A legenda él

Jacqueline du Pré posztumusz lemezalbuma

Szerző: Eszes Kinga
Lapszám: 2018 szeptember

JACQUELINE DU PRÉ

5 LP, Warner Classics, 2017 WCLP75474

 

Jacqueline du Pré legendás felvételeinek többsége közel ötvenéves, a nagyszámú új kiadás azonban azt bizonyítja, hogy kultusza azóta is virágzik. A csellista halálának 30. évfordulója alkalmából a Warner Classics ezúttal - reagálva a vinil­re­neszánszra - egy öt bakelit lemez­ből álló kiadványt jelentetett meg. A felvételeken a csellóra és zenekarra komponált repertoár legnépszerűbb darabjai - Elgar,HaydnBoccheriniSchumannSaint-SaënsRichard Strauss és Dvořák művei - újramasterelt verzióban csendülnek fel. A produkciókat csaknem lehetetlen egy fél évszázad távlatából, eredeti kontextusukból kiragadva, tárgyilagosan és minden elfogultság nélkül megítélni, ezért az alábbiakban inkább csupán néhány benyomás rögzítésére teszek kísérletet.

Du Pré különleges helyet foglal el a klasszikus zene ikonikus alakjai között: a személyét övező legenda kialakulása nem csupán rendkívüli egyéniségéhez, magával ragadó, végtelenül szuggesztív játékához és a nagy reményekkel induló, de tragikusan rövid életpályához köthető, hanem annak a szerencsés együttállásnak is köszönhető, melyben a hatvanas évek izgalmas, új trendjei, a technológiai vívmányok és egy új zenészgeneráció találkozása a tehetséges, fiatal és dekoratív csellóművésznőt valóságos szupersztárrá avatta. A Wigmore Hallban 16 évesen debütáló ifjú muzsikus karrierjét a - már tíz évvel később jelentkező - sclerosis multiplex rendkívül rövidre szabta, az aktív évek azonban intenzív munkával, tartalmasan teltek, és a hátrahagyott életmű alaposan dokumentált. A kiadós mennyiségű rögzített hanganyag mellett számos videófelvétel és több dokumentumfilm is őrzi az emlékét - ezek alapján az utókor számára is igen jól körvonalazható, árnyalt kép rajzolódik ki du Pré művészetéről. Energiától fűtött, szenvedélyes játéka még ma is mélyen megérinti a hallgatót, kifejezésmódját ösztönösség és közvetlenség jellemzi, formálását nem a rögzült rutin, hanem az alkotó szellem hatja át. Sugárzó személyiségével - melyben a fiatalság életereje és gátlástalansága az érett művész éleslátásával és tudatosságával ötvöződött - nem csupán a közönség soraiban ülőket, hanem kamarapartnereit is a hatása alá vonta.

Az 1965 és 1970 között készült felvételekből összeállított gyűjtemény több szempontból is változatos képet mutat. Elsősorban hangminőség tekintetében tűnik kissé kiegyenlítetlennek a sorozat: a lemezek között kettőben a hangmérnöki utómunka ellenére a szólista túlzottan előtérbe kerül, és az arányok elcsúszása igencsak megnehezíti a befogadást. A Dvořák-concertóban a kiegyensúlyozatlanságnak elsősorban a cselló és a szólisztikus zenekari hangszerek közötti párbeszéd esik áldozatul, a fortissimo szakaszokban pedig a rezek átmenet nélküli lehúzása hat zavaróan. A másik esetben nem egyszerű keverési hibáról van szó, hanem maga a koncepció problémás: a lemezen hallható verzió Richard Strauss csellóra, brácsára és zenekarra komponált Don Quixote című szimfonikus költeményéből - mesterséges módon, mikrofon segítségével - versenyművet kreált. A felvétel megszületése egyébként csupán a véletlennek köszönhető: a darabot Jacqueline du Pré 1968 áprilisában eredetileg Otto Klempererrel és a New Philhamonia Or­chest­rával rögzítette, majd koncerten játszotta volna, a karmester azonban a második napon beteget jelentett, és nemcsak a felvételtől, hanem a hangversenytől is visszalépett. A szervezők az előbbiről lemondtak, az utóbbi viszont Adrian Boult dirigens beugrásának köszönhetően nem maradt el - a megjelent lemez a próbán titokban készített hangfelvételt tartalmazza. Épp ezért az olyan gyönyörű pillanatok ellenére, mint amilyen például az 5. variáció vagy Don Quixote halála, a lemez inkább izgalmas zenetörténeti dokumentumként, mint hiteles Strauss-interpretációként értékelhető.

