A legek orgonája

Fassang László és Szabó Balázs a Zeneakadémia régi-új orgonájáról

Szerző: Belinszky Anna
Lapszám: 2018 október

- Hamarosan újra eredeti formájában lesz látható és hallható a Zeneakadémia 1907-es Voit-orgonája. Hol kezdődik számotokra a hangszer rekonstrukciójának története?

Szabó Balázs: Amikor orgonával kezdtem foglalkozni, az egyik osztálytársamtól két orgonaiskolát kaptam ajándékba. Az egyik közülük az Antalffy-féle volt, amely a hangszer működését - fényképekkel és leírásokkal - a Zeneakadémia nagytermi orgonáján keresztül magyarázza el. Ez annyira meghatározó élmény volt számomra, hogy mindig is vártam és készültem rá, hogy ha egyszer eljutok a Zeneakadémiára, ez az orgona fogad majd. Nagy csalódás volt, mikor szembesültem vele, hogy már rég nincs meg ez a hangszer, és valami egészen más van a helyén. Már zeneakadémista voltam, mikor látni lehetett, hogy sor kerülhet az épület nagy műemléki rekonstrukciójára. Úgy éreztem, itt a lehetőség: ez lehet az az időpont, amikor ugyanúgy, ahogy az épület visszakapja eredeti tartozékait és eredeti megjelenését, az orgona is megérdemelheti, hogy ne csak a homlokzata, de a hangzása is visszakerüljön a Nagyterembe. 2006-ban részt vettem Karlsruhéban egy olyan projektben, amelynek keretein belül egy Voit-orgonán vettük lemezre Max Reger op. 59-es sorozatát. 2008-ban kimondottan azért jelentkeztem a heidelbergi Wolfrum-orgonaversenyre, amit aztán meg is nyertem, mert a döntőt a Stadthalle Voit-orgonáján rendezték, így lehetőségem volt végre kipróbálni a nagytermi orgona egyik testvérét, amelyet eddig csak papírról ismertem. Ezek az élmények erősítették meg bennem a gondolatot, hogy a Voit-orgona valóban a Nagyterembe való hangszer.

Fassang László: 2008-ban, nagyjából két évvel a Müpa orgonájának avatása után kerültem a Zeneakadémiára, ahol egyre több szó esett arról, hogy az épület rekonstrukciója során az orgonákat le kell majd bontani. Ekkor találkoztunk Balázzsal, és beszélgetni kezdtünk - nagyon kíváncsi voltam, mit gondol a nagytermi orgona kérdéseiről. Bár sokat hallottam róla korábban, ez volt az első személyes találkozásunk. Én is ismertem az Antalffy-könyvet, és tudtam róla, hogy valaha egy Voit-orgona működött a Zeneakadémián, de bennem soha nem merült fel korábban, hogy rekonstrukcióra lenne szükség. Balázzsal beszélgetve győződtem meg arról, hogy egy ilyen teremben, mint a Zeneakadémia Nagyterme, az épülettel egyidős orgona rekonstrukciója, helyreállítása mindenképpen támogatandó döntés. Balázs és németországi orgonaszakértő kollégái szerveztek nekünk egy egyhetes Voit-orgonatúrát, melyen Pálúr Jánossal közösen vettünk részt. Az út végén mindhárman egyetértettünk abban, hogy a Zeneakadémián a Voit-orgona rekonstrukciójának irányába kell haladnunk tovább.

- Mit tekintetek a rekonstrukciós munka első lépéseinek? Milyen kutatásokra volt szükség az orgona helyreállításához?

