Minden darabom dráma

Láng István 85 éves

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2018 március

- Megnéztem a facebook-profilodat, amelyen a foglalkozásnál mindössze ez áll: „Nyugdíjas vagyok". Ezt nem tudom másként értelmezni, mint szerény-ironikus gesztust, részben azért, mert a tiéd nem az a foglalkozás, amelyet abba szoktak hagyni. Az a benyomása az embernek, hogy nem kezdenek koncertet nélküled, mindenhol ott vagy, komponálsz, és nem sok jelét látni, hogy a nyugdíjasok visszavonult életét éled.

- Valóban nem hagytam abba a munkát, ma is minden nap dolgozom, ha nem is annyit, mint régen, és az érdeklődésem sem múlt el, és ha koncertre nem is járok olyan gyakran, mint azelőtt, a rádióban s a Mezzón igyekszem mindent meghallgatni és megnézni, de persze más az élő zene és más ugyanaz a zene a rádióban.

- Mennyire tartasz lépést az új zenével? Van-e olyan stílus, amelyről azt gondolod, hogy ez már téged nem érdekel, esetleg már nem hallgatod meg?

- Szenvedélyesen érdekel a zene, függetlenül a korától. Ezért is láttál mindig annyiszor hangversenyen. Tizennégy éves korom óta járok operába és koncertre. A zene iránti szeretetemen túl kötelességből is, hiszen közéleti funkciót töltöttem be, és nem szerettem volna beszámolókból értesülni arról, hogy mi hangzott el a hangversenytermekben. A zeneszerzés mellett a zenehallgatás az életem legfontosabb része. Természetesen vannak stílusok, gondolatok és szerzők, amelyek és akik távol állnak tőlem, de ezeket is meghallgatom, mert a zene története ezer különböző színből áll össze. Amikor még tanítottam, és a zenetudós növendékeknek tartottam partitúraolvasás-órákat, és szóba került a modernség, megkérdeztem tőlük, mikor halt meg Beethoven és mikor Schubert, mondták a két évszámot, én pedig megkérdeztem, hogy akkor most melyikük volt a klasszikus és melyik a harcosan modern? Vagy elmondom, hogy az 1920-as években bemutatták a Stravinsky-zongoraversenyt, majd Bartók 2. zongoraversenyét, utána a Rahmanyinov Paganini-variációit, majd a két Ravel-zongoraversenyt. Hát akkor ki a modernebb, hogy is van ezzel a modernséggel? Én abban hiszek, hogy a zenében a sokszínűség a lényeg. Ezt vallom, és vallottam akkor is, amikor funkcióban voltam, és szinte minden este hangversenyen ültem. A legfiatalabb kollégák koncertjeire is el-elmegyek, mert a zeneszerzés, a gondolkodás nem áll meg velünk. Megöregedtem, nem biztos, hogy mindenre jól reagálok, de legalább reagálok.

- Milyen műveket írtál mostanában?

- 1991-ben írtam Cimbiózis című versenyművemet cimbalomra és kamaraegyüttesre, a darab idehaza elhangzott néhányszor. Sokkal később Drezdában műsorára tűzte a Berlinben élő Ginzery Enikő, aki az előadás tanulságait levonva azt kérte, írjam át könnyebben összeálló együttesre. Én viszont 2012-ben Cimbiofónia címmel újraírtam a darabot. Ez szó szerint értendő. Március 15-én, Finnországban, egy egyetemi városban, Joensuuban lesz az ősbemutató, a helyi zenekarral, Ginzery Enikő közreműködésével és Hollókői Huba vezényletével. 2012-13-ban írtam Szoros kapcsolatok című zenekari darabomat, amelyet Kovács János mutatott be és vett föl a Rádióban. Ebben már megfigyelhető az utolsó néhány évben keletkezett darabjaimat jellemző tendencia, jelesül hogy igyekszem nagyon rövid gondolatokkal, nagyon áttetszően írni, még jobban előtérbe helyezve a melodikus íveket. Ezután következett Jelenetfüzér című vonószenekari darabom. A vonós hangzás mindig is nagyon érdekelt, ezért kitaláltam egy öt hegedű, három brácsa, két cselló, egy nagybőgő összeállítást, erre írtam ezt a nyolctételes sorozatot, amelyet Rácz Zoltán vezényletével a Concerto Budapest mutatott be első éjszakai koncertjén, majd utána is eljátszották, nagyszerűen. Az előadás minősége kulcskérdése egy darab további életének. És persze az, hogy ismételten elhangozzék. Az elmúlt két évben két darabot írtam: Újragondolások című művem rádiófelvételét Kovács János a Rádiózenekarral februárban készítette el. A legfrissebb munkámat pedig december 31-én fejeztem be, a címe: Áramlások, és az EAR Ensemble-nak írtam.

