Az utolsó romantikus

Dohnányi Ernő amerikai koncertfelvételei

Szerző: Simon Izabella, Várjon Dénes
Lapszám: 2018 március

Simon Izabella: A CD címe már önmagában is érdekes: Az utolsó romantikus. Sokszor, sokféleképpen használták már ezt a jelzőt. Dohnányi maga is azt állította - ez a lemezborítón is olvasható -: „Majdnem minden zene romantikus". A mondat kísértetiesen hasonlít egy réges-régi beszélgetésemre Bächer Mihály tanár úrral, aki akkor úgy fogalmazott, hogy a zene végül is az érzelmekről szól. Szerinted Dohnányi is valami ilyesmire gondolhatott?

Várjon Dénes: Ezzel rögtön az elején darázsfészekbe nyúlunk, mert ahány zenész, annyiféle szóhasználat létezik. Ezért az, hogy majdnem minden zene romantikus, vagy hogy végső soron az érzelmekről szól, általánosságnak tűnhet, pedig a CD-t hallgatva egyáltalán nem ez jut eszembe Dohnányi játékáról. Persze ő is saját korát képviselte, egy olyan kort, amikor a historizmus még nem lépett be a zenei köztudatba. Ez rögtön a CD-t nyitó Olasz koncert hallgatása közben is teljesen egyértelmű. Semmi kétség, ez a Bach egy zeneszerző-zongoraművész óriás előadása, de bármennyire csodáltam, itt volt a legtöbb hiányérzetem. Pedig a második tétel különösen lenyűgözött, a két szélső tételben mégis azt éreztem, Dohnányihoz nem ez a zenei nyelv állt legközelebb.

S. I.: Én is így érzem. Viszont mostanában nagyon izgat a kérdés, hogyan hatottak egymásra különböző, egymás közelében lévő korok gondolkodásrendszerei. Mi most, a 21. század elején gondolunk valamit a Bach-
játékról, Dohnányi pedig - ahogy te is említetted - végül is a romantika és a posztromantika közelségéből üzen nekünk ezen a CD-n keresztül. Éppen ezért teljesen más eszközöket, kifejezésrendszereket használt, mint mi. Az ő nemzedéke másképp szemlélte a világot, másra fókuszált. Hogy hol van az igazság, például egy Bach-művel kapcsolatban? Persze a historizmus által rengeteg dologra fény derült, mégis minden meglévő ismeretünk ellenére sem tudhatjuk pontosan. Honnan is tudhatnánk?

V. D.: Persze én igazából nem is erre gondoltam. Rajongok azért a szellemiségért, amely Dohnányi korában a művészeteket jellemezte. Az Olasz koncerttel kapcsolatos apró hiányérzetem is inkább utólag tudatosodott bennem, amikor elkezdte Beethoven op. 109-es E-dúr szonátáját. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez az ő világa. Az előadó itt olyan mértékben rezonált a zeneszerzőre, mintha a művet is maga írta volna. A darab abban a pillanatban megszületett, és az ismert tételek valahogy teljesen újnak hatottak.

S. I.: Én is valahogy így voltam ezzel, valóban egészen elképesztő, ahogy elkezdi a Beethoven-szonátát, de azért azt az érzésemet is meg kell említenem, hogy miután végighallgattam a két CD-t és elteltem Dohnányi játékával, nem hagyott nyugodni a Bach-művel kapcsolatos első benyomásom, ezért rögtön újrahallgattam az Olasz koncert első tételét, és legnagyobb meglepetésemre - mivel ezután már jobban bele tudtam helyezkedni Dohnányi belső zenei világába - más értelmet nyert ez a fajta megfogalmazás is. Ez igazán érdekes tapasztalás volt...

V. D.: Igen, az emberben működnek előítéletek és prekoncepciók is. Nálam ez a kamaradaraboknál is így történt. Teljesen el voltam ragadtatva attól, ahogy Dohnányi Zathureczkyvel szonátázott. Egyébként ezt a Kreutzer-szonáta első hangjainál rajtad is rögtön észrevettem. Mégis, amíg a Schumann- és a Dohnányi-szonáták részletei maradéktalanul tetszettek, addig minden csodálatom ellenére a Kreutzer-szonátánál nekem változatlanul a Bartók-Szigeti-felvétel élménye nyújtja a legtöbbet. Rengeteget hallgattam azt a felvételt, nekem az lenne az első, amit magammal vinnék arra a bizonyos „lakatlan szigetre".

