Vegavámpír

Marschner: A vámpír / koncertszerű előadás az Erkel Színházban

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2018 március

Voltaképpen meglepő, hogy Heinrich Marschner személye és munkássága milyen mértékben ismeretlen Magyarországon. No nem azért, mert olyan szinten állna nálunk a zenei oktatás, hogy a 19. század másod- és harmadvonalbeli német operaszerzőinek alapos ismerete minden középfokú végzettséggel rendelkező embertől elvárható lenne - inkább azért, mert a hazai zenei köztudat mindig is előszeretettel kapaszkodott bele a neves nyugati szerzők akár legcsekélyebb magyar vonatkozásába is. Márpedig az 1795-ben Zittauban született és 1861-ben Hannoverben elhunyt Marschner életrajzában szép számmal találunk ilyet. Mint magyar nyelven is több forrásban olvasható életrajzai tanúsítják, fiatalkorának jelentős, ötéves periódusát töltötte Magyarországon: 1815-ben Amadé Tádé gróf meghívására érkezett Pozsonyba, ahol a kor neves zenepedagógusának, Klein Henriknek lett tanítványa (az ő keze alól került ki valamivel később Erkel Ferenc is), illetve állásokat is vállalt: a Grassalkovich család zenekarának karmestere lett, Zichy János családjánál pedig zongoratanárként tevékenykedett. Ez utóbbi révén kötődött más magyarországi helyszínekhez is - a család nagylángi birtokán töltött hosszabb idő alatt több zeneművet is komponált, melyeket Pozsonyban és Székesfehérvárott mutattak be. Ezek között két opera is akad: a Titus (1816) és a Saidar und Zulima (1818) egyaránt az akkori magyar koronázóvárosban csendült fel először - ezek akkor is fontos adatok a jelentős szerzővé csak később érő Marschner életéből, ha maguk a művek talán még nem is érdemelnek akkora figyelmet. (De valóban nem érdemelnek? Ki olvasta, ki hallotta őket?)

Mindez bőségesen elegendő lehetne, hogy számon tartsuk Marschnert, mi több, hogy kicsit a magunkénak érezzük. Hogy mégsem így van, azt magyarázhatjuk persze azzal, hogy német nyelvterületen is inkább a pozsonyi mester zenetörténeti szerepét értékelik nagyra, mintsem hogy gyakran játszanák a műveit. De tartok tőle, inkább arról van szó, hogy a kisebbrendűségi komplexusát minden módon kompenzálni igyekvő magyar zenei köztudat egész egyszerűen nem adja alá a legnagyobbaknál: ha az a migráns zeneszerző nem Haydn vagy Brahms, akkor nem érdemes vele foglalkozni. Ez sajnos nem csak a hosszabb-rövidebb ideig hazánkhoz kötődő külföldi szerzők, de tősgyökeres magyar társaik esetében is így van - avagy hányan és mit tudnak a 19. század vagy a 20. század elejének fontos, de nem kiemelkedő szerepet játszó kismestereinek életéről és műveiről?

