Húrok, vonók, kalapácsok

Kaposfest Nemezetközi Kamarazenei Fesztivál, kilencedszer

Szerző: Malina János
Lapszám: 2018 október

Az élet úgy hozta, hogy az idei, 9. Kaposfest számomra csak a negyedik, csütörtöki napon, tehát augusztus 16-án este kezdődött. Ezen a hangversenyen még éppen megragadhattam az utolsó alkalmat, hogy halljam Frankl Péternek és Fejérvári Zoltánnak, a fesztivál két ragyogó zongorista-vendégének játékát. (Ha már délelőtt ott lehettem volna, négykezesezni is hallhattam volna őket az Egy faun délutánja Ravel tollából származó átiratában.) Először Fejérvári lépett a pódiumra Szajaka Sódzsi fiatal, de máris okkal világhírű japán hegedűművésznő társaságában: Schumann 1., op. 105-ös, a-moll hegedű-zongora-szonátáját adták elő. A két ifjú művész rendkívül izgalmasan egészítette ki egymást, hiszen ha van férfias zongorázás, amely robusztus, tömör és erőteljes, miközben határtalanul finom megkülönböztetésekre képes, akkor az a Fejérvárié; és ha van nőies, kecses, súlytalanul szárnyaló hegedülés, amely a sötét színek iránt is erős affinitást mutat, akkor az a Sódzsié. Együttes játékuk ugyanakkor rendkívül harmonikus, már csak mindkettejük odafigyelésre, érzékeny reagálásra való készsége miatt is, amely többek között a középső tétel „párbeszédes" részeiben mutatkozott meg igen plasztikusan. Megfogtak a nyitótétel hegedűsóhajai és a művészeknek a schumanni csapongó szabadságban való feloldódása; az Allegretto kifinomult agogikája, tagolásai és rákötései, a zárótétel könnyedén libbenő, de valamiképp mégis nyugtalanító karaktere.

Az est másik műsorszáma Schubert Pisztrángötöse (A-dúr, D. 667) volt Frankl Péter, a lengyel Apollon Musagète Kvartett három tagja - Paweł Zalejski (hegedű), Piotr Szumieł (brácsa) és Piotr Skweres (cselló) -, illetve Devich Benedek (nagybőgő) előadásában. Ennek a Pisztrángötösnek egészen egyéni karaktert adott az, hogy Frankl különlegesen, gyöngyözően életteli játéka, feszes ritmikája és hajlékony agogikája mintegy a zene gerinceként alakította-vezette az egész előadást; hogy a vonósok rendkívül áttetsző, kristálytiszta és mindenféle slamposságtól mentes zenei szövetet hoztak létre; s végül, hogy a két gyors tételt ugyan mindenfajta vontatottság nélkül, de eléggé megfontolt tempóban játszották, s így szokatlanul gazdag betekintést kaptunk e tételek részleteibe. Az egész darab nagy-nagy nyugalommal vonult el előttünk ebben a kontrollált és mégis ihletett előadásban, s olyan dolgok váltak benne jól érzékelhetővé, amelyek meglétét inkább csak sejteni szoktuk. A közönség kitörő lelkesedése nyomán a variációs tételt azután meg is kellett ismételni.

Csütörtök délelőtt Klukon Edit és Ránki Dezső négykezes matinéjára került sor. Választékosan szép programjuk mindössze négy-öt évtized terméséből válogatott, de a Liszt, Grieg és Debussy műveit tartalmazó műsor mind stílusában, nyelvezetében, mind pedig zenei tartalmában rendkívül változatosnak bizonyult, miközben valamiképp mégis szervesnek és igen jól felépítettnek hatott. Talán azért (is), mert a Grieg-tánctételek, Debussy Antik feliratai és Kis szvitje, de még Liszt Második Mefisztó-keringője is tobzódik az életteli képekben, amelyeket szuggesztív erővel varázsolt elénk a művészházaspár. Emellett pedig a műsor többi részénél jóval kevesebbet játszott Grieg-darabokról, a Két szimfonikus darabról, a kevésbé ismeretlen Norvég táncokról és a Két keringő-capriccióról azt is megmutatták, hogy abszolút első vonalbeli, izgalmas és eredeti művekről van szó, amelyek teljes mértékben igazolják Liszt megkülönböztetett nagyrabecsülését a fiatalabb norvég kortárs iránt.

