Írta, rendezte és játszta

Giuseppe Verdi: Falstaff / a Fischer Iván Operatársulat előadása a Müpában

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2018 április

 

 Yvonne Naef, Sylvia Schwartz, Eva Mei, Laura Polverelli és Fischer Iván


 

Mióta csak divatba jöttek Magyarországon a félszcenírozott operaelőadások (ennek kezdetét nagyjából-egészében 2005-re, a Müpa megnyitásának idejére tehetjük), számos kísérlet történt, hogy ezeket típusuk, esztétikai irányvonaluk, netán értékük szerint csoportosítsuk. Jelen sorok írója is kísérletezett már ilyesmivel korábban (részint e hasábokon, részint más fórumokon), s most ismét erre vállalkozik, amikor új szempontot vet fel e produkciók megítélése kapcsán. Vannak ugyanis félszcenírozott színpadra állítások, melyek vállaltan szükségmegoldásként tekintenek a hangversenytermi körülményekre, s ehhez igazodva mindaz, amit ilyenkor láthatunk, nem több, mint illusztráció, imitáció, jelzés. Más produkciók viszont mintha eleve azzal a szándékkal jöttek volna létre, hogy a megszokottól eltérő helyszín jóvoltából mintegy kiteljesíthessék a műben megbúvó, ám eddig fel nem fedezett értékeket. Aki látta a Müpában március elején színre került Falstaff-előadásokat, annak kétsége sem férhet hozzá, hogy ezúttal az utóbbihoz volt szerencsénk. 


A Müpában színre került – írom kacifántosan, hogy kikerülhessem a birtokviszonyt. „A Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa közös produkciója” – írják az ismertetők, de ugyanezeken az is olvasható: „A Fischer Iván Operatársulat előadása”. Utóbbi létezéséről most értesülhettünk először, s egyelőre nem látom világosan, hogy milyen szervezeti formát is kell e név mögé képzelnünk. Hogy milyen művészi formát, arról már több fogalmunk lehet – hiszen természetesen nem ez volt az első Fischer Iván nevével fémjelzett operaprodukció Budapesten. Ha eltekintünk a csaknem negyven éve az Operaházban abszolvált bemutatóitól (Idomeneo, 1979; Don Giovanni, 1982), valamint az immár a Fesztiválzenekar élén vezényelt tisztán koncertszerű megszólaltatásoktól (A varázsfuvola, A kékszakállú herceg vára, Ruszalka – hogy csak a legemlékezetesebbeket emeljük ki), akkor elmondható, hogy ezek karakteresen egy irányvonalat képviselnek.

 

A Fischer-féle Mozart-produkciók sorát a Così fan tutte nyitotta 2008 őszén – ez azonban még a hagyományos értelemben vett színpadi produkció volt a Müpa pódiumára adaptálva, a Glyndebourne-i Operafesztivál egy néhány évvel korábbi előadásának átvételeként, Nicholas Hytner rendezésében. Fél évvel később a Figaro házassága már hamisítatlan Fischer-interpretáció volt, amennyiben itt láthattuk először, hogy a játéktér voltaképpen maga a zenekar: az énekesek a pódiumon helyet foglaló együttes előtt, mögött, között járkálnak, s ami oly fontos ebben az operában: bujkálnak. A műértelmezés mélysége ébreszthetett ugyan kételyeket, de az elképzelés színházi értelemben vett működőképességét el kellett ismerni – ez a 2013-as újbóli műsorra tűzéskor is világossá vált.

 

A 2010-es Don Giovanni (melyet az idei évad elején játszott újra az együttes) visszatért a megszokott színpad–zenekar-elrendezéshez, s ez alkalmat kínált rá, hogy Fischer Iván rendezőként ezúttal hagyományosabb rendezői eszközökkel kísérletezhessen. A 2015-ös Varázsfuvola-rendezés nagy dobása a játszó személyek megkettőzése volt, mely megoldotta a zeneszámok és a próza közti arányproblémákat és az előadásukban időről időre érzékelhető minőségi különbség kérdését. Más szempontból nézve ez az előadás is inkább a hagyományos operarendezések nyomdokaiban járt (ezúttal a technika került előtérbe a vizuális eszköztár kibővítése révén), bár egy hangsúlyos pillanatban ez is élt a megszokott elrendezés átvariálásának már bevált fogásával.

