Opera életre-halálra

Kurtág remekművéről

Szerző: Csapó Gyula
Lapszám: 2018 december

Kanadában, a RAI 3 egyenes adásában hallottam A játszma végét. Az egész napomra rányomta a bélyegét, és szenvedtem, hogy már nem szól és nem hallhatom megint és megint és megint.

Csodálatosan gazdag, ugyanakkor teljesen világosan követhető. A hangszerelés éneklés, az éneklés hangszerelés. Úgy holdudvara, kiterjesztése a hangszerelés az énekelt szólamoknak, hogy közben ellenpont tud lenni. Mindent hallani, érzékelni tudtam, megérint a zene minden pillanatban, és hője, simasága, érdessége, nyúlóssága, kőkeménysége van - mindene van,* amit emberi érzék valaha valahol érezni, „fogni" tudott, amit a létdráma éppen hoz vagy követel. És teljesen szabad. Semmi nem gátolja többé. Persze, hogy nem tud belőle kilépni a végén, de aztán a hallgató sem.

Ezergyökerű, ezerszínű, még ebben az elképesztő agóniában is, ami Samuel Beckett... Kurtág pedig kilencvenkét évesen befejezte a művet, s életműve ezzel teljesedett ki igazán. Óriási dimenziót adott hozzá ahhoz, amit eddig Róla tudtunk. Aki kilencvenkét évesen ilyet ad, az csoda. Így megélni pontosan ezt csak ilyen perspektívából lehet, és ez példátlan. Ami a „befejezést" illeti, az azért nem ide való szó, hiszen az elmúlás körül forog, szinte egy hallucináció az egész. Színtiszta egzisztenciális, ontológiai expresszionizmus. Legmélyebb pontjain a kollektív tudatba merül: Bartók, Berg, Schönberg, Stravinsky, Mozart, Berlioz, Mahler szól vagy csak sejlik fel belőle, de mindig Kurtágul. Nagyon fontosak a diatónia aranyszigetei, itt Verdi víz alatti képe is felbukkan. Ám úgy vannak jelen az abszurdban ezek a dalocskák, hogy hátborzongatóan lesznek édesek. A mű úgy transzcendens, hogy csak kulturálisan az - azaz pánindividuálisan. Olyan mélyen emberi, ahogy pátyolgatja-borogatja ezeket a véglény-embereket, azzal az áradó szeretettel, ami sem nem adagolt, sem nem túladagolt, hanem természetes közege; ahogy szív- s kézmeleg-aggódással menekültekként ápolja őket. Kurtág, mint egy láva-szakács főzi nekik ezerféle ízben ezt az egyszerre óvó és égető magmát, ami az ő csodálatosan hajlékony és képlékeny, tökéletes folyamatosságig és folytonosságig eljutott, csúcsára jutott zenéje most.

És nem lehet itt befejezésről beszélni: nemhiába tudom, hogy többet akart, s még neki is kompromisszumot kellett kötnie; tehát a „befejezés" még nem történt meg: sem kilépés, sem pedig túlteljesítése a nagy és a legnagyobb pillanatoknak nem lehetett lehetséges az utolsó húsz-huszonöt percben. Van a tudatnak olyan állapota, amikor - noha agyunk még kapirgál talán legeslegbelülről a létünk falán - de már megszűnt nekünk a valóság tényszerűen befalazott állapotként, Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeiájában a Jupiterbe zuhanás képeihez hasonlóan. Ez a kilépés nem történik meg a műben, s hiányzik nekem ebből az utolsó 20-25 percből. Ahol már a játszma véget ér ugyan, de a tudat még nem. De Kurtág nem lenne Kurtág, ha ezer szállal nem kötődne így a narratívához, s ha nem úgy élné meg azt, mint amiből nem lehet kiszállni, mint amit muszáj végigénekelni. Szigora, tudása Neki erről van; s ahogy önmagát, minket is erre kötelez. Ahogy a zene véget ér, menekülnénk vissza bele, hozzá. Még. És mindig. }

Saskatoon, 2018. november 15.

*„nincs karja-lába már a vágynak, csupán ziháló törzse van" (Pilinszky)



Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.