MALINA JÁNOS, BOZÓ PÉTER, RÁKAI ZSUZSANNA, OZSVÁRT VIKTÓRIA, SOMLÓI P. EMIL, KOVÁCS SÁNDOR, MOLNÁR SZABOLCS és FARKAS ZOLTÁN kritikái

Szerző:
Lapszám: 2018 március

{ MALINA JÁNOS 

Gülbadamova, MÁV Szimfonikusok, Aviat 

A MÁV Szimfonikusok bérleti hangversenyén egy ígéretes tehetségű fiatal francia karmester, Victor Aviat, és egy moszkvai születésű, kitűnő benyomást keltő zongoraművésznő, Sofja Gülbadamova (Szofja Gjulbadamova? - a dilemma hasonló a Richter/Rihtyer-dilemmához: előbbi az egyszerűbb és az általánosan elfogadott, de egyérteműen az utóbbi a szabályos) mutatkozott be a zenekar partnereként. Az est műsorán Dohnányi Ernő egyik legkorábbi, valamint Rahmanyinov legutolsó műve: az op. 5-ös e-moll zongoraverseny, illetve a Szimfonikus táncok szerepelt.

Dohnányi díjnyertes versenyműve (a Bösendorfer-cég pályázatát nyerte meg vele) hatalmas lendületű, bár bőbeszédű, helyenként kissé dagályos tétellel kezdődik. Rögtön megállapíthattuk, hogy Aviat alapvetően képes fenntartani a rendet a sűrű szövésű, igényes partitúra megszólaltatása során. Gülbadamova pedig nem csupán a bőséggel adódó szólók és virtuóz szakaszok magabiztos interpretálásával aratott elismerést, hanem a zene világos megformálásával, megnyerő hangjával, továbbá azzal is, hogy meggyőző zongorajátéka egyáltalán nem vált hivalkodóvá. A variációs Andante az előző tételénél elmélyültebb, letisztultabb zene; s nem is volt probléma sem a kürtszóló, sem a zongora éneklő játékmódjával, sem pedig Aviat karakterformáló képességével. Továbbra is igényes, minőségi előadásnak voltunk tanúi, amely valamiképpen mégis nélkülözte a teljes letisztultságot, az igazán rajzos szólamvezetést, az áttetszőséget. Lendületes tánctételként indul a mű zárótétele, amelynek napfényes jellege később elkomorul kissé, hogy a szólista számára kellően dübörgő óriáskadenciára adjon lehetőséget; később Dohnányi azután a rézfúvós korálnak az előző tételben már érintett gondolatát is bővebben kifejti. Mindez a korábbiaknál is hálásabb előadói feladatot jelentett az előadók, elsősorban Gülbadamova számára, s ennek derekasan eleget is tettek. S itt még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a zongoraszólamban milyen rengeteg hang van - zongoragyártók nagy örömére, akik nyilván a hangszer intenzív használatában érdekeltek.

Szimfonikus táncait a megkoreografálás reményében komponálta Rahmanyinov 1940-ben. Erre azután sohasem került sor; mindemellett a tételek súlya, komplexitása miatt a kompozíció tulajdonképpen amúgy is háromtételes szimfóniaként hat. A mű határozottan „táncszerűtlen" vonásai közé tartozik a nyitótétel megragadó szaxofonszólója, valamint a különböző idézetek: saját 1. szimfóniájának egyik témája, a Dies irae gregorián szekvencia, illetve egy általa már korábban is felhasznált pravoszláv liturgikus dallam.

Az I. tételben, amely mintegy a Scherzo elemeit is magában foglalja, irónia és érzelmesség váltakozik a tánc mozzanatát képviselő indulókarakterrel. A szaxofonszólót megejtően szép előadásban hallhattuk; a fafúvósok összessége már inkább kilencven százalékos teljesítményt nyújtott. A középső tétel a jazzel átitatott, kissé groteszk keringőtől valamiféle érzelmi megtisztulás felé halad, s ezt az érdekes és egyéni folyamatot jól mutatta meg a természetes kifejező erővel vezénylő Victor Aviat. A jól kézben tartott zenekar is itt kezdett igazán tanúságot tenni erényeiről - hogy a koncertmester szépséges hegedűszólóját ne is említsem.

És szépen együtt volt a zenekar a zárótételben is, amely a mű legkomplexebb szerkezetű és technikailag is legnehezebb tétele. Itt a mély fafúvósok színeit meg Aviat összegző nyugalmát élvezhettük mindenekelőtt, továbbá a zárószakaszban a megnyugvás, a komor Dies irae, az arra felelő csúfondáros hang, végül a diabolikus táncforgatag szervesen felépülő képeit. Január 18. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikusok }


 

Nemzeti Filharmonikusok, Leleux 

Szép koncerttel örvendeztetett meg minket a Nemzeti Filharmonikusok François Leleux vezényletével; a műsoron két, tragikus hangú c-moll kompozíció között egy napsugaras Mozart mű szólalt meg - C-dúrban.

Nyitószámként Beethoven Coriolan-
nyitánya (op. 62; nem op. 6, ahogy a magyar műsorismertető véli) csendült fel, s Leleux már az első két akkord minőségével, tömörségével, illetve pörölycsapásszerű erejével világossá tette, hogy akármilyen kiváló oboaművész eredetileg, karmesterként is komolyan kell őt vennünk. A nyitány előadása nem csupán szuggesztív volt, de mindvégig pontos és csiszolt is, és kitűnő, határozott agogikai eszközei csak tovább növelték az előadás értékét. A zenekar pedig fegyelmezetten és precízen követte a vendég irányítását.

A második számban Leleux már Mozart egyetlen ismert oboaversenyének, a K. 314-es C-dúr koncertnek a szólistájaként tért vissza a pódiumra, természetesen a zenekar irányítását is folytatva. Mozart eme gyöngyszemének funkciója alapjában véve a szórakoztatás (a maga színvonalán persze); szó sincs benne olyan mélységekről, mint a közel egykorú Jeunehomme-zongoraverseny vagy éppen a hegedű-brácsás Sinfonia concertante esetében. Arra azonban feltétlenül alkalmas, hogy megállapítsuk: Leleux valóban rendkívüli képességű oboista, akiben a karakterisztikus zenei megformálás képessége szerves egységet képez a hangszer fölötti bámulatos uralommal és a páratlan szépségű, nemes hanggal. Már az első megszólalás szökellő játékossága, rendkívül energikus staccatói kivételes zenei élményt ígértek, s az ígéret nem is maradt beváltatlanul. Leleux minden egyes alkalommal lefegyverezte a hallgatót tartott hangjainak koncentráltságával, élő jellegével, egyéni „történetével" is; briliáns kadenciájában a hangterjedelem legfelső regisztereit is könnyedén hódította meg. Első ráadásában pedig - kétségkívül Mozart korának szellemében - a vokális zene területére lépett át, amennyiben Pamina d-moll áriájának rövidített átiratát is eljátszotta, szöveg nélkül.

