Liszt közelében

75 éves Eckhardt Mária zenetörténész, a Liszt Emlékmúzeum volt igazgatója, a Liszt Társaság társelnöke

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2018 szeptember

- Az ön életének egyik főszereplője Liszt Ferenc, pályája nagy részét az ő életének és művének szentelte. Mi volt az, ami ennyire megragadta benne? A zenéje, netán a személyisége?

- Gyakorlati dologgal kezdődött. Zenetörténészi pályámat az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában kezdtem, ahol nagy Liszt-kéziratgyűjteményt őriznek. Főnököm, Kecskeméti István, akire nagy szeretettel emlékszem vissza, megbízott a Liszt-kéziratanyag újbóli katalogizálásával, mert a régi katalógus elavult. Akkor dolgoztam magam bele az életműbe, amelyről nagyon keveset tudtam, mert bár a Zeneakadémián végigültük az összes Liszt-versenyt, a zenetörténet-oktatáshoz akkoriban Liszt nem tartozott igazán hozzá. Minél jobban megismertem, annál izgalmasabbnak tűnt a zenéje és vonzóbbnak a személyisége. És volt még egy vonzó aspektusa a Liszt-kutatásnak: ha az ember Liszttel foglalkozik, akkor az egész 19. századdal foglalkozik. Liszt hallatlanul nyitott személyiség volt, a zenén kívül is minden érdekelte, ami új volt és meghatározó az emberi gondolkodás és kultúra szempontjából. Vonzott erősen transzcendens érdeklődése is. Témaválasztásomban az a praktikus megfontolás is szerepet játszott, hogy az ő esetében még bőven volt mit kutatni. Első könyvemet, amely angolul jelent meg, a Széchényi Könyvtár Zeneműtárának Liszt-kéziratairól írtam.

Mi vitte a zenetörténet felé? A Zeneakadémián eredetileg karvezetőnek tanult. Emellett folytatta zenetudományi tanulmányait?

- A középiskolai énektanár- és karvezetés-szakra jártam. Olyan hivatalos kapcsolatom nem volt a zenetudomány-szakkal, mint zenetörténész kollégáim többségének. De ugyanazok a tanárok tanították a zenetörténetet ezen a tanszakon is, mint a zenetudósoknál: Bartha Dénes és Kroó György. Vendéghallgatóként bejártam a zenetudósok óráira is, például Bárdoshoz, Gárdonyihoz, de gyakorlati zenésznek készültem. Olyannyira, hogy máig vezetem a kórusomat, amelyet a Széchényi Könyvtárban alapítottam 1970-ben. Világéletemben csodáltam azokat a zenetudósokat, akik gyakorlati zenészként is működnek. Az én szememben Komlós Katalin az etalon, de vannak mások is, ilyen volt Dobszay László, vagy a mai fiatalok között Szabó Ferenc János. Én a zenetudományt inkább a gyakorlatban sajátítottam el. Ebben nagy szerencsémre mindig élveztem a főnökeim támogatását: Kecskeméti István volt az első, aki biztatott, hogy publikáljak, sőt segített is. A Zenetudományi Intézetbe 1973-ban hívtak, ott Legánÿ Dezső volt a főnököm, akinek nagyon sokat köszönhetek. A Múzeum előkészítésének idején Kárpáti Jánossal dolgoztam, aki ugyancsak támogatott. És ott van még Somfai László, aki ugyan soha nem volt a tanárom, de ő lektorálta az első könyvemet. Sokat tanultam tőle.

A filológiai érdeklődést volt honnan hoznia: édesapja Eckhardt Sándor volt.

- Igen, magyar és francia irodalomtörténész, nyelvész volt, francia szótárait ma is használják. Mindig is érdekeltek a nyelvek, és szerencsém volt: édesapám franciára, édesanyám németre tanított otthon. A gimnáziumban pedig Vágó György személyében kitűnő angoltanárom volt. Imádta őt az egész Szilágyi Erzsébet Gimnázium...