A válogatás autenticitás tekintetében sem tűnik egységesnek: a Daniel Barenboim vezette English Chamber Orchestra közreműködésével felvett két Haydn-versenymű - du Pré lehengerlő játéka ellenére - mai füllel hallgatva kissé vontatottnak és olykor dagályosnak hat, Boccherini B-dúr csellóversenyének a lemezen szereplő - Friedrich Grützmacher által jelentősen átdolgozott - változata pedig ma már idejétmúltnak minősül. Kétségtelen, hogy a csellóművész a romantikus versenyművekben mozog a legotthonosabban, az a nyelv és gesztusrendszer áll a legközelebb a személyiségéhez. Bár legtöbben Elgar Csellóversenyével kapcsolják össze a nevét, és a legendás 1965-ben készült felvételt (London Symphony OrchestraJohn Barbirolli) a kompozíció egyik leghitelesebb olvasataként tartják számon, du Pré a 19. század másik három jelentős versenyművét is éppoly remekül - elképesztő szabadsággal és rendkívüli expresszivitással - játssza. Lenyűgöző, ahogy Schumann a-moll csellóversenyében (New Philharmonia OrchestraDaniel Barenboim) a megszokottnál kissé lassabbra vett nyitó tételt összefogja és megtölti tartalommal, a lassú tételben visszafogott líraiságával lep meg, a finálé legemlékezetesebb pillanatait pedig a cadenza végén a fantasztikusan felépített - a zenekarral egyre szorosabban összefonódva crescendáló - visszavezetésnek köszönhetjük. A szintén a Daniel Barenboim által irányított New Philharmonia Orchestra közreműködésével felvett Saint-Saëns-versenymű előadásában akadnak ugyan kevésbé sikerült momentumok - az első tételben a téma motívumait a szólista és a zenekar között kézről kézre járató, mozgékony kidolgozási szakasz a kapcsolódások pontatlansága miatt kevésbé kohe­rens, a lassú tétel menüettje pedig túl komótosan indul -, Jacqueline du Pré elképesztően színes és átszellemült játéka azonban mindenért kárpótol. A korábban a hangmérnöki munka hiányosságai kapcsán már említett Dvořák-inter­pretáció 1970 novemberében készült (Chicago Symphony OrchesraDaniel Barenboim), azaz az összeállítás legkésőbbi darabja. Elképzelhető, hogy a tónusbeli egyenetlenségek - az olykor forszírozottnak, olykor pedig testetlennek tűnő hang -, és a szélsőséges tempóbeli váltások már a betegség számlájára írhatóak. Nagy szerencse, hogy két másik felvétel - egy 1967-es hanganyag (Swedish Radio Symphony OrchestraSergiu Celibidache), és egy nemrég felbukkant 1968-as videofelvétel (London Symphony OrchestraDaniel Barenboim) is őrzi a csellóművész valódi Dvořák-játékát.

Bár gyakran adott hangot a modern zenével szemben érzett averziójának, Alexander Goehr neki dedikált Romanza című kompozícióját például szívesen játszotta. Korai halálával nagy űrt és rengeteg kérdést hagyott maga után: örök rejtély marad, hogy a kortárs zenével a későbbiekben milyen viszonyba került volna, és miként alakult volna az ezredforduló csellórepertoárja, ha még mindig köztünk lenne. Hátborzongató bele­gondolni, hogy idén még csak a 73. születésnapját ünnepelte volna. }


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.