torzítottak vissza!), illetve Borogyin Közép-Ázsia pusztáin című művét. Mindkét példa, illetve a hozzá kapcsolódó elemzés meggyőző. És különösen tanulságos, hogy Papp Márta a Borogyin-mű lemezfelvételeiről is szól (kettőt emel ki, mint számára legjobbat, Ansermet-ét és Karel Ančerlét - NB. nem volt rossz dirigens ez a cseh Ferencsik, akinek oly sok előadását ismerhettük meg annak idején Supraphon-lemezeken).

A harmadik fejezet remekbe szabott és érezhető szeretettel megrajzolt Borogyin-portré. Eredetileg 1983-ban látott napvilágot, de fontos és elég terjedelmes kiegészítése 2017-ből való. Itt is szó esik az átdolgozások problémaköréről. „Voltaképp két alapvető csoportra lehet osztani a romantika orosz komponistáit - írja Papp Márta -, azokra, akik átdolgoztak, és azokra, akiket átdolgoztak" Hogy Borogyin az utóbbiak közé tartozik, azt igen jól szemlélteti az Igor herceg esete. Rimszkij, Glazunov toldott, hangszerelt, kihagyott, aztán jöttek további toldozók-foldozók, kihagyók, szinte előadásról előadásra változott és változik napjainkig a szerzője által kétségkívül torzóként hagyott darab. A tanulmány zárómondata: „Borogyin pedig a felső régiókból alighanem mosolyogva figyeli az Igor körüli hercehurcát".

Az „átdolgozottak" egyike után következik a nagy „átdolgozó", Rimszkij portréja. Manapság divat élből elutasítani minden idegen beavatkozást, de azért úgy hiszem, a probléma nem ilyen egyszerű. Gondoljunk csak az ős-Bánk bán esetére. Persze, hogy roppant érdekes az eredeti forma, ám abban azt énekli Bánk „Hazám, hazám, te mindenem" helyett, hogy „Hazám, hazám, hazám, hazám", ami nyilvánvalóan sokkal sutább. Mégis dobjuk el a közismert változatot, mint utólagos hamisítást? Ha szavazni lehetne, én a tartózkodás-gombot nyomnám meg... Hogy Rimszkij jóhiszeműen járt el, amikor barátai hátra- vagy félbehagyott műveihez nyúlt, az nem kétséges, beavatkozásait azonban Papp Márta szerencsétlennek tartja - ahogy arról fentebb a Kopár heggyel kapcsolatban is esett már szó, azért, mert rendszerint éppen a művek eredeti, nem konvencionális tulajdonságait nyesegette le. Ugyanakkor saját műveiben Rimszkij nagyon is eredeti tudott lenni. Papp Márta Richard Taruskint idézi, aki szerint Rimszkij „minden idők leginkább alábecsült operaszerzője" volna. Való igaz, 15 operáját Oroszországon kívül alig játsszák, jóllehet teli vannak érdekességgel, értékkel. Ezt különös erővel bizonyítja a portrét (s benne az operák rövid leírását) követő elemzés, amelyben az Aranykakas Semaha cárnőjének zenéjét mutatja be Papp Márta. Elképesztő, az idős Rimszkij milyen tudatossággal és drámai érzékkel dolgozott, a kottapéldák meghökkentő összefüggésekre világítanak rá.

A hatodik tanulmány Liszt és Muszorgszkij kapcsolatáról szól, pontosabban a kapcsolat valódi és hamis dokumentumairól. Amióta létezik zenetörténet-írás (mellesleg nem olyan nagyon régóta!), létezik kegyes hazugság is. Chopin és Liszt nyilván kebelbarátok voltak, Mahler kinél másnál tanult volna, mint Brucknernél, Josquin Ockeghem kezéből vette át a stafétabotot ésatöbbi. Itt is nagy hab kerekedett a nem létező torta fölé. Egyszer érdemes lenne könyvet írni a zenetörténeti hazudozgatásokról... Vaskos kötet születhetne.

A könyv hátralévő mintegy felében Muszorgszkijjal kapcsolatos írások sorakoznak - egy kivétellel. Ez a kivétel az utolsó, amit ezúttal előreveszek. Sosztakovics Testamentum-kötetének kérdéseiről van szó. Szolomon Volkov jelentette meg ezt a „riportkötetet" a zeneszerző halála után angolul, és óriási szenzációt keltett vele. Akkorát, hogy szinte azonnal neki is mentek amerikai zenetudósok, mondván: az egész hamisítvány. Volkov misztifikációja. Papp Márta 1991-ben született cikke (amely különben annak idején a Muzsikában jelent meg) sorra veszi a tényeket és érveket. A végkövetkeztetés óvatos (és szívem szerint való). „A vita Volkov támadói és támogatói közt nem fog eldőlni, de bármennyi meggyőző érvet sorakoztatnak is fel a cáfolók, a Testamentum nem hagyható figyelmen kívül, ha valaki Sosztakoviccsal és zenéjével foglalkozik." (Két megjegyzés még: a Testamentum magyarul is olvasható, s a Muzsikában Mikusi Balázs is írt a vele kapcsolatos hitelességi problémákról).

A Muszorgszkij zenéjének szentelt rész a Háztűznéző című operatöredék két verziójának összevetésével kezdődik, majd négy tanulmány foglalkozik a Borisszal. Hogy milyen szövevényes problémákkal találja magát szemben a Muszorgszkij-kutató, azt már abból is sejteni lehet, hogy az első Borisz-tanulmány elején Papp Márta felsorolja azokat a változatokat, amelyekben az operát játszották. Kilenc akad! Ebből persze kettő az igazán érdekes, az ős-Borisz és az, amit Muszorgszkij pár évvel utóbb teremtett. Igen tanulságos, miben és miért különbözik (alkalmasint lényegesen) a kettő, miközben azt nem mondhatjuk ki egyértelműen, hogy a későbbi volna feltétlenül jobb. A második és harmadik Borisz-tanulmány előadásokról szól. Tarkovszkij rendezéséről, illetve az úgynevezett „eredeti" Borisz nyolc lemezfelvételéről. Az interpretáció-analízis a zenetudománynak viszonylag friss ága. Papp Márta évekig tanította a Zeneakadémia doktoriskolájában. Ha valaha valaki tankönyvet óhajtana írni arról, hogyan kell az efféle elemzést végezni, annak javaslom, egy az egyben vegye bele a kötetébe (a szerzői jogok tisztázásával persze) Papp Márta írását. Jobban a szakmának ezt az ágát nem lehet művelni. És végül következik még egy vázlatnak tekintett elemzés az operáról. Egy vázlat, amelyet Papp Márta már nem tudott befejezni. Ő legalább is úgy gondolta, még alakítani kellene rajta. Pedig semmi félkész jelleg, semmi esetlegesség nem tűnik fel benne. Profi munka, világos érvelés, mint az összes többi írásban. Logikus rend és a megfogalmazásban elegáns, hűvös tárgyilagosság. Amely persze szenvedélyt takar. Olyanfajta szenvedélyt, mint amilyet a hobbijával kapcsolatban érez az ember. Csodálatos, ha valakinek a szakmája volt a hobbija. Nem lehet megrendülés nélkül letenni ezt a könyvet. }




Papp Márta


Orosz kerékvágás

Tanulmányok az orosz zenéről


Rózsavölgyi és Társa, 2018

Musica Scientia sorozat

232 oldal, 3490 Ft

 



Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.