A fordulat után

A nürnbergi mesterdalnokok új DVD-felvétele

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2018 október

Bayreuthi premier rég hozta annyira lázba a közönséget, mint a 2017-es fesztiválszezon újdonsága, A nürnbergi mesterdalnokok aktuális felújítása - s ennek megfelelően DVD-kiadványt is régen övezett akkora várakozás, mint a szóban forgó előadás megjelenését, mindössze egy évvel a színházi bemutatót követően. A felfokozott hangulat egyszerre érthető és meglepő. Érthető, mert Barrie Kosky, az előadás rendezője, olyan művész, akinek személyében Németország egyik legradikálisabb operaszínházi műhelye (a berlini Komische Oper) vezetője kapott lehetőséget, hogy Wagner-olvasatát Bayreuthban is bemutassa. Az ausztrál születésű, művészeti és magánéleti irányultságát tekintve sok vonatkozásban nem Wagner-kompatibilisnek tartott Kosky sajátos színházi látásmódjából másfél évvel ezelőtt a budapesti közönség is kapott némi ízelítőt, amikor egyik legrégebben futó berlini produkciója, A varázsfuvola az Erkel Színházban vendégszerepelt. A díszletek helyett kizárólag egy vetítésre használt falfelületen játszódó, vizualitását tekintve az 1920-as évek némafilmes látványvilágát revelatívan megidéző produkció a hazai közönség szívébe is belopta magát - joggal, noha a kritikusban hagyott bizonyos kérdőjeleket. Mindenekelőtt azt a Kosky művészetén jócskán túlmutató kérdést, hogy mennyire gyümölcsöző, vagy erősebben fogalmazva: etikus egy remekművet abból a kiindulópontból színre vinni, hogy az - ne szépítsük - hülyeség. Azzal, hogy Kosky minden általam ismert Varázsfuvola-előadásnál radikálisabban szakított a mű alapját képező szöveggel, teljesen eliminálva a zárt számokat összekötő prózai párbeszédeket, vagyis a mű dramaturgiai alapját, légüres térbe helyezte Mozart muzsikáját, s ahhoz mintegy új - az eredetire emlékeztető, de attól jelentősen eltérő - történetet kreált, ezáltal megkérdőjelezve Mozart zenedramaturgiai konstrukcióját. Mivel liberális kritikusi énemnek meggyőződése, hogy a művészetben mindent szabad, nem vonom kétségbe az eljárás jogosságát - de irodalomtanári énem, mely konzervatív módon ragaszkodik a szerzők által alkotott remekművek eredeti formájához és szellemiségéhez, kétségbe vonja az eljárás hitelességét - akad elég másod-, harmad- és negyedvonalbeli darab az operairodalomban, amely rászorul a hasonló rendezői segítségre, miért épp a remekművek első osztályú voltát kell ilyen módon megkérdőjelezni? Meg egyébként is: nem volna sokkal izgalmasabb szellemi kaland egy remekművet a maga komplexitásában megfejteni - ahelyett, hogy (kétségtelenül létező) problematikus mozzanatait gigantikusra növesztve elfedjük erényeit?