Sz. B.:  Számomra különösen emlékezetes pillanat volt az említett tanulmányút lezárása, mikor a német Voit-hangszerek után Lacival és Pálúr Jánossal elmentünk Prágába, hogy megnézzük a Smetana Teremben álló nagy Voit-orgonát. Pálúr János játszani kezdett rajta, mi Lacival pedig beültünk a nézőtérre hallgatni. Megszólalt az orgona, majd néhány másodpercnyi feszült várakozást követően Laci odafordult hozzám, és csak ennyit mondott: „Minden egyértelmű, nincs több kérdés." Ebben a szellemben tértünk haza Budapestre, ahonnan az első utunk Győrbe vezetett, hogy megnézzük, mi maradt meg a Voit-orgonából. Egyfajta indító impulzusa volt ez a győri út a kutatásnak; rácsodálkoztunk, mennyivel több része megvan a hangszernek, mint ahogy azt reméltük. Ezután beültem a Zeneakadémia irattárába, és laponként végignéztem a teljes irattári anyagot. A hitelesség érdekében adatokra volt szükségünk, amelyekkel támogathattuk az ötletünket, víziónkat. Ahhoz, hogy újrateremthessünk az 1907-es állapotokat, még több levéltár anyagát be kellett vonnunk a kutatásba, vizsgáltam többek között a Baranya megyei levéltár Angster-gyűjteményét és több németországi levéltár Voit-orgonákra vonatkozó adatait is. Az 1967-ben a Zeneakadémiára épített Walcker-orgona anyagi között is találtam nagyon értékes tervrajzokat és belső fényképeket a bontás előtti állapotról. Talán az egyik legkülönlegesebb része volt a kutatásnak, hogy lehetőségem nyílt tanulmányozni Antalffy-Zsiross Dezső hagyatékát, melyben a fényképek, leírások és kották olyan izgalmas adatokat őriztek meg, melyek például a játszóasztal rekonstrukciójához elengedhetetlenek voltak.

- Többször beszéltetek már róla, hogy 1967-ben a Voit orgonából még megmaradt sípokat és alkatrészeket száműzték a Zeneakadémiáról. Hogyan tudtátok felkutatni ezeket az alkotóelemeket? Előfordult, hogy váratlan helyekről is előkerültek újabb mozaikok?

Sz. B.: Az iratok alapján az orgona részei két fő helyre kerültek: a győri városházára, illetve a soproni Liszt-terembe. Ugyanakkor ismertünk történeteket öregebb orgonaépítőktől, akik elmesélték, hogy a hangszert először Debrecenbe vitték (itt végül a tervekkel ellentétben nem állították fel az Aranybika Szállóban), majd az orgonagyár raktárába került. Az idősebb orgonaépítők még emlékeznek rá, hogy nagyon sok alkatrész hullámpalával letakarva állt az orgonagyár udvarán évekig. Ha egy éppen épülő orgonájukhoz szükségük volt néhány sípra, az orgonaépítők a pincében tárolt sípanyaghoz is hozzányúltak. Néhány síp így épülhetett be 1967 és 1969 között különböző hangszerekbe. A két fő hely mellett öt helyen bukkantunk még az eredeti Voit-anyag kisebb darabjaira.

- Mai szemmel nézve elég kegyetlennek tűnik mindaz, ami az eredeti hangszerrel történt. Valóban kegyetlenül bántak a hangszerrel, vagy inkább szemléletbeli különbségekről van szó?

F. L.: Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hatvanas évekre a Voit-orgona már régen nem volt ugyanaz, mint eredeti állapotában. Egy többszörösen átépített hangszer volt, mely nem kevés technikai problémával küszködött. Ebből a nézőpontból valahol érthető, hogy ezekben az évtizedekben inkább meg akartak szabadulni tőle, és fel sem merült, hogy megtartsák vagy rekonstruálják. Ugyanakkor látnunk kell azt az irányzatot, amely Európa- és világszerte jó pár évtizede virágzik, és melynek lényege, hogy a régi értékes hangszereket esztétikai értékítélet nélkül, eredeti állapotukban érdemes helyreállítani. Hiszen ez nemcsak egy adott kultúrtáj orgonaparkját színesíti, de azt a képet is gazdagítja, amelyet az orgonáról mint hangszerről kialakíthatunk.

- Sokakban felmerülhet a kérdés: miért nem egy modernebb technikával működő új hangszer épült a Zeneakadémia Nagytermében?