- ...ahol nem akármilyen kórus működött. Gondolom, ez valamelyest befolyásolta a pályaválasztását.

- Éppen erre akartam kitérni. Hogy nem nyelvész lett belőlem, azt Mohayné Katanics Máriának köszönhetem. Harmadikos voltam, amikor odakerült a gimnáziumba, és megalapította a Szilágyi Kamarakórusát. Negyedikben pedig már vezényeltem is a nagykórust, mert ő szülési szabadságra ment. „Gyorstalpalón" ő készített fel a zeneakadémiai felvételire is. Kivételes tehetségű muzsikusként és pedagógusként megvolt az a különös képessége, hogy ezzel a korosztállyal egy életre megszerettesse a kórusmuzsikát. Az ő példáját követve választottam én is ezt a hivatást. Egykori tanítványai, a „kamarások" jóvoltából most készül egy könyv róla, amely októberben jelenik meg. Gádor Ágnes az egyik főszerkesztője, aki eggyel fölöttem járt a gimnáziumba, alapító tagja volt a kórusnak, és megszűnéséig énekelt benne. Én ezt nem mondhatom el magamról, mert amikor már saját kórusom is volt az OSzK-ban, énekeltem a férjem Liszt Ferenc Kamarakórusában, és emellett tanítottam is egy gimnáziumban, ahol szintén volt kórusom, akkor már nem bírtam volna hanggal a Szilágyi Kamarakórust is.

Kutatási területei megválasztásában játszik-e szerepet az a tény, hogy gyakorló muzsikusként is működik? Dobszay László esetében például a kettő szinte elválaszthatatlan volt, de Komlós Katalinnál is szoros egységet képez.

- Én alapvetően forráskutató zenetörténész vagyok, amiben nem sok szerepe van a gyakorlati zenélésnek. Dobszay Lászlóhoz nem mérném magam. Esetemben az összefonódás talán abban mutatkozik meg, hogy amikor az OSzK-ban dolgoztam, elég sok bécsi kismester műveit adtam közre, többek között Michael Haydn, Albrechtsberger és Vanhal kompozícióit, és a könyvtár kórusával sok mindent meg is szólaltattunk ezekből. Azután pedig, hogy Liszt ilyen fontos szerepet kapott a kutatómunkámban, gyakorlatilag mindent elénekeltünk Liszttől, ami számunkra énekelhető volt, úgyhogy némelyek Liszt-kórusnak hívják a kórusomat. Akadtak olyan művek, amelyek akkor még kiadatlanok voltak, úgyhogy mi szólaltattuk meg őket először. Ilyen értelemben tehát valóban van összefonódás a kettő között. A zenetörténeti munkában engem mindig is érdekeltek a különböző rejtett források és összefüggéseik, az a keletkezéstörténet, amit ezek kirajzolnak, az első vázlatoktól a végső változatig. Lisztnek számos olyan műve van, amelyhez rengeteg, a keletkezés különböző stádiumaiban készült verzió maradt ránk. Ha ezekből összeállítjuk a forrásláncot, érdekes következtetéseket vonhatunk le a munkamódszerére vonatkozóan, látjuk, mely részekkel foglalkozott különösen sokat, hol változtatta a legtöbbet, mi az, ami kezdettől fogva állandó volt. Az is izgalmas, hogy egy-egy változtatás hogyan kapcsolódik az életében bekövetkezett eseményekhez. Ennek számomra egyik legszemléletesebb példája A bölcsőtől a sírig című szimfonikus költemény keletkezése. Nyomon követhetjük benne a diadalmas Liszt, egy balesetet szenvedett Liszt és a mindinkább a túlvilág felé forduló Liszt útját. A mű kódája a legvégső verzióban például már nem az egyszerű C-dúr alaphangnemben zárul, hanem H-dúrban, és lassan szinte a semmibe vész, ami arra utal, hogy Liszt itt már „fölfelé" gondol.

