Igazgyöngyök

Négynapos kamarazene-fesztivál a Zeneakadémián

Szerző: Malina János
Lapszám: 2018 december

A kamara.hu, Simon Izabella és Várjon Dénes fesztiválja a lényeget nem, de alakot többször váltó zenei események sorába tartozik; ám remélni lehet, hogy a Zeneakadémiával karöltve és a Zeneakadémia különböző termeiben megrendezett mutációja tartósnak bizonyul. Mindenesetre az idei volt a negyedik kamara.hu, és az együttműködés a kifáradásnak vagy bárminemű hajszálrepedéseknek semmiféle jelét nem mutatja. Ami pedig a tartalmat, a színvonalat illeti - nos, erről szól a jelen beszámoló.

Az idei, november 15. és 18. között megrendezett fesztivál vezérfonalát Hermann Hesse Az üveggyöngy-játék című, kultikussá vált kései regénye jelentette, amely egészen sajátos, ha tetszik: költői megközelítésben vizsgálja a szellem birodalma és a társadalom viszonyát. A másik vezérfonal, vagy talán inkább hívószó ettől nem függetlenül Svájc volt. De ugyanide mutat Heinz Holliger intenzív és sokoldalú részvétele is az idei programban - köztudott, hogy a művészeti vezető házaspárt milyen régi és szoros szakmai szálak fűzik a svájci mesterhez. Végül maga a mester-tanítvány viszony is jelentős szerepet játszott az idei program kialakításában: az ilyen viszonyok szálai vezettek el - hogy csak kiragadott példákat mondjak - Bartók, a Bartók-tanítvány Veress Sándor és a Veress-tanítvány Holliger műveinek egymás mellé állításához, vagy a Fauré-Ravel, a Messiaen-Kurtág vagy éppen a Haydn-Beethoven „vonal" bemutatásához. A három helyszínen megrendezett hat hivatalos fesztiválhangverseny mellett a szokásos, felnőtteknek, illetve gyermekeknek szóló „fringe" eseményekre is sor került. Ezeknek az egyikén magam is jelen voltam (egy másikra nem sikerült jegyet szereznem).

A hat hangverseny 26 műsorszámáról, melyek között soktételes, fél koncertet kitöltő kompozíciók is szerepeltek, képtelenség azonos részletességgel beszámolni. Inkább a fesztivál kiemelkedő, kivételesen emlékezetes pillanataira koncentrálok - jutott ilyen valamennyi koncertre, némelyikre több is. Az pedig, hogy lényegében mindegyik zárószámot ide sorolhatjuk, szinte a fesztivál egyik dramaturgiai alapelvének bizonyult.

A nyitókoncert zárószáma példának okáért kakukktojásnak számított ugyan - a programban szereplő két kamarazenekari mű egyike volt -, de így is az ünnepi élmények sorát gazdagította. Heinz Holliger elvezényelte ugyanis Bartók Divertimentóját, s ez az előadás igencsak különbözött a megszokottól. Éspedig nem azért, mert egy kikristályosodott hangzású és stílusú, patinás vonószenekar helyett most a Zeneakadémia - kitűnő - vonószenekara lépett pódiumra, hanem Holliger miatt, aki a svájci megrendelésre és nagyrészt Svájcban született darabhoz teljes elfogulatlansággal és az újdonságot illető rácsodálkozással közelített. Ez az üdítő előadás már az indítás szenvedélyével és magas fokú expresszivitásával magával ragadta a hallgatót, de felkaptuk fejünket a lassú tétel indulásakor is a megszokottnál kevésbé vonszolt-vergődő tempó és karakter hallatán, ami azonban a legkevésbé sem csökkentette a zene fojtott, robbanással fenyegető feszültségét. A kitörő zokogás, a fokozatos megnyugvás, majd a feloldozó kivilágosodás hatalmas íve ritkán bontakozik ki olyan monumentális erővel, mint ez alkalommal történt. A zárótétel pedig temperamentumosabbnak és rusztikusabbnak, „természetközelibbnek" hatott, mint legtöbbször. És elsősorban itt vált meghatározóvá, hogy a darab rövid, de kulcsfontosságú hegedű- és csellószólóit a zenekarba beülő Merel Vonósnégyes tagjai, Mary Ellen Woodside, illetve Rafael Rosenfeld játszották. Azaz két ragyogó szólista, a szokásosnál jóval előkelőbb súlycsoportból. Ennek révén - és az egész interpretáció erőteljes frissessége miatt - az lehetett az érzésünk, hogy egészen új oldaláról ismertük meg a művet.

