A pillanat kegyelme

A Titus kegyelme új Deutsche Grammophon-felvétele

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2018 december

A lemezstúdióban rögzített teljes operafelvételek fénykorában - mely művészi és piaci szempontokat egyaránt figyelembe véve nagyjából az 1960-as évek elejétől az 1980-as évek közepéig tartott - jóval kevesebb szükség volt megindokolni egy-egy új bejátszás létrejöttét. Új felvételek azért készültek, mert (1) nem lévén olyan képi adathordozó, mely a nagyközönség számára is hozzáférhető, és a hangot is megfelelő minőségben képes továbbítani, az operáknak ezen kizárólag az auditív élményt visszaadó rögzítési formája egyértelmű előnyt élvezett; (2) mert - az előbbivel összefüggésben - megfelelő nagyságú felvevőpiac tartotta el a hanglemezgyárak újabb és újabb termékeit; (3) mert mindehhez kellő művészi fedezet is rendelkezésére állt a lemeztársaságoknak - s nem is csak a legnagyobbaknak, de a közepeseknek, sőt olykor a kicsiknek is. Manapság ezzel szemben (1) már létezik a DVD, sőt a Blue-ray, ami a képpel együtt a hangot is soha nem hallott tökéletességgel képes rögzíteni és visszaadni - vagyis a kizárólag auditív élményt nyújtó hanglemezzel, majd a CD-vel szemben bizonyos szempontból érthetően léptek előtérbe ezen új adathordozók egy olyan komplex audiovizuális műfaj esetében, mint az opera; (2) a különböző rádió- és televíziócsatornák, valamint az internet révén oly mértékben megnőtt a zenéhez való hozzáférési lehetőségek száma, hogy azok között a boltban megvásárolható kiadványok a korábbinál már csak jóval kisebb szerepet tölthetnek be; (3) s mintha a művészi háttér sem lenne olyan magától értetődően biztosítva, mint korábban. Az előállt helyzetért - vagyis hogy alig-alig készülnek új CD-operafelvételek - a lemeztársaságok elsősorban a 2-es sorszámmal jelölt problémakört szokták okolni, míg az operarajongók múltba révedő rétege elsősorban a 3-ast - tudják, azokról az elvetélt kritikusi hajlamaikat internetes közösségi oldalakon kiélő, névtelenül publikáló személyekről és a köréjük csoportosuló rajongótáborról van szó, akiknek szigorúan csak a halott énekes a jó énekes.

A kérdés természetesen komplexebb annál, mintsem hogy egyik vagy másik álláspont kizárólagossága mellett érvelhetnénk - valószínűleg mindkét tábor véleményében rejlik igazság, pontosabban a kettő együtt körvonalazza a maga teljességében talán egyelőre fel sem mérhető problémahalmazt. Mert ha csak a művészi oldalt vizsgáljuk, azt látjuk, hogy bizonyos vonatkozásban valóban drámai a színvonalhanyatlás - mindenekelőtt a romantikus olasz repertoár, Verdi és Puccini műveinek előadásait illetően. Ugyanakkor viszont korábban nem látott-hallott, és főképp nem remélt bőségű szériája jelenik a barokk operáknak, javarészt briliáns kivitelezésben - köszönhetően a régi zenei mozgalomnak, mely életet lehelt a 19. századi zenén edződött előadói kultúra által megközelíthetetlennek vélt partitúrákba. A mérleg e másik, „nyereség" elnevezésű serpenyőjének súlyát persze bizonyos mértékig csökkenti, hogy a nagyközönség kitartani látszik a 19. századi törzsrepertoár primátusa mellett, s bármennyire is a szívébe zárja Monteverdit, Vivaldit, Händelt vagy Rameau-t, e kiváló szerzők magasrendű muzsikája egyelőre nem szorította ki a közönség kegyeiből a már fent említett olasz mestereket.