Ennek fényében különösen értékelendő, hogy ha nem is Marschner személye és teljes életműve, de legalább egy kompozíciója mintha egyre nagyobb figyelmet kapna mifelénk - egy olyan mű, mely ugyan nem kötődik Magyarországhoz, hiszen a mester életének jóval későbbi szakaszában keletkezett (bemutatója 1828-ban, Lipcsében volt), ám a kordivat mégis kifejezetten kedvez neki. Avagy kell-e magyarázni, hogy A vámpír olyan témát feszeget, mely a tizen- és huszonéves generáció körében mostanság hallatlanul népszerű, s amellyel lényegében bármit el lehet adni - talán még operát is? Jelen sorok írója nagyjából tíz éve, gyakorló tanári pályafutásának kezdetén szembesült először ezzel a jelenséggel, amikor is egy pihentetőnek szánt órai játék - szólánc - során az „E-vel kezdődő irodalmi alak" meghatározásra az egykori nebuló gondolkodás nélkül vágta rá: Edward. A naiv tanár elégedetten konstatálta: hát igen, Edward király, angol király A walesi bárdokból... Mire a gyermek némileg értetlenül és felháborodottan zökkentett ki boldogságomból: „Dehogy! Edward az Alkonyatból!" Később a témában járatos barátaim hatására valamelyes ismereteket szereztem a vegavámpírok mibenlétéről és mindennapjairól, bár a vampirológiában igazán jártas barátnőm sietett hozzátenni, hogy az Alkonyat című opusz és a körülötte lévő rajongói hisztéria alapvetően rettentően ciki, hiszen vegavámpírok köztudomásúlag nem léteznek. (Félve vetettem föl erre azt a szempontot, hogy szerintem nemvega-vámpírok sem.) S bár azt igazán nem lehet állítani, hogy mára elmélyült vámpírszakértő lennék, azt azért készséggel elfogadom, hogy olyan témáról van szó, mely évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját, s amelynek - függetlenül a mai irodalmi és filmes feldolgozások olykor gyatra nívójától - jelentős (szub)kulturális háttere van.

Ennek egyik terméke a Marschner-opera, melyet egy évtized leforgása alatt immár harmadszor láthatunk-hallhatunk itthon: 2008-ban Szegeden, az első Armel (akkor még Mezzo) Operafesztivál keretében az Opéra de Rennes produkciója volt látható kétszer, Balázs Zoltán japán környezetbe helyezett, alapvetően a Robert Wilson-i elveket (és olykor konkrét megoldásokat) követő, bizonyos értelemben revelatív rendezésében. Kár, hogy az énekesek vokális produkciója nem tette lehetővé, hogy az előadás igazán jelentős élményként rögzüljön tudatunkban. Mivel nem láttam, ezért nem írhatok személyes benyomásokat Almási-Tóth András tavalyi színreviteléről, a 2017 januári zeneakadémiai operavizsgaként bemutatott Baljós romantika című produkcióról - ám a tényt, a mű budapesti színpadra állítását érdemes regisztrálni, hiszen arra világít rá, hogy az egy évvel későbbi Erkel Színház-i koncertszerű megszólalás egyáltalán nem előzmény nélküli. Ám éppen az előzmények ismeretében világos, hogy az aktuális előadás célkitűzése teljesen más volt, mint a két korábbié: míg azok elsősorban a színpadi lehetőséget látták benne, addig az Operaház társulata a zenetörténet egy fontos láncszemét kívánta bemutatni - kapcsolódva az egész évadon át húzódó vezérfonálhoz, Wagner és A nibelung gyűrűje előzményeinek és következményeinek minél alaposabb feltárásához. A törekvés dicséretes, hiszen jelentős foltokat próbál eltüntetni német operai műveltségünkben - más kérdés, hogy most, A vámpír esetében az eredmény megint felemás: noha ezúttal tényleg csak és kizárólag a zenére lehetett volna koncentrálni, mégsem született minden ízében kifogástalan produkció.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna értékei ennek az előadásnak - épp ellenkezőleg! Tudomásom szerint először fordult elő, hogy a miskolci főzeneigazgatóként figyelemreméltó produkciókat létrehozó, s a nemrég lezajlott Maestro Solti Nemzetközi Karmesterversenyen is szép eredményt elérő Cser Ádám operaházi előadást vezényelt. Először, de remélhetőleg nem utoljára. Cser Ádám számára, legalábbis e mostani teljesítménye nyomán olybá tűnik, az igényes betanítói munka és az élő előadás intenzitása nem alternatíva (mint nem egy hazai kollégájánál), hanem egymást feltételező fogalmak; az egyik nincs meg a másik nélkül. S ami azt illeti, egyikre sem lehetett panasz: a Magyar Állami Operaház Zenekara, ha kivitelezés tekintetében nem is minden pillanatban kifogástalanul, de a megszólaltatás irányát, szellemiségét, a megcélzott hangzásideált tekintve jó formában játszott - az interpretáció mentes volt a túldimenzionálástól, a művet a maga megfelelő stílusában, zenetörténeti helyéhez méltó módon mutatta fel. Ami pedig az intenzitást illeti: a sokszor befulladó dramaturgiájú darab (a szövegkönyv sokszor ügyetlen ismétlődésbe torkollik, Aubry vívódása indokolatlanul és drámai fedezet nélkül túl hosszú) még így, koncertszerűen sem vált unalmassá, ami egyértelműen az olykor sistergő drámaiságú karmesteri megközelítés érdeme. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy Cser Ádám operai működésének van perspektívája.

