Ütközési energia

Csapó Gyula: Déjà? Kojâ?

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2018 szeptember

 

CSAPÓ GYULA: 
DÉJÀ? KOJÂ?

 

Bozzini Vonósnégyes

 

Alissa Cheung, Clemens Merkel – hegedű

 

Stéphanie Bozzini – brácsa

 

Isabelle Bozzini – cselló

 

Collection QB 1821

 

 

Csapó Gyula háromrészes, bő hetven perces vonósnégyese 2011 és 2016 között keletkezett. Ősbemutatóját 2016. október 20-án tartották a BMC Koncerttermében. A mű lemezfelvételei ugyanebben az időszakban készültek, az impresszum tanúsága szerint október 19-21-én. Bár a közeli mikrofonállással rögzített anyag alapján nem lehet egyértelműen eldönteni, de valószínű, hogy a hangfelvétel montírozásakor egyként használhatták a koncerten és a próbákon rögzített anyagot.

A francia-perzsa nyelven fogalmazott - jelentését tekintve homályos - cím (Déjà? Kojâ? - Máris? Hová?) duplán kérdez, vagy ha tetszik: hangsúlyosan nem állít semmit. Ugyanakkor mégis valami lényegeset fejez ki a kompozícióról. A darabban, ugyanúgy, mint az egymás mellé sodródott, egyszavas kérdő mondatokban, gesztusszerű, elemi történések lépnek közvetlen kapcsolatba, egy rövid hang és egy hosszú, egy halk és egy hangos, egy mély és egy magas, egy pengetett és egy vonóval megszólaltatott. Vagy olyan „bonyolultabb" képletek, mint két akkord, de ilyenkor is azt a fajta egymásnak feszülést érezzük, mint Gesualdónál, amikor két, elvileg nem összefűzhető akkord lép kapcsolatba. Az ütköztetésre kiszemelt kontrasztáló elemek kivétel nélkül kérdő intonációjú figurákká állnak össze, s valahogy nincs is abban semmi meglepő, hogy a műben kirajzolódó dallamvonalak is ezt az intonációt hordozzák.

Zeneszerzéstechnikai szempontból ezeket az elemi részeket afféle felvetéseknek kellene neveznünk, magas energiaszintű momentumoknak, melyeknek természetes le- és kibomlásuk van. A kompozíció ezeket a többirányú folyamatokat vizsgálja(?), tárja fel(?), s bár az ódivatú megnevezés félrevezető lehet, lényegében egy variációelvű zenei organizmussal állunk szemben. A zenei folyamat alapvetően lineáris, bár épp a linearitás megragadása okozhat problémát az első néhány meghallgatás során, ugyanis „felvetésből" Csapó egyszerre többet is exponál, és mindegyik generálja a maga elágazásokkal teli vonalait, melyek aztán hol egymásba kapcsolódnak, hol kikerülik egymást. Nem egyetlen gondolat metamorfózisát követhetjük tehát végig, hanem egyszerre, egymással párhuzamosan többét is. A lemez franciául és angolul fogalmazott rövid darabismertetője azt sugallja, hogy a kompozíció zenei anyagának szerveződésében felismerhetők a tematikus munka tradicionálisabb technikái, eljárásai, ám érzésem szerint e leírást, mely szerint a három tétel zenei anyagát tekintve rokon, illetve hogy Csapó ugyanazt az alapgondolatot újabb és újabb nézőpontokból láttatja, csak abban a sokdimenziós zenei térben lehet értelmezni, melyben az egyes elemek időbeli egymásutániságát a médiumhoz (zene) tartozó hiányosságnak tartjuk: az egymást követő „szakaszok", „formarészek" valójában egyidejűek.

Minél többször hallgatja meg az ember a Déjà? Kojâ? kvartettet, annál inkább rácsodálkozik e zenefolyam hallatlan változatosságára, tulajdonképpen befogadhatatlanul sűrű eseménytörténetére, illetve arra, hogy bárhol is kapcsolódunk bele a 70 percnyi zenébe, olyan, mintha mindig ugyanaz szólna. Ez csak látszólagos ellentmondás, hiszen például a fraktálok világából is ismerhetjük az „önhasonlóság" fogalmát, jelenségét, illetve „érzetét".