Változik az életút során a forrásláncok hossza? Úgy képzelem, hogy a korai, a virtuóz Liszt biztos nem pepecselt annyit.

- Azért pepecselt ő jócskán. Nem az a fajta komponista volt, aki kiadta magából, aztán úgy hagyta. Műveiben nyomon követhetjük az improvizatív zeneszerzőt. Nagyon kevés olyan művét ismerjük, amit egyszer leírt, és nem változtatott rajta többet. Még a legkiforrottabb remekművekhez, például a Zarándokévek egyik darabjához, A forrásnálhoz is írt öregkorában egy kis variánst. De a fiatalkori művekben is gyakoriak az áthúzások, átragasztások és javítások. Újra és újra elővette a darabjait, és a kiadásuk előkészítésekor még a korrektúrába is belejavított, mindig tökéletesebbre törekedett. Olykor évtizedek múltán is hozzányúlt egy-egy műhöz. Számomra az egyik legérdekesebb példa a Petrarca-szonetteké, amelyeknek létezik dal- illetve zongoraváltozatuk is, mindkettőnek vannak különböző korokból származó verziói. Ha összeveti a leggyakrabban énekelt, korai dalokat a kései változatokkal, látni fogja, hogy a tematikus anyag azonos ugyan, de egészen más a dalok karaktere. A fiatalkori megfogalmazások romantikus hevületét meditatív hangulatok váltják, különösen az átvezető részekben. Gyakori az öreg Lisztnél, hogy egyszólamú, recitáló részek változnak a mozgó tematikus anyaggal. Egy spanyolországi kurzusomon beszéltem ezekről, és nem jutott idő rá, hogy az összes változatot lejátsszam, mindbe csak belehallgattunk. A végén azt mondtam, válasszák ki, melyiket hallgassuk meg teljes egészében. És annyira megragadta őket az öregkori verzió, hogy azt kérték. Ezt igazán nem vártam, hiszen a koncertéletben éppen hogy a fiatalkorit szokták előadni, mivel az olyan belcantós, olyan mutatós, ez meg olyan töprengő. Mégis ezt választották.

Régen sok interjút készíthettem önnel, amelyekben sok szó esett a Liszt-forráshelyzetről. Liszt lehet a zenetörténet egyik legjobban dokumentált szerzője, elképesztő mennyiségű kézirat, levél, dokumentum maradt fenn róla, egész életében celebritásnak számított, akiről már életében sokat írtak. Szóval a kutató a bőség zavarával küzd. Budapest és Weimar központi helye a Liszt-kutatásnak, de hol őriznek még Liszt-anyagokat?

- A világban még számos más nagy Liszt-gyűjtemény létezik, így Londonban, Párizsban, Európa több nagyvárosában, sőt kisebb helyeken is vannak még szétszórva dokumentumok, s ez érthető is, ha Liszt mozgalmas életére gondolunk. De sok Liszt-kézirat került Európán kívülre is, például Washingtonba a Kongresszusi Könyvtárba, és jelentős kéziratok vannak más amerikai gyűjteményekben is. Léteznek szerzők, akiktől mindent egy helyen őriznek. Liszt nem ilyen. És még mindig várható, hogy előbukkanjanak lappangó kéziratok. A Múzeumban folyamatosan figyelemmel kísértük az antikvár katalógusokat - akkor is, amikor gyakorlatilag alig tudtunk vásárolni valamit, csak kisebb dolgokat, mert a nagyobbakra nem volt pénz. Emlékszem, egyszer előkerült a gyermek Liszt triójának egy szólama, talán a csellószólam. Addig csak az édesapja leveleiből tudtuk, hogy ilyesmivel foglalkozott, maga a mű ismeretlen volt. Másfél évvel később, egy másik antikváriusnál aztán előkerült egy másik szólam is. A harmadik egyelőre lappang. Ez a trió korábban fantom-műnek számított, ma viszont már valamicskét megismerhettünk belőle. Hasonló eset volt egy fiatalkori zongorafantáziáé. Ez Londonban került elő és kelt el csillagászati összegért. Máig eredménytelenül nyomoztuk, hogy hová kerülhetett. Mindössze két vagy három ütem hiányzik belőle az utolsó előtti oldalról, mert valaki az utolsó oldalról kivágta az aláírást. Bár nem ismeretlen művekről van szó, hasonlóan nagyon fontosak azok a kéziratok, amelyeket utódomnak, Domokos Zsuzsannának sikerült a közelmúltban megszereznie a Liszt Múzeum számára. Ezek egykor a Táborszky és Parsch budapesti kiadó tulajdonában voltak, és korábban azt hittük, hogy történelmünk viharai során elpusztultak. (Domokos Zsuzsannával lapunk következő számában tervezünk interjút a Liszt Múzeum új kéziratai­ról. - A szerk.)