Az esti hangverseny - nyilván a programban képviselt két zeneszerzőre, Dvořákra és Janáčekre utalva - a „Morva duett" címet viselte, persze tévesen, hiszen kettejük szoros barátsága ellenére Dvořák a legkevésbé sem volt morva. Ez azonban semmit sem vont le a koncert értékéből, amelynek során Janáček Hegedű-zongora-szonátája után Dvořák op. 74-es C-dúr vonós tercettje, majd pedig op. 81-es A-dúr zongoraötöse csendült fel.

Janáček jeles szonátáját (melynek 1923-as első külföldi előadásán nem kisebb muzsikus, mint Paul Hindemith játszotta a hegedűszólamot) Baráti Kristóf (hegedű) és Enrico Pace (zongora) előadásában hallhattuk. Az első jelentős impulzus éppen az olasz zongoristától érkezett, akiről pillanatok alatt kiderült, hogy kivételes adottságú kamarazenész, s később azután olyasféle meghatározó szerepet töltött be a fesztivál második felében, mint amilyet mondjuk José Gallardo szokott, ha megjelenik valamilyen fesztiválon. Vagyis a zenei és technikai perfekciót párosítani tudja a partnerével, partnereivel való teljes azonosulással, egyszersmind energiát és inspirációt sugározva feléjük. Barátival mindenesetre jól érzékelhetően kölcsönösen élvezték az együttműködést, ami hallatlanul eseménydús és intenzív előadáshoz vezetett. Mindez hozzásegítette a hallgatót, hogy valós képet kapjon magának a darabnak az eredetiségéről, izgalmas és szabadon csapongó zongoraszólamáról, a Ballada tétel szívhez szóló líraiságáról vagy a különösen komplex és egyéni hangú, izgatottan kezdődő, végeredményben azonban szívszorítóan tragikus zárótétel értékeiről.

Dvořák C-dúr tercettje baráti körben előadandó darabként, „örömzeneként" született a szerző derűs óráiban, ám négy tétele miniatűr szimfóniát formáz. Az előadók közül az első hegedűs, Szajaka Sódzsi kitűnt rendkívül finom és érzékeny játékával (és hangjával), és azzal, hogy kevés eszközzel milyen meggyőzően vezeti az előadást. Jó benyomást keltett a másik hegedűs, Alexandra Conunova is; a brácsás, Veit Hertenstein pedig rendkívül plasztikus dallamformálásával és artikulációjával tűnt ki annak ellenére, hogy nem rendelkezik különösebben sötét, érzéki hangszínnel.

A következő számban, Dvořák kvintettjében azután Sódzsi és Hertenstein egyaránt jóval nagyobb kihívásnak felelt meg ragyogóan - másik három társával: Kirill Truszovval (hegedű), Várdai Istvánnal (cselló) és Enrico Pacéval együtt. A hatalmas lélegzetű darab előadása mindvégig a legmagasabb hőfokon zajlott, és ünnepi élményt szerzett hallgatóinak. Mindennek az alapja az abban rejlő lehetőségek maradéktalan kibontása, hogy kivétel nélkül minden szólamot igen jelentékeny művész játszott, hogy e művészek tökéletes zenei és művészi-érzelmi összhangban álltak egymással, s végül, hogy érezhetően átgondolt és alapos próbamunka is állt az előadás mögött. Az azonban így is szinte mellbevágó és - jó értelemben - elgondolkodtató tapasztalat volt, hogy öt művész, akik közül egy ázsiai és egy magyar (vagyis nem indoeurópai gyökerű) található, és a három indoeurópai is szerteágazó eredetű (legalábbis nyelvileg, hiszen egyikük szláv, a másikuk latin, a harmadikuk germán), milyen intenzitással és intimitással működtek és lélegeztek együtt, reményt nyújtva arra, hogy az eltérő kultúrák talán mégsem feltétlenül veszélyt, hanem lehetőséget jelentenek egymás számára.