A szünet után Schubert 4. - „Tragikus" melléknevű - szimfóniájával tért vissza a c-moll hangnem. A mű - amely mindössze egy szűk évtizeddel keletkezett a Beethoven-nyitány után - mindenesetre komplexebb feladatot jelentett a karmester és a zenekar számára egyaránt, mint az első félidő műsora. Az eredmény ebben az esetben is igazán meggyőző volt, valami kis irrealitás-érzetet az okozott mégis, hogy a nyolc csellóval kiálló, a Zeneakadémia pódiumát zsúfolásig megtöltő Filharmonikusok olyan művet adtak elő, amely mégiscsak egy iskolai zenekar számára íródott, s az ifjú Schubert hangjának üdeségét némileg rontotta az együttes - különösen a basszus - robusztus hangzása. Továbbra sem volt baj ugyanakkor sem a hangzás homogeneitásával, sem a zenei karakterek plasztikus megformálásával. Leleux vezénylése ebben az esetben Takács-Nagy Gáboréra emlékeztetett a minden egyes részletre ráirányuló figyelmével, vezénylésének információgazdagságával. Remekül szólaltak meg a menüett - valójában scherzo - ritmikai játékai, s a dúrba forduló, mozgalmas zárótételben, amely így az egész koncert hangnemi feloldását is elhozta, meggyőzően érzékeltették, hogy a tizenéves Schubert még egy tragikusan kezdődő darabot is hajlamos az életöröm hangjaival befejezni. Január 20. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

 

Várjon, BFZ, Fischer Iván 

Hatalmas, századokon átívelő programmal lépett pódiumra január végén a Budapesti Fesztiválzenekar. Első számként Bach h-moll szvitjét adták elő korhű hangszereken, sőt szólisztikus (csak a basszus-, illetve continuo-szólamot többszöröző) felállásban, Fischer Iván irányításával és orgona-continuójával, Pivon Gabriella hajlékony-kecses fuvolaszólójával. Az előadás precíz és szakszerű volt, plasztikus artikulációval, remek száraz staccatókkal és nonlegatókkal, jól elhelyezett súlyos előkékkel és könnyed hangközkitöltő futamokkal, bár az egész előadás talán nem volt annyira briliáns és elemi erejű, mint a legtöbb Fischer vezette barokk hangszeres darab.

A második műsorszám Beethoven c-moll zongoraversenye volt Várjon Dénes szólójával, és természetesen Fischer vezényletével. A darab kényszerű műsorváltozás miatt hangzott el, de az előadást semmiképp sem tekinthettük rögtönzöttnek, hiszen a zenekar és a szólista csupán egy-két héttel korábban vitte sikerre a darabot az Egyesült Államokban. A Fesztiválzenekar jó ideje az amerikai - és ezen belül a New York-i - közönség kedvence, de a kritikákból azt érzékelhetjük, hogy Várjon Dénes kvalitásaira az ottani kritika mostanában kezd igazából ráébredni.

Nos, a hallottak minden tekintetben igazolták a kedvező kritikai visszhangot. Várjonról gyakran írtam ezeken a hasábokon, és egy-egy kiemelkedő teljesítménye nyomán nehéz a művészetét új meg új szempontból jellemezni. A Beethoven-koncert kapcsán is ugyanazok a rendkívüli előadói adottságok tűntek szemünkbe: a tételek és az egész mű megformálásának magától értetődő világossága; a zongorahang rendkívüli koncentráltsága és nemessége; az artikulációs megoldások kimeríthetetlen változatossága a legrugalmasabb staccatótól a leglágyabb, legsimogatóbb billentésig; az éneklő játékmód legmagasabb foka; a mindent átható ízlés, mértéktartás és koncentráció; a lassú tétel varázslatos bensőségessége; vagy a trillák és a magas fekvésű figurációk ezüstös ragyogása. Ráadásul Várjon az a művész, aki ideális partnere a hozzá hasonlóan igényes előadótársnak, karmesternek, zenekarnak. Fischer Ivánnal nyilvánvalóan tökéletesen értik egymást, s a Fesztiválzenekarral is nagyszerűen alkalmazkodtak egymáshoz. Ezt példázza - hogy csak kiragadott példákat idézzek - a lassú tétel egész atmoszférája, amelyben Várjon és Fischer mennyei nyugalma mintegy egymást hatványozva érvényesült, vagy a zárótétel egy pontján a bőgőszólam és a szólista bámulatos összjátéka.

Hátravolt még azonban egy ritkán hallható, izgalmas és roppant súlyú kompozíció: Rahmanyinov 1908-ban bemutatott 2., e-moll szimfóniája. A négytételes, csaknem egyórás szimfóniát húzások nélkül szólaltatták meg, ám az előadás ennek ellenére mindvégig ébren tartotta a hallgatóság figyelmét. A mű hangja, gesztusainak szélessége Brucknerre emlékeztet; s a rokonság abban is megnyilvánul, hogy Rahmanyinov is hajlik eredeti gondolatok, sajátos részletszépségek, különleges harmóniák elhintésére a mű folyamán. S mint az osztrák mester legjobb szimfóniáiban, a terjedelmesség nála sem vezet a szervesség, a kohézió elvesztéséhez. Amihez szükség van persze arra a világosságra és gondos részletmunkára is, amellyel Fischer Iván végigvezetett minket a nagyszabású darabon.

A gyors, hajsza karakterű II. tétel igen komplex, sokrétű zene, amelynek meggyőző előadása magában foglalta a kopogó ritmusok plaszticitását, a kristálytiszta rézfúvóskar elementáris hatását és a pianissimóban elhaló tétel rendkívül frappáns lezárását. Színekben különösen gazdag a darab III., lassú tétele; ennek érzékeny megszólaltatásában jelentős szerepet játszottak az oboaféle hangszerek, különösen az angolkürt; s elbűvöltek az idilli pillanatokban felcsendülő hegedűszólók is (elég távol ültem, de a koncertmester hölgyet nem hiszem, hogy Major Tamásnak hívták, ahogy a kísérőfüzet állítja). A mű zárótétele sem marad el komplexitásban semelyik korábbi tétel mögött; sokféle, részben igen képszerű karakterből épül fel, még a Rákóczi-induló egy foszlányát is felfedezni véltem benne. A zenekar pedig mintha ebben a talán legösszetettebb hangzásképben mutatta volna meg legfegyelmezettebb, legvonzóbb formáját. Január 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

 

Itt Amerika Hangja! 

Bernstein-maraton a Müpában 

A lehetőségek és kényszerek együttese úgy hozta, hogy a Fesztiválzenekar „Bernstein és az amerikai zene" témájú zenei maratonjának az a négy hangversenye, amelyen a Muzsika tudósítójaként jelen lehettem, műfajilag heterogénabb már nem is lehetett volna. Kórushangverseny, kisopera, big band és szimfonikus zenekari koncert szerepelt a válogatásban, s a négy hangversenyből kettőnek a műsora képviselte tisztán Bernsteint, kettőé pedig nagyobbrészt más amerikai szerzők műveiből állt, kiegyensúlyozottan érvényesítve a rendezvény címében ígérteket (Bernstein és az amerikai zene).

Elsőként a Bubnó Tamás vezényelte Szent Efrém Kórus műsorát hallgattam meg a Fesztiválszínházban (az együttes másik művészeti vezetője Mezei János). Előadásukban Aaron Copland Négy motettája, egy Gershwin-átiratokból összeállított válogatás, majd - Bábel Klára (hárfa), Gesztesi-Tóth László (orgona), Schlanger Tamás (ütőhangszerek) és egy meg nem nevezett fiúénekes közreműködésével - Bernstein Chichesteri zsoltárai szólaltak meg. Számomra a program fő érdekességét Copland fiatalkori, jó fél évszázadig nem publikált motettái jelentették: a Párizsban, Nadia Boulanger tanítványaként komponált, nyilvánvalóan francia mintákat követő darabok leginkább kortársának, Francis Poulencnek a nyelvezetét, harmóniavilágát juttatják eszünkbe. A művek azonban mégsem hatnak sem utánzatként, sem zeneszerzési gyakorlatként: érzékenyen és kifejezően követik a szöveget, és kifejezetten üde hatást keltenek a hallgatóban; ebben persze szerepet játszott Bubnóék értő és csiszolt előadása. Ezt követően a Gershwin-feldolgozások sorozata, benne az elmaradhatatlan Summertime-mal, magasrendű és kiváló stílusérzékkel előadott, színvonalas szórakoztató zeneként hatott.

