A drog lehet ilyen

Takács-Nagy Gábor karmester

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2018 december

 

 

- Koncertjeiden is gyakran megesik, hogy néhány szót szólsz a közönséghez. Az imént, amikor jelen voltam a Fesztiválzenekarral folytatott próbádon, szemléletes példákkal világítottál rá egy-egy hang és frázis minőségére, az fogalmazódott meg bennem, hogy minden szavaddal és minden mozdulatoddal nagyon tudsz kommunikálni, ami persze önmagában nem sokat jelent, hiszen a vezénylés is kommunikáció, de te mintha dirigensként is kamarazenélnél, mintha nem pusztán utasítanád a muzsikusokat, hanem párbeszédben állnál velük. Nem monológot mondasz, hanem dialógust folytatsz.

- Ez a szó így nem jutott eszembe, de egyetértek azzal, amit mondasz. A zene a lélek nyelve, és én azt szeretném, hogy minden egyes frázis, hang, minden harmónia azt a lelki állapotot kommunikálja, amit a zeneszerző ott, abban a pillanatban képvisel. Nagyon megmaradt bennem, amikor egyszer Kurtág Gyuri bácsi egy órán elmagyarázta a komponista és az előadó közötti különbséget. A zeneszerző ül egy szobában, és egy hirtelen lelki rezdülés, vagy a légkör, vagy valami más előidéz benne egy folyamatot, amelynek hatására a kottába hangok és harmóniák érkeznek. A zene megszületik és belekerül a kottába. Az előadó viszont éppen fordítva van ezzel. Először a hangokat és a harmóniákat olvassa, és miközben előadja ezeket, előidézi a hangokat létrehozó spirituális állapotot. Nem is az a fontos, hogy milyen hangot játszunk, hanem az, hogy az a hang milyen spiritualitást képvisel. Úgyhogy igen, ez kommunikáció, pontosabban spirituális kommunikáció. Azt szeretném, hogy mi magunk is meghatódjunk, belekerüljünk az áramlásba, a zene által kifejezett lelkiállapotba. Már Leopold Mozart is arról ír, hogy az előadó manipulálja és irányítja a hallgató lelkiállapotait, de ehhez az kell, hogy ő maga is átélje ezeket.

- Talán Karl Böhm mondta, nem vagyok biztos benne, de mindenképpen valamelyik nagy karmester-bölénytől származik a mondat, sokan mondhatták volna, miszerint nem az előadónak kell meghatódnia, hanem a közönségnek. Ez nyilván habitusbeli különbséget mutat.

- Igen, ez egy másik habitus. Nagyon nagy előadóktól hallottam hasonlót. Én nem tudok nem meghatódni koncert közben. Amivel persze nem azokat kritizálom, akik nem hatódnak meg. Egy pszichológus barátom azt mondja, hogy ha beszélgetünk valakivel, a szavak ereje harminc százalék, és hetven százalék a hangszín, a hangvétel, mindaz, ami a közlő habitusából fakad. Nyilván ezeket a szavakat most mondhatnám neked ezerféleképpen, unottan, elnézve a fejed fölött, monoton hangon és mondhatom kedvesen, őszinte érdeklődéssel. Ugyanez áll a zenére: mi színészek vagyunk, akik nem szavakkal, hanem zenei hangokkal kommunikálunk.

- Van karmester, aki utasításokat ad és ezeket mindenáron bevasalja, van, aki inkább impulzusokat, hogy aztán hagyja kibontakozni a muzsikusokat. Solti György mondta mindig, hogy ahol ő vezényel, ott egy akarat létezik: az övé. Ugyanakkor ott kering az interneten egy videó Bernsteinről, aki egy Haydn-szimfóniatételben szinte észrevétlenül vagy még úgy sem irányítja a bécsieket. Ez utóbbiban nem lehet nem észrevenni a show-elemet, de nyilvánvaló a különbség a sokféle felfogás között. Te az előbb, a próbán lehetőségeket próbáltál ki, impulzusokat adtál, nagyfokú önállóságot biztosítva a muzsikusoknak. Ez az, ami engem a kamarazenei múltadra emlékeztet.