Nos, ha A varázsfuvola problematikus mű, úgy A nürnbergi mesterdalnokok hatványozottan az - ennek másfél évszázados előadás-történetére nem csak a szellemtörténet folytonosan változó irányzatai nyomták rá bélyegüket, mint a Mozart-opera esetében, de a történelem, a politika is kőkeményen meghatározta, mit is gondolhatunk Wagner e különlegesen szép darabjáról. A problémákkal szembenézni sosem rest német színpadi tradíció meg is tette a magáét ezen a téren, s már a Wagner színpadi utasításaihoz viszonylag hűségesnek mondható, realista előadások is meg-megengedtek maguknak némi kikacsintást a mű felszínének kispolgári világán túlmutató emberi és történelmi dimenziók felé. Mégis: a Mesterdalnokok az a Wagner-mű, mely a legtovább állt ellen a rendezői operaszínház radikális át- vagy újraértelmezési kísérleteinek. „...a tradíción felnőve egy valamirevaló német rendező, aki tudja a szakmát, minden eredetiség nélkül is jól és szépen meg tudja rendezni a Mesterdalnokokat" - írta Fodor Géza a darab DVD-felvételeiről szóló recenziójában (Muzsika, 2005/10), és ugyanő máshol azt is hozzátette: „...a Mesterdalnokokból nem lehetséges hiteles posztmodern előadás" (Muzsika, 2001/4). A két rövid idézet egyszerre világít rá a wagneri életműből sok szempontból kilógó darab előadási nehézségeire, melyek részint a cselekmény helyhez és korhoz kötöttségéből, részint az ősbemutató óta az operára rakódott politikai és filozófiai rétegekből erednek. Az elsőt illetően a probléma forrása az, hogy Wagner - mint egyébként minden művében - rendezőpéldányszerű alapossággal rögzítette a kottában, illetve a librettóban a színpadi cselekvéseket - ami persze nem lenne perdöntő, hiszen a mindenkori rendezőnek jogában áll ettől eltérni. Ám ha a cselekmény nem mitológiai időkben játszódik, hanem a 16. század derekán, s nem a Walhallában, hanem Nürnbergben, szereplői pedig nem istenek, hanem német polgárok (ráadásul nagyrészt létező személyek), ez igencsak megnehezíti a rendező dolgát, amennyiben teljesen új történetet akar ráhúzni az eredeti sémára. Természetesen A nürnbergi mesterdalnokok sem kerülhette el a sorsát, s a posztmodern rendezői színház megpróbálkozott a meghódításával - Bayreuthban Wieland és Wolfgang Wagner egymást követő, összességében fél évszázadon át futó, alapvetően tradicionális rendezéseit követően Katharina Wagner 2007-es színpadra állítása (a mai fesztiváligazgató első rendezése a Festspielhausban) jelentette a kopernikuszi fordulatot: a mű „szép" hagyományával szemben a kritikai olvasat megjelenését. Hogy az eredmény mennyire bizonyult hitelesnek, azt ki-ki döntse el maga. Azt azonban nem lehet elvitatni Katharina Wagner és a most nyomdokaiba lépő Barrie Kosky munkáitól, hogy reflektálni kívánnak a másik problémára: a darab százötven éve íródó előadási hagyományának folyamatos terhelődésére, arra, hogy - csak egyetlen, a legkézenfekvőbb példát kiragadva - ma nem ugyanazt jelenti a szent német művészet felmagasztosulása a darab fináléjában, mint jelentette az ősbemutató körül, a Német Császárság létrejöttének küszöbén, vagy éppen a kettő közötti félúton, a Harmadik Birodalom idején.

Kosky munkája mindemellett tovább szövi a befogadók számára már így sem feltétlenül egyszerűen követhető interpretációs hálót, és a politikai mellé odahelyezi a magánéleti szálat - a művet egyfajta Wagner-életrajzként olvassa és értelmezi, pontosabban olyan előadási alternatívát kínál, amelyből egyértelmű vagy szimbolikus utalások olvashatók ki Wagner saját maga által egyfajta hagiográfiai tételként megalkotott, sőt időről időre újraalkotott életrajzára. Az előadás első felvonása a Wahnfried dolgozószobájában kezdődik, ahol is Cosima és Richard mindennapi mozgalmas életüket élik, melynek része a vendégek fogadása is - ezúttal Liszt Ferenc és Hermann Levi állítanak be, akik némi kötelező közös istentiszteletet követően abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy Wagner kinyilatkoztatásszerűen muzsikál nekik (Liszt is megpróbálkozik ezzel, de őt néhány taktust követően Wagner ellentmondást nem tűrően odébb tolja a zongorától). A zongorából aztán kisebb-nagyobb Wagner-alteregók lépnek elő, akiket a darab rövidesen meginduló cselekményében majd fontos szereplőkként azonosíthatunk: egyikük lesz Stolzingi Walther, az új idők új dalainak hírnöke, másikuk Dávid, Sachs inasa - az „eredeti" Wagner pedig maga Sachs, akinek ilyen vagy olyan tanítványai eszerint epigonokként lepleződnek le. Cosima lesz Éva, édesapja, Pogner, Liszt Ferenc - Levi karmester pedig, akit az istentisztelet alatt folyamatosan megaláznak, mivel nem kíván abban részt venni (Wagner ellentmondást nem tűrően, Liszt empátiával mutatja neki, hogy mit kellene csinálnia), e frusztrációból adódóan ki más is lehetne, mint Beckmesser?

Mai szóval élve: nem spoilerezünk tovább - az előadás alapkoncepciója már a nyitány végére világos lehet, részleteit elárulni viszont poéngyilkosság volna. Annyit azonban megelőlegezhetünk, hogy Kosky úgy rendez rendkívül humoros előadást, hogy közben épp a politikai korrektség jegyében leszámol a az ugyanezen jelszó nevében megszokottá vált előadási tradíciókkal. Például azzal, hogy Wagner művészi nagyságát megvédendő az előadások nem tematizálják a zeneszerzőnek a zsidósághoz való, minden emberiességi szempontból vállalhatatlan viszonyát. Noha a vita, hogy tartalmaznak-e Wagner operái egyértelmű antiszemita utalásokat, alighanem eldönthetetlen, annyi kijelenthető: a Mesterdalnokok Beckmessere értelmezhető zsidó karikatúraként - és Kosky, ellentétben a tradicionális előadásokkal, melyek elfedni vagy tompítani próbálják a figurának ezt a vonatkozását, épphogy kiélezi a problémát, amikor a városi írnokot a Wagner által egyszerre lenézett és csodált Hermann Levivel azonosítja, és Wagner egész antiszemita fóbiáját nyílt utalások révén elénk tárja. Tessék, itt van Wagner, aki nem csak zseniális zeneszerző, de ugyanakkor vállalhatatlan eszmék követője és terjesztője is - döntsétek el, számotokra vállalható-e így a művészete! - szól a plakatív üzenet, amely leírva persze sokkal szimplább, mint az egyébként gazdag vizuális és teátrális fantáziával megálmodott előadást végignézve.