- Viszonylag ritka, hogy egy új zene többször is elhangozzon, pedig az ismétlés döntő a mű jövője szempontjából.

- Sajnos a legritkább esetben fordul csak elő. Zenekaroknál kimondottan problematikusnak érzem, hogy nem tartanak műsoron új műveket. De sok szólódarabot is írtam, szinte minden hangszerre legalább egyet. Ezek is ritkán fordulnak elő újra, még ha az előadók lelkesednek is értük. Mintha a zeneszerzőtől várnák el, hogy szerezzen előadási lehetőséget a művének. Ezzel szemben a zenémnek nagyon jó lehetőségeket nyújtott és nyújt az EAR Ensemble, újra és újra előveszik a darabjaimat és játsszák vidéken és külföldön is. És mindenképpen meg szeretném említeni Perényi Esztert, aki sokszor játszotta neki írott szólóhegedű-darabomat, amelyben elektroakusztikus eszközöket is alkalmaztam. Az elmúlt négy évben legalább háromszor-négyszer előadta. Eszter elkötelezettje az új zenének, mindent eljátszott, amit hegedűre írtam. A hegedűversenyemet két koncerten is, de ő mutatta be a hegedű-zongora-szonátámat is, majd több ízben megszólaltatta. Így tesz Fejér Jenő harsonaművész is, aki Libero című szólóművemet harminc éve játssza bel- és külföldön.

- Valaha sok elektronikus zenét írtál, aztán mintha másfelé fordult volna az érdeklődésed.

- 1958-ban, Varsóból visszatérve elsőként írtam cikket a fontosságáról. Aztán valahogy elkerült engem az elektronikus zene, mígnem dolgozni kezdtem az EAR Együttessel és a Rádió elektronikus zenei stúdiójában. De rá kellett jönnöm, hogy nekem ezt már késő megtanulnom. Viszont nagy impulzust adott, hogy megtanultam elektroakusztikus úton megváltoztatni az élő hangszerek hangszínét. Mindez a Rádió Elektroakusztikai Stúdiójában dolgozó Horváth István óriási érdeme, én ugyanis hozzá sem nyúlok a géphez. Nem értek hozzá, nem tudom kezelni, csak el tudom mondani, hogy mit akarok. Az elektroakusztikus zene életem hosszú szakaszát jelentette. Most pedig, hogy megtisztelnek egy születésnapi koncerttel, elhangzik a Találkozás egy fiatalemberrel című, Karinthy nyomán írott darabom, majd a Capriccio metronomico és a Budapest Liszt Ferenc tér -a Liszt Ferenc tér életem központi helyszíne, ide jártam világéletemben koncertre, itt tanultam, itt tanítottam. A mű a Rádió Elektroakusztikai Stúdiójának Hangtájak című sorozatában készült 2000-ben. Az én műveim után pedig három kollégám, Bánkövi Gyula, Hollós Máté és Sugár Miklós egy-egy darabja szólal meg.

- Beszélgetésünk elején mondtad, hogy „amikor funkcióban voltam". Hosszú ideig, 1978-tól 1990-ig, a föloszlásig főtitkárként vezetted a Magyar Zeneművészek Szövetségét. Egy olyan időszakban, amikor egyre slamposabbá és puhábbá vált a rendszer, és bár valamelyest még jogot és igényt formált a kulturális élet irányítására, ezt egyre kevesebb meggyőződéssel és hatásfokkal tette. A Muzsikában egyszer közöltél is egy dokumentumot, amelyben Aczél György kérésére a kortárs magyar zene irányzatairól számolsz be. El nem tudom képzelni, mire kellett neki ez a dokumentum. Mindenesetre érdekes dolgoknak lehettél tanúja. Miből állt a munkád?

- Ez amolyan kultúrpolitikai jellegű feladat volt, amelynek keretében például 1981-ben megrendeztük az UNESCO Nemzetközi Zenei Tanácsának éves kongresszusát, amelyen nagyon sokan vettek részt, és Magyarország nagyon nagy figyelmet kapott. Hasonlóra azóta sem került sor. 1986-ban a Tavaszi Fesztivál keretében megrendeztük az Új Zene Nemzetközi Társaságának fesztiválját. Ezt eredetileg Bartók 1940-ben szerette volna megszervezni. Nekünk végül 46 évvel később sikerült. Magyarország azóta sem rendezett ilyet. Ezeket fontos feladatomnak tartottam. A könnyűzenéhez nem értettem, úgyhogy abba nem szóltam bele, ahogy nem szóltam bele az Operaház ügyeibe sem. Az egy különálló szervezet volt, akárcsak az Interkoncert, a Hungaroton, a Filharmónia. Olyan légkört próbáltam teremteni, amelyben ki-ki szabadon végezheti a munkáját és a politika nem involválódik. Ráadásul a magyar zenei életnek abban az időben még megvolt az az erénye, hogyha baj volt, összezárt és egységes volt. Nem deklarációkban, hanem szellemében. Kiálltunk például Sebő Ferenc mellett, amikor támadták a versmegzenésítéseit és a táncház-mozgalmat.