 

Ha előzetesen tippelnem kellett volna, aligha jut eszembe, hogy a készülő új Falstaff a korábbi Fischer-rendezések közül leginkább a Figaro házasságára emlékeztet majd. Mivel a mű cselekményéhez és szellemiségéhez való hűség a Fischer-féle operaszínház egyik alapvetésének tekinthető, ezúttal is biztosak lehettünk benne, hogy nem a Falstaff kritikai olvasatát fogjuk kapni. Ez viszont óhatatlanul is hagyományos előadások képét hívta elő bennünk, ami leginkább A varázsfuvolában lapozgatott képeskönyv-megoldással lenne asszociálható. De nem csak Fischer Iván eddigi munkáiból következtethettünk a darab ilyesféle interpretációjára: a mű sajátos jellege is efelé tereli a kritikus gondolkodását. Mert míg Mozart operái a pszichológiai realizmus előtt keletkeztek, s előadásuk ily módon tág teret engedhet bármiféle színházi stílus számára, addig Verdi utolsó műve (a hat évvel korábbi Otellóval egyetemben) épphogy a pszichológiai realista operaírás nyitányának tekinthető. Míg Verdit életművének korábbi szakaszaiban a legkevésbé sem foglalkoztatták olyan gondolatok, mint hogy minden egyes színpadi cselekvésnek és történésnek meglegyen a maga zenei ábrázolása, vagy hogy a cselekményidő egybeessen a valós időtartammal, addig a Falstaff az ilyesfajta gondolkodásmód iskolapéldája lehetne: minden apró motívum szorosan a színpadon történtekből, az ott elhangzottakból (vagy, uram bocsá’, a szereplők gondolataiból) következik, attól lényegében elválaszthatatlan (e kompozíciós módszert viszi tovább Puccini, és alkalmazza Verditől függetlenül Richard Strauss is). A kérdés csak az, hogy marad-e bármi dolga a rendezőnek, ha egyszer a kotta egy rendezői példány alaposságával tartalmazza, hogy mit is kell csinálni a színpadon, sőt, hogy ki mire gondol a színpadon? A válasz az önmegvalósító rendezők számára kiábrándító: nem sok. Ha a színházi rendezés céljának csak és kizárólag azt ismerjük el, hogy muszáj valami teljesen eredetit mondani az előadásra kerülő darabokról, akkor kijelenthetjük, hogy Verdi két kései operája erre tökéletesen alkalmatlan. Még a szándékos ellenrendezések (gondoljunk csak a legutóbbi operaházi Otellóra!) is a partitúra forgatókönyve szerint működnek, a történések a zene által megszabott ritmusban követik egymást, legfeljebb nem pontosan azt látjuk, amit a szövegkönyv tartalmaz. Másként a dolog nem működik.

 

