Mi a titok? Hogyan marad egy hang a befejezett pályafutás után is élő és eleven, sok szerepében a mai napig ható origó? Hogyan talált és talál Kincses Veronika hangja és személyisége a mai napig is ennyire könnyen utat a közönség szívéhez?

Ezek a kérdések zakatolnak bennem, miközben hallgatom Veronika elérhető (szerencsére jelentős mennyiségű és változatos műfajú) felvételeit a Youtube-on, és egyszerre kiesem a szerepemből, és újra közönség leszek, mert a hangja, a művészete elvarázsol. Miután rajtakapom magam ezen, próbálom hideg fejjel körülírni a titkot, de nem megy, mert az éneklése annyira folyékony és olvadó, krémszerűen sima és bársonyos, a kis részletek, a „piccole cose" megformálása annyira gondos és gazdag, hogy újra elveszek a hangok sűrűjében. Egy pillanat múlva felmerül bennem egy jelző: ennek az éneklésének van valami népdalszerű természetessége. Szinte kinevetem magam, hiszen melyik művész lenne arra a legbüszkébb, hogy a hangjából „naturalezza" árad?! Azonban a szó hirtelen előhívja bennem annak a bizonyos 1986-os operaházi Bohéméletnek az emlékét Pavarottival, és egyszerre megértem, hogy Kincses Veronika Mimìje azért tudott tökéletes partnere lenni a nagy Lucianónak, mert hangadásuk és művészi imázsuk egy tőről fakadt. Olyan hangok voltak, melyekkel egy korszak operahallgató közönsége boldogan azonosult, természetesen áradtak, minden machináció nélkül, emberi egyenességgel. Ez a kendőzetlenség, póztalanság Veronika minden megnyilvánulásában, civil beszélgetéseiben, még a kacagásában is jelen van a mai napig. Azt hiszem, a kulcsszó az önazonosság és az ehhez tartozó önhűség, ami őt soha nem hagyta el. Hivatalos és privát megnyilatkozásai mindig ugyanazt a jó kedélyű, nyitott és érdeklődő, határozott és karakán véleményt formáló embert, egy pikánsan bájos, örök nőt tükröznek.

A másik titok ez lehet, hogy megformált szerepeiben a nőiesség mindig központi tényező volt, függetlenül az életkor és az alkat változásaitól. A hangjából áradó buja nőiesség ott ragyog minden színpadi portrén és civil fényképen, elvarázsolva mindenkori közönségét, hazai partnereit és nemzetközi karrierjük csúcsán álló világ­sztárokat egyaránt. Minden szerep, dal, operettmelódia, de még egy Presser-szám is ugyanolyan igénnyel és közvetlenséggel van megformálva, mint Butterfly vagy Suor Angelica. A vokalitás kiműveltsége folytán természetesen ez a hang karcsún és gazdagon szökkent a magasba, hiszen a pálya korai szakaszában még olyan drámai ko­loratúrszerepeket is nagy sikerrel énekelt, mint Fiordiligi, Norma vagy az Ernani Elvirája. Azonban Kincses Veronika nagyon jó ösztönnel megérezte, hogy az ő útja nem erre van, nem a drámai kitörések, szertelenségek jelentik a jövőjét, hanem a szívhangok, a melódiaérzékenység, a szoprán hang középtartományának felhangdús teltsége, szépsége. Ez lehet az oka annak, hogy ez a hang mai is, bármikor egyetlen frázis után felismerhető, legyen szó bármelyik pályaszakaszban készült felvételről. Ezekből a csodálatos felvételekből mi is tanulhatunk - forró sikereinek emléke a szívünkben él, és inspirálhat minket. Ami azonban bevallottan a legfontosabb volt a számára, az az anyai hivatás, aminek talán egy még hosszabban ható gyümölcse van, Vajda Gergely személyében, akivel együtt dolgozhatunk. Hogy ez a prioritás mennyire így van a való életben (és nem csak a nyilatkozatokban), az egy bő évtizede lett ismert előttem. Közel lakunk egymáshoz, és egy borongós, csúszós őszi napon összetalálkoztunk a Városmajor utcában. Nagyon csinosan festett, és én azt hittem, hivatalos megjelenése lesz. Pár mondat után világossá vált előttem, hogy az unokáiért ment az iskolába. Ugyanazzal a tartással és elhivatottsággal lépkedett előttem, ahogyan a színpadra ment.

Isten éltessen drága Veronika, köszönünk mindent és mindenkit, akit nekünk adtál! }