Bernstein Chichesteri zsoltárai a klasszikus repertoárt képviselték a műsorban. Jóllehet a mű a Bernsteintől származó kamarakíséretes változatban szólalt meg, a 16 fős kórus valahogyan mégis meg tudta őrizni a monumentális hatás illúzióját, és szuggesztíven tolmácsolta az eredeti héber nyelvű ótestamentumi szöveget. A hangszeresek is kiválóan helytálltak, különösen Bábel Klára játéka volt önmagában véve is figyelemreméltó.

E helyen ismételten felhívtam már a figyelmet a Fesztivál Színház hangversenyrendezésre alkalmatlan jellegére. Ígérem, hogy ezt most teszem meg utoljára, mégpedig abból az alkalomból, hogy immár tökéletes abszurditásra vezetett: a kóruszenét különösen megnyomorító akusztikai süketség orvoslására alkalmazott elektronikus művisszhang egészen ijesztő, kásás szintetizátor-hangcsomókkal rontotta még tovább az amúgy is rossz helyzetet.

Ugyanitt került színpadra azután Bernstein 1952-ben saját szövegre komponált, nagyon amerikai kisoperája, a Trouble in Tahiti (Baj van Tahitin). A darab tárgya egy elhidegülő házasság üressége, végső soron pedig - mint Bernstein amerikai drámaíró-kortársai esetében is - a hazugságokra alapozott élet tragikuma. Nagyon amerikai - állapíthattam meg joggal az eredeti darabról, de ugyanilyen joggal nevezhetjük a témát nagyon is aktuálisnak és mindenütt jelenlevőnek. Philipp György rendezése magától értetődő módon tekintette ilyennek a Bernard Yannotta által kisegyüttesre áthangszerelt operát (a rendező munkatársai: Löfgren-Gazdag Ágnes, Barabás Anita és Veres Borcsi), nem fukarkodva a helyszín, a nyelv aktualizálásával, 
a sajátos humorral, új szituációkkal, a mozgással kapcsolatos, illetve egyéb vizuális ötletekkel. Az újpalotai lakótelepet idéző színpadkép, a remek liftjelenet segítségével, a nyelvek igen erőteljes hatású váltogatásával igen gondosan kidolgozott, hús-vér figurákat teremtettek, s miközben a közönség mindvégig remekül szórakozott, úgyszólván észrevétlenül, mindenfajta szájbarágás nélkül tudták szuggesztív erővel tolmácsolni a darab mélyen fekvő tragikumát. A figyelemre méltó rendezés nagyszerű partnerre talált a közreműködő énekesekben, a két főszereplőben: Balogh Eszterben és Najbauer Lórántban és a három narrátor-mindenesben, Bódi Zsófiában, Csapó Józsefben és Varga Donátban. Balogh színészi szempontból is kitűnőt nyújtott; zeneileg szokott magas színvonalát hozta, hangilag viszont talán még sohasem találtam ennyire meggyőzőnek, kiegyensúlyozottnak és érettnek. Najbauer is elismerésre méltó teljesítményt nyújtott, talán nem olyan egyenletes színvonalon, mint partnere, de ugyancsak emlékezetesen szép csúcspontokkal. A többiek hallatlan élvezettel és tehetséggel mozgatták a játékot, miközben az egész előadás kidolgozottsága és fegyelmezettsége is nyilvánvalóvá vált.

Kora este tértem vissza a Fesztivál Színházba, hogy meghallgassam Bernstein, Duke Ellington és Gershwin darabjait a Modern Art Orchestra és Pocsai Kriszta felfogásában és előadásában. Fekete-Kovács Kornél big bandje a jazz irányából érkezve nem csupán polgárjogot szerzett magának a mainstream magyar zenei életben, hanem ennél többre is törekszik: termékeny, művekben és személyi együttműködésekben megmutatkozó kapcsolatok kiépítésére a dzsessz, a pop, a klasszikus zene és még további zenei világok és szekértáborok között. Ezt persze azért teheti meg nyilvánvaló sikerrel, mert rendkívül tehetséges és roppant igényes zenészekből áll. Magam a most játszott repertoárnak nem vagyok nagy ismerője, s ezért - túl azon, hogy érzékeltem az együttes erős zenei kohézióját, perfekcióját és a réz alapú hangzás ragyogó gazdagságát - jóleső felelőtlenséggel adtam át magam játékuk élvezetének.

A néhány vokális számban Pocsai Kriszta a zenészek rangos és minden tekintetében hozzáillő partnerének bizonyult. Bár talán pontosabb, ha királynői jelenségnek nevezem, akinek jelenléte teljesen betölti a színpadot, miközben - ki tudja, hogy csinálja - a kollégákat csöppet sem szorítja háttérbe. Dalainak egytől egyig sajátos varázsa és egyénisége volt, de mind mögött ott állt egy fenomenális hang és egy egészen sajátos személyes atmoszféra.

A Pocsai által énekelt Somewhere there's a place for us dallama is felcsendült azután a maratoni nap záróhangversenyén, immár a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, a Szimfonikus táncok a West Side Storyból című háromtételes zenekari műben, amelyet a Fesztiválzenekar John Wilson vezényletével adott elő. A mondanivaló komolysága és az érett Bernstein stílusának igényessége miatt akár háromtételes szimfóniának is fel lehetne fogni - Rahmanyinov kései Szimfonikus táncaihoz hasonlóan, amelyekre talán a cím is utal - a kompozíciót, hiába idéz fel érzelmes duettet és mozgalmas színpadi jeleneteket. A gondolat talán azért erőltetett mégis, mivel a Szimfonikus táncok hangszereléséhez két rutinos hangszerelő segítségét is igénybe vette Bernstein. Vagy ezen ne is akadjunk fenn, lévén hogy Bernstein pályája, egyénisége amúgy is maga a szabálytalanság?

Így vagy úgy, szerzőjének egyik legfontosabb, legambiciózusabb kompozíciójáról van szó, amely joggal került a koncertsorozat folyamatának súlyponti pozíciójába. És nyilvánvalóan nagy ambícióval közelítette meg a fiatal brit karmester és a Fesztiválzenekar is - sőt maga a távollevő Fischer Iván is, aki Kelemen Barnabást kérte fel a hangverseny koncertmesteréül. Az eredmény pedig magával ragadó lett: a precizitáson és az impozáns és ezerszínű zenekari hangzáson túlmenően Wilson kifejezetten szuggesztív, a hallgatót nem egyszer megigéző előadást hozott létre, amely egyszersmind szellemessége és ritmikájának ősereje révén is emlékezetes maradt. A vissza-visszatérő Stravinsky-utalások pedig sajátos fűszerként - és semmiképp sem epigonizmusként - hatottak. A számos kitűnő zenekari teljesítmény közül a fúvóskar tökéletes intonációja és a vonós szólókvintett - nyilván elsősorban Kelemen Barnabás által ihletett - remeklése érdemel elsősorban említést.

A hosszú napot, mintegy levezetésképpen, Gershwin örökbecsű Rhapsody in Blue-ja zárta, a horvát Dejan Lazić szólójával. Játékából nem hiányzott a stílussal való teljes azonosulás és a „tűz", ahogy Mozarték mondták annak idején - és, ha már itt tartunk, a mozartosan tiszta billentés sem. A laza-levegős-könnyed hang nem mondott ellent sem a differenciáltságnak, sem a zenekar - ezúttal mindenekelőtt a rézfúvósok - ragyogó összhangzásának. Méltó zárása volt az estnek a Bernstein által olyannyira kedvelt szerző, illetve mű remekbeszabott előadása. Február 4. - Müpa. Rendező: BFZ, Müpa }

 

NFZ, Altstaedt, Montanaro 

A Nemzeti Filharmonikusok két vendégművészének, Carlo Montanarónak és Nicolas Altstaedtnek közös vonása, hogy mindketten vonós szólistaként kezdték pályafutásokat. Ám amíg az olasz Montanaro mára a vonót végleg vezénylőpálcára cserélte, és így tett szert nemzetközi hírnévre - elsősorban, de korántsem kizárólag, operakarmesterként -, addig a német-francia Altstaedt, aki néhány éve karmesterként az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar irányítását is átvette, szerencsére töretlenül folytatja csellista-pályafutását mind szólistaként, mind pedig páratlanul kulturált kamaramuzsikusként.