- Hihetetlenül érdekes, valósággal mitikus dolog a vezénylés, sokat beszélgethetnénk róla, de a lényeg ez: a dirigensnek tudnia kell, hogy a zenekar nélküle is el tudja játszani azt a zenét. Vagy legalábbis a kilencven százalékát. A karmesternek azt is tudnia kell, hol vannak azok az energiagócok, azok a pontok, amelyeken közbe kell lépnie, majd hagyni őket, hadd játsszanak. Bizalommal kell lenni a muzsikusok iránt. Úgy mondanám, hogy köveket dobálok a tóba, de hogy milyen köveket és hová, az attól függ, milyen koncentrikus köröket, milyen hullámokat szeretnék látni. A legnagyobb karmesterek pontosan tudják, hol kell akcióba lépniük és hol kell hagyniuk a zenészeket. Sokszor nézek régi nagy karmestereket filmfelvételről. Karajan - nem túl barátságosan, de annál találóbban - a kutyasétáltatáshoz hasonlította a vezénylést. A kutya jön melletted, te adod meg neki a tempót, de nem kell folyvást rángatni a pórázt. Ha viszont balra megyünk vagy belegyorsítunk, adsz neki egy megfelelő impulzust. Amikor néhány éve vezényelni kezdtem, túl sokat adtam bele, túl sokat instruáltam a muzsikusokat. Ebből mára már visszavettem, de talán még mindig sok, amit csinálok. Hagyni kell a zenészeket, mert megérzik és nagyon értékelik, ha a karmester bizalmat ad nekik. Nagy tudás kell hozzá, hogy a karmester eltalálja a szabadság és a kontroll helyes arányát. Akárcsak a gyereknevelésben. Nem is gondolná az ember, hogy ez mennyire hasonlít.

- A pályaképed minden, csak nem tipikus. Annyiban persze nem, hogy sok hangszeres művész kezd vezényelni. De az, hogy valaki a kvartettezésből és a tanításból váltson, ráadásul nem is nagyon fiatalon, ismereteim szerint elég atipikus. Sokszor elmesélted, hogy Solti tanácsára kezdtél el vezényelni, aki egy közös Mozart-zongoranégyes próbátokon megjegyezte, milyen jól irányítasz, világos a testbeszéded és hogy vezényelned kellene, ha úgy hozná a sors.

- Én a kvartettezést a kézproblémáim miatt kényszerültem feladni. Soha nem gondoltam a vezénylésre, de ez a tanács ott motoszkált a fejemben. És csak 2002-ben kezdtem dirigálni.

- És mit csinál a világ egyik legjobb vonósnégyesének egykori primáriusa, amikor úgy dönt, vezényelni fog? Órákat vesz valakitől? Vagy koncertre járva ellesi a titkokat?

- Annak idején Varga Tibor kért meg, hogy vezényeljem a zeneakadémiája zenekarát. Éreztem, hogy kezdő vagyok, hogy rengeteget kellene tanulnom, de azt is éreztem, hogy nem vagyok hozzá tehetségtelen. Beszélgettem karmesterekkel, videókat néztem, sőt órákat is vettem egy svájci karmestertől. Nem rendszeresen, csak időnként. De a legtöbbet az ember a saját hibáiból tanulja. Fischer Iván mondta nekem talán 2005-ben, hogy ez az egész arról szól, hogy próbálsz egy zenekarral, és ha nem éred el, amit szeretnél, akkor valószínűleg nem jól mutattad, úgyhogy azonnal próbálj ki más mozdulatot, és amikor sikerül, jegyezd meg, mi vezetett eredményre és azt használd. Bizonyos tekintetben önképzéssel is fejleszted a tudásodat. Ez egy holtig történő tanulás. Genfben, ahol élek, mindmáig járok valakihez, akinek meg szoktam mutatni a videóimat.

