Megtörni a hallgatást

Kuti Sándor művei Korcsolán Orsolya előadásában

Szerző: Eszes Kinga
Lapszám: 2018 március

Bár a holokauszt zenei vonatkozásaival - és azon belül is a nácizmus áldozatául esett zeneszerzők hagyatékával - kapcsolatos tudományos munka már a háború után elkezdődött Nyugat-Európában, a kutatás igazán az 1990-es évektől vált intenzívvé. A terület egyik legaktívabb résztvevője az 1991 óta működő Terezín Music Foundation, mely a theresienstadti lágerben meggyilkolt zeneszerzők örökségét komplex módon ápolja: a nemzetközi non-profit szervezet amellett, hogy a komponisták életművét igyekszik felkutatni, publikálni és koncerteken közkinccsé tenni, mesterkurzusokat és oktatási programokat szervez a témában, valamint az áldozatok művészetének emléket állító kompozíciók megírására kér fel zeneszerzőket. Itthon ez a kutatási terület - bár nem minden előzmény nélküli - mindössze egy évtizedes múltra tekint vissza. 2008-ban - egyszerre több forrásból is - napvilágra került jó néhány méltatlanul elfeledett életmű: a budapesti közönség egyrészt a Londonban élő zenetörténész, Kőry Ágnes Bálint Zsidó Közösségi Házbeli előadásán, másrészt egy erre a tematikára épülő koncertsorozat keretében, illetve az annak anyagából kiadott felvételen (In memoriam. Hungarian Composers Victims of the Holocaust, Hungaroton 2008) keresztül ismerhette meg a tragikus sorsú szerzők életútját és műveit.

Korcsolán Orsolya tavaly ősszel megjelent lemeze (Silenced, Deutsche Grammophon 2017) még mélyebbre ás: egyetlen szerző, a nagy tehetségnek tartott Kuti Sándor (1908-1945) életművének állít emléket. A Bécsben élő, nemzetközi hírű hegedűművész figyelmét még Solti György hívta fel Kutira, aki nemcsak a karmester pályatársa, hanem jó barátja is volt. A Zeneakadémián mindketten Dohnányi Ernő osztályába jártak, 1934-ben közösen tartott, nagy sikerű diplomakoncertjük még a sajtóban is komoly visszhangot keltett. Korcsolán kutatásai során a nagy áttörést az hozta, mikor 2009-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem könyvtárának akkori igazgatója, Gádor Ágnes összekötötte Kuti Sándor lányával, Évával, aki a hegedűművész rendelkezésére bocsátott egy fényképekkel, levelekkel és kéziratokkal teli dobozt. A részben erre a forrásanyagra támaszkodó felvétel Kuti összes fennmaradt vonós kamarazenei művét és szólóhegedűre írt Szonátáját tartalmazza, a lemezen Korcsolán partnereiként a Liszt Ferenc Kamarazenekar szólistái (Hargitai Géza, Várnagy Mihály és Kertész Ottó) működnek közre.

A műsor átgondolt szerkesztésről tanúskodik: a kézenfekvő időrendi sorrend helyett a kiegyensúlyozottság elve érvényesül, így a három legérettebb és legnagyobb hatású kompozíció (Szonáta szólóhegedűre, 3. Szerenád vonóstrióra, Vonósnégyes) pillérként fogja közre a két kevésbé fajsúlyos alkotást (Szonáta két hegedűre, 2. Szerenád vonóstrióra). A hegedűművész nem bánik kíméletesen a hallgatóval: minden előkészítést mellőzve Kuti megrendítő utolsó darabjával indítja a lemezt. A Kárpátaljára deportált zeneszerző a rettenetes körülmények ellenére ameddig csak lehetett, komponált: a legutolsó művek közül csupán a kottapapír híján egy saját kezűleg megvonalazott cetlire lejegyzett, szólóhegedűre írt Szonáta maradt fenn. A kompozíciót feleségének, Freund Amáliának (Amynak) dedikálta, akihez kalandos úton, de végül sikerült eljuttatnia a kéziratot. A három tételes monológ a bachi szólószonáták hangvételét idézi, a végtelennek tűnő dallamok és a modális hangsorok használata ugyanakkor az ősi gyökerekkel való kapcsolatot is jelzi. Érdemes összevetni ezt az előadást a korábbi Hungaroton-lemezen szereplő Szabadi Vilmos-féle olvasattal. Az első tételt hallgatva talán inkább Korcsolán lazább szövésű, lágyabban formált, visszafogottabb tempójú interpretációja tűnik meggyőzőbbnek, de a kissé sportosra vett akkordbontások és hetyke díszítések ellenére Szabadi élénkebb és tagoltabb előadásmódjának is nyilvánvaló a létjogosultsága. A Largo mérsékeltebb lüktetéssel kibomló, egyszerű, fenséges dallama a régebbi felvételen sokkal jobban érvényesül, és az előtte lévő és utána következő tétellel is kellő kontrasztot képezve - afféle különleges atmoszférájú epizódként - szinte kiemelkedik a műből. Az új verzióban ezzel szemben nem különül el kellőképpen az Allegrótól, és ezáltal némileg jelentőségét veszti. Bár a záró Allegro molto nosztalgikus táncdallama közel azonos felfogásban szólal meg a két muzsikus tolmácsolásában, a tétel kompozícióbeli szerepe tekintetében - éppúgy, ahogy a speciális körülmények között keletkezett darab értelmezésében - a hallgató számára Szabadi olvasata ad több fogódzót. Ha az első tételt a magány és a földi szenvedés megjelenítéseként interpretáljuk, a Largo a két szféra - a földi lét és a túlvilág - közti mezsgyén való átkelést szimbolizálja, a zárótétel pedig az immár nyugalomra lelt lélek derűjét jeleníti meg. A Korcsolán-féle előadásban ez utóbbi tétel reménnyel teli, már-már gondtalan hangvételével - a hallgatóban némi zavart keltve - nem várt kontrasztot képez az előzményekkel.