Ez alkalommal egy Dvořák-programban találkozott a két művész. A műsoron Brahms cseh pártfogoltjának minden bizonnyal két legnépszerűbb zenekari kompozíciója: a h-moll csellóverseny és a 9., „Újvilág"-szimfónia szerepelt.

Mint arra hamarosan részletesebben is kitérek, a Nemzeti Filharmonikusok valósággal remekeltek ezen az estén; a versenyművet hallgatva azonban alig tudtam másra, mint Altstaedt játékának harmóniájára, messze sugárzó szépségére figyelni. A műsor szórólapja ugyanis kissé talán szűkkeblűen skatulyázta be a művészt „virtuóz játékmódjáról ismert" világhírű csellistaként, hiszen tehetsége lényegesen többet jelent puszta virtuozitásnál. Így már megszólalásának első pillanatában rabul ejti a hallgatót a csellóhang végtelen nemességével és olvadékonyságával, amelyet megunni sem lehet: az egész előadás folyamán megmarad jelentős örömforrásnak. Mondanám, hogy ez a hangszépség a nyitótétel piano játszott melléktémában éri el tetőpontját (ami egyszersmind a dallamformálás mestereként is mutatja őt), ha nem tartanék attól, hogy ezt esetleg úgy lehet érteni: mindez valamit is elvesz játékának robbanékonyságából, erőteljes férfiasságából. Ilyesmiről persze nincs szó: Altstaedt a szó szoros értelmében „sokhúrú" művész, nemcsak hangjai, hanem zenei karakterei, művészi „personái" is tartalmasak és megszámlálhatatlanok. Ha azonban összefoglalóan próbálnám meg őt jellemezni, akkor azt emelném ki, hogy minden gesztusát megnyilatkozását valamiféle harmóniában oldja fel, és mindezt magától értetődő természetességgel helyezi elénk.

Míg feszülten figyeltük a szólistát, azt azért regisztrálhattuk, hogy a karmester és a zenekar is tökéletesen helyén van, a hangzás tiszta és a szólistával is kifogástalan a kapcsolat, amint azt például a lassú tétel kamarazenei koncentráltságú cselló-fuvola párbeszéde is példázta.

Hogy az oly népszerű „Újvilág"-szimfóniát nem rutinból készül előadni a Montanaro vezette zenekar, az már a nyitótétel első ütemeiben elvált: az a sodró lendület és roppant energia, amely ezekben a hangokban megnyilvánult és a timpaniütés száraz fortissimójában kicsúcsosodott, jellemzője maradt az egész előadásnak. Varázslatosan gömbölyded és lekerekített volt az első tétel kürtszólója, és az egész tétel megformálásában tetten érhettük ugyanazt a maximális kontrollal kombinált természetességet, amelyet a versenyműben még a szólistával azonosítottunk. Ragyogóan szólt a lassú tétel andalító angolkürt-szólója, a fafúvósok nagy élvezettel szólaltatták meg a mű egyik leszebb pillanatát képező madárfütty-koncertet, és érzékeny és ihlettel telített volt a tétel lezárása is Montanaro keze alatt. A Scherzo hemiolajátékai féktelenül élettelien hatottak, a zárótétel, többek között annak mesterien felépített tetőpontja során pedig rá kellett ébrednem arra, hogy Kocsis Zoltán óta így még nem hallottam játszani ezt a zenekart. Február 1. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar }


{ BOZÓ PÉTER 

Dasch, Beczała, Hampson, Rádiózenekar, Baleff 

Operettet sokfélét írtak, jót is, rosszat is, s bizonyára mindenki megtapasztalta már, hogy ugyanazt a darabot mennyire különböző színvonvalon lehet előadni. Február 15-én este a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermének közönsége azt tapasztalhatta meg, milyen, amikor elsőrangú operaénekesek adnak elő operettrészleteket, elsőrangú zenekarral. Aznap ugyanis három kiváló külföldi operaénekes ‒ Annette Dasch, Thomas Hampson és Piotr Beczała adott koncertet a műfaj bécsi változatának bőséges terméséből válogatva a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának kíséretével. A színházi gyakorlatban persze, ha nem is mindig, de igen gyakran csekély énektudású színészek szólaltatják meg az operettek vokális szólamait. Ennek ellenére mindig is voltak kivételek és különbségek abban a tekintetben, hogy mennyire szorosan kapcsolódott a népszerű zsáner az operai praxishoz. A kései Lehárnak a mostani koncerten felidézett darabjai közül a Paganini (1926), A mosoly országa (1929) és a Giuditta (1934) vezető szerepei például egyértelműen operai előadók hangjára íródtak, olyan énekesek számára, mint Richard Tauber, Jarmila Novotná és Vera Schwarz. Lehár e művei mellett a koncert műsorán egyaránt helyet kaptak 19. és kora 20. századi bécsi, illetve bécsi-budapesti szerzők: Suppé, ifj. Johann Strauss, Millöcker, Robert Stolz, Kálmán Imre művei. A válogatás összességében tetszett, változatos és jellegzetes műsort sikerült összeállítani. Ugyanakkor az előadott művek zeneszerzői színvonalában vannak azért különbségek: Johann Strauss A denevér című darabját, melyből gazdag keresztmetszetet kaptunk (köztük a nyitányt, amely már eleve egyfajta keresztmetszet) például mindig szívesen hallgatom, a koncert végén megszólaltatott Siecyński-dalnál („Bécs, álmaim városa"), - amely kakukktojás volt, mivel nem operettrészlet - azonban ismerek érdekesebb kompozíciókat.

Ami a vendégénekeseket illeti, Thomas Hampson köztudottan nem fiatal már, s hazudnék, ha tagadnám, hogy ez ne lett volna időnként a hangmatéria minőségén is érezhető. Ugyanakkor a koncert egésze jól példázta, hogy egy ilyen remek énektechnikával és hatalmas színpadi rutinnal rendelkező előadó az említett körülmények között is ragyogóan tud bánni a hangjával. Hampson egészen kiváló színész, aki nem egyszerűen elénekelte, hanem végigjátszotta az estét ‒ a komédiázásban persze két énekestársa is fogékony partnernek bizonyult. Onnantól kezdve, hogy „Csárdáskavalier"-ként először lépett a pódiumra Kálmán Marica grófnőjének „Hej, cigány..." kezdetű zeneszámával, a közönség lelkesedése kísérte a koncert végéig. Vele ellentétben ereje teljében és művészete virágában lévő énekes Beczała, aki a szó legnemesebb értelmében operás hangon adta elő énekszámait. Interpretációjából kellőképpen kidomborodott, mennyire közel áll A mosoly országa „Dein ist mein ganzes Herz..." kezdetű zeneszáma Puccini egynémely áriájához. Udvariatlanul a végére hagytam az est női vokális szólistáját, Annette Dascht. Bár alapvetően ő is szépen énekelt ‒ különösen A denevér Csárdása tetszett előadásában ‒ hangja közép- és mély fekvésben nem tűnt igazán kiegyenlítettnek. Volumene feltűnően csekélyebbnek mutatkozott a másik két előadóénál, 
s helyenként a szöveg érthetősége is hagyott maga után kívánnivalót. Az est negyedik főszereplője, az énekeseket mindvégig kísérő Rádiózenekar megítélésem szerint hatalmas bravót érdemel. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Baden-Badenben működő bolgár vendégkarmester, Pavel Baleff keze alatt zseniálisan szólaltatták meg az előadott zeneszámok kíséretét. Nem egy olyan részletet játszottak, amely rossz előadásban könnyen fulladhat szirupos szentimentalizmusba ‒ az ő interpretációjukban viszont szerencsére nyoma sem volt ilyesminek. Üdítő játékukat ehelyett kulturált színgazdagság, valamint drámai vitalitás és finom muzikalitás kivételes egyensúlya jellemezte.