- Állítólag az akkor már kilencvenegynéhány éves Casalstól valaki megkérdezte, miért gyakorol még mindennap, mire ő a történet szerint azt válaszolta, hogy mert úgy érzi, szépen fejlődik.

- Klemperer is jócskán túl volt a nyolcvanon, amikor arról beszélt, mennyire örül, hogy egyre többet tud a Beethoven-szimfóniákról és még az előző heti koncerten is jobban csinált valamit, mint két évvel azelőtt.

- Bár magát a vezénylést későn kezdted, nagyon gyorsan ívelt fel a karmesteri pályád. Kitűnő helyeken dolgozol, Verbier, Manchester, Genf...

- Szerencsém volt...

- Szerintem meg most szerénykedsz, ez nem szerencse.

- De tényleg nagy szerepe van benne a szerencsének. Ahogy mondani szokás, jókor voltam jó helyen. Persze hogy mindez nem csak szerencse, de a szerencsét elő kell idézni. Láttak olyan emberek, akiknek tetszett a vezénylésem, és akik abban a helyzetben voltak, hogy meghívhattak fontos helyekre. Ennyiben tényleg szerencsés voltam. Ha a kapusról a kapufára pattan a labda, az szerencse vagy védés? Verbier tényleg nagyon fontos, ráadásul amikor még csak hat éve vezényeltem, Marta Argerichcsel játszottunk Beethoven-zongoraversenyeket, és az egyik olyan jól sikerült, hogy a Deutsche Grammophonnál meg is jelent a felvétele a Verbier-i Fesztiválok évfordulójára kiadott albumban. De azért én nem csak a kvartettes múltamnak és a vonós hangszerek ismeretének köszönhetek sokat, hanem annak is, hogy egy nagyon jó korszakban jártam a Zeneakadémiára. A mi nemzedékünknek ebben óriási szerencséje volt. Szenzációs tanáraink voltak. Schiff Andrissal beszéltem erről nemrég. Kroó tanár úr tanított zenetörténetre, Kurtág, Rados és Mihály tanár urakkal dolgozhattunk, Simon Albert vezette a növendékzenekart. Nagyon különböző egyéniségek voltak, de közös volt bennük az óriási igényesség. És ott volt Kocsis, Ránki, Schiff, Perényi és még sok más, nagyszerű muzsikus, például a kvartettem tagjai. Most is jó iskola a Zeneakadémia, de azt az időszakot aranykornak éreztük már akkor is. Volt olyan napunk, hogy egymás után volt óránk Kurtággal, Radossal és Mihály Andrással. Képzelheted, hogy az ember hogy ment haza este... Szédelegve. A tudáson kívül hihetetlen morált is közvetítettek. Megtanították, hogy ez egy kincskeresés. Mindenhol arany és gyémánt van elrejtve. Még ha elsőre nem is veszed észre.

- Gyors leltár: tehát tanítasz és kurzusokat tartasz, dolgozol Verbier-ben, van egy zenekarod Manchesterben és Genfben. Egy darabig vezetted a MÁV-zenekart, ahová most is visszajársz, karmester vagy a Fesztiválzenekarnál és sok meghívásnak teszel eleget.

- Valóban sokfelé hívnak, Detroitba, a Saint Paul Kamarazenekarhoz, járok Ázsiába, mostanában sokat dolgoztam Franciaországban. Szép feladataim vannak.

- Hallottalak ugyan Kurtág-művet is vezényelni, de a legtöbbször bécsi klasszikusokat és romantikus zenét hallottam tőled. Melyik kor zenéje vonz leginkább?