S. I.: Tudod, mennyire rajongok a Bartók-Szigeti-felvételért. Most azonban szándékosan kerülöm az összehasonlítást, annyira unom, hogy a mai világban szinte már szokássá vált, hogy mindig mindent összehasonlítunk. Engem valahogy az első pillanattól kezdve lenyűgözött az a fajta orkesztrális hangzás, ami egyébként az egész lemezen annyira jellemző Dohnányi játékára - és még valami: az érezhetően nagy léptékben való gondolkodásmód. Zathureczkynek sajnos nagyon kevés felvétele maradt ránk, én is jóformán most hallottam először - Beethoven leszámítva - más szerzők műveiben. A Kreutzer-szonátát Fischer Annie-val közös előadásában már ismertem. Szóval a hegedűnek az a fajta beszédszerűsége, amikor a hangok olyan módon kapcsolódnak egymáshoz, hogy szó szerint eltűnik a hangszer mint közvetítő... Engem teljesen rabul ejtett. Egészen egyedülálló élmény volt.

V. D.: Azért még egy mondat erejéig vissza szeretnék térni a Bartók-Szigeti-felvételre. Én sem összehasonlítani szerettem volna, inkább csak nem tudtam elvonatkoztatni, úgy is mondhatnám: „szabadulni" annak hatásától. Az, amit mondasz Dohnányinál a nagy léptékről, én is nagyon igaznak érzem. Egyáltalán, olyan fantasztikus nála is és Zathureczkynél is, hogy mennyire a lényegre koncentrálnak, annyira hallani, mit tartanak fontosnak a művekben. Semmi sem öncélú, nincsenek önmagukért létező megoldások, szépségek. Semmi nincs „kikozmetikázva", és azzal együtt, hogy egyikük sem törekszik „hangszeres teljesítményre", egészen hihetetlen módon bánnak a hangszerrel. Dohnányinál szinte félelmetes belegondolni, hogy egy 80 körüli ember játékát halljuk. Olyan szinten birtokolja hangszerét, olyan elképesztő könnyedséggel és gazdagsággal játszik, ami párját ritkítja.

S. I.: Köztudott, hogy Dohnányi egészen elképesztő hangszeres képességekkel született. Azt mondják, nem sokat foglalkozott gyakorlással, mivel azonnal, hangszer nélkül is nagyon könnyen átlátta a művek belső működését, összefüggéseit. Állítólag egyszer úgy fogalmazott, hogy sokan koncert előtt csak idegességükben gyakorolnak, hogy folytonosan ellenőrizzék, éppen miként állnak a darabbal. Az igazat megvallva, ezt a mondatot sokszor felidézem magamban szorult helyzeteimben.

V. D.: Simon Alberttől hallottam egyszer, hogy állítólag Glenn Gould is így volt ezzel. Lemezfelvételei előtt két hétig csak fejben gyakorolt, hozzá sem nyúlt a zongorához, mert nem akarta, hogy a hangszer megzavarja. Visszatérve Dohnányihoz, ez a hihetetlenül természetes viszony a zongorához a műveiben is jelen van. Az ember előadásuk közben is valósággal „fürdik" a jó hangszeres érzetekben. Amikor csak lehet, én is szívesen játszom Dohnányi- műveket. A CD-n szereplő saját darabok közül nekem a szóló Burletta, és ismét csak a Zathureczkyvel megszólaltatott Szonáta második tétele tetszett a legjobban. A többi darabban, elsősorban a Kvintettben és a Szextettben a partnereket nem éreztem igazán méltónak Dohnányihoz. Persze furcsa elképzelni, hogy ezek a művek akkor kortárs darabok voltak. Mindenesetre a partnerek itt egy kicsit mintha általánosságban játszottak volna, és nem hozták felszínre azt a gazdagságot, amely ezeket a remek darabokat jellemzi.