A koncerten felhangzó további öt kompozíció közül háromban - Beethoven dalaiban, op. 11-es Klarinéttriójában és Haydn örökzöld Hob. XV:25-ös G-dúr billentyűs triójában ugyancsak hallhattuk Rafael Rosenfeld játékát, amelyet egészen különleges, érzéki szépségű hang, a megformálás mennyei nyugalma, tökéletes alkalmazkodás és a vonalak tökéletessége jellemez. Jelenléte a fesztivál egyik nagy ajándéka volt.

Ligeti György korai Hat bagatelljét Pivon Gabriella (fuvola), Heinz Holliger (oboa), Reto Bieri (klarinét), Szőke Zoltán (kürt) és Lakatos György (fagott) játszotta egészen ragyogóan. Persze, mit mást is várhattunk ezektől a nevektől? Sietve meg kell itt jegyeznem, hogy a szólistaként sajnálatosan ritkán, úgyszólván szórványosan hallható Pivon Gabriella hallatlan zenei magabiztossággal, bársonyosan szép és tiszta hangon játszott, s Holliger (és a többiek) tökéletesen egyenrangú partnerének bizonyult.

Nagyszerű volt a Beethoven-trió előadása is - ebben a számban csendült fel először Várjon Dénes erőteljességében is karcsú, szinte inas játéka s Rosenfeld szirénszerűen csábító - bár azokénál jóval kevésbé veszélyes - csellózása, olyan különleges csemegékkel fűszerezve, mint egy-egy zongora-klarinét unisonóban (Klenyán Csaba klarinétozott) a két tökéletesen különböző természetű hangszer artikulációjának teljes összhangja.

Némi csalódást (az igen kevés egyikét) Alexander Janiczek (hegedű), Rosenfeld és Simon Izabella Haydn-triója jelentett. Ennek egyik oka a korábbi fesztiválokon többször hallott és megszeretett Janiczek valami okból (talán az imitált „régi zenés" játékmód kedvéért?) elvékonyított, egyenes, kissé nyekergős hangképzése volt, ami többek között azzal is járt, hogy háttérbe szorult a semmiképp sem túl hangos zongoraszólam mögött. Még több probléma volt a cigányos záró rondóval (amely kétségkívül ragyogó darab, bár erényei azt semmiképp sem indokolják, hogy a kedvéért tíz esetből kilencben negligálják Haydn összes többi, káprázatos trióját). Ezen a tételen minden lendületessége ellenére nem volna szabad úgy végigrohanni, ahogy az legtöbbször történik, és most is bekövetkezett; a tagoló agogikának nagy szerepe volna itt a változatos képek plasztikus megformálásában, a 18. századi cigányzenészek játékának igazán ízes felidézésében.

Végül pedig a nap egyik csemegéjének bizonyult Holliger Rechant című, szólóklarinétra írott darabja Reto Bieri lenyűgözően finom és egyben virtuóz előadásában. A koncert egyik mérlege tehát, hogy Holliger oboistaként, karmesterként és zeneszerzőként is bemutatkozott.

Másnap, november 16-án zeneszerzőként Brahms és a „modernek" jutottak szóhoz. A hangverseny egy valódi ritkasággal, Doráti Antal Duo concertante című, zongorakíséretes oboadarabjával indult, Holliger és Várjon előadásában. (Mint egy két nappal később hallott Holliger-zongoradarab, ez is a Holliger, Veress és Doráti közötti életrajzi szálak révén került a programba.) Ha abból indulunk ki, hogy Doráti kompozícióit szinte sohasem adják elő, akkor le kell szögeznünk, hogy a kéttételes műben abszolút semmi nem utal valamiféle dilettáns komponistára, a darab kifejezetten frissnek hat, és változatos zenei gondolatokban és karakterekben gazdag; emellett idiomatikus és virtuóz oboa-írásmódja is figyelemre méltó. (Talán a zárórész kitárulkozó, magyaros-pasztorális dallama, a szerző eme vallomásszerű kitárulkozása válik el kissé a kompozíció egészétől.) A 80. évében járó Holliger oboázásával kapcsolatban viszont nehéz említés nélkül hagyni, hogy játéka hangilag és technikailag is teljesen intakt: teljesen egybevág három-négy évtizeddel ezelőtti felvételeivel és emlékeimmel.

