Mindennapi kenyerem

Angela Hewitt zongoraművész

Szerző: Barabás András
Lapszám: 2018 április

 

 

 

– Egyes magyar tudósítások szerint most jár először Budapesten. Kérem, válasszuk ketté az állítást: beszéljen külön Budapestről, és külön a járásról.

 

– Volt már fellépésem maguknál, de annak legalább húsz-huszonöt éve. Egyetlen személyre emlékszem tisztán, az pedig Jandó Jenő, aki szintén közreműködött. Ami a járást illeti, gyanítom, hogy a két mankómra céloz. Sajnos nem vettem észre, hogy a sekrestyébe nyíló ajtó után azonnal néhány lépcsőfok következik. Mármint Oxfordban, az Evangélista Szent János-templomban, amelyben ma kulturális központ működik. Kinyitottam az ajtót, egyet léptem, és puff! Nagyot estem, fájt is, de a hangversenyt megtartottam. Ez január 24-én történt (Az interjúra február 16-án került sor – A szerk.), azóta három helyről háromféle diagnózist gyűjtöttem össze, de az utolsót, mely szerint a bal lábfejemben eltört a köbcsontom, mágnesesrezonancia-vizsgálat is megerősítette. Eltört, de szerencsére nem mozdult el a helyéről. Terhelni tilos. Végül az egyik koncertemet kénytelen voltam lemondani, egyszer pedig a műsoron változtattam, hogy csak az ép jobb lábamat kelljen használnom. Budapestre is mindenáron el akartam jönni, és nem bántam meg. A próbán nagyon jó hangulatban dolgozunk Keller András karnagy úrral és a Concerto Budapesttel, és a trombitásuk, Devecsai Gábor is kitűnő.

 

Sosztakovics trombitás Zongoraversenye régi ismerősöm, 13 éves koromban tanultam meg. Nem állíthatom, hogy akkor ugyanazt jelentette számomra, mint ma, nyilvánvaló, hogy most sokkal jobban értem, de technikailag győztem a kihívást. A hangversenyen a másik versenymű, amelyben szerepelek, de Falla Éjszakák a spanyol kertekben című opusza, ami viszont az egyik legújabb tétel a repertoáromban.

 

– Ön Londonban él, de élő kapcsolatot tart szülőhelyével, Ottawával. Sőt „nagykövete” a város gyerekzenekarának, az OrKidstra nevű kezdeményezésnek, amely a hírek szerint a Venezuelában sikeres, Abreu-féle El Sistema módszereit követi. Ami első hallásra furcsának tűnik, nem is annyira a Venezuela és Kanada közötti négyezer kilométeres földrajzi távolság, hanem az ennél sokkal nagyobb gazdasági és társadalmi különbségek miatt.

 

– Jómód ide, stabilabb társadalom oda, ugye, nem gondolja, hogy Ottawában nincsenek utcagyerekek, szegénynegyedek, csonka családok, alkoholisták, drogfogyasztók és így tovább? Azok a gyerekek, akik ki vannak téve ezeknek a hatásoknak, szerencsésebben töltik el az idejüket, ha közös zenélésbe vonják be őket. A zene itt csupán eszköz – még ha a legnemesebb eszköz is – arra, hogy a programban részt vevő gyerekek a társadalmi együttműködéshez szükséges készségeket sajátítsanak el. Zenetanulás közben megtanulnak együtt dolgozni a többiekkel, és megtanulják azt is, hogy a saját hangjukat civilizált módon hallassák a közösségen belül. Megtanulják tisztelni egymást, önbizalmat szereznek, hozzászoknak, hogy a nagyobbak, illetve erősebbek segítik a kisebbeket és a gyengéket. Egyébként 5 éves kortól 18 évesig terjed a korhatár, és heti négy-öt délután tartanak a gyerekeknek ingyenes foglalkozásokat: egyéni hangszeres órákat és közös próbákat is. Hivatásos zenész csak ritkán kerül ki közülük, de hát nem is ez a program fő célja.

 

– Önnek, ugye, kedvezőbb gyerekkor jutott.