F. L.: Három alapvető szempont mentén döntöttünk: mérlegeltük, milyen hangszerre van szükség egy oktatási intézményben, a Zeneakadémia Nagytermében mint koncertteremben, illetve tágabb kontextusban ezen a kulturális téren belül, Budapesten. Mind a három szempont egy irányba mutatott: az épülettel egyidős, az épülettel együtt tervezett és megalkotott autentikus, rekonstruált késő romantikus hangszer szolgálná a legjobban a koncertéletet és az oktatás feladatait is. Emellett az is világossá vált, hogy a rekonstrukció keretein belül a ma elérhető legmodernebb technikát is alkalmazni kell majd a hangszer vezérléséhez.

- Hogyan kapott zöld utat a rekonstrukció? Mikor vált biztossá, hogy újraépülhet a hangszer?

F. L.: A projekt a megszokotthoz képest teljesen fordítottan indult. Nem az történt, hogy valaki felülről kitalálta, hogy épüljön újra az orgona, aki megbízást adott volna Balázsnak vagy nekem, hogy kutassuk fel az orgona történetét, és végezzük el az előkészítő feladatokat. Ehelyett Balázs önállóan kutatni kezdett, amiben a saját eszközeimmel én is igyekeztem segíteni. A győri sípanyagot gyakorlatilag még komolyabb intézményi támogatás nélkül sikerült visszaszereznünk. Kulcsfontosságú szerepe volt Lakatos Gergely főmérnöknek, aki a Zeneakadémia teljes épületrekonstrukcióját vezette, illetve az orgonaprojekt vezetője is. Ő volt az, akit elsőként sikerült megnyernünk a Voit-orgona ügyének, és aki rögtön már a nagyprojekten belül is olyan komoly döntéseket hozott, amelyek mind a Voit-rekonstrukció irányába vezettek. Az ő tevékenysége nyomán a Zeneakadémia is egyre komolyabban foglalkozni kezdett az orgona ügyével. Vigh Andrea - akkor még billentyűs tanszékvezetőként, rektorhelyettesként - és Batta András rektor is a kezdeményezés mellé álltak. Mindezt megpecsételte 2010-ben a Zeneakadémia Szenátusának döntése, egyhangúlag támogatták a Voit-orgona újraépítését. A szenátusi döntést követően hivatalosan is elindult a projekt, létrejött egy orgonabizottság, melyben különböző szakterületek képviselői - a szakmai stáb mellett pénzügyi, jogi, nemzetközi és közbeszerzési ügyek szakértői - kezdtek együtt dolgozni.

- Milyen szempontok alapján választottátok ki azokat az orgonaépítőket, akikkel a rekonstrukció során együtt dolgoztatok?

Sz. B.: 2015-ben került sor arra a közbeszerzési eljárásra, mely alapján egy nagymúltú és híres német orgonaépítő nyújtott be érvényes ajánlatot. A bonni Johannes Klais Orgelbau egy magyar partnerrel, az AerisOrgona Kft-vel szorosan együttműködve képzelte el a projekt megvalósítását. Nyertes ajánlatukkal tehát egy német-magyar koprodukció kapott megbízást a projekt kivitelezésére, amelynek vezetését Lakatos Gergely végezte, és amelyben én mint orgonaszakértő működtem közre. Szerencsénk van, hogy olyan szakemberekkel kezdhettünk dolgozni, akik rutinosan és alaposan ismerik ennek a hangszernek a stílusát, és akik hajlandók alávetni saját szakmai ambíciójukat és meggyőződésüket egy száz évvel ezelőtti építő gondolatainak. Ez kulcsfontosságú kérdés, hiszen hiába tűnhet kívülről olyannak az orgonaépítészet, mint egy építkezés, itt minden kézműves munka magasabb művészi célt szolgál. Nem elég, ha egy orgonaépítő nagyon jó gépekkel dolgozik vagy mesterien tud bánni a fával, a lényeg, hogy a hangot művészként legyen képes megteremteni. Esetünkben ráadásul úgy, hogy nem az általa gondolt legjobbat, hanem a száz évvel ezelőtt élt orgonaépítők ideálját szem előtt tartva kell mindezt tenni. A mostani csapatban olyan intonatőrök és vezetők vannak jelen, akik az első pillanattól kezdve a projekt művészi dimenzióit ragadták meg, és ezt öntötték formába.