A fesztiválon töltött második napom kezdetekor tehát máris volt mögöttem egy s más. Ez a nap is Ránki Dezsővel indult - csak most a rögtönzött „fesztiválzenekarral", azaz az Apollon Musagète Kvartett tagjaiból, valamint a kurzusok ifjú résztvevőiből álló együttessel együttműködve. A matiné műsora két Bach-zongoraversennyel indult az ő előadásukban: a BWV 1058-as g-moll és a BWV 1055-ös A-dúr versenyműével. Nyilvánvaló, hogy a - rendkívül széles koreloszlású - zenekar nem rendelkezhetett önálló, kiforrott arculattal. Ez azonban egyáltalán nem korlátozta Ránkit abban, hogy a maga részéről ne vegye ezúttal is tökéletesen komolyan feladatát. Előadását nemes tartás, ezüstös csengésű, erre a zenére kialakított hang, a súlyok és oldások ellentétének stílushoz illő hangsúlyozása, a ritmikai játékosság, és a jól ismert nyugalom és kiegyensúlyozottság jellemezte. Majd Baráti Kristóf játszotta el Bach BWV 1004-es d-moll partitáját; s hiába hallottunk tőle, önálló műsorszámként vagy éppen ráadásként, megannyi Bach-szólótételt, azért Bach-játéka, különösen pedig a Chaconne tétel előadása, mégiscsak megint magával ragadott és felemelt érzékenységével, szabadságával és helyenként már-már álomszerűen, mennyeien súlytalan, majd könnyeden virtuóz pillanataival. Amikor azonban a tétel lezárult, akkor arra ébredtünk rá, hogy Baráti előadásának mélysége volt az, ami annyira lenyűgözött: a művész talán legnagyobb, de legnehezebben megfogható adománya a hallgatónak.

Este Schubert korai, egytételes B-dúr vonóstriója jelentette a haydni kecsességű bevezetést Kirill Truszov, Veit Hertenstein és Henri Demarquette (cselló) üde hangú tolmácsolásában. Ezt egy jóval súlyosabb formátumú trió, Brahms kései, op. 114-es a-moll klarinéttriójának brácsára átírt változata követte: a brácsaszólamot ismét Hertenstein, a csellóét megint Demarquette játszotta, a zongorista szerepében - nagy örömömre - ismét Enrico Pacéval. Az előadás gyönyörű volt: Demarquette-től egy egész sor tökéletes dallamívet és igen jelentékeny szólót hallottunk, minden egyes hangjának egyénisége és funkciója volt; az együttes megkapó hangszíneket kevert ki, többek között az első tétel zárószakaszában; varázslatos hatást keltett a Scherzo helyén álló keringő-tétel, s Pace kisugárzásával, integráló habarcsszerepével sem lehetett betelni. De Hertenstein elementáris muzikalitása, sokszínű eszköztára sem tudta feledtetni a darab átirat-jellegét, azt, hogy hiányzik egy fúvós hangszer, amelynek mondjuk a csellóval játszott párhuzamos menetei mérhetetlenül gazdagabb hangzást jelentenek, mint két vonóshangszer együttjátéka.

Ha Pacét jó ismerősként üdvözöltük ebben a darabban, akkor Würtz Klárát legalább akkora öröm volt ismét itthoni hangversenydobogón hallani. Mégpedig mindjárt kétfajta, alapjában különböző zenében egymás után. Az első egy Rahmanyinov hét dalából álló válogatás volt, összeállítóként és előadóként Károlyi Katalinnal. Sajnos, a műsorfüzet nem közölte sem a dalok címét, sem a szövegek szerzőit; Károlyi mindenesetre nyilvánvalóan egy tragikus végű, a reményt apránkint megölő drámai folyamatot, valamiféle magányosság-drámát konstruált a dalokból. Sőt még inkább egyszemélyes minioperát, amelyet nem csupán kitűnő oroszsággal és imponáló zenei magabiztossággal adott elő, de valódi színészi vénával, arcát és teljes testét a kifejezés szolgálatába állítva. Ebben az előadásban Rahmanyinov dalai életre keltek és már-már muszorgszkiji erővel szólaltak meg; s hogy így lehetett, abban oroszlánrésze volt Würtz Klára igen koncentrált és szuggesztív zongorázásának, illetve a két művésznő magas fokon összecsiszolt előadásának.