Veress Sándor Holliger, Klenyán Csaba (klarinét) és Lakatos György által megszólaltatott Sonatinájában inkább a három művész rendkívüli koncentrációja és játékuk élményszerű, érzékeny összecsiszoltsága ragadott meg, mint maga a kompozíció. Holliger többtételes műve, a „COncErto"-collage, amelyet a vonós szextetté bővített Merel Kvartett adott elő, viszont maga volt a tömörség és koncentráció - s valószínűleg tartalmazott a közönség előtt rejtve maradó utalásokat. A mű legnagyobb része a játékosok rövid szólóinak és duettjeinek sorozata, amelyeket állandó helyváltoztatásokkal kísérve realizálnak; eközben egy-egy hangzás, gesztus igencsak intenzív és változatos emóciókat tükröz és vált ki egyben a hallgatóból is.

Ennek a koncertnek azért mégiscsak a két Brahms-mű állt a középpontjában. Az első részt az op. 101-es c-moll zongoratrió zárta Viviane Hagner (hegedű), Rohmann Ditta (cselló) és Roman Rabinovich (zongora) előadásában. Játékuk mindenekelőtt szenvedélyes és magas hőfokú volt az energikus kezdéstől a Presto briliáns könnyedségén át a lassú álomszerű és nosztalgikus hangján át a sodró zárótételig - mindez a végsőkig összehangoltan és hangilag is igen koncentráltan. Ha van ideális romantikus zenélés, akkor ez az volt. De nemigen lehet mást mondani az op. 115-ös h-moll klarinétötösről sem, amelyben Reto Bieri remekelt a Merel Kvartett társaságában. Sőt annyiban talán nagyobb is volt az élvezet, hogy a - különösen Bieri kezében - érzéki természetű klarinét jelenléte még poétikusabb, még lágyabb, még varázslatosabb összképet eredményezett. Különösen az Andante tétel, illetve a zárótétel lassú bevezetője bizonyult földöntúli szépségűnek.

A harmadik fesztiválkoncertre szombat délután, a Kupolateremben került sor, s műsorán egy, a Merel Vonósnégyes számára a közelmúltban komponált mű, Helena Winkelman Az óra című darabja, valamint Messiaentől a Kvartett az idők végezetére szerepelt. Előbbiben az ősbemutató helyszínéül szolgáló helyszínének, a svájci Engelbergnek a templomi harangja is megszólal, mintegy az idő megtestesüléseképpen - megvallom, a műből sokkal több nem ragadt meg bennem. Ezzel szemben a Reto Bieri, Alexander Janiczek, Rafael Rosenfeld és Várjon Dénes által eljátszott Kvartett - amely az idő múlásával a szemünk láttára nemesül a múlt század egyik alapművévé - megint igen jelentős eseménye volt a fesztiválnak. A mű hatalmas szólói - a két nappal korábbi indiszpozíciót tökéletesen feledtető Janiczeké is - külön-külön megrázó zenei élményt jelentettek, teljes és szuggesztív képet adva a titokzatos mű mélységéről és monumentalitásáról.

Az esti koncert, a szokásos egyetlen nagytermi előadás, különösen gazdag és sokrétű programmal szolgált. A Merel Kvartett először is eljátszotta Haydn op. 20 no. 3-as g-moll vonósnégyesét. (Ugye remélhetjük, hogy legközelebb az opuszszámot és az opuszon belüli sorszámot is feltüntetik? A Haydn-kvartetteket mindenki ennek alapján tudja elhelyezni a „térképen", nem a Hoboken-szám vagy az eleve nem egyértelmű sorszám alapján!) Az együttesnek, amely izgalmas és változatos feladatokat kapott a fesztivál folyamán, ez volt az egyetlen lehetősége, hogy a klasszikus kvartettirodalom valamelyik darabjának előadójaként mutatkozzon be. Tulajdonképp sajnálhatjuk ezt, mert ezen a legnehezebb terepen is tanújelét adták nem mindennapi kvalitásaiknak. A mű a Búcsú-szimfónia évében keletkezett, s amennyire a kvartett rezerváltabb műfajában ez lehetséges, ebbe is „begyűrűzött" a Haydn Sturm und Drangnak nevezett hangja. Az együttes azonban lényegesen mélyebben hatolt le a darabban ennél a viszonylag felszíni adottságánál. Előadásukban valósággal képszerű plaszticitással rajzolódott ki a nyitótétel formája; agogikájuk rendkívül érzékenyen reagálta harmóniai folyamatokra; a lassú tétel színpadias-beszédszerű természete egészen mintaszerűen valósult meg, s talán a zárótételben idézték fel a legnagyobb szuggesztivitással Haydn szellemét a töredezettség és folyamatosság érzetének szemfényvesztésszámba menő, egyidejű ébren tartásával. Mindez félelmetesen szép vonósjátékkal, megragadó pillanatok sokaságával párosult.