Térjünk vissza személyes pályájához: ott tartottunk, hogy a kutatás és a gyakorlati zenélés párhuzamosan, valamelyest egymáshoz kapcsolódva zajlott, és hogy az érdeklődése és a munkája szerencsésen találkozott.

- Érdeklődésem más 19. századi zeneszerzők iránt a Múzeumban végzett munkám során mélyült el, és a különböző kiállítások szervezéséhez kapcsolódik. Mint már említettem, az én szememben Liszt vonzereje abban is rejlik, hogy kora majd minden zeneszerzőjével valamilyen mértékben kapcsolatban állt. Ő ugyanis azon nagyon kevesek közé tartozott, akiket őszintén érdekeltek a kortársai, és nem csupán azok, akik pontosan ugyanúgy gondolkodtak, mint ő. Nagyon rokonszenves vonása volt nyitottsága és önzetlen segítőkészsége. Egy erősen klikkekbe rendeződött zenei világban ez nagyon ritka dolog. Némely barátja rossz néven is vette, hogy másokat is segített és értékelt.

Gondolom, most főleg Wagnerre céloz...

- És Berliozra. Liszt fiatalon roppant kritikus volt, de hihetetlenül éles szemmel fedezte fel a tehetséget, Berlioz, Schumann és Chopin tehetségét például. Később sokkal elfogadóbbá, még nyitottabbá vált. A Múzeumban gyakran csináltunk olyan kiállítást, amely Liszt és valamelyik zeneszerző kapcsolatát volt hivatott bemutatni. A Berlioz-évfordulóra rendezett Liszt és Berlioz kiállítás előtt például nem ismertem igazán mélyen Berlioz munkásságát. Akkor alaposan elmélyültem az életművében. Vagy itt van Grieg: egy Liszt und die Nationalitäten című, burgenlandi konferencia alkalmából foglalkoztam a Liszt-hagyatéki kottatár skandináv anyagával. Azt mondták, bármilyen nációt választhatok, csak a magyarokat nem. Tréfából azt javasoltam, hogy akkor legyenek a skandinávok, mire a konferenciát szervező kolléga lecsapott az ötletre. Elkezdtem dolgozni a témán, amely egyre izgalmasabbnak tűnt: kiderült, hogy Liszt szoros kapcsolatban állt a római skandináv közösséggel, sőt Grieg Liszt ajánlásával nyerte el római ösztöndíját. Így kerültem el a Nemzetközi Grieg Társaság Grieg és Róma konferenciájára is, ahol Grieg és Liszt kapcsolatáról beszéltem. Bedolgoztam magam a Grieg-kutatásba is, és egészen tavalyig a Nemzetközi Grieg Társaság vezetőségi tagja is voltam. Feldolgoztam a magyarországi Grieg-recepciót, Liszt és Grieg címmel kiállítást rendeztem Budapesten és Sopronban. De ugyanígy, egy kiállítás ürügyén foglalkoztam részletesebben például Smetanával vagy Carl Maria von Weberrel, akiket korábban csak nagyon felületesen ismertem. Az utolsó kiállításon, amelyet még én rendeztem a Múzeumban, Liszt és francia kortársai kapcsolatát vizsgáltuk. Számomra ekkor derült ki, hogy mennyire fontos szereplője volt a franciaországi Liszt-kultusznak Saint-Saëns, akivel egyébként érdemes lenne behatóbban is foglalkozni, és többet is kellene játszani, mert sokkal jobb szerző, mint amilyennek Magyarországon tartják.