Annál kevésbé a címszerepben hallott Bruno Taddia alakításának: bár kockázatos ilyesmit kijelenteni, ezúttal majdnem biztosan merem állítani, hogy az Olasz nő Algírban bemutatóján megismert itáliai művészt egyetlen tulajdonsága sem predesztinálta Lord Ruthven szerepének tolmácsolására. A Rossini-operában elsősorban komikusi vénáját, és nem annyira vokális adottságait értékeltük - most, színészi eszközök híján, kizárólag a zenei élményre koncentrálva véleményünk utólag igazolódott. A hang most szürkének, fakónak, volumenben és terjedelemben egyaránt kevésnek mutatkozott, de ami ennél is nagyobb baj: Taddia személyisége a komikusi eszközök híján hirtelen mintha összetöpörödött volna, s tökéletesen jelentéktelennek tűnt. Az ilyesmire mondják: szereposztási tévedés - elvégre igazi vérszívó, pre-Drakula helyett most legfeljebb csak vegavámpírt kaptunk...

Annál több örömünket leltük a másik pólus vezéralakjában - a női főszerepet Kolonits Klára alakította, a tőle elvárható kiemelkedő színvonalon. Pedig ez sem volt magától értetődő szereposztói döntés: Malwina egyáltalán nem tartozik a Kolonits Klára által olyan meggyőzően alakított bel canto hősnők közé, a megszólaltatásához ideális hangot inkább a német szakirodalomban általánosan használt, mifelénk azonban inkább szószörnyetegnek tűnő jugendlich-dramatisch jelzővel írhatjuk le. Kolonits így nem hagyatkozhatott bravúros koloratúrtechnikájára - annál inkább belső sugárzására, színpadi személyiségének éthoszára, mely éppenséggel a szerep lényegét volt képes felmutatni pusztán vokális eszközökkel is.

Pontos alakításnak bizonyult Balga Gabriella Emmyje: a „jók" táborához tartozó, de a vámpírokhoz dekadens vonzalommal viszonyuló lány alakjának bizonytalanságát, kétségeit, kérdéseit és végzettel való eljegyzettségét egyaránt hitelesen tolmácsolta a művész önértékénél fogva is szép mezzoszopránján. A harmadik áldozat, Janthe kevés lehetőséget kap a műben, hiszen rögtön az elején Ruthven áldozatává válik. Keszei Bori igyekezett a maximumot kihozni a lehetőségekből: egy-egy megszólalása nyomán már-már emberi fény vetült az alig-alig megírt figurára.