A kiváló énekesek, a remek zenekar és karmester teljesítménye méltán váltott ki lelkesedést a közönségből, amely három ráadást is kapott, mindhármat Lehár tollából. Közülük az utolsóban, A víg özvegy „Lippen schweigen..." kezdetű kettősében, melyet ezúttal tercettként hallhattunk, a három németül éneklő művész az est afféle slusszpoénjaként egyszer csak magyarra váltott. A hatás nem maradt el. Február 15. - Müpa. Rendező: Müpa }


{ OZSVÁRT VIKTÓRIA 

Jansen, Mischa és Lily Maisky, Golan 

Januárban a Zeneakadémia Nagytermében rendezett koncerten Perényi Miklós hetvenedik születésnapját ünnepelhettük; február elején ugyanezen a helyszínen egy másik jelentős, és ugyancsak hetvenéves gordonkaművész, Mischa Maisky adott kamaraestet Janine Jansen, Itamar Golan és Lily Maisky társaságában. Az estén a romantika és a 20. század kamarazene-irodalma egyaránt emblematikus művekkel képviseltette magát; az impozáns előadógárda reprezentatív műsorán orosz zeneszerzők: Rahmanyinov, Sosztakovics és Csajkovszkij egy-egy zongoratriója kapott helyet. A művészek játéka az este folyamán rendkívül impulzívnak bizonyult; egy percig sem haboztak a spontaneitás erejét a hangminőség abszolút értelemben vett, öncélú szépsége fölé helyezni. A leginkább tartózkodónak talán éppen Mischa Maisky tűnt. Jansen vérbeli vezéregyéniség módjára vette magához az irányítást. Kifejező, karcsú, mégis erőteljes hegedűhangja és a frazeálás átgondoltsága nagyban meghatározta az előadást. A hangverseny második részében a zongoránál helyet foglaló Itamar Golan az érzékeny és mindentudó rezonőr magabiztosságával, fölényes anyagismeretével járult hozzá az interpretáció sikeréhez. Az első rész zongoristája, Lily Maisky, a magával ragadó szenvedély kifejezésére olykor kissé külsőséges elemekkel segített rá. Kétségtelenül irigylésre méltó, derékig érő hajkoronájának dobálásával már-már a metálkoncertek hangulatát idézte fel bennem. Ez a vagányság, mely az egész koncertet jellemezte, egyéb külsőségekben is megnyilvánult: Mischa Maisky arany nyaklánca, Jansen fémesen csillogó ruhája vagy Lily Maisky fekete estélyijének merész csipkebetoldása mintha mind-mind megreformálni igyekeztek volna a klasszikus zenéről és zenészekről kialakult sztereotip képet. De elég is ennyi a külsőségekről - még úgy tűnhetne, hogy felszínes produkciókat hallottunk.

A koncert első részében két, alapvetően különböző kompozíció kapott helyet; benyomásaim is hasonló kettősséget tükröztek. Szergej Rahmanyinov 1., g-moll, Elégikus triója a dús, bár néha túlságosan is romantikus - vonós részről túlvibrált - hangzás ellenére kifejezetten halványnak hatott. Az olykor széteső dallamívek nem engedték kibontakozni a trió elégikus alaphangulatából olykor kilépni igyekvő líraiságot. A Rahmanyinov-mű gyenge pontjai, a helyenként szögletes frazeálás, melyet nem elhanyagolható mértékben a zongora kemény hangzása indukált, vagy a sokszor aránytalanná fokozott drámaiság Dmitrij Sosztakovics 2., e-moll triójában (op. 67) épp, hogy előnyére váltak az előadásnak. A mű fanyarul tragikus hangvételéhez, víziószerű, démonikus gépzenéjéhez nagyszerűen illettek az energiától szinte szétrobbanó, szándékoltan eltúlzott zenei gesztusok, a groteszk vonásokat kiemelő nyers erő. A műben rejlő lehetőségeket a két Maisky és Jansen triója maximálisan kiaknázta; nagyhatású, megrázó haláltáncba torkollt a zárótétel félelmetes zakatolása.

A koncert második felét egyetlen nagyszabású kompozíció, Pjotr Csajkovszkij a-moll triója (op. 50) töltötte ki. Jansenhez és Maisky-hoz ekkor a hegedűművész rendszeres kamarapartnere, Itamar Golan csatlakozott. Az együttes egészére jótékony hatással volt a tagcsere: Golan letisztult megmozdulásai nem tolakodtak előtérbe, de kifinomult és sokszínű billentése mégis kellő inspirációt nyújtott a zenésztársaknak. A technikai részletkérdésekről akár meg is feledkezhetett a kritikus, hátradőlve élvezhette a fantáziadús, hallhatóan összeszokott együttmuzsikálást.

Az előadók a tomboló siker hatására megtörték az orosz szerzők egyeduralmát, és a közönség lelkesedését egy német romantikus mester, Felix Mendelssohn d-moll triójának (op. 49) második, Andante con moto tranquillo tételével hálálták meg. Szépen fölépített dallamívek, összehangoltság tette emlékezetessé játékukat. A ráadásként eljátszott Mendelssohn-tétel szinte a hivatalos koncertprogram szerves részeként hatott: az alapvetően tragikus hangvételű, az egyéni és a kollektív gyász érzését feldolgozó művek sorát rezignált, megbékélt nyugalommal kerekítette le. Február 2. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }


 

Ránki Fülöp 

A Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozatának egyik legfrissebb kezdeményezése, hogy ösztöndíj formájában fiatal művészeket támogat, akiknek hangversenysorozat keretében fellépési lehetőséget biztosít. A sorozat februári koncertjén a Zeneakadémia végzős hallgatója, Ránki Fülöp, az MMA székházaként is funkcionáló Pesti Vigadó Dísztermében adott szólóestet. A koncert programja mintegy ösztöndíjas beszámoló gyanánt az ifjú művész sokoldalúságát volt hivatott megmutatni. Az első részben Haydn és Schubert zongoradarabjai hangzottak el, a második részt Liszt, Kodály és Dukay kompozíciói töltötték ki. A gondos műsor-összeállítás felhívta a figyelmet az egyes blokkokban szereplő művek közös vonásaira, miközben alapvetően különböző előadóművészi kvalitások demonstrálására nyújtott lehetőséget. Haydn és Schubert esetében a tiszta vonalvezetés, a sűrű ornamentika ellenére is a horizontális irány, a melódia játszotta a főszerepet. Liszt és Kodály műveiben pedig inkább a vertikális sík, az újszerű hangzások, az izgalmas harmóniafordulatok kerültek előtérbe. Ránki minden téren remekelt.

