Huszonhat bekezdés Papp Mártáról

Szerző: Wilheim András
Lapszám: 2018 június

Van, amit nemigen lehet elfogadni – még ha tudomásul vesszük is, hogy a dolgok változnak. Olykor a megváltoztathatatlanig.

 

Sokszor találkoztunk. Mégis: évek teltek el úgy, hogy nem sokat tudtunk egymás életéről – pontosítom: én nem sokat tudtam. Aztán olykor változott a helyzet (figyelmesebb lettem volna?); azt hiszem, soha nem kellett magyarázkodnunk egymás előtt, mert természetes volt minden.

 

Mikor Maros Rudolf meghalt, Ligeti fölhívta Szőllősyt: „Már csak ketten maradtunk, unitáriusok.”

 

Verdi. Muszorgszkij. (És rengeteg ismeretlen orosz szerző ismeretlen műve.)

 

(…lassú vergődés…) Műtét. Fátum. Végül talán menekülés. (Menekvés?) Ugyan hová?

 

Öten voltunk – az évfolyam. Mostantól már csak négyen vagyunk. 


Tegnap (2018. május 21.) K.-éknál, J.-val. Azt éreztem, megmagyarázhatatlanul, hogy mintha az lett volna tőle az igazi búcsú. 

Mint aztán kiderült: M. egész éjszaka azért imádkozott, hogy csak tudjon meghalni. Mára bizonyossággá vált: tudott – reggelre.

 

Mindig elfogadó volt, természetesnek vette, hogy változnak a dolgok.

 

B.-val mi voltunk az esküvői tanúik. Csak négyen voltunk ott.

 

P. M. (1948. IX. 6.–2018. V. 22.)

 

Ő volt a széthullóban lévő Magyar Rádió szétzüllesztett zenei szerkesztőségének (s azon belül a Zenei népművelés-rovatnak) utolsó valódi szerkesztője. Örökséget (Kroó Györgyét) ápolt? Vagy egy lehetőség végigvitele lett volna? Szellemi teljesítmény mindenképp. Mi marad meg mindebből? (Földolgozandó.)

 

Nem tudom – erről se beszéltünk –, hívő lélek voltál-e egyáltalán. Én soha. De mivel Neked is éltető közeged volt az európai kultúra, hadd’ legyen a búcsú szava, hogy Isten veled. Бог с тобой.

 

Beszélő címek. Darabos utca. Hadak útja. Rhédey utca. Benczúr utca. Diós árok.

 

Sok mindenben nem értettünk egyet. Érintkező világaink nem érintkező terrénumai; tabu inkább, mint a háborúskodás övezete. Annyi minden másról lehetett beszélni. A tapintat az egymás iránt való érdeklődés egyik lehetséges stratégiája.

 

Itt, most, megint: valami végképp visszahozhatatlan történt.

 

Egy kevéssé kedvelt tanárunk végtelenül unalmas óráin, a jegyzetelés mimikrije alatt, mindig mosolygó dinoszauruszokat rajzolt, akiknek a fejéből sokszirmú virág nőtt ki. Én is megőriztem egy ilyen rajzot – nagyon szeretném megtalálni. A virág leginkább margarétára hasonlított, csak éppen színes szirmokkal. Most megkerestem azt is, hogy az állat Brachiosaurus, vagy még inkább: Sauropoda lehetett. De valószínűleg egy máig sem azonosított, csak ezeken a rajzokon föllelhető, ismeretlen faj.

 

Mindig azt gondoltam, hogy könnyen ír; rosszkedvemben azt is, hogy néha, talán, túl könnyű kézzel. Ma kezdtem kételkedni: lehet, hogy ezzel a látszattal igyekezett megvédeni magát – talán tárgyát is –, ezzel a technikával. Ne borítsa rá olvasójára a következtetések legsötétebb bugyrainak mocskát.

 

Nincsenek többé a cinkos összenézések, összenevetések. A közös emlékek továbbadhatatlan meghittsége. Megmagyarázhatatlanságuk. Nem feledhető, hogy mégiscsak diákok is voltunk együtt. Öten – akkor még.

 

Grappa (Toscana). Vodka (?). Együttlétek, sokszor, sokakkal.

„Büszkék voltunk rád” – mondta egyszer. (Én is őrá. Csak épp soha nem tudtam kimondani.)

 

Az utolsó könyv bemutatója. Méltatlanul kevesen voltak ott – azok közül, akiknek most a gyász krokodilkönnyei fojtogatják a torkukat. Mindenki tudta, hogy az volt az utolsó alkalom. Mentség talán akad, ám nincs föloldozás. A megrendülést is ki kell érdemelni.

 

Szigliget? Elmentünk egymás mellett (nem közös akol). Zsennye? Galyatető? Ha nem találkoztunk is ott, a viszonyítási pontot megtaláltuk. (Hol van már ez is.)

 

Egy könyv. Egy kötetre való tanulmány. Egy, a világon is egyedülálló dokumentumgyűjtemény. Egy érdeklődés lenyomatai. Meg egy személyes (elfogult?) rajongás könyvbe-foglalt dokumentumgyűjteménye. S persze egy munkaköri kötelességnél jóval többet teljesítő tevékenység hangzó dokumentumai: interjúk, összefoglalások. Feldolgozatlan kútfők a később születetteknek.

 

Egy méltatlanul álságos és megalázó pillanatban szakmám egészéből, kollégáim koszorújából, ő volt az egyetlen, aki védelmemre kelt. (Egyetlen más alkalommal tapasztaltam csak hasonlót.) Visszagondolva, az ilyesmi erőt ad, a sajnos nem ritkán előforduló, hasonló helyzetekben. Tudom, ő nem haboznék, máskor sem.

 

A szabadság; függetlenség: mindentől. Szokások, öltözködés, viselkedés. Hetvenes évek aurája? – talán. Vagy inkább: a szűkös lehetőségek fölismerése. Visszaút? Ugyan miképp, s főleg hová? – S végtére is –

 

Nem tudhatni mindent mindenről. Kell, aki közvetít. Ha ő nincs is már, lesz-e valaki, persze helyette nem, hasonló törekvéssel? }

 


*Önkéntes szilencium – sapienti sat – a Muzsikában való bármiféle megnyilvánulástól, melynek feltételei ismertek, nyilvánosak: ez egyszeri alkalommal megtörve; majd kitartóan folytatva, ameddig.


 


dr. Horváth Jenő felvétele


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.