 

– Hát igen. Anyám hároméves koromban kezdett zongorára tanítani, apám templomi orgonista és karvezető volt. De komolyan tanultam furulyázni és hegedülni is, és háromtól húszéves koromig balettoztam, például Sosztakovics zenéjére is. Máig úgy érzem, a zene nem lélegezhet tánc nélkül. Az utolsó balettmesterem, aki Párizsban foglalkozott velem, valaha a Monte Carló-i Ballet Russe-ben működött, és ismerte az összes eredeti koreográfiát.

 

– Melyik mestere volt önre a legnagyobb hatással?

 

– Kiváló muzsikusok foglalkoztak velem a torontói Királyi Konzervatóriumban, ahová hatévesen kezdtem járni, de életem legmeghatározóbb tanáregyénisége mégiscsak Jean-


Paul Sevilla volt. Tizenhat éves koromban, Toronto után kerültem a keze alá az Ottawai Egyetemen. A zongorázás minden apró részletéről maradandó útmutatást kaptam tőle, legyen az frazeálás vagy a testtartásom a zongoraszéken, technika vagy együttműködés a kamarapartnerekkel. Nagy varázslója volt az ujjrendnek is. Amikor mesterkurzusokat tartok, néha azon veszem észre magam, hogy az instrukcióimmal voltaképpen Sevilla szavait visszhangzom.

 

– A hírek szerint magával szokta vinni Fazioli zongoráját. Nyilván nagyon szereti, a próbán mégsem ilyen hangszeren játszott. Hová tette?

 

– Budapestre nem hozattam el, mert a Művészetek Palotájában is van egy-két darab, majd azokból választok a hangversenyre. És valóban szeretem, könnyű játszani rajta, gyors, jól repetál és hangszínekben igen gazdag. Egészen más kihívás, mint a többi zongoránál, ugyanis csakis rajtam múlik, mennyire színesen szól, olyan sok lehetőség rejlik benne.

 

– Kanadai születésű londoni lakosként nemrég Olaszország közepén alapított fesztivált. Hogyan jutott el a Trasimeno-tóhoz?

 

– 2001-ben az akkori ügynökömtől hallottam először azt a szót, hogy Trasimeno, és kíváncsiságból utánanéztem a google segítségével. Láttam, hogy a tó és a környéke is gyönyörű, továbbá hogy közel fekszik Sienához, és csak egy ugrásra van Perugiától. Az interneten lefoglaltam egy üres telket – építési engedéllyel –, megvettem, és 2003 nyarán már be is költözhettem. 2004-ben fedeztem fel magamnak a máltai lovagrend fantasztikus tóparti várát – ez adta a döntő lökést ahhoz, hogy itt fesztivált rendezzek. Rábeszéltem Magione városka és Umbria tartomány illetékeseit, hogy támogassák a rendezvényt, és a következő év nyarán már le is zajlott az első fesztivál. Idén nyáron már tizennegyedik alkalommal gyűlünk össze. Szerencsére a támogatóink száma is megnőtt. Örülök, hogy szóba hozta, így talán Magyarországról is érkeznek vendégeink.

 

– Mintha kamarazenei fellépései is csak a Trasimeno-tó partjára szorítkoznának.

 

– Az a helyzet, hogy tele a naptáram szólista-felkérésekkel. Zenekarral vagy egyedül. Nehéz nemet mondani. Ugyanakkor rajongok a kamarazenéért, az instrumentális darabokért is, de énekesekkel is nagyon szívesen lépek fel. Három éve például nagy hangversenykörutat teljesítettünk Anne Sofie von Otterrel, mert dalokat kísérni is élvezet. Német (Beethoven, Schubert Brahms), illetve francia (Fauré, Chabrier, Debussy, Reynaldo Hahn, Cécile Chaminade) termésből válogattunk.

 

– Sokféle zenét játszik, de amikor specializációról esik szó, önt elsősorban Bach-játékosként emlegetik.

 

– És ez nincs ellenemre. Bach ugyanis számomra minden. Az ismeretség régi keletű, hiszen, mint említettem, apám templomban orgonált. Bach műveit zongorázva tudom csiszolni a technikámat, de tőle tanulom a legtöbbet a zenei formákról vagy az ellenpontról is. Mindennapi kenyerem. }


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.