S hogy mi a helyzet Mozarttal? Nos, ő középutas szerző - amennyiben művei a törzsrepertoár elengedhetetlen részei (sőt, ami az időrendet illeti: vele kezdődik a törzsrepertoár); másrészt operái mind időben, mind a kívánt előadói kultúrát illetően kellő távolságban vannak tőlünk ahhoz, hogy a régi zenei iskola is foglalkozzon velük - ha végigtekintünk a Mozart-operák diszkográfiáján, Harnoncourt-tól Gardineren át William Christie-ig és René Jacobsig minden jelentős, a régi zenei előadói praxis irányából érkező karmester rögzített Mozart-operákat, ha ugyan nem teljes ciklusokat. Ezek azonban, bármily sok újdonságot és interpretációs eredményt hoztak is, nem tették érvénytelenné a korábbi előadói stílusirányzat produkcióit - a Karajan, Böhm, Krips és társaik nevével fémjelzett klasszikus bejátszásokat. Noha egy érvényes Mozart-előadás ma aligha mehet el szó nélkül a historikusok eredményei mellett, a lemez mint a pillanatot kimerevítő műfaj mégiscsak a jelen részévé teszi azt, amin az élő interpretációs gyakorlat már túlhaladni látszott - így tehát, ha valaki új Mozart-operafelvétel elkészítésére vállalkozik, jogában áll olyan döntést hoznia, hogy a klasszikus hagyományhoz is kapcsolódik, annak is követőjévé válik.

Yannick Nézet-Séguin immár ötödik albumához érkezett Mozart-operaciklusa mintha ezt az utat választaná. Maga a dirigens inkább a hagyományos szimfonikus repertoár elismert dirigense (operakarmesteri tevékenysége még csak most fog „csúcsra járni", amikor is rövidesen a Metropolitan főzeneigazgatójává lép elő) - a lemezeken szereplő zenekarok (többségében, mint ezúttal is, az Európai Kamarazenekarról beszélünk) ugyanakkor olyan együttesek, melyek, noha modern hangszereken játszanak, de rendszeresen dolgoznak együtt a historikus gyakorlatot felsőfokon művel dirigensekkel - kellő tapasztalattal rendelkeznek tehát ebben a stílusban is. Mindehhez a karmester és/vagy a producerek olyan szereposztásokat válogattak össze, amelyek javarészt a legnagyobb európai és amerikai operaházak énekeskínálatát tükrözik - kifejezetten nem régizene-specialista énekesekre építettek, különösen nem, ami az egész sorozat kulcsfiguráját, Rolando Villazónt illeti. Amikor pár évvel ezelőtt útjára indult ez a Mozart-ciklus, elsősorban Villazón Mozart-ciklusaként emlegették - a mexikói tenor abszolút világsztár volt akkortájt, Nézet-Séguinnek ellenben épphogy elkezdődött a világkarrierje. Villazónt Verdi- és Puccini-énekesként ismerte meg a világ, elsősorban Anna Netrebko állandó színpadi partnereként, aki inkább szerepformálásainak túlfűtött szenvedélyességével, mintsem kiművelt énekkultúrájával nyűgözte le a hallgatóságot. A túlfeszített énekstílusnak csakhamar meg is lett a következménye - a súlyos hangi krízisből évek után visszatérő Villazón aztán hamar stílust is váltott, és barokk operák tolmácsolójaként lepte meg a közönséget (Budapesten is Monteverdi Orfeójaként debütált ez év elején). Ezek a próbálkozások legalább annyira stílustalanok voltak, mint a Verdi-szerepekben nyújtott alakításai - csak hát a művész ellenállhatatlan egyénisége sok zenei finomság elmaradásáért kárpótol, pláne élő előadásban (mint arról a már említett Orfeo kapcsán itthon is meggyőződhettünk). No és szabályt erősítő kivételként itt voltak a Mozart-operák, melyeknek első lemezén, a Don Giovanniban Villazón olyan árnyalt és kulturált énekléssel lepett meg, amit se azelőtt, se azóta nem hallottunk tőle - már-már egy vokális újjászületés lehetőségét villantotta fel. Hogy ez nem valósult meg, az már a későbbi felvételeken is hallható volt, ám a Figaro házassága Basiliójaként ezt mással tudta kompenzálni: egyszer csak kiderült róla, hogy kiváló karakterénekes is tud lenni - ha akar.