Az 1932-ben keletkezett, két hegedűre komponált Szonátának csupán a nyitó tétele maradt fenn - a polifon szerkesztésű tétel Bartók két évvel korábban komponált 44 Duóját juttatja eszünkbe. Korcsolán Orsolya és Hargitai Géza kitűnő produkciójában az örök bolyongásra kárhoztatott - hol összefonódó, hol egymástól szabadulni igyekvő - szólamok dialógusa szorongást keltő, nyugtalan légkört teremt. Az - egyébként rendkívül igényes és informatív - kísérőfüzet a két vonóstrióra készült szerenád közül a 2. számúként megjelölt darabot a bécsi klasszikus szerzők zenei nyelvezetére reflektáló, neoklasszikus stílusban megírt alkotásként aposztrofálja, pedig az öt tételes opusz valójában egy remekül megírt stílusgyakorlat, melyből nemcsak a kortárs zenei kontextus, hanem a neoklasszikus stílusirányzatra jellemző elidegenítő gesztus is hiányzik. A 3. Szerenádban sokkal inkább felfedezhető ez a klasszicizáló jelleg: az első tétel ritmika és formálás tekintetében a mozarti nyelvezetet idézi, a sodró lendületű, több szempontból is zárványként elkülönülő Scherzando népzenei elemeket tartalmaz, a rendhagyó módon zárásként beiktatott, sirató jellegű Adagiónak pedig a bachi ellenpont az alapja. A hegedűművész és partnerei - Várnagy Mihály és Kertész Ottó - dinamikailag árnyalt és a tételek karakterét kiválóan megragadó tolmácsolása mindkét vonóstrióban elismerést érdemel. A lemez záró számaként felcsendülő Vonósnégyes a fennmaradt kamarazenei 
œuvre méltó megkoronázása: az 1934-ből származó négy tételes kompozíció tele van ötlettel és szellemességgel, izgalmas, egyéni hangja megerősíti Solti feltételezését, mely szerint, ha Kuti tovább élhetett volna, ma hazánk legnagyobb zeneszerzői között tartanánk számon. Korcsolán Orsolyáék magas színvonalú és szuggesztív interpretációja számos emlékezetes pillanattal ajándékozza meg a hallgatót. A nyitó Adagióban az a tökéletes arányérzékkel felépített folyamat ragad magával, melynek során egyetlen hangból óvatosan, tapogatózva kezd formálódni, testet ölteni a zenei anyag. Az Allegro decisót a főtémában rejlő variabilitás teszi különlegessé, a fordulatokban gazdag, hajlékony, áttört felrakású imitációt izgatott, tömör tuttikkal ötvöző 3. tétel pedig színgazdagságával hat. A két - egymást tempójában, szerkesztésmódjában és karakterében is ellenpontozó - zenei anyag küzdelmére épülő grandiózus finálé virtuóz és szenvedélyes előadása az apróbb intonációs bizonytalanságok ellenére felemelő élmény.

A lemez anyagát a Tavaszi Fesztiválon élőben is hallhatjuk, Korcsolán Orsolya Kuti Sándorról készülő könyvét pedig izgatottan várjuk. } 

Silenced 

Korcsolán Orsolya, Hargitai Géza, Várnagy Mihály, Kertész Ottó
Deutsche Grammophon, 2017

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.