- Hajlamos vagyok mindig abba a feladatba beleszeretni, amit éppen kapok. Legkevésbé barokk programokra hívnak, ami nem is baj, mert bár csodálatos a barokk zene, a kvartettben sem kerülhettem igazán meghitt viszonyba vele, sosem ástam bele magam mélyebben. Viszont Haydntól Kurtágig a nagy zeneszerzők többségéhez volt már szerencsém. Nehezen tudnék kedvenceket megnevezni, Haydn, Mozart és Beethoven, valamint Bartók kivételével.

- Operát is vezényeltél már?

- Az opera eddig eléggé kimaradt az életemből, bár Verbier-ben vezényeltem Purcell- és Mozart-operákat, a MÁV-zenekarral pedig A kékszakállú herceg várát, de most egy nagy feladatra készülök: két év múlva a Verbier-i Fesztiválon a Don Giovannit dirigálom szenzációs énekesekkel.

- Koncertszerű előadáson?

- Igen. De nagy álmom, hogy közelebb kerüljek a műfajhoz, mindenekelőtt Mozart operáihoz.

- Rendes operai előadásokra gondolsz?

- Szívesen beleszagolnék abba is. És annyit már elmondhatok, hogy vannak operaházak, amelyek érdeklődnek irántam.

- Hogy látsz munkához, amikor egy új zenekarnál először próbálsz? Vannak „trükkjeid"? Azt mondják, rögtön az elején eldől, hogy működik-e a kémia a karmester és a zenekar között. És nyilván nagyon fontosak az olyan rituálék, amilyeneket például Fischer Iván a Fesztiválzenekarnál bevezetett: a próbák Bach-korállal indulnak.

- Ez zseniális ötlet, nagyon jól működik is, de én nem csinálom. Én egy-egy új zenekarnál azzal kezdem, hogy megtanulom fúvós szólisták és a szólamvezetők keresztnevét. Ez huszonhárom-huszonnégy név. Rögtön az első próbán keresztnéven szólítom őket. Ez a gesztus közelebb hoz bennünket egymáshoz és a muzsikusok nagyon értékelik. A másik, hogy amint lehet, hegedülök nekik. Nem sokat, csak megmutatok nekik egy-két ütemet. Ha az ember azt mondja, játsszanak valamit lágyabban, érzelmesebben, de pianissimóban, és mindehhez elkéri koncertmester hegedűjét, hogy megmutassa, mire gondol, akkor azt a zenekar nagyon jól fogadja. Látják, hogy az a pasas nem csak szövegel, meg is tudja csinálni. Ez persze nem jelenti, hogy az, aki nem játszik a zenekarnak valamit hangszeren, az ne tudna eredményt elérni, de az én személyes szakmai életemben ez mindig sokat segített.

- Eddig hallott produkcióid egyik közös vonása, hogy a zenekar még egy Bruckner-szimfóniában is nagyon áttetsző. Ez a különösen transzparens hangzás nyilván vonósnégyes-múltadból következik.

- Azt szeretném elérni, hogy a zenész egyéni kezdeményezései kibontakozhassanak, ha el tudom érni, hogy maguk is egyénileg, művészileg kezdeményezők legyenek. Hogy mindenki mindig fontosnak érezze magát. Abban a pillanatban, hogy ez megvalósul, mindenki mindenkit segít, mindenki hozzájárul a másik teljesítményéhez, és ezáltal a közös teljesítményhez. A zenekaron belül és a zenekar és a karmester között ez olyan energiaáramlást hoz létre, hogy végül megmondhatatlan, ki kit inspirál jobban. Ezek a legnagyobb pillanatok ezen a pályán. A Fesztiválzenekarral ez az áramlás mindig létrejön. Soha nincs olyan, hogy valaki húzatná magát, mindenki a tudása legjavát adja. Mint egy négykerék-meghajtású autó kerekeinél, összeadódnak a teljesítmények. Ez az áramlás a legnagyobb érzés. És ez az, amiért a karmesterséget nem lehet abbahagyni, mindenki addig folytatja, amíg fizikailag bírja. Sosem próbáltam ki semmilyen drogot, de azt hiszem, az lehet ilyen. Mámoros állapotba kerülsz és szinte repülsz.

