A hagyomány éltetője

Kallós Zoltán (1926–2018)

Szerző: Sebõ Ferenc
Lapszám: 2018 március

Az erdélyi Válaszúton kilencvenkét éves korában elhunyt Kallós Zoltán. Valahogy azt hittük, ez sohasem fog bekövetkezni. Személye szinte intézménnyé magasztosult. Most majd elválik, hogy gazdag örökségét alapítványa mennyire tudja tovább vinni. Mivel ez közérdek, reméljük, hogy sikeresen.

Életpályája hihetetlen eltökéltségről, kitartásról és a hagyomány erejében való rendíthetetlen hitről tanúskodik. Idős korára megérhette, hogy az utána következő generációk visszaigazolták törekvései helyességét. Alapítványa nemzetközi hírnévre tett szert. Válaszúton felépített Táncház-birodalmában nyaranta százával fogadja a tanulni vágyó fiatalokat, emellett otthont, tanulási lehetőséget ad a szórványmagyarság iskolás gyermekeinek is. Nemrégen felavatott múzeumában látható az a hatalmas tárgyi néprajzi anyag, amelyet a népzenei gyűjtései mellett felhalmozott.

Első erdélyi útjaink kalauza, a mezőségi hangszeres és vokális zene fáradhatatlan propagandistája volt. Úttalan utakon, hegyeken át vonszolt bennünket különféle folklóreseményekhez, amelyek akkor még természetes módon tartoztak hozzá a hétköznapokhoz. Alig hittük el, hogy ez a világ még létezik, s hogy ennek mi a részesei lehetünk. Mind csak azt hallotta az ember, hogy Bartók és Kodály mindent összegyűjtöttek, nincs már mit keresni falun. Hová lett a magyar népdal? - tette föl a kérdést Breuer János az Élet és Irodalom hasábjain 1968-ban. És akkor berobbant a Balladák könyve 1971-ben, és mindenki megdöbbent, hogy a források még mindig élővizet buzognak. Kiderült, hogy Lajtha László nem temette a széki zenét, hanem csak fölfedezte. A gondosan őrzött határon lassacskán átszivárgó magnetofon-felvételek tanúsága szerint nagyon is él még. A Mezőség más részeiről, Palatkáról, Vajdakamarásról, Ördöngösfüzesről, Bonchidáról is érkeztek híradások e fáradhatatlan gyűjtő révén, aki a mezőségi Válaszúton ebben a kultúrában nőtt fel, bennszülöttként ismerte, élte ezt a hagyományt és küldte át Magyarországra a ’60-as évektől kezdve rögzített, fölbecsülhetetlen értékű szalagjait. Gazdagon díszített, melizmatikus dalok törtek elő az ismeretlenségből és töltötték meg a fülünket gyönyörűséggel. Mert Moldvában, Gyimesben és a Mezőségben még énekelnek ilyeneket. Ezek nem hasonlítottak az iskolában tanult, leegyszerűsített unalmakhoz. Emellett a hangszeres magyar népzene eddig szinte teljesen ismeretlen világa tárult fel hirtelen, és egy csapásra megdőlt az a nézet, hogy a magyar egy pusztán vokális hagyományú nép.

Magnót csak a hatvanas évek elején kapott, méghozzá Kodálytól. Ez már a magyarországi folkloristákkal való kapcsolatnak volt köszönhető. A világszínvonalú magyar népzenekutatás – Martin György személyében – komoly szakmai hátteret biztosított, és konkrét segítséget nyújtott Kallósnak további gyűjtéseihez. Felhívta a figyelmét a tánc fontosságára, mivel annak ismerete nélkül a zene sem tanulmányozható. Martin begyűjtötte tőle a szalagjait, és gondos jegyzőkönyveztetés után elhelyezte a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményében, s ezzel megmentette ezt az értékes anyagot szétszóródástól.

A válaszúti múzeum kiállítását megtekintve világosan érzékelhető Kallós komplex gyűjtési szemlélete. A kellő időben, még erejük teljében rögzített zenészek, táncosok, a szinte vadonatúj állapotban begyűjtött szép tárgyak, textilek mind azt sugallják, hogy ez a hagyomány nem valami elavult, elrongyosodott, csupán a tudományra tartozó ballaszt, hanem az élhető élet része, melynek Kodály szavaival élve „közük van mindnyájunk mai életéhez”. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.