A hangverseny nyitószámát éreztem a koncert legkevésbé megoldott darabjának. Haydn C-dúr szonátájának (Hob. XVI:48) első tételében a virtuóz ékítményekkel bőven megtűzdelt, szünetekkel tagolt, de ennek ellenére mégis nagy ívekből építkező forma nem vált teljesen világossá. Mindez talán csak a kezdeti lámpaláznak tudható be, mint ahogy az is, hogy a kéttételes szonáta zárótételének tempója - prestoide vagy oda - picit sietősre sikerült, aminek következtében a rondótéma olykor kissé orra bukott. Haydn f-moll variációsorozata (Hob. XVII:6) és a G-dúr adagio (Hob. XV:22) jóval összeszedettebb hatást keltett. A variációk témájában és rokon anyagaiban Ránki a zongora éteri hangszíneit csillantotta fel. Schubert Gesz-dúr és Asz-dúr impromptuje (D. 899/3-4) precízen, átgondoltan, fölényes technikai kivitelezéssel szólalt meg.

Az igazi élmény azonban mégis a szünet után következett: amit ekkor hallottunk, az már egy érett művész játéka volt. Liszt Sposaliziójának fantasztikus harmóniái Ránki elmélyült előadásában csodásan érvényesültek, a technikai precizitás és a zenei idő kezelése egyaránt kifogástalannak bizonyult. Az Angelus! főtémájának dolce harangozása, és a tematika visszatérése a háromtagú forma lezárásaként gyönyörű, testtelen, transzcendenciát sugalló hangszínben játszott. Kodály műveiben hasonló érzékenységről tett tanúságot Ránki Fülöp. A Hét zongoradarab negyedik tételének, a Sírfeliratnak interpretációja széles érzelmi skálát járt be. Kontemplatív hangulatot teremtett, miközben szépen bontotta ki a mű drámaiságát, mely sosem vált durvasággá. A Meditáció Debussy egy motívuma fölött kiemelte a harmóniák különleges színeit, közvetíteni tudta azt a bensőségességet, mely szinte tényleges meditációvá avatta az előadást. Hasonlóan meditatív hatást válthatott volna ki Dukay A Nap mégis egy hajnali csillag - Introitus és Hymnus zongorára című művének elmélyült, aszketikus hangja, ha a Díszterem valamely épületgépészeti berendezése nem kísérte volna diszkrét zúgással a teljes produkciót. A halk, de konstans susogás a hangverseny egésze alatt kissé zavart, de Dukay a végletekig lecsupaszított, csak a lényeget kimondó, sőt azt inkább csak sejtető darabjában a nagyszerű interpretáció ellenére is lehetetlenné tette a teljes ráhangolódást. A koncertet Liszt Transzcendens etűdjeinek 11. darabja zárta; az Esti harmóniák lehengerlő virtuozitással nyűgözött le. Itt már nem kellett beosztani az erőt, a művész minden maradék energiáját szabadjára engedhette. Tette is ezt Ránki, olyannyira fellelkesítve közönségét, hogy annak valamely tagja a művet lezáró három akkordot sem várta meg tetszésnyilvánításának kifejezésével. Pár másodperccel később, a darab záróakkordját elengedve Ránki szimpatikus gesztussal, fejbiccentéssel jelezte: most már szabad tapsolni. Február 5. - Pesti Vigadó, Díszterem. Rendező: Magyar Művészeti Akadémia }


{ SOMLÓI P. EMIL 

Filarmonica della Scala, Chailly 

Nagyon sokat ígérő, és az ígéreteit félig betartó koncert helyszíne volt a Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem január 25-én. A várakozás nem is lehetett volna nagyobb, hiszen egy patinás - az operai életben pedig legendás - hírnévnek örvendő zenekar, a Filarmonica della Scala és egy a pályája csúcsán lévő karmester, Riccardo Chailly lépett fel ezen az estén.

A koncert felütését Csajkovszkij korai, 2. szimfóniája adta, a „kisorosz" melléknevű. Amit Chailly és zenekara ebben a - zeneszerzői szempontból - sok helyütt problematikus zeneműben felmutatott, minden képzeletet felülmúlt. Olyan koncentráció jellemezte a zenélés minden szegletét, ami mostanra egyre ritkább a koncerttermekben. A vonós hangzás olvadó szépsége csupán a kifejezés eszköze volt a zenészek kezében. A hírhedten nehéz kürtszólam fölényesen zengett végig a szimfónia folyamán, a fafúvók ragyogóan tisztán abszolváltak minden egyes kicsit is nehéz állást. És mindezek tetején fölényesen ragyogott Chailly, akinek a heves mozdulatai mögött a tökéletes kiszámítottsága rejtőzött, így mindig ihletettséget szült. Ami a karmesterség szakmai részét illeti, teljesen tisztában van a hatás-ellenhatás törvényével. Tökéletesen előlegezi meg mozdulataival a zenei történéseket és kerüli ki az esetleges zeneszerzői buktatókat. Remekül segítette ki a komponistát ott, ahol Csajkovszkij fiatalabb tapasztalatlansága okán esetleg túl- vagy épp nem írta meg a szimfóniáját. Minden zeneszerző ilyen empatikus és remekül inspiráló karmesterről álmodhat.

Ezekkel az érzésekkel mehettünk a szünetre, alig várva, hogy ilyen színvonalon vajon mennyire lesz magával ragadó a Sosztakovics- és a Stravinsky-mű. A második rész a Kisvárosi Lady Macbeth roppant látványosra, vagy inkább túlságosan látványosra hangszerelt szvitváltozatával indult. A darab sokszor otrombának ható hivalkodása tökéletes kontrasztban állt a Csajkovszkij-szimfóniájával. És ennek felelt meg az előadás is: egyszerre volt hivalkodó és olyan sima, mint egy ráspoly. Nem is igazán lehetett érteni az apropót, ami miatt elővették, amolyan „töltelékszámnak" tűnt, amely valahogy nem találta meg a helyét a műsorban. Mintha előre megkaptuk volna a ráadást.

Miután magunkban legyintve letudtuk a Sosztakovics művet, vártuk az este fő számát, a Petruskát. Ami teljes unalomba fulladt, pedig ezt - egészen eddig a koncertig - elképzelhetetlennek gondoltuk. Hogy miképpen lehet egy ilyen ragyogó és minden pillanatban szikrázóan eleven partitúrát így előadni, kiváltképpen egy ilyen első félidő után, örök rejtély marad. A fúvós szólók hamisak, néhol egészen kínosak voltak (a híres-hírhedt trombitaszólóról van szó), a vonósok erőtlenek, Chailly pedig precíz és lendületszegény. A szédítő magasság után egy nagyon sötét völgyben landoltunk hallgatóként, ami a koncert végén a taps mértékén is érződött. De Chailly és a Scala zenekara nem lennének azok akik, ha ezt nem érezték volna meg pontosan, és ezért meglepően gyorsan adtak egy ráadást, amely mindent vitt. Mert ha a Scala zenekara egy vérbő olasz karmesterrel eljátssza Rossini Tell Vilmos-nyitányát, garantálható a végeredmény. És azok a fúvósok, akik oly harmatosan játszottak a Stravinsky-műben, ismét szárnyaltak, a vonósok briliánsan adták a kényelmetlen részeket, a csellók híres bevezetése maga volt a bársonyos tökéletesség. Chailly pedig ismét fényesen tündökölt, pontosan tudván, mire képes ez a zenekar a keze alatt, amikor elmuzsikálják a „hazait". A végén csak rá kellett nézni a Scala zenészeinek elégedett arcára: „mit bohóckodtunk mi, olaszok, ezekkel az oroszokkal? Ez a Zene!" De valljuk meg: nincs az a tiramisu, amely feledtetné, hogy a Sztroganoff-bélszín odakozmált... Január 25. - Müpa. Rendező: Müpa }


{ MOLNÁR SZABOLCS 

A cantus firmus tündöklése 

A BMC Könyvtára izgalmasabbnál izgalmasabb előadásoknak ad otthont, s ahogy tapasztalom, létszámában és elköteleződésében is igen komoly törzsközönség érdeklődik ezen rendezvények iránt.