- Te olyan kedvesen bánsz a zenészekkel, szinte elképzelhetetlen, hogy nehezen fogadjanak el, de mint tudjuk, a zenekarok között, akárcsak a karmesterek között vannak fölfuvalkodottak és undokok. Ilyenkor nyilván bele lehet rohanni egy-egy pofonba. Veled fordult már elő ilyen?

- Igen, egyszer, két éve, egy kiváló nyugat-európai zenekarnál. Én ott elkövettem egy hibát: az egyik Beethoven-szimfóniával kezdődött az első próba. A zenekar fáradt volt, mert - ezt utólag tudtam meg - az előző héten végig filmzenéket játszott. Szörnyen le voltak eresztve. Én pedig úgy próbáltam felébreszteni őket, hogy egyre több információt zúdítottam rájuk, ahelyett, hogy hagytam volna őket békén, hogy belekerüljenek a műbe, hogy jobban megismerjenek engem, azonnal elkezdtem őket leállítgatni és kritizálni. Ezzel azt értem el, hogy egyre inkább ellenálltak, nem csinálták meg, amit kértem. Erre megint csak rossz reakciót adtam: úgy gondoltam, nem szabad megijednem, mentem tovább ezen az úton. Egyre erősebbé vált az ellenállás, úgyhogy a két koncerten már egyáltalán nem voltak hajlandók utánam jönni. Pokoli volt. Ez egyszer történt meg velem, de lehet, hogy szükségem volt erre a pofonra, mert megtanultam belőle, hogy érdemes vigyáznom, emberek ülnek előttem, figyeljek oda, mit mondok, fontoljam meg a szavaimat. Néha nagyon kell egy ilyen pofon.

- Közhely, hogy ez a szakma nagyrészt pszichológia...

- Igen, de milyen igaz. Egyszer beszélgettem Bernard Haitinkkal, ő mondta, hogy szerinte ez a foglalkozás legalább hatvan-hetven százalékban pszichológia. Természetesen legyél jó zenész, legyenek világosak a mozdulataid, legyél érdekes egyéniség, és így tovább, de tudnod kell, mennyire különbözők azok az emberek, akik ott ülnek előtted, mert csak így hozhatod ki belőlük a maximumot. Emlékszem, azt mondta: „Keltsd fel az érdeklődést a darab és magad iránt, és maradj mindig őszinte, és akkor, ha egy zenekar jól akar játszani, jól is fog!" Simon Rattle is hasonlót mondott. Őt régről, még a kvartett révén ismerem. Úgy fogalmazott, hogy szerinte egy karmesternek ötféle szerepben kell kiállnia a zenekar elé, és mindig a pillanatnyi igény szerint improvizálnia és választania, hogy éppen melyik szerepet játssza. Szerinte a karmester énekes, táncos, pszichológus, rendőr és bohóc. A legnagyobb kihívás az, hogy a karmester hogyan találja meg az autoritás és a barátság helyes egyensúlyát. Ha csak barát vagy, előbb-utóbb óvodává alakul a zenekar, és nem vesznek komolyan. Ha viszont a tekintélyt és a fegyelmezést viszed túlzásba, mindenki lebénul.

- Jó, de azért itt voltak azok a rettegett nagy öregek, akiktől nagyon féltek. Toscanini, Széll, Reiner meg a többiek félisteneknek számítottak. Olyan nagy barátság azért ott nem volt, viszont milyen fantasztikusan muzsikáltak nekik a zenekarok.