A koncepció persze csak az egyik összetevője egy előadás hitelességének; a szereplők alkotó együttműködése nélkül mit sem ér. A bayreuthi produkció énekesei a nemzetközi Wagner-játszás jelenlegi első vonalát képviselik - teljesítményük mégis hagy bennünk némi hiányérzetet. Hogy miért? Mindenekelőtt azért, mert noha nem egy közülük jelentős színpadi egyéniség, mégsem bontakozhatnak ki - a rendezői koncepció és figurateremtés ugyanis olyan erős, hogy a szereplők feladata elsősorban az ahhoz való alkalmazkodás, a rendezés minél pontosabb „lejárása", vagy hogy ennél is kiábrándítóbban fogalmazzunk: a művészi kreativitás helyett a feladat-végrehajtás.

Michael Volle előadóművészként alighanem a darab legalaposabb ismerői közé tartozik - nem csak Hans Sachsot alakítja már hosszú idő óta sikeresen, s mint felvételek, közvetítések sora bizonyítja: e különlegesen nagy és komplex szerep esetében párját ritkító gazdagsággal és mély emberismerettel, de pályájának korábbi szakaszában Beckmesserként is végigjárta a világ vezető színpadait (többek között ő volt Bayreuth előző Beckmessere is, Katharina Wagner már említett rendezésében). Sachs-alakításának legfontosabb erényei - a szerep gigantikus elvárásainak történő fizikai (vokális és színészi) megfelelésen túl az emberi dimenzió megközelítő teljességű megformálása - most is világosan érzékelhetőek, ugyanakkor azonban hiányérzetünknek is hangot kell adnunk. Hogy az énekléssel szemben több alkalommal is előtérbe lép az énekbeszéd vagy a felstilizált próza, az nem feltétlenül koncepciózus döntés, lehet pillanatnyi indiszpozíció következménye - az összteljesítmény értékéből mindenesetre levon. Súlyosabb probléma, hogy a Volle által máskor oly meggyőzően tolmácsolt líra most - különösen az első két felvonásban - valamelyest háttérbe szorul, elszürkül: Volle oly meggyőzően játssza Wagnert, hogy mögötte eltűnik Hans Sachs. Az egész produkció koncepciójával kapcsolatos alapprobléma - a fikció megfeleltetése a valóságnak - itt egészen gyakorlati módon ölt testet: az opera Hans Sachsa és a valóság (avagy a Barrie Kosky által teremtett másik fikció) Richard Wagnere két teljesen eltérő személyiség, és nem lehet veszteség nélkül megfeleltetni egyiket a másiknak. Persze valamit valamiért - mondhatnánk, csakhogy ezúttal éppenséggel Wagner legszimpatikusabb, legszerethetőbb, mert leginkább (de sosem hivalkodóan) morális teremtménye esik áldozatul az interpretációnak; a politikai igazság (ha ugyan van ilyen) győz az emberi igazság felett. Ezt még akkor is túl nagy árnak kell tartanunk, ha történetesen egyet is értünk Barrie Kosky üzenetével...

Nagyjából-egészében minden szereplővel kapcsolatban hasonlókat mondhatunk - igaz, különböző mértékben. Günther Groissböck Liszt Ferencbe oltott Veit Pognere esetében megint csak félrevisz az életszituáció látszólagos megegyezése a darabbélivel: idősödő kollégák és barátok - s az egyikük lánya gyengéd érzelmeket táplál a másik iránt. Idáig még rendben is volna; csakhogy Liszt Ferenc - s ezt egy Bayreuthba látogató néző, de akár csak egy bayreuthi DVD-t megvásárló operabarát alighanem pontosan tudja - minden volt, csak épp a szabályokhoz tiszteletreméltó konzervativizmussal ragaszkodó kispolgár nem - ha van jellemzés, ami szögesen ellentmond Liszt egész életpályájának és a ránk maradt forrásanyagból megismerhető jellemének, úgy ez az. Lehet-e ezek után hiteles, ha a darabbéli kispolgár a 19. századi kozmopolitizmus és nagyvilágiság, másrészt a vallásos átszellemültség ikonikus alakjának képében jelenik meg? Aligha. Az énekes meg szinte szétszakad a két ellentétes feladat között, s nem tehet mást, mint hogy végrehajt és énekel - egyébiránt igen jól (a kormos, sötét basszus jelenleg a legjobbak közé sorolható a világon), de a német operai hagyomány apa-líráját még nem teljes értékűen megszólaltatva.