A következő számban ismét karmesteri pálcát vett a kezébe Heinz Holliger, hogy ezúttal egy alig ismert Veress-kompozíciót mutasson be a Zeneakadémia Simon Izabellával, Várjon Dénessel a Diana Cohenből, Jürg Dahlerből és Rohmann Dittából álló vonóstrióval és a Zeneakadémia vonószenekarával. Az Hommage à Paul Klee hét tételét egy-egy konkrét Klee-festmény inspirálta; ezek kivetítőn meg is jelentek az egyes tételek alatt. A képek Klee inkább tartózkodó-szűkszavú címadásai ellenére hangzásban, karakterekben, allúziókban gazdag és változatos darab megírására késztették a szerzőt, amely ráadásul mindkét koncertáló zongorista számára hálás anyagot szolgáltat külön-külön és együtt egyaránt. Várjonék és Holliger odaadó zenélése a zenekar már a Bartók-műben és érvényesülő, kulturált és dús hangzásával együtt szép előadást és közönségsikert hozott; annál is inkább, mert maga a darab is egyre fokozza a hallgató érdeklődését, s az utolsó előtti tétel sejtelmes természetzenéjével, majd a zárótétel kisördög-portréjának bitonalitásával a tetőponton ér véget.

A szünet után előbb Beethoven op. 12a jelzésű „Kakadu"-variációit játszotta Janiczek, Rohmann Ditta és Roman Rabinovich igen összecsiszoltan és érzékenyen - különösen Rabinovichnak sikerült még korábbi önmagát is felülmúlnia a zongorázásának plaszticitásával, megszólalásának súlyával. Ezután Várjon Dénes játszott el új Holliger-művet, ősbemutatóként; a címe: Albumblätter, getuscht, és ajánlása Ilse von Alpenheimnak, Doráti Antal özvegyének szól; rövid és enigmatikus két tételről van szó. Ezt követően Holliger Kurtág-előadóként mutatkozott be a Jelek, játékok, üzenetek sorozatból eljátszott három tétellel (melyek közül kettőt nem is oboán, hanem angolkürtön szólaltatott meg).

A hangversenyt egy újabb romantikus kamaraműnek, Schumann Esz-dúr zongoranégyesének remekbeszabott előadása zárta. Ezúttal Anthony Marwood hegedült, Jürg Dähler brácsázott, Christoph Richter csellózott és Várjon Dénes zongorázott. Különösen a nyitótétel éles karakterváltásai, a Scherzo felvillanyozó légköre és a lassú tétel éteri kicsengése maradt emlékezetes számomra, s Richter személyében egy újabb ragyogó csellista bemutatkozása.

A D. 897-es Esz-dúr triótétel („Notturno") szolgált bevezetőül a vasárnap délutáni Schubert-hangversenyen Viviane Hagner, Rohmann Ditta és Várjon Dénes szuggesztív előadásában. Ezután viszont újabb „leg-" következett: Megyesi Zoltán és Simon Izabella tolmácsolta a teljes Schwanegesang dalciklust. (A műsorfüzet megfogalmazásával ellentétben a sorozatnak ez nem az „ismertebb" címe, hanem a címe, míg a programban szereplő „Hattyúdalok" cím a német cím hibás fordítása. Azaz nem 13 hattyúdalról van szó: a ciklus egésze a „hattyúdal".)

De mit számít ez, ha a dalokat úgy szólaltatják meg, ahogy ezt Megyesi és Simon teszi. Hogy a zongoristával kezdjem: újra és újra szükségesnek érzem elmondani, hogy Simon Izabella a dalkísérő (dalzongorista?) ideáltípusát testesíti meg. Erre nem csupán az predesztinálja, hogy maximálisan együtt lélegzik az énekessel és kisujjában van a szöveg, hanem többek között az is, hogy tökéletes hajlékonysággal tud alkalmazkodni az ének- és a zongoraszólam lépten-nyomon változó viszonyához, úgy változik a háttérben maradó kísérőből főszereplővé, vagy egyenrangú partnerré, ahogy azt a pillanatnyi zenei és szövegkörnyezet megkívánja. S ha ő van a reflektorfényben: néhány ütem tartama alatt micsoda színeket és karaktereket tud felidézni!