Jelen beszámolónk tárgyában, a Titus kegyelme címszerepében minderre nem sok lehetősége nyílik: a Don Ottavióéhoz hasonlóan szemlélődő, a szentimentális férfieszményt gazdag líraisággal képviselő karakter izgalmasságát csakis zenei úton lehetne tolmácsolni - Villazónnak mostani hangi állapotában azonban már nincsenek meg ehhez az eszközei. A hang már bizony romokban: magasságai csak erőltetetten szólalnak meg, a középfekvés fakó, színtelen, az alsó tartományok pedig prózába hajlanak - mindezen a voce eredendő szépsége sem segít. Igaz, paradox módon épp ez az összetörtség kölcsönöz bizonyos hitelt a szerepformálásnak: Titust a darab folyamán szinte mindenki elárulja, aki ettől érthető módon egyre-másra csalódik - a lelki megrázkódtatást híven fejezi ki a vokális krízis a szereposztás többi, hangi és jellemábrázolási vonatkozásban egyaránt magabiztos tagja közepette.

Merthogy a többiek jók, sőt nagyon jók. Mindenekelőtt persze Joyce DiDonato, aki immár súlyosabbá vált hangján is olyan magabiztossággal tolmácsolja Sextus szerepét, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna - noha az ékítményekkel gazdagon dúsított szólam ismeretében tudhatjuk: ez koránt sincs így. Ám ennél is fontosabb, hogy a vokális perfekción túl gazdag és izgalmas személyiség képe is kibontakozik ezt az éneklést hallva - DiDonato pusztán hangi eszközökkel is képes teljes értékű színészi alakítást nyújtani, ami a vizualitást előtérbe helyező korunkban már csak keveseknek sikerül. A Vitelliát éneklő Marina Rebeka például nem tartozik közéjük: neki minden vokális gesztusáról ordít, hogy csinálja - s még ha magas színvonalon is teszi, ábrázolásmódja ily módon éles ellentétben áll Villazón vagy DiDonato eltérő színvonalú, de egyaránt végletekig őszinte vokális megfogalmazásával. Persze ez is lehet tudatos döntés, szerepfelfogás eredménye, s még csak azt sem állíthatjuk, hogy távol állna Vitellia karakterétől - ízlés dolga, hogy mennyire fogadjuk el az egyébként perfekt énekesi teljesítmény ilyetén kimódoltságát.

Tara Erraught (Annius) és Regula Mühlemann (Servilia) egyaránt klasszikusan nemes vokális kultúrával megformált alakításai legalább annyira helytállóak, mind Adam Plachetka (Publius) háttérbe vonuló, rezignált jelleme - pontosan tisztában van vele, hogy ez a Mozart-opusz bizony nélkülözi a nagy basszusfeladatot. De nem nélkülözi a nagy pillanatokat, melyeket elsősorban DiDonatónak és a kiváló zenekarnak és énekkarnak (RIAS Kamarakórus) köszönhetően kapunk meg, kiegészülve a többiek jó színvonalú, vagy (Villazón esetében) némi belemagyarázással akceptálható teljesítményével. S ha mindezt mérlegre tesszük, az egyenleg jóval kedvezőbb, mint amit manapság egy új operafelvételtől elvárhatunk. }


 




Mozart



La Clemenza di Tito


Titus Rolando Villazón

Vitellia Marina Rebeka

Sextus Joyce DiDonato

Annius Tara Erraught

Servilia Regula Mühlemann

Publius Adam Plachetka

Európai Kamarazenekar

RIAS Kamarakórus

Karmester Yannick Nézet-Séguin

Deutsche Grammophon 2018




Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.