S. I.: Ahogy a Kvintettet hallgattam, elképzeltem, milyen érzés lehetett nyolcvanévesen, amerikai emigrációban élve eljátszani egy olyan darabot, amelyet tizennyolc évesen komponált. Vajon milyen módon találkozhat ilyenkor az ember önmagával? Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellája jutott az eszembe. Különös érzés lehetett, egyébként pedig rémesen kényelmetlen, ha a partnerek ennyire nem képesek reagálni. Nekem a Brahms-szonátában is ugyanez volt az érzésem, az amerikai Maurice Eisenberggel nagyon más nyelvet beszéltek, ami viszont Dohnányi Szonátájában nem volt ennyire föltűnő. Itt a lassú tétel kezdetén Dohnányi olyan hangzásvilágba vonzott minket, amelyre nincsenek is szavak, meg kell hallgatni. Ami a közös nyelvet illeti, Schubert négykezes Fantáziájában valami hihetetlen módon volt jelen. Dohnányi és partnere, a magyar származású Edward Kilényi számomra egészen új dimenziókat nyitottak meg ebben az oly sokszor hallott és játszott műben. Megtörtént az a varázslat, amelyről minden négykezes páros álmodik.

V. D.: A Schubert-Fantázia szerintem is az album egyik csúcspontja. Dohnányi eleve nagy Schubert-játékos volt. Utolsó koncertjén is elhangzott a G-dúr szonáta, amelyről szerencsére ránk maradt egy csodálatos felvétel. Visszatérve a Dohnányi-csellószonátára: ezt a darabot nekem különösen érdekes volt hallgatnom, mivel magam is rengeteget játszottam. Én is azt vettem észre magamon, hogy leginkább Dohnányit hallgatom, a csellista játéka pillanatokra megragadott, de aztán valahogy mindig jelentéktelenné vált. Persze nem szeretnék igazságtalan lenni, az elmúlt években ezt a művet két nagyon különböző, óriási csellistával szólaltathattam meg, Perényi Miklóssal és Steven Isserlisszel. Egyébként mindketten nagy rajongói Dohnányi zenéjének.

S. I.: A CD-t hallgatva eltöprengtem, hogy ez a hihetetlen belső szabadság, ami Dohnányi játékának esszenciája, milyen felszabadító, inspiráló hatással lehetett tanítványaira is. Fischer Annie jutott eszembe, akiben - ha természetesen más módon is - de megvolt ugyanez a belső szabadság, és biztos vagyok benne, hogy Dohnányi minden módon segíthette őt. Emlékszel az Anda Géza chalet-jában lévő, Andának dedikált Dohnányi-fotóra? Az volt ráírva, hogy „A szigorú mestertől". Dohnányinak remek humora lehetett.

V. D.: Fischer Annie tényleg nagyon jó példa erre a nagy belső szabadságra. Ő mindkettőnk nagy kedvence volt, és szerencsére még koncertpódiumon is sokat hallhattuk. Ugyanúgy mint Dohnányinál, az ő zongorázásából a belső szabadság mellett valami óriási hitet is ki lehetett hallani. Azt a hitet, hogy ez a helyes út, így kell zenélni. Ez az ő játékában evidencia volt, ahogy a szerzők iránti belső alázat is. Egyébként rá is áll, hogy „Az utolsó romantikus". Dohnányi művészi hagyatéka tovább élt. De visszatérve a Dohnányi-albumra, meg tudnád mondani, hogy neked mitől válik fontossá egy felvétel? Mi az, amiért újra és újra meghallgatod?

S. I.: Ugyanazért, amiért adott esetben egy koncertélmény is meghatározóvá tud válni. Amikor minden kívülről jövő gondolat egyik pillanatról a másikra megszűnik, és az előadás egy olyan úton vezet, amely jóformán tudattalanul is újabbnál újabb felismerésekhez, felfedezésekhez juttat. Ha ez létrejön, az egyik legnagyobb zenei örömöt élem meg.

V. D.: Én úgy fogalmaznék, hogy azok a felvételek jelentenek igazán sokat, melyek minden meghallgatáskor valami újat tudnak mondani, és ezáltal a saját munkámban is inspirációforrást jelentenek. Ez a Dohnányi-CD is most már ezek közé a legnagyobb kedvencek közé tartozik. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.