Végeredményben ez az egész francia zenére áll, viszonylag kevés szerző kevés műve szerepel a koncertrepertoáron.

- Ez így van, de van azért kivétel is. A férjemnek, Párkai Istvánnak például sikerült annak idején a Liszt Ferenc Kamarakórussal népszerűvé tenni a francia kórusmuzsikát, főleg Poulenc kórusműveit. Ebben - mint sok másban is - ő úttörőnek számított. De visszatérve az előző témához: nagyon sok örömömet leltem abban, hogy Liszt kapcsán Beethoventől, Schuberttől Schumannon át Chopinig oly sok mindenkivel alaposabban foglalkozhattam.

A múltja után beszéljünk a jelenéről is. A Régi Zeneakadémián ülünk, korábban a Liszt Múzeum igazgatójaként dolgozott, most az épület földszintjén lévő egykori szobája a Liszt Ferenc Társaság irodája, ahol a Liszt Társaság társelnöki feladatait látja el. Gondolom, ez bizonyos tekintetben folytatása eddigi pályájának.

- Az 1973-as újjáalakulás óta tagja vagyok a Liszt Társaságnak. Már korábban is vezetőségi tag voltam, de igazán aktív azóta vagyok itt, amióta nyugalomba vonultam a Múzeumból. Több módon is igyekszem hasznossá tenni magam, így például a Társaság Liszt magyar szemmel / The Hungarian View of Liszt című kétnyelvű kiadványának a szerkesztésében vállaltam feladatot. Ez alapjában véve egy információs lap hazai Liszt Társaságunk tevékenységéről, fontosabb bel- és külföldi Liszt-eseményekről, jubileumokról, de megjelennek benne nem túl hosszú és közérthető zenetörténeti-zenetudományi írások is. Lektorálom a beérkező cikkeket, magam is publikálok, és kapcsolataim révén olyan bel- és külföldi kollégák is küldenek anyagokat, akik korábban nem. Most kaptunk írást például egy ukrán kolléganőtől, aki biztatásunkra Liszt 1847-es ottani útjaival foglalkozik. Erről eddig viszonylag keveset tudtunk, ez a cikk azonban rendkívül alaposan, részletekbe menően feldolgozza ezt a látogatást. Egy francia kolléga, Nicolas Dufetel arról ír, hogy Liszt megsemmisültnek hitt franciaországi könyvtárából számos darab megmaradt Liszt veje, Émile Ollivier Saint-Tropez-i villájában, és ezeket mutatja be a cikkében. Büszkék lehetünk rá, hogy ilyen izgalmas cikkeket közölhetünk. A lap megjelenik nyomtatásban, de hozzáférhető az interneten is. A Zeneakadémia rektorasszonyával, Vigh Andreával megállapodtunk, hogy közös, kommentárokkal egybekötött tematikus hangversenyeket is rendezünk. Ezeknek a koncepcióját én találom ki, és a művészekkel is én egyeztetek. A Liszt Társaság budapesti koncertjeiből a 2018/19-es évadban öt tartozik ebbe a sorozatba. Segítek az Esztergomi Liszt-hét szervezésében is, bár itt a munka oroszlánrészét Rozsnyay Judit főtitkár asszony végzi. Azt hiszem, a Liszt Társaság tevékenysége jól kiegészíti a Múzeumét, és egyáltalán, jelentős szerepet játszik a hazai Liszt-kultusz ápolásában.


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.