Fischer Iván és társrendezője, Marco Gandini nem próbálkoztak a lehetetlennel: Falstaffjuk velejéig hagyományos, a százhuszonöt éve öröklődő előadási tradíciókat a legnemesebb formában továbbadó előadás lett. Hogyhogy? – kérdezheti csodálkozva, aki átélte a produkciót, s egyik ámulatból a másikba esett a sok újdonság láttán. Hát a zenekar a színpadon? Az éneklő és vonóval szurkáló zenekari tagok? A díszlet teljes hiánya? A játéktér ötletessége? A karmester mint kocsmáros? Ez mind smafu? – Szó sincs róla – válaszolhatjuk a kétkedő hangoknak. Ez mind nagyon fontos részletkérdés, melyek meghatározzák az előadás által közvetített hangulatot, vagy ami ennél kritikusi szempontból érdekesebb: a szakmai nívót. Ám ezek csak eszközök, melyek segítenek a cselekmény lebonyolításában – amely cselekmény egyébként ugyanúgy bonyolódik, mint bármely hagyományos Falstaff-előadásban. Megengedem: fantáziadúsabban – hiszen, mint utaltam rá, magam nem gondoltam volna, hogy a Falstaffot hitelesen el lehet játszani a zenekar közepén mászkálva, díszletek, vagy legalább jelzések nélkül. Nos, el lehet, s a lehetőség észrevétele és igényes megvalósítása a rendezőpáros tehetségét és munkáját dicséri. S fontos hangsúlyozni, hogy ez a dicséret nem vállon veregetés: az ilyesfajta pszichológiai realista színjátszást ma már nagyon nehéz hitelesen megjeleníteni – színházi gondolkodásunk (még azé is, aki makacsul nem akar erről tudomást venni) már rég túllépett ezen a stíluson, s ezért nehezen fogadjuk el hitelesnek. Nem is beszélve a Falstaff egyszerre szatirikus és poétikus világnézetéről, mely oly messze áll végsőkig kiábrándult korunk gondolkodásmódjától. Hát komolyan lehet ma venni a Falstaffot? Tényleg érdekes a számunkra, hogy az élet nagy kérdései helyett a pletykálkodással és a házasságszerzéssel elfoglalt windsori víg nők hogyan állnak bosszút az önironikusan beképzelt hájas lovagon? – Igen, tényleg érdekes. Verdi műve többek között azért is zseniális, mert félreérthetetlenné teszi, hogy bizony ezek is az élet nagy kérdései közé tartoznak. s hogy jaj annak a világnak, amelyik már nem tartja fontosnak, hogy a szerelemmel és az elmúlással foglalkozzon. Fischer Iván és Marco Gandini érdeme, hogy három órán keresztül minden fölösleges hozzátételtől mentesen mi is foglalkozhattunk e témákkal, foglalkozhattunk a Falstaff-fal – a lehető legtisztább változatban szembesülhettünk az európai kultúrtörténet egyik legnagyobb remekművével.

 

Az előbb említett okokból ezúttal szinte elválaszthatatlan a színpadi megvalósítástól a karmesteri–zenekari produkció értékelése. Hogy a Budapesti Fesztiválzenekar nem csupán a kottában foglaltakat a legpontosabban megvalósító, de egyben legkiérleltebb hangzású szimfonikus együttesünk is, azt közhelyszámba megy leírni. Hogy milyen érzékenyen reagálnak a színpadi történésekre, hogy ez az alapvetően hangversenyeken szocializálódott együttes milyen elsőrangú partnere az operaénekeseknek, talán már érdemlegesebb szempont – bár még ez sem csoda, hiszen, mint arról már írtunk, több-kevesebb rendszerességgel játszanak operamuzsikát. Az azonban, hogy a számukra jószerivel ismeretlen területen, Verdi életművében milyen csalhatatlan biztonsággal tájékozódnak el, már egyáltalán nem magától értetődő, s nagyon is kiemelendő. Nem tudom, pontosan hányszor és milyen formában játszott már a Fesztiválzenekar Verdit (saját emlékeimre hagyatkozva mindössze egyetlen koncertet tudok felidézni, ahol az obligát Végzet hatalma-nyitányon kívül mást is megszólaltattak a mester kompozíciói közül), az azonban biztos, hogy e viszonylagos tapasztalatlanság nem hagyott nyomot játékukon: csalhatatlan biztonsággal érzik a karaktereket, tolmácsolják a humort és a költőiséget, érzékeltetik az apró poénokat és a nagyformát. Fischer Iván dirigensként hasonló attitűdből közelít a remekműhöz, mint rendezőként: a legmagasabb szinten reprodukálja az előadási hagyományok összes pozitívumát, lehántja róluk a sallangokat, és apró egyéni meglátásokkal fűszerezi azt. Ilyen nagyságrendű vezénylés és ilyen minőségű zenekari produkció kapcsán szinte illetlenség külön szóvá tenni, hogy az együttest az előadás során folytonosan váltakozó ülésrendek és a karmester szintén váltakozó elhelyezkedése sem képes zavarba hozni, s hogy még arra is telik energiájukból, hogy a kórus egy részét alkotva is magas színvonalon tegyék a dolgukat. 