Sándor László három előadásból álló sorozata, mely a „A cantus firmus tündöklése, bukása és újjászületése" címet viselte, az európai zene leghosszabb ideig fennálló, a 12. századi orgánumszerzőktől Johann Sebastian Bachig követhető hagyományát tekintette át. Hosszú évszázadokon át a komponált zene magától értődő tulajdonsága volt, hogy a zenei anyag hordoz valami gyakran nagyon is lényegi elemet, mely már a kompozíció megszületése előtt, a komponista akaratától függetlenül is létezett, legyen az egy gregorián vagy világi dallam, egy másik szerző zenei gondolata, egy korál vagy épp egy szó, egy név szolmizációs alakja. Tulajdonképpen meglepően rövid az az időszak - 18. század második felétől a 19. század végéig - mely csak nagyon speciális esetben élt a cantus firmus-technikához kapcsolódó lehetőségekkel, a 20-21. századi zene pedig sokféle úton próbált és próbál visszatalálni egy immár tágabban értelmezett cantus firmus-elvhez.

Az előadássorozatot egy koncert zárta, mely természetes módon egészült ki zenebejátszásokkal, illetve szóbeli magyarázatokkal, sőt, a legvégén a közönség soraiból is érkeztek kérdések, hozzászólások. Az elhangzó darabok - Sándor László, Balogh Máté és Tornyai Péter kompozíciói - szorosan kapcsolódtak az alaptémához, illetve éppen azt demonstrálták, hogy a zeneírás régi technológiája mintha reneszánszát élné, azaz a cantus firmus újjászületett.

A felhangzó darabok (több mint egy tucat) nem akartak, de nem is akarhattak új kérdéseket felvetni. Az alapprobléma, hogy tudniillik a cantus firmus ismerete, a mű szövetében való felismerése, a feldolgozás technikájának appercipiálása feltétele-e a mű megértésének, élvezetének vagy épp ellenkezőleg, rombolja a befogadói élmény közvetlenségét, Josquinnél éppúgy felvethető, mint Cage-nél. Sándor László Dextera Dei fecit virtutem című zongoradarabja esetében hamar „elengedi" a hallgató a tudható dolgokat, a kompozíció ugyanis hallhatóan „becsülettel" viszi végig a szerzői koncepciót, miközben rengeteg olyan dolog is történik benne, melyet intuitív ráhangolódással követhetünk, a darab kifejezésbeli gazdagsága pedig - melynek érzékeltetéséért Németh Andrást maximális elismerés illeti - bőséggel elégíti ki a hallgatói érdeklődést és kíváncsiságot. A felvételről meghallgatott Hodie nobis da caelo pax vera descendit magával ragadó hangzásképére annak ellenére lehetett rácsodálkozni, hogy megismertük a hangzáskép mögött meghúzódó algoritmust.

Kifejezetten jó volt viszont, hogy Balogh Máté beavatott a Consummatum est című kvartett-tétel (Sándor László, Baksai Réka - hegedű, Tornyai Péter - brácsa, Zétényi Tamás - cselló) műhelytitkaiba, és ugyanilyen jó volt, hogy bizonyos dolgok titokban maradtak a zongorára és csellóra írt 7 Ant(hem)s című darabnál. Ez a darab korábban egy Esterházy-novella felolvasása után hangzott el, a prózarészlet és a zenei folyamat közötti kapcsolódások felismerésének terhe alól felszabadulva viszont a hallgató számára plasztikusabban rajzolódik ki a kompozíció tisztán zenei profilja.

Nagyszerűen játszotta el Bán Máté Tornyai Péter kiadós fuvoladarabját (Tumtuobbi Ilperu), mely szinte egy képalkotó műszer pontosságával képezte le a zeneszerzői intuíció működésbe lépésének pillanatait. Az Orbán Ottó versére, brácsára (Tornyai Péter) és mezzoszopránra (Molnár Anna) írt Buborékszonett pedig olyan megkapó és szívderítő darab, hogy már a koncerten elfelejtettem, miként is készült. Jófajta derültséggel követhettük (ráadásul kétszer is) Tornyai UNISZÓNÓ című szövegdarabját, és hasonlóan szellemesnek éreztem azt a ritmuskánonra épülő Balogh-művet (Ambrosian Rite), melyet a három zeneszerző fazekakon, kolompokon és krotálokon szólaltatott meg.

Mindent összevetve, ennek a koncertnek remek aurája, hangulata, légköre volt, és ami talán a legfontosabb: az előadók, a szerzők és a közönség mindezt együtt teremtették meg. Február 2. - BMC Könyvtár. Rendező: BMC }


{ KOVÁCS SÁNDOR 

Camerata Bern, Fülei 

Először az tűnt fel, hogy a Camerata Bern tónusa varázslatos. Olyan nemes fehérbort juttat eszembe, amelyik könnyű, száraz, de nem savanyú, aromás, de nem muskotályos (és még az Irsai Olivérre sem emlékeztet). Hazai példát a szőlő alapú italokból hirtelen nem is tudok mondani (talán királyleányka, de nagyon jó borászattól. Eger egyelőre kizárva - sajnos). Boroknál egészen kis különbségek nagy pénzekbe kerülnek. A berniek „bora" nem két fillér. No igen: a gazdag Svájc. Nyilván remek hangszerek vannak ez együttes tagjainak kezében. Megérdemlik, mert jó muzsikusok. Állva játszanak, ahogy az újabban divat (a cselló, bőgő persze kivétel). Mendelssohn d-moll szimfóniájával kezdték a műsort. Kamaszkori mű, roppant ügyes, annyira, hogy néhol picit fárasztó (NB. a csodagyerekek mindig fárasztóak). A hetedik abban a tucatot számláló sorban, amelyet a jómódú bankárcsalád sarja 12-13 éves korában szülei nagy büszkeségére alkotott. Vannak jobbak. Az ötödik például. Vagy a kilencedik, amelynek egy része sok éven át a TV második híradójának szignálja volt (hej, de messzi idők!).

Bach következett, Fülei Balázzsal: az E-dúr versenymű. Bach-kutató legyen a talpán, aki ebben a dzsungelben eligazodik. Mi minek az átirata, mi lehet a vélhető (de fenn nem maradt) ősforma, mi köze a zenei anyagnak kantátatételekhez (ez esetben a 169-es és 49-es kantáta jöhet szóba). Füleit nem izgathatták a tudományos skrupulusok: fogta és elzongorázta a maga részét. Igen, jól tetszettek olvasni: zongorázta. Mai, nagy fekete zongorán. Szinte beleborzongok, ahogy ezt leírom. Micsoda merénylet a korhűség szent eszménye ellen! Csak az a bökkenő, hogy ez ott és akkor a Zeneakadémia nagytermében láthatólag senkit sem zavart. Mert Fülei elképesztő könnyedséggel játszott. Elegánsan, levegősen, néhány fontos indítást erősebbre véve, futamokat-girlandokat kipergetve. Az a csembalista vesse rá az első követ, aki tetszetősebben, jobban tudná.

A második félidő elején Liszt-műben bizonyíthatta Fülei Balázs, hogy egészen másféle zongorahangzást is képes elővarázsolni. Erőteljeset, zengőn éneklőt, ahogy azt éppen a kotta megkívánja. És a korai zongoraverseny-féle kompozíció, a Malédiction sokat kíván. Chopin annak idején nem tekintette vérbeli komponistának Lisztet. Zongoristaként elismerte tehetségét (kénytelen volt), alkotóként nem. Mi tűrés-tagadás, volt némi igaza. Amíg Chopin élt (1849-ig), Liszt nemigen vetett papírra olyan darabot, amelyet ma remekműnek tekintünk. Érdemes összevetni az Utazó albuma tételeit a Zarándokévek-beli megfelelőjükkel. Utóbbiak fantasztikus darabok, a zongorairodalom legjavából valók. Közel két évtizeddel korábbi előképük szertelen zene, sok érdekes ötlettel, de laza formával. A Malédictionnak nevezett e-moll zongoraverseny is ilyen. Széteső ötletparádé. Egyszer-egyszer érdemes elővenni, hogy aztán visszatérjünk mégis a jól bevált Esz-dúr vagy A-dúr zongoraversenyhez. - Egy riportban hallottam: a berni együttes és Fülei kapcsolata új keletű. Szinte véletlenszerűen jött létre. Nincs tehát múltja. Jövője, úgy hiszem, annál inkább.