A férfiak mezőnye a címszereplőtől eltekintve is gyengébbnek bizonyult. Balczó Péter azt a hálátlan feladatot kapta, hogy Aubry dramaturgiai szempontból vérszegény alakjában kellett Malwina méltó társává válnia. Minden kritikusnak és esztétának, aki az elmúlt majd' két és fél évszázad során leírta, hogy a Don Giovanni Donna Annája és Don Ottaviója mennyire nem illenek össze, nem állnak egy erkölcsi magaslaton, javaslom, hogy ismerkedjen meg A vámpírral: nos, itt az igazán össze nem illő pár. A darab legnagyobb hibája ugyanis az, hogy egyik konfliktusa - álkonfliktus: Aubrynak csak annyit kellene tennie, hogy leleplezze Ruthvent a többiek előtt, ő azonban ezt fogadalma miatt még menyasszonya megmentéséért sem hajlandó megtenni. Egészen addig, amíg minden előzmény híján, minden különösebb külső körülmény nélkül - mégis megteszi. Csak hát addig sok árián, duetten, tercetten kell átverekednünk magunkat, melyekben Aubry helyzete és hozzáállása semmit sem változik - egyszóval szerepe kicsit unalmas. Aligha róhatjuk fel Balczó Péternek, hogy nem sikerült minden tekintetben hiteles emberi karaktert faragnia e csontvázból. Azt viszont felróhatjuk, hogy az első felvonásban csúcshangjai gyakran voltak bizonytalanok, s egész szólamformálása a hozzávetőlegesség benyomását keltette. Szerencsére ennek nyoma sem maradt a második részben, ahol már azokat az erényeket csillogtatta a művész, amelyek miatt mindig érdemes odafigyelni alakításaira: lelkiismeretes, pontos karakterépítés és a szólam szenvedélyes tolmácsolása.

Busa Tamás (Berkley) és Rácz István (Davenaut) éneklése egyaránt problémásnak bizonyult, ám míg Busa esetében a matéria ma már bántó fogyatkozását kifogásolhattuk, addig Rácznál épp ellenkezőleg: a még ma is impozáns hanganyaggal való bánni nem tudás felett kellett szánakoznunk. A kormos, sötét basszus önmagában valóban szép, karaktere számos szerepben evidenciaként hatna - de a betonkemény megszólalásmód, a formálás teljes hiánya, a pontatlan intonáció és a memóriazavarok (kottával a kézben) sajnos bőven ellensúlyozzák a pozitívumokat.

Szerekován János megszokott karakteralakításainak egyikét mutatta be Georgként, megszokott jó színvonalán. Nem árt tudatosítani, hogy Szerekován János arra mutat példát: ilyen kis szerepekben is lehet énekelni, a szerepformálás súlya ilyen esetekben sem kell hogy zenén kívüli tényezőkre helyeződjön át. Örömteli, hogy a darab egyetlen komikus jelenetét olyan művészek szólaltatták meg, akikben nem csak a dalárdanóta elénekléséhez szükséges vokális adottságok vannak meg, de győzték iróniával is: dicséret illeti hát Kiss Tivadart, Ujvári Gergelyt, Rezsnyák Róbertet, Molnár Zsoltot, valamint a velük minden szempontból meggyőzően pörölő Kálnay Zsófiát.

A diszkrét húzásokat (melyek ezúttal javára váltak a darabnak) a Vámpírmesterként aposztrofált Aczél András összekötőszövege foltozta kerek egésszé. Megszólalásai sem mennyiségileg, sem minőségileg nem voltak elegendőek ahhoz, hogy részletes bírálatnak vethessük alá őket. Annál inkább írni kell a Magyar Állami Operaház Énekkaráról (megbízott karigazgató: Csiki Gábor), mely a vélhetően kevés próba ellenére is kielégítő hangzással, a számos megszólalásmód valamennyiét autentikusan, stílusosan tolmácsolva járult hozzá a nem egészen telt ház ellenére is meglepően nagy közönségsikerhez. }


 

Marschner 
A vámpír

 

Erkel Színház, 2018. Január 12.

Ruthven Bruno Taddia

Janthe Keszei Bori

Malwina Kolonits Klára

Berkley Busa Tamás

Aubry Balczó Péter

Davenaut Rácz István

Georg Szerekován János

Emmy Balga Gabriella

Vámpírmester Aczél András

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

Karmester Cser Ádám

Koreográfus Jakab Melinda

Rendező Selmeczi György


Berecz Valter felvétele / Operaház

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.