A kulcsszó az önazonosság Kincses Veronika 70 éves
Mi a titok? Hogyan marad egy hang a befejezett pályafutás után is élő és eleven, sok szerepében a mai napig ható origó? Hogyan talált és talál Kincses Veronika hangja és személyisége a mai napig is ennyire könnyen utat a közönség szívéhez? Ezek a kérdések zakatolnak bennem, miközben hallgatom Veronika elérhető (szerencsére jelentős mennyiségű és változatos műfajú) felvételeit a Youtube-on, és egyszerre kiesem a szerepemből, és újra közönség leszek, mert a hangja, a művészete elvarázsol. Miután rajtakapom magam ezen, próbálom hideg fejjel körülírni a titkot, de nem megy, mert az éneklése annyira folyékony és olvadó, krémszerűen sima és bársonyos, a kis részletek, a „piccole cose" megformálása annyira gondos és gazdag, hogy újra elveszek a hangok sűrűjében. Egy pillanat múlva felmerül bennem egy jelző: ennek az éneklésének van valami népdalszerű természetessége. Szinte kinevetem magam, hiszen melyik művész lenne arra a legbüszkébb, hogy a hangjából „naturalezza" árad?! Azonban a szó hirtelen előhívja bennem annak a bizonyos 1986-os operaházi Bohéméletnek az emlékét Pavarottival, és egyszerre megértem, hogy Kincses Veronika Mimìje azért tudott tökéletes partnere lenni a nagy Lucianónak, mert hangadásuk és művészi imázsuk egy tőről fakadt. Olyan hangok voltak, melyekkel egy korszak operahallgató közönsége boldogan azonosult, természetesen áradtak, minden machináció nélkül, emberi egyenességgel. Ez a kendőzetlenség, póztalanság Veronika minden megnyilvánulásában, civil beszélgetéseiben, még a kacagásában is jelen van a mai napig. Azt hiszem, a kulcsszó az önazonosság és az ehhez tartozó önhűség, ami őt soha nem hagyta el. Hivatalos és privát megnyilatkozásai mindig ugyanazt a jó kedélyű, nyitott és érdeklődő, határozott és karakán véleményt formáló embert, egy pikánsan bájos, örök nőt tükröznek. A másik titok ez lehet, hogy megformált szerepeiben a nőiesség mindig központi tényező volt, függetlenül az életkor és az alkat változásaitól. A hangjából áradó buja nőiesség ott ragyog minden színpadi portrén és civil fényképen, elvarázsolva mindenkori közönségét, hazai partnereit és nemzetközi karrierjük csúcsán álló világsztárokat egyaránt. Minden szerep, dal, operettmelódia, de még egy Presser-szám is ugyanolyan igénnyel és közvetlenséggel van megformálva, mint Butterfly vagy Suor Angelica. A vokalitás kiműveltsége folytán természetesen ez a hang karcsún és gazdagon szökkent a magasba, hiszen a pálya korai szakaszában még olyan drámai koloratúrszerepeket is nagy sikerrel énekelt, mint Fiordiligi, Norma vagy az Ernani Elvirája. Azonban Kincses Veronika nagyon jó ösztönnel megérezte, hogy az ő útja nem erre van, nem a drámai kitörések, szertelenségek jelentik a jövőjét, hanem a szívhangok, a melódiaérzékenység, a szoprán hang középtartományának felhangdús teltsége, szépsége. Ez lehet az oka annak, hogy ez a hang mai is, bármikor egyetlen frázis után felismerhető, legyen szó bármelyik pályaszakaszban készült felvételről. Ezekből a csodálatos felvételekből mi is tanulhatunk - forró sikereinek emléke a szívünkben él, és inspirálhat minket. Ami azonban bevallottan a legfontosabb volt a számára, az az anyai hivatás, aminek talán egy még hosszabban ható gyümölcse van, Vajda Gergely személyében, akivel együtt dolgozhatunk. Hogy ez a prioritás mennyire így van a való életben (és nem csak a nyilatkozatokban), az egy bő évtizede lett ismert előttem. Közel lakunk egymáshoz, és egy borongós, csúszós őszi napon összetalálkoztunk a Városmajor utcában. Nagyon csinosan festett, és én azt hittem, hivatalos megjelenése lesz. Pár mondat után világossá vált előttem, hogy az unokáiért ment az iskolába. Ugyanazzal a tartással és elhivatottsággal lépkedett előttem, ahogyan a színpadra ment. Isten éltessen drága Veronika, köszönünk mindent és mindenkit, akit nekünk adtál! } |