Sosztakovics-mű fejezte be a hangversenyt. A 8. kvartett Rudolf Barsaj-féle vonószenekari átirata. Tudom, akadnak ma még egyesek, akik szerint Sosztakovics csak másodosztályú szerző volna. Idegesek lesznek zenéjétől. Hogy is mondta Hofi? Önkéntes mérvadók... Hiába prüszkölnek. Sosztakovics egyre hódít. A nyolcadik vonósnégyes pedig különösen. Elképesztő darab, teli személyes titkokkal (D-S-C-H motívum, önidézetek korábbi szimfóniákból, a Kisvárosi Lady Macbethból, a fájdalmasan gyönyörű zsidó dallam a csodálatos op. 67-es trióból, egy részlet az első csellóversenyből - és még nem értem a lista végére). Mindezt nyilván nem tudja követni a hallgató. De azt érzi, hogy nagy műről van szó. Ezen a koncerten mindenesetre a Zeneakadémia hallgatósága érezte. Feszült csend volt, aztán kirobbanó taps. Február 8. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }


{ FARKAS ZOLTÁN 

Goerne, Kammerorchester Basel 

„Csak hat Schubert-dal?" - gondoltam csalódottan, amikor Matthias Goerne zenekari estjének műsorát megláttam. Ám a csalódás lenne az utolsó fogalom, amely az évad egyik legfelvillanyozóbb koncertje után az eszembe jutna. Az esemény méltán illeszkedett a Zeneakadémia „Zenekar a központban" sorozatába, Goernét ugyanis a Kammerorchester Basel kísérte, s a kiváló együttes Mozart Postakürt-szerenádjával (D-dúr, K. 320) keretezte a Schubert-dalokat. Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára ilyen zseniális Mozart-játékot. Illetve dehogyisnem. Végh Sándor tudta ilyen elementáris erővel, kópésággal, incselkedéssel, a zenével való kommunikáció fokozhatatlan intenzitásával közvetíteni Mozart zenéjének varázslatos gazdagságát. Daniel Bard koncertmester nagyszerű muzsikus, aki ugyanolyan macskaszerű vadászösztönnel ered Mozart megannyi ötletének nyomába (márpedig efféléktől hemzseg a Postakürt-szerenád), mint Végh Sándor. Daniel Bard körül izzik a levegő. Fáradhatatlan lelkesedéssel irányít, minden mozzanatra rácsodálkozik, és rányitja muzsikustársai meg a közönség szemét és fülét. Mintha előttünk született volna meg a kompozíció. Beszédszerű zenét hallottunk, de nem akármilyen beszédet: szórakoztató, megragadó, provokatív, érzelmes vagy gúnyolódó, de minden pillanatában lebilincselő társalgást. Hol a Szöktetés hangját, hol a Don Giovanni szenvedélyét fedezte fel Bard és csapata a szerenád „ártatlan" partitúrájában. A zenéléshez való attitűdjüket lehetne „régizenésnek" nevezni, de a „historically informed" kifejezés halvány mása lenne csupán a valóságnak, mert hát a bázeliek játéka egyszerűen „musically informed". Az affektusok öncélú kihegyezésének gyanúja föl sem merült, csupán a mozarti zene drámaiságának maradéktalan megélése. Jó érzés arra gondolni, hogy Daniel Bard zeneiségének formálódásán jótékony nyomot hagyhattak a Fenyves Lorándnál töltött tanulóévek is.

Ebben a kontextusban nyer különös értelmet, hogy Goerne Schubert-dalait ezúttal kamarazenekari átiratban hallottuk, amelyekben a bázeliek és Bard illően hátrébb húzódtak egy lépéssel, de zeneiségüket ezúttal sem hagyták az öltözőben, így énekes szólista és kísérete egymást ihlető konverzációjának lehettünk tanúi. Egészen nagyszerűnek, ízlésesnek és színgazdagnak találtam a zongorakíséretek hangszerelését. S bár a műsorfüzet nem tüntette fel, s még a koncert utáni pódiumbeszélgetésben sem hangzott el az átíró neve, hadd álljon itt: nem más jegyzi e kiváló átiratokat, mint Alexander Schmalcz, a lipcsei Musikhochschule professzora, Goerne barátja és zongorakísérője (mellesleg nemcsak az övé, hanem Peter Schreieré, Edita Gruberováé, Grace Bumbryé vagy Anna Tomowa-Sintow-é).

De milyen volt maga Goerne? Csodálatos, bársonyos, makulátlan hang, amely - jórészt a kiválasztott Schubert-dalok visszafogott eszköztárával összhangban - nem esik túlzásokba, inkább csak sejteti, olykor felvillantja a hang volumenének teljességét. Olyan érzésem volt ezzel a hanggal kapcsolatban, mintha egy vulkán tetején üldögélnénk, de a voce gazdája nem engedné a teljes kitörést, hanem csupán a vacsorát melegítené, s a vendégszobát tenné barátságosan meleggé ezzel a hatalmas energiával. A nagyon takarékosan, ízléssel mért dinamikai csúcspontok is mentesek voltak minden durvaságtól, s a hang tónusa egy pillanatra sem veszítette el melegségét és könnyedségét. Ekként váltak a Des Fischers Liebesglück zenei strófáit lezáró, „jódlizva felszökő" oktávjai a dal legfinomban odalehelt pillanataivá. Az egri érsek, Pyrker János László versére írt Das Heimweh kantátaszerű sokoldalúságára Goerne az érzelmi kifejezés nagyobb skálájával rezonált, s immár magasabbra csavarta az érzelmek lángját is, de mindig fegyelmezetten megmaradt az általa kimért határok között. A Ganymed elfogódott boldogsághangja (a zongorakíséret kongeniális kamarazenekari hangszerelésével övezve) még sokáig megmarad az emlékezetemben. Az Abendstern hallatán valóban nem érti az ember, hogy ily kevés eszközzel hogyan tudta Schubert megfogalmazni a lélek legmélyéről kitekintő szomorúságot. Innen a Pilgerweise csöndes ringása (melyet a karmester szerepét is átvevő Goerne egész teste közvetített) vezetett a kedvesére türelmetlenül váró, s végül hűsége jutalmát elnyerő szerelmes történetének elmondásához (Alinde). Milyen modoros tudna lenni ez a helyzetképecske kisebb művész előadásában, s milyen megindító Goerne interpretációjában. Csoda-e, ha a kritikusban sehnende Liebe támad az iránt, hogy mindig így hallgasson Schubert-dalokat és Mozartot. Január 29. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

FRANÇOIS LELEUX Thomas Kost felvétele

KELEMEN BARNABÁS és DEJAN LAZIC Posztós János felvétele / Müpa

NICOLAS ALSTAEDT Marco Borggreve felvétele

THOMAS HAMPSON és ANETTE DASCH Kotschy Gábor felvétele / Müpa

JANINE JANSEN, ITAMAR GOLAN és MISCHA MAISKY Fazekas István felvétele / Zeneakadémia

MATHIAS GOERNE és a KAMMERORCHESTER BASEL Tuba Zoltán felvétele / Zeneakadémia

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.