A koncert utolsó számában megint másképp illeszkedtek össze a mozaikkockák: befejezésül Baráti Kristóf és Würtz Klára lépett pódiumra - tudjuk persze, hogy sokszor bizonyító, kiváló és összeszokott szonátapartnerek ők. Ezúttal César Franck A-dúr hegedűszonátáját játszották - olyan megbabonázó szuggesztivitással, hogy - a Janáček-szonáta, a Dvořák-kvintett és a Bach-partita után - a fesztivál újabb csúcspontját hozták létre, a negyedik kiemelkedő pillanatot két nap alatt. Baráti hangjának karcsúsága, a legszenvedélyesebb romantikus darabban is megvesztegethetetlenül tiszta zenei eszközei, Würtz Klára lehengerlő és virtuóz zongorajátéka, Baráti szuggesztív cigányos tónusa, érzéki és erőteljes mély hangjai, különlegesen megkapó, szublimált pianói, a II. tétel ragyogó fényt árasztó visszatérése, a III. tétel megrázó befejezése, a nagyszerű zárótétel szárnyaló megszólaltatása sokkal többet jelentett pusztán perfekt, kiegyensúlyozott és semminek híján nem levő előadásnál.

A zárónap délelőttje a kurzushallgatók (és tanáraik) délelőtti koncertjével kezdődött; sokféle zene, nagyon sokféle színvonal és hegedűméret találkozott ebben a programban, csodagyerektől a majdnem-kész, ígéretes művészig.

Délután azután megint hallhattuk Ránki Dezsőt, ezúttal szólóban. Két B-dúr hangnemű művet adott elő: Haydn Hob. XVI:41-es, kéttételes, B-dúr, Esterházy-szonátáját és Schubert hatalmas, posztumusz B-dúr szonátáját. A Haydn-mű letisztult, világos és áttetsző, végtelenül differenciált előadása megunhatatlan és felemelő volt; kevesen tudják a modern zongorán ilyen hatásfokkal megőrizni és érzékeltetni Haydn egészen más karakterű hangszerek által ihletett billentyűs gondolkodásmódját és effektusait. A Schubert-darab előadásának mélységéről és gazdagságáról pedig igen nehéz egy átfogó fesztiválbeszámolóban képet adni. Ezért inkább egy szubjektív adalékra szorítkozom. A szonáta nyitótételét magam régóta kódolt önéletrajzként hallgatom, amely epikus szélességgel hömpölyög előre, új és új érzések és érzelmi viharok történetét tárva fel a hallgató előtt. Nos, Ránki előtt nyitott könyv a tételnek ez az intim, önvallomásszerű oldala; ugyanakkor a tiszta forma feltétlen tisztelete az a precizitás és fegyelem, ami ennek az önvallomásnak mégis szilárd keretet ad - ez volt az, ami az előadást olyan sajátosan Ránki Dezső-ivé tette. És akkor nem beszéltünk a lassú tétel letaglózó erejű megszólaltatásáról, a Scherzo inas-izmos „rossz" hangsúlyairól, általában arról a biztos egyensúlyról, ami Ránkinál folyamatosan fennáll a zenei szubsztancia és az azt fűszerező „savak és borsok" között.

Innentől a 9. Kaposfest levezetés üzemmódba kapcsolt. Következett előbb a Bolyki Soul & Gospel Kórusnak, Bolyki Balázs együttesének nem hivatalos hangversenye a székesegyházban - erre is benéztem, és különösen az együttesvezető szólóit találtam, hozzá nem értőként, szuggesztívnek és elismerésre méltónak -, majd következett a késő esti zárókoncert, hegedűdarabot csellón játszó Várdaival és csellóművet hegedűn eldaloló Barátival, csali kvízzel és csellózenekarral: ahogy az ilyenkor természetes. Kaposvár, 2018. augusztus 16-19. }

 


VÁRDAI ISTVÁN Mohai Balázs felvételei / Kaposfest



Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.