S ebben a mindig önmagára hasonlító, nagy spektrumú zenei univerzumban - afféle speciális eset gyanánt - felbukkanhatnak zárványszerű területek, mint amilyen az első részben egy L'histoire de Fa feliratú, zenei témaként viselkedő gondolat, mely azonnal kánont alkot, illetve egy Korál. S mintha Csapó ambicionálná is, hogy a hallgató zárványként appercipiálja ezeket a szakaszokat, egy radikálisabb tempóváltás, vagy csak egyszerűen a zenei anyag fiziognómiája félreismerhetetlenül jelzi, hogy ezeken a pontokon - még ha csak rövid időre is - egy sok-sok peremfeltétellel meghatározott zenei területre érkeztünk.

A kompozíció hangzó alakja a fentebb már említett sokdimenziós zenei tér kétdimenziós vetülete, mely ráadásul egy lassított felvételhez hasonlóan teszi érzékelhetővé a magában álló mozzanatok végtelen összetettségét. Milyen csodálatos egy földre zuhanó, vízzel teli pohár története, ha a képkockák hosszú percekre elnyúlva mesélik el! A mű notációja tehát „pusztán" azt a célt szolgálja, hogy az előadó prezentálhassa e vetületet a hallgatóság számára. Ennek megfelelően a lejegyzés teljesen hagyományos. Tervrajzszerű, hisz nem az a célja, hogy a hangzó események valóságos idejű történéseit reális időkeretek között ábrázolja.

A lemezen hallható, háromrészes forma a darab lehetséges elhangzásai közül csupán az egyik lehetőség. A rész reprezentálhatja az egészet, s ennek megfelelően az első tétel elhangozhat önmagában is, s ha jól értem, a három tétel hangversenyen megszólalhat úgy is, hogy az első és a második rész közé nem tételszünetet, hanem koncertszünetet iktatnak be.

Bozzini Vonósnégyes magabiztosan tájékozódik az anyagban, a hangfelvétel szempontjából viszont problémát jelent, hogy a muzsikusok nem kalkulálnak a rögzítő eszközök érzékenységével, nem a mikrofonoknak, hanem távolabb elhelyezkedő (vagy távolabbra elképzelt) „vevőknek" játszanak. Így a dinamika szempontjából kissé nyers, az árnyalatokkal szemben kevéssé érzékeny, általában hangos előadásban ismerkedhetünk meg a darabbal. A helyzeten valamit javíthat (persze ez messze nem ideális megoldás), ha lejátszáskor kifejezetten halk fokozatot választunk. Némileg persze igazságtalan a hangtechnikát kárhoztatni, hiszen a darab sajátos szemlélete meglehetősen lehetetlen helyzetbe hozza a technikusokat. Távlati képet közvetítsen, egy átfogó benyomás kialakításában segítse a hallgatót; vagy épp ellenkezőleg, mikroszkópként nagyítsa fel a részleteket, s hagyja a befogadót eltévedni az események sűrűjében? Úgy tűnik, hogy a lemezkészítők az utóbbit választották, magam inkább a távoli mikrofonozásra voksoltam volna. Koncerten is inkább a hátsó sorokból hallgatnám, onnan, ahova már keverve, a távolság által csillapítva, szűrve érkeznek el a hanghullámok.

A két évvel ezelőtti koncerthez írt rövid tájékoztatóban Csapó Gyula plasztikus metaforával világította meg a kvartettben tükröződő szemléletet. A komponista alapvetően epikus természetűnek gondolja darabját, hagyta, hogy az valamiképpen magától alakuljon, olyanná váljon, mint az a játék, melyet „egy gyerek húz maga után árkon-bokron keresztül, amelyről tudható, hogy magán fogja viselni e kényszerutazás nyomait - engem ezek a nyomok érdekeltek, mint zeneszerzőt." A felvétel tulajdonképpen ezekről a nyomokról mutat szuperközelit. Magam szívesebben nézném a csatangoló gyereket, nem törődve azzal, hogy mennyire lesz ütött-kopott az a játék, melyet maga után húz. }


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.