- Hogyan lehetséges, lehetséges-e egyáltalán eredeti formájukban pótolni a hangszer elveszett alkotórészeit?

Sz. B.: Bár mindig arról beszélünk, hogy a százéves orgona újjászületik, tulajdonképpen egy olyan új orgona épült, amelyben nagyon sok eredeti, régi alkatrész is felhasználtak. Minden, ami a Voit-orgonából megmaradt és ami visszavásárolható volt, az alapos és körültekintő restaurálást követően belekerült a hangszerbe, de például a szerkezet jelentős része teljesen újonnan készült. Valójában egy új hangszer született a Zeneakadémián, mellyel az eredeti orgona vízióját építettük újjá. Ez az orgona nem csupán egy hangszer volt a sok közül, 1907-ben az első világháború előtti, rendkívül magas színvonalú német orgonaépítészet csúcstermékét kaptuk meg a Nagyterembe. Ez mára sem változott, különleges és kidolgozott hangszerről van szó, mely nemcsak egy orgona lesz a budapestiek közül, hanem többek között Magyarország legnagyobb romantikus orgonája. A legek orgonája. Európában ezzel az orgonával vált például először lehetővé, hogy a tisztán elektromos játszóasztalnak köszönhetően az orgonistát bárhol el lehessen helyezni a színpadon. Fontos célkitűzésünk volt az elektronikai terület rekonstrukciója, hiszen ha korábban valaki vállalkozott is arra, hogy ebből az időszakból egy orgonát újjáépítsen vagy restauráljon, az elektronikát teljesen újonnan, modernre építette. Mi azonban nemcsak a hangzást akartuk visszanyerni, hanem mindent, ami a hangzáshoz hozzátartozik. Úgy gondoltuk, hogy a vezérlés, az elektronika, a szélládák mind a hangzást és annak irányítását szolgálják, ezért ezeket is újjá kell építeni. A ma használatos mágnesek helyett például a győri orgonából megmaradt néhány mágnes mintájára gyártattuk le egy az egyben a száz évvel ezelőtti típusú mágneseket. A játszóasztalba ugyanolyan kontaktusok kerültek, mint amilyenek a százéves heidelbergi Voit-orgonában vannak. Ezek a korabeli manufakturális módszerrel előállított alkatrészek olyan igényesen és olyan magas minőségben készültek, hogy ezt ma külön kihívás rekonstruálni. Megszoktuk, hogy a sorozatgyártás, a gépek használata megkönnyít és meggyorsít bizonyos folyamatokat, ebben a hangszerben azonban sok olyan technológia van, amely fejlettebb és rutinosabb volt száz évvel ezelőtt, mint ma.

- Mi az a repertoár, kik azok a szerzők, akiknek a darabjait a legnagyobb élmény lesz játszani ezen az orgonán? Milyen művek hangzanak el október 22-én az ünnepi orgonaavató koncerten?

F. L.: A megnyitó műsorát abban az időben állítottuk össze, mikor még nem hallottuk az orgona hangját. A koncertet Liszt B-A-C-H prelúdium és fúgájával Balázs fogja nyitni - 1907-ben ezt a művet játszotta Antalffy-Zsiross Dezső is a hangszer avatásán, illetve 1967-ben Margittay Sándor az új Walcker-orgona avatóján, tehát ez már amolyan „hagyományos" orgonaavató darab a Nagyteremben. Pálúr János, Somos Csaba és a Zeneakadémia Alma Mater Kórusának közreműködésével hangzik majd el Kodály Laudes organi című darabja, valamint hangszeres játékosokkal kiegészülve egy Strauss-kompozíciót játszik Ruppert István. A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarával, Madaras Gergely vezényletével mutatjuk be Szathmáry Zsigmond orgonaversenyét, melyet kifejezetten erre az alkalomra komponált. Több irányban gondolkozunk, ahogy az orgona is több irányba képes nyitni. Ezt a nyitottságot nemcsak megerősítette, de teljesen felülmúlta az az élmény, mikor először hallottam az orgona hangját. Akárhányszor kipróbáltuk a már működő regisztereket, éreztem, hogy a hangszer tökéletesen passzol ehhez a térhez. Autentikusan szól rajta a szimfonikus repertoár, főként a német romantika, de tud nyitni a régizene és a modern, kortárs repertoár irányába is. Sokan úgy tekintenek a stílustiszta hangszerekre, mintha azok korlátoznák a lehetőségeket. Én azt gondolom, hogy inkább megsokszorozzák.