Anne Schwanewilms esetében a meg nem felelés még végletesebb: a csupa szív, csupa érzékiség, csupa életöröm, csupa báj Évát eljátszani a szikár, a szent ügy érdekében életét és boldogságát feláldozó, apjával pedig legalábbis ellentmondásos kapcsolatot ápoló Cosima képében - nos, ez lehetetlen feladat; az énekesből pedig teljesítményének minden korrektsége mellett is hiányzik az a vokális sugárzás, ami felülírhatná a látottak és a hallottak inkompatibilitását. Klaus Florian Vogt nélkül manapság nincs Mesterdalnokok-előadás, s bár ez érthető (próbáljunk megnevezni még három másik Wagner-tenort, aki nemzetközi mércével mérve alkalmas Stolzingi Walther szerepére - ugye, hogy nem megy?), mégis több kérdést felvet. Az első: Vogtnak a szerep minden pillanatát jól győző, minden rezdülésére érvényes és többnyire értékes megoldást közvetítő, ám tőrőlmetszetten lírai hanganyaga két-három évtizeddel ezelőtt még egész biztosan nem Walther, sokkal inkább Dávid szerepére találtatott volna alkalmasnak. Manapság azonban egyre líraibb hangok éneklik a szerepet - ám hogy a hőstenorok énekkultúrája hanyatlott ilyen rohamosan, avagy a lovagi (általában: a férfi-) erényekről alkotott felfogásunk változott-e meg ilyen döntő mértékben, az hosszabb eszmefuttatást igényelne. A második kérdés: Vogt immár a második bayreuthi rendezésben alakítja Walthert, ezenkívül láthattuk még számos más produkcióban is (köztük a Müpában 2013-ban) - szinte nem volt két olyan előadás, ahol hasonló karaktert kellett volna megformálnia. Hol volt ezek mögött az énekes saját egyénisége? A jelenség nem Klaus Florian Vogt hibája, példája csupán különösen élesen világít rá a rendezői operaszínház számos erénye melletti legfőbb visszásságára.

Az egyaránt megfelelő vokális produkciót nyújtó, az eredeti karakterükhöz megközelítőleg hasonló figurát játszó Daniel Behle (Dávid) és Wiebke Lehmkuhl (Magdaléna), valamint az éji őrként luxusnak tekinthető Georg Zeppenfeld mellett a szereposztás legmeggyőzőbb pontja Johannes Martin Kränzle Beckmessere. Ő ugyanis azt játszhatja, amit kell: karikatúrát egy karikatúrának megírt szerepben. Hogy aztán ez a Hermann Levi-paródia mennyire vág egybe a szereppel, vagy hogy mennyire etikus a karakter mögött kétségkívül meghúzódó wagneri zsidóellenesség és fóbia ilyen módon való tematizálása, az más kérdés - az iránnyal szembeni kételyeink azonban nem kisebbítik Kränzle énekes színészi teljesítménye iránt érzett csodálatunkat.

Philippe Jordan vezénylése mintha csak a színpadi megvalósítás zenei leképezése volna: nagyon élénk, nagyon eleven, nagyon színes, nagyszerűen domborítja ki a mű humorát - de hiányzik belőle a mély líra és a méltóságteljesség. Ez is hozzájárul, hogy ambivalens érzéseink legyenek a produkció egészét illetően - mert bármilyen sokat is kapunk Kosky és Jordan Mesterdalnokaitól, a sok revelatív pillanat nem mindig képes ellensúlyozni a hiányérzetünket, ami abból fakad, hogy egy mindenek előtt és legfőképpen szerethető műalkotás ezúttal egyszerre válik csodálat és bírálat tárgyává - csak éppen szeretni nem tudjuk többé. Hogy tudjuk-e majd ismét? Ehhez alighanem az interpretációtörténet újabb fordulatára volna szükség - Bayreuthban vagy azon kívül, de (nagyon is szubjektív meglátásom szerint) minél előbb. }




Wagner


A nürnbergi mesterdalnokok


Hans Sachs Michael Volle

Stolzingi Walther Klaus Florian Vogt

Beckmesser Johannes Martin Kränzle

Éva Anne Schwanewilms

Dávid Daniel Behle

Magdaléna Wiebke Lehmkuhl

Veit Pogner Günther GroissböckÉji őr Georg Zeppenfeld

Karmester Philippe Jordan

Díszlet Rebecca Ringst

Jelmez Klaus Bruns

Rendező Barrie Kosky

Deutsche Grammophon


0440 073 5463 6

2018



Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.