- Ők tényleg nagyon undokok voltak. A Magyar Kvartett brácsása, Koromzay Dénes mesélte, hogy a negyvenes évek első felében játszott a Concertgebouw Zenekarában, amelyet akkor Mengelberg vezényelt. Elmondása szerint Mengelbergnél visszataszítóbb embert nemigen ismert, imádta megalázni az embereket, és egyáltalán szörnyen barátságtalanul bánt mindenkivel, de ott a pódiumon olyan kisugárzású, olyan fenomenális muzsikus volt, hogy nem lehetett mást csinálni, csak amit ő akart. De ma már ez nem menne. Így ma már nem lehet beszélni emberekkel. Az egy másik világ volt. Igaz, még amikor én zeneakadémista voltam, akkor is másképp néztünk a tekintélyekre. Amikor a hetvenes években órára jártam, az ember rendesen fölöltözött, nem jutott volna eszébe rágógumizni, ne adj' isten elkésni. Ma gond nélkül bejönnek a gyerekek rágógumival a szájukban, öt-tíz perc késéssel. Képzelheted, mi lehetett a harmincas években, amikor ezek a nagy karmesterek voltak a mérvadók. Alighanem annyira tisztelték őket, hogy ettől a nagy tisztelettől megszédültek. Mindent megtehettek.

- Genfben kamarazenét tanítasz csak, vagy hegedűt is?Mondtad, milyen fantasztikus dolog volt kamarazene-órára járni Pesten a hetvenes években. A mai növendékekben megvan az a lelkesedés és alázat, ami bennetek megvolt?

- Csak kamarazenét tanítok. Persze ha jön egy hegedűs és kérdez valamit, akkor természetesen szívesen adok tanácsokat. Ami a lelkesedést illeti, azt nem érzem. Nem mintha nem lennének tehetséges fiatalok, de talán meg van mérgezve a levegő. A növendékek elenyésző részéből lesz szólista vagy kvartettjátékos. A túlnyomó többség zenekarban fog dolgozni. És a zenekari próbajátékok brutálisak és zeneietlenek. Ha ugyanis a jelölt hibázik egyszer vagy kétszer, azonnal kiszórják. És ezt mindenki tudja, ezért aztán a gyerekek mereven és görcsösen játszanak. Félnek, nehogy hibázzanak. Amikor én fölnőttem, a tanáraim azt mondták, hogy ha kimegyünk a pódiumra, nem azért megyünk ki, hogy elkerüljük a hibát, hanem hogy zenéljünk. A hiba elkerülhetetlen, óhatatlanul becsúszik, mert ember vagy. Abban a pillanatban, ahogy a zenére, a zenei folyamatokra koncentrálsz, az izomműködés oldottabbá lesz, amitől a technika is magasabb szintre kerül. Aki a hibára figyel, az egyenként hallgatja a hangokat, görcsösebb az izomműködése és több bakit követ el. A mi tanáraink tolerálták, ha valami egy kicsit mellément, azt viszont nem tolerálták, ha nem megfelelő zenei-spirituális hozzáállással játszottunk. Akkor végünk volt. Mi mertünk játszani.

Ma bejönnek fiatalok, eljátszanak megfelelő elképzelés nélkül egy vonósnégyest és ijedten néznek rám, ha elrontanak egy hangot. Mindig meglepődnek, amikor elmondom, hogy a rossz hang nem zavart, viszont zavart minden más, amit hallottam tőlük. A baki nem baj, legközelebb majd nem hibáznak, de a technikának a zenei elképzelést kell szolgálnia. A fiatalokban mintha nem lenne meg a zenei folyamatok iránti intenzív figyelem. Nem keltették fel bennük ezt az érdeklődést. Nem szabad persze általánosítani, de tíz fiatal közül heten-nyolcan materiális módon közelítik meg amit el kell játszaniuk. A lényeg, hogy hibátlan legyen. Mint Schiff Andris barátom mondta, soha életében nem gyakorolt úgy, hogy ne lett volna minden hang mögött zenei elképzelés. Akkor se, ha valami technikai nehézséget jelentett. Sőt akkor van erre a legnagyobb szükség. Persze - de ezt már mondtam - nekünk nagy szerencsénk volt a tanárainkkal, akiknek köszönhetően mindent a zeneiségen keresztül tanultunk meg. }

 


Jonathan Keenan felvétele


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.