- Kutatta valaki valaha is a Zeneművészek Szövetsége történetét? A dokumentumok bizonyára valamilyen levéltárba kerültek.

- Nem tudok róla, hogy kutatták volna. Én Tallián Tibor tanácsára 1990-ben az Országos Levéltárban helyeztem el a Zeneművész Szövetség minden olyan iratát, amely az én hivatali időm alatt keletkezett. Kutatható, a dokumentumok között egyetlen egy titkos papír sem volt. Megjegyzem, már a korábbi iratok között sem.

- 1990-ben a Zeneművész Szövetség megszűnt, több utódszervezet jött létre. Ez visszatekintve nagyon logikus fejleménynek látszik. Egy monolitikus szervezet helyén sok, különböző érdekeket képviselő szervezet alakult. Te ezt hogy élted meg?

- Annak akkor vége volt, egy korszak véget ért. Meg kellett újulni, amihez új emberekre és új gondolkodásra volt szükség. De végeredményben az én egész tizenkét éves tevékenységem sem szólt másról, mint a sokszínűségről.

- Az MSZMP Kulturális Osztálya a te hivatali időd alatt hogyan volt jelen a magyar zenei élet irányításában? Végtére is a zene nagyon más, mint az irodalom vagy a színház. Az Új Zenei Stúdió körüli bonyodalmakról sok részletet ismerünk, de amennyire tudom, talán mert a zene nem alkalmas egyértelmű politikai üzenetek továbbítására, a zene nem érdekelte olyan intenzíven a hatalmat.

- Nem emlékszem, hogy az én főtitkárságom idején valamibe is különösebben bele akartak volna folyni. Néha elbeszélgettünk velük, de ezekkel az emberekkel, Rátki Andrástól Mravik Lászlóig és később Lendvai Ildikóig vagy Hollerung Gáborig nagyon jól együtt lehetett működni, nem akartak beleszólni a zenei ügyekbe. De nekem még most, jó harminc év távlatából is az a meglátásom, hogy míg a társművészetek képviselői között voltak olyanok, akik jártak „mószerolni" a pártközpontba, és akkor abból mindig „balhé" lett, addig a zenészek közül hiába ment bárki, a szakma összezárt. Egyébként emlékszem, mennyire meglepett, hogy az Új Zenei Stúdió éppen 1990-ben szűnt meg. Az ember inkább arra számított, hogy most még inkább felvirágzik majd. A Hungarotonnál előirányzatok voltak érvényben a kiadványok számát illetően, de a cég ebben a közegben a nyolcvanas években megjelentette az Új Zenei Stúdió lemezét, mert Bors Jenő lemezgyári igazgató ezt fontosnak tartotta. Nagyon lényeges, hogy mind Bors, mind a Filharmóniát vezető Lakatos Éva és a Zeneműkiadó élén álló Sarlós László tudta, mi a minőség. És koncertre jártak, nem fülbesúgás alapján hozták meg döntéseiket. Az Országos Filharmónia például egyösszegű, szabadon felhasználható támogatást adott az Új Zenei Stúdiónak. A magyar zeneszerzők művei pedig a Boosey and Hawkesszal közös kiadásban jelentek meg. Nem volt betiltott mű. Az utolsó olyan mű, amelyet betiltottak, az én 1961-es xilofonversenyem volt.

- Miért? Veszélyes, felforgató zene volt?

- A Rádióban valamelyik főelvtárs intézte el, hogy ne lehessen előadni. Ma már szakiskolai tananyag, nagyon könnyen játszható. Abból az alkalomból írtam, hogy a Rádió kapott egy xilofont, és erre örömtüzek gyúltak. Én pedig megbízást kaptam, hogy írjak rá darabot. Olyan lett, amilyen, de vállalom. Az ember vállalja fel a kevésbé sikerült műveit is. Akkor letöröltették a felvételt, de Hollós Lajos szerkesztő megmentette a könnyed második tételt, és rendszeresen kitűzte a reggeli műsorban, ahol nem kellett bemondani a szerzőket és a címeket, mert ömlesztve adták a zenét. Korábban persze volt példa hasonlóra: Kurtág vonósnégyesét például nem volt szabad játszani, míg Farkas Ferenc nem szólt a darab érdekében, mondván, hogy a születésnapja alkalmából adják elő a darabot. Elő is adták. Utána persze előfordulhatott, hogy valakik fintorogtak, de a darab mégiscsak megszólalt. A fintorgás pedig hozzátartozik egy darab életéhez. Nem is lenne jó, ha mindenki egy szólamban hallelujázna.