 

  

 

 Fischer Iván és Nicola Alaimo - Horváth Judit  felvételi/BFZ 

Nicola Alaimo hangilag tökéletesen uralja a monumentális címszerepet, ami már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény. De ennél sokkal többet is ad: a hájas lovag könnyes-bohókás elsődleges olvasatán túl egyéni szerepértelmezést – mindenből egy kicsit kevesebbet a megszokottnál, aminek szikárabb, de emberileg a megszokottnál hitelesebb Falstaff a következménye.

 

Tassis Christoyannis Fordja éppen az ellenkező képlet: Fordja bizonyos értelemben túlnő a megszokott kereteken, de nem azért, mintha a művész monumentalizálná – egyszerűen csak nem karikatúraként, hanem valós érzelmekkel bíró, mindennapi emberként közelíti meg, s vokális megformálásának arányait is ehhez igazítja. A windsori víg nők egytől egyik levettek a lábamról. Pedig Eva Mei – figyelem, súlyosan szubjektív megállapítás következik! – nálam hátrányból indult: hangja, éneklésmódja fénykorában sem tartozott a kedvenceim közé, sem élőben, sem felvételein keresztül. Most, egy teljesen más szerepkörben, a jelek szerint kiteljesedett színészi eszközökkel más benyomást tett rám: nem csupán éneklése győzött meg ezúttal, de jelenléte is melegséget árasztott, s ezáltal szimpátiát keltett. Laura Polverelli Meg Page-e emlékezetes karakterré tudott válni, s ez ritkaság a darab talán legkevésbé jól megírt szerepében. Mrs. Quicklyként Yvonne Naef mezzója kevésbé telt és meleg, mint a hagyomány diktálná, s ehhez igazodva a karakter színészi megformálása is karcosabbá, ironikusabbá, bizonyos pillanatokban elidegenítőbbé válik. Mindez azonban semmit sem von le értékéből: az alakítás egésze koherens, talán csak a szereposztás egészét, annak hagyományba illeszkedő voltát tekintve tűnhet disszonánsnak. Sylwia Schwartz minden tekintetben kellően poétikus Nannetta (hangi kvalitásaira már mind bécsi, mind budapesti szerepései kapcsán volt alkalmam felhívni a figyelmet), Xabier Anduaga (Fenton) hangja pedig mind az együttesekben, mind rövid áriájában ígéretesen csengett – a lírai-spinto szerepkör fontos énekesévé is válhat a következő években. Carlo Bosi (Dr. Caius), Stuart Patterson (Bardolfo) és Giovanni Battista Parodi (Pistola) alakításai nem csak színészi pontosságukkal örvendeztettek meg, hanem azzal is, hogy ilyen apró karakterszerepekben sem lehetetlen minőségi hangot hallani budapesti operaprodukcióban.

 

Fischer Iván, mint már utaltunk rá, karmesteri és rendezői tevékenysége mellett színészként is kivette részét a produkcióból: kocsmárosként, azaz néma szereplőként több jelenetben is kommunikált Falstaff-fal. Magától értetődő természetességgel tette, így egészítve ki majdnem teljessé az „írta, rendezte, játszta” pejoratív színházi hármasát – mondanám, ha ironizálni akarnék. Csakhogy a legkevésbé sem akarok: a teljesítmény minősége megköveteli a tiszteletet, s fölöslegessé teszi, hogy a magyar színházi élet provincializmusát kifigurázó bonmot-kat sütögessünk el. Pláne, hogy amit láttunk, egyáltalán nem volt provinciális – annál inkább világszínvonalú. Ilyesmi is előfordul tehát Budapesten – feljegyezhetjük a kéménybe, korommal. }


 





Verdi: Falstaff


Müpa, 2018. márciu 7.


Falstaff Nicola Alaimo

Ford Tassis Christoyannis

Alice Eva Mei

Nannetta Sylvia Schwartz

Meg Page Laura Polverelli

Mrs. Quickly Yvonne Naef

Fenton Xabier Anduaga

Dr. Caius Carlo Bosi

Bardolfo Stuart Patterson

Pistola Giovanni Battista Parodi

Budapesti Fesztiválzenekar

Karmester Fischer Iván

Rendező Fischer Iván

Marco Gandini


 


 


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.