Megyesi Zoltán dalénekesi művészete pedig talán az eddigi legmagasabb pontjára hágott ezzel a Schwanengesang-interpretációval. Nem könnyű pontosan megfogalmazni, hogy mi tette ezt az előadást olyan megrendítővé. Megyesi máskor is kiérlelt produkciókkal lép pódiumra, a szöveget nagyszerűen érti és deklamálja, technikája, intonációja is kifogástalan. Mivel érte el azonban most azt is, hogy könnyeinkkel küszködtünk egyik-másik dal hallatán? Talán a pillanatra sem kihagyó személyes jelenlét, talán Megyesinek az a most kitáruló képessége, hogy rezonálni tud az önmagában is kifürkészhetetlen schuberti mélységre? Vagy - mint az előző délutáni hangversenyen - itt is az idő és időtlenség kérdése körül forog minden, s ezzel a legschubertibb témával tud olyan szuggesztíven azonosulni? Annyi biztos, hogy Megyesi Zoltán Simon Izabellával már az első percekben elvarázsolt minket, és a varázslat mit sem vesztett erejéből a Doppelgänger utolsó akkordjának lecsengéséig.

S persze a zárókoncert sem szűkölködött élményekben és meglepetésekben. A két romantikus mestermű szerepét most egy korábbi és egy későbbi mestermű vette át a két félidő zárószámaként: előbb Mozart K 493-as, ritkábban hallott Esz-dúr zongoranégyesét, legvégül pedig Fauré op. 15-ös c-moll zongoranégyesét hallottuk. Ezek előtt, illetve között hallhattuk még Debussy kései Fuvola-brácsa-hárfa-szonátáját Pivon Gabriellától, Jürg Dählertől és a hárfán játszó Vigh Andreától, Liszt Orpheus című szimfonikus költeményének Saint-Saëns által készített trió-átiratát Viviane Hagnertől, Christoph Richtertől és Roman Rabinovichtól, illetve Ravel Madagaszkári dalok című ciklusát, Megyesi Schwartz Lúcia énekszólójával, Pivon Gabriella, Rohmann Ditta és Simon Izabella kíséretével.

E három mű közül különösen a Ravel-dalok bizonyultak izgalmasnak számomra. Az előadás a szövegnek és a zenének nem csupán az egzotikumát, hanem mélyebb rétegeit is feltárta és érzékelhetővé tette: így az első dal direktségében is megkapóan költői erotikáját, a megrázó második szöveg tragikumát s a zene, különösen a zongoraszólam - ha tetszik, Messiaenra emlékeztető - keménységét, a záró dal pasztellszínekkel festett éjszakai képét. Megyesi Schwartz Lúcia különösen fortéban felragyogó, tartalmas hangjával, szövegérzékenységével, előadásának jelentékeny drámai súlyával tette emlékezessé e nagyszerű dalok megszólaltatását.

Az említett Mozart-zongoranégyes játékosai, Andrea Hallam (hegedű), Jürg Dähler, Christoph Richter és Várjon Dénes újabb, ki tudja, hányadik olyan kamarazeni formációt hozták létre ezen a fesztiválon, akiket hallgatva arra gondolunk, hogy ennek a harmonikus összeállításnak nem kellene kárba vesznie. Nos, ez természetesen nem teljesülhet minden esetben; ez a négy játékos mindenesetre számos szépséges pillanattal kényeztette a hallgatóságot, annak ellenére, hogy ezúttal Andrea Hallam hegedűhangja hatott egy csöppet filigránnak a többiekhez képest. Várjon Dénes játékának plaszticitása, robbanékonysága és kifejező beszédessége azonban előadótársait is inspirálta. Egészen újszerűen hatottak a teljesen egységessé összeérő együttes interpretációjában a lassú tétel érzelmileg telített, már-már schumannos színei; a zárótételben pedig remekül érzékeltették a szinte együgyű kezdet után a zene haydni recept szerinti egyre telítettebbé válását, a „tét" folyamatos növekedését.

A záró Fauré-darab előadói csak egy ponton különböztek a Mozart-négyesétől: itt ugyanis a már hallott Anthony Marwood vette át a hegedűs szerepét. A koncert és egyben a fesztivál utolsó műsorszáma utoljára még egy igen egyéni hangú szerző világába nyújtott bepillantást: Fauré termékeny fantáziájának, gazdag, villódzó színpalettájának, groteszk iránti hajlamának kiváló beleérzéssel és élettel teli előadással adtak gyönyörködtető kifejezést. November 15-18. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

 


HEINZ HOLLIGER Tuba Zoltán felvétele / Zeneakadémia



Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.