- Térjünk vissza a rendszerváltás idejéhez és a Szövetség megszűnésekor létrejött új szervezetekhez. Lehet, hogy naiv voltam és fiatal, de engem meglepett, hogy minden egyes szakmában és művészeti ágban olyan sok kis utódszervezet jött létre, amely nem csupán a szakmai érdekeket fejezte ki, hanem a politika erős jelenlétét és az egyes szakmák politikai megosztottságát is tükrözte.

- A Magyar Zeneszerzők Egyesülete önálló szervezetként alakult meg és kimondta, nem kíván belépni a Zenei Tanácsba. A zeneszerzői egyesületek mindenhol másutt tagjai a Zenei Tanácsnak, nálunk nem. Arról, hogy ez mennyire vált be vagy nem vált be, nem érdemes vitatkozni. Természetesen voltak feszültségek. Mire 1990. december 2-án kimondtuk az átalakulásunkat, gyakorlatilag már 10-12 soport megalakult. Emlékszem, a Szövetség titkárnője, Mentler Krisztina az én irodámban ültette össze a könnyűzenészeket Bródytól Victor Mátéig, Koncz Zsuzsától Presserig és Szörényi Leventéig, lehettek talán tizenöten, és ott, az asztalomnál alakult meg az ő szervezetük. Utólag nagyon sok legenda és tévhit született, egyszer nagyon ki is rohantam, amikor a Zenetudományi Társaság egyik ülésén a legendakeltés jegyében olyan állítások hangzottak el, amelyek a legkevésbé sem feleltek meg a valóságnak. Az a benyomásom, hogy túl sok mondat kezdődik az „úgy tudom, hogy..." fordulattal. Miközben a korszak anyaga megtalálható az említett Országos Levéltárban.

- Te hol helyezted el az anyagaidat?

- A Széchenyi Könyvtárban. Ott kezdték el gyűjteni, amikor a Zenetudományi Intézet még nem foglalkozott ilyesmivel. Sajnos nem nagyon kutatják a korszakot.

- Apropó Dohnányi és Lajtha, fiatalkoromban semmit sem lehetett tőlük hallani, mostanra viszont főleg Dohnányi egyre inkább jelen van a magyar koncertrepertoárban. A te ifjúságodban rengeteg minden elől el voltatok zárva. Tudom, hogy például a bécsi iskola szerzőivel otthon, magnóról tudtatok csak ismerkedni. Rengeteget változott a kánon.

- Emlékszem, amikor harmadéves főiskolásként partitúra-olvasásból vizsgáztam, a bizottság elnöke, Kókai Rezső kérdésére elmondtam, hogy Brahms 3. szimfóniáját hoztam, mire ő közelebb húzta a széket és előredőlt. Nem mondom, hogy jól játszottam, de eleve az a tény, hogy egy hallgató ezt a darabot választotta, meglepte a vizsgáztatókat. Ez a Brahms-szimfónia akkoriban ritkán hangzott el nálunk. A bécsi iskolával valóban későn ismerkedtünk meg, nekem akkor Webern jelentette a legnagyobb élményt. Maros Rudolfnál jöttünk össze néhányan, Kurtág, Ligeti, Szőllősy, Breuer János és jómagam, egyszer-kétszer Petrovics is eljött, és ott hallgattunk lemezeket és magnót. Rám az tett még nagyon nagy hatást, amikor 1958-ban Varsóban jártam, ahol új világ tárult fel előttem, majd 1961-ben kijutottam Bécsbe, az IGNM fesztiváljára, ahol a legnagyobb hatást Boulez Pli selon pli című darabja tette rám. Ez a hatás máig tart.

- Meg voltam győződve arról, hogy a legnagyobb hatások között Stravinskyt fogod említeni...

- Hát már csak a Bábszínházból kifolyólag is, de a Mise, a Zsoltárszimfónia, a Requiem Canticles és még néhány más műve valóban nagyon erősen hatott rám. Ahogy Honegger is, akit mára elfelejtettek, a századik születésnapjára eljátszottak tőle egy művet, úgy, ahogy nem kellett volna. Én a 2. szimfóniáját még szinte gyerekkoromban hallottam a rádióban, nem is értem, hogy az ötvenes évek elején hogy adhatták le, mindenesetre különösen ez, és a 3. szimfónia