Ösztönös ízlés és kifinomultság

Rév Lívia halálára

Szerző: Mácsai János
Lapszám: 2018 április

Szűk két évvel ezelőtt Rév Lívia 100. születésnapjára írhattam köszöntőt a Muzsikába. Nagyon féltem, mi lesz, ha eljön a nekrológ ideje, semmiképp sem akartam én írni, de most nem akarom másra hárítani a nehezét. A Muzsikáét megelőzte egy másik telefoncsörgés. Csordás Klára hívott föl Párizsból, aki Rév Lívia szomszédságában lakik, és állandóan látogatta őt, nagyon figyelt rá. Beszámolt róla, hogy ezt a száraz kifejezést használjam, hogy alig egy órája jött el tőle. Lívia békésen elaludt, nyugodt és átszellemült volt az arca. Azután hallgattunk, mit lehet mondani ilyenkor. És 102 évesen, szenvedést, kórházat és egyéb rémségeket elkerülve csendben eltávozni, szinte mindvégig épen, azt megelőzően pedig egy évszázadon át boldog, sikeres és hasznos életet élni, lehet-e ennél többet kívánni?

 

A Muzsika olvasóinak talán nem kell ismét elmondani, hogy Rév Lívia 87 évesen adta több mint négy évtized után az első budapesti koncertjét, a pótolhatatlan Strém Kálmán jóvoltából (hadd emlékezzünk egy pillanatra rá is), hiszen addig a számos külföldi sikere ellenére nemigen voltak rá itthon kíváncsiak. A felejthetetlenül és technikailag is intakt módon eljátszott Chopin-noktürn- és Debussy-prelűd-est után szerencsére még jó néhány itthoni koncert következett, a Zeneakadémián, még a Müpában is, és több vidéki városban. Mesterkurzusokra és sok-sok magánórára is sort kerített. A késői felfedezés tehát célt ért, megismerte őt a hazai közönség, sőt a zongorázó fiatalok egy része is. És nincs olyan közöttük, akitől ne azt lehetne hallani, hogy életre szóló élményt kaptak Rév Líviától.

 

Arra vigyáznunk kell, hogy ne kedves és közvetlen személyisége, ne apró alakja, vagy az irreális kora okán támadó ösztönös gyöngédség vezessen bennünket, ha a művészetéről beszélünk. Mindenki Lili néninek, vagy Lilikének emlegette. Emlékszem egy epizódra, amikor filmezés ürügyén Pálos Györggyel elkísértük a versailles-i szombati piacra. Kérdezte, szeretjük-e az osztrigát? Mielőtt sikerült volna válaszolni – őszintén szólva nem is igen tudtunk volna –, máris kért két tucatot az árustól. Az visszakérdezett, hogy jól érti-e, és hozzátette, merő kedvességnek szánva, hogy „Maman”. A 88 éves Rév Lívia felcsattant: „Nem Maman! Madame! Fiatalember, nem tud modort?” Megjegyzem, a 24-ből 21-et ő fogyasztott el, persze még aznap délben, hiszen csak frissen jó.

 

Nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy művészetének titkáról fejtegetésbe kezdjek. Különben sem tudom, mi az. Pedig éveken át mindent elkövettem, hogy kiderítsem. Nem sikerült. De ha egyetlen hangot leütött, ha egy Chopin-dallam két ütemnyi ívét eljátszotta, mindenki rögtön érezte, hogy varázslatos módon kezeli a hangszert. Nem úgy mint a nagy virtuózok, nem úgy, mint a nagy zenei gondolkodók. Ösztönös ízlés, kifinomultság, utánozhatatlan dallaméneklési képesség, formaérzék és mennyi minden apró öröm, vagy, ha arra volt szükség, halvány árny vonta be a játékát. Nagy művész volt, de másképp, mint a „Klavierlöwék”.

 

Félek, hogy a mai zongorakalapács-zajban elveszhet a hangja. Nincs túl sok felvétele, de azok aranyat érnek. Zongoraművészet-Ország szép és nagy. Fenséges hegyormok, szédítő árkok, csillogó tavak, viharos tenger, dúskáló gyümölcsösök és persze sok sivatag szabdalja a tájat. Rév Lívia megmutatta nekünk az egyik legszebb, legbarátságosabb, legemberibb, színes virágokkal teli ligetet, ahol érdemes élni. Akár 102 évet is. }


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.