Sz. B.: Ahogy telnek a napok, egyre nagyobb pánikban vagyok, egyre többet játszom az orgonán, és csak jönnek és jönnek az ötletek, hogy mit lehetne még rajta eljátszani. Nem érzek korlátokat., csak egyre gyorsabban táguló perspektívákat. Nemrég kora reneszánsz zenéket játszottam a hangszeren, és még az is meggyőzően szólt. Minél több kontaktusa van ezzel a hangzással egy művésznek, annál nagyobb perspektívák nyílnak meg előtte. Bízom benne, hogy elég lesz rá egy élet és lesznek a Nagyteremnek a szabadnapjai, hogy egyáltalán körbe tudjam járni az alapötleteket.

- Milyen érzés megszólaltatni ezt a hangszert? Mi az eddigi legmeghatározóbb hozzá kapcsolódó élményétek?

Sz. B.: Már működött a szerkezet, mikor hozzáfogtunk az intonációhoz, és elkezdtük a homlokzat sípjait egyesével megszólaltatni. Sok mindenre számítottam, hiszen nagyon sok orgonát ismerek ebből a stíluskörből is világszerte, de az első regiszterrel egy számomra teljesen ismeretlen hangzásvilág szólalt meg. Az egyik legerősebb hangszínnel, az első manuál Prinzipal 16' regiszterével kezdtünk, amelyet mély fekvése miatt keveset szoktak magában használni. A következő gondolat fogalmazódott meg bennem: ha ez a regiszter, amely inkább csak töltőregiszterként használatos, ennyire kidolgozott karakterrel, ennyire világosan, tisztán, ennyire izgalmasan és sokoldalúan tud szólni, milyen lesz a többi hetven regiszter, amelyeknek külön feladata, külön funkciója van? Aztán az orgona minden egyes regiszterével újra ás újra meglepett, maximálisan fölülmúlta a várakozásaimat.

F. L.: Számomra a legnagyobb élményt talán az jelentette, mikor Balázs az első crescendót végigjátszotta nekem. Egyszerűen minden pillanatban, minden hangzásnál meg lehet találni azt a következő lépést, amelytől a hangszer hangja úgy kezd kiáradni és megnövekedni, mintha egy szimfonikus zenekar crescendója szólna. Erre ilyen minőségben világviszonylatban is csak kevés orgona képes.

- Milyen szimbolikus jelentősége lehet a Zeneakadémia régi-új orgonájának?

F. L.: Úgy gondolom, hogy ez a hangszer magát a orgonát definiálja újra itt a szűk környezetben, szakmai értelemben. Ahogyan a Zeneakadémia a magyar zeneoktatás szimbóluma, szimbolikus épülete, úgy hosszú távon ennek a hangszernek is az a missziója, hogy az egész magyarországi orgonaoktatás, zeneoktatás húzóereje legyen. Fontosnak tartom, hogy ez a hangszer egy oktatási missziót is be tudjon tölteni, hogy azok, akik orgonát tanítanak az országban, megismerjék és el tudják ide hozni a növendékeiket vagy leendő növendékeiket. Most, hogy ennek az épületnek a legértékesebb dísze elkészült, fontos, hogy az épület alapjai is megerősödjenek. Azt szeretném elérni, hogy az országból minden zenét tanuló, minden zeneiskolába járó gyerek eljusson ehhez a hangszerhez és megismerje a hangját. }

 


FASSANG LÁSZLÓ és SZABÓ BALÁZS Ancsin Gábor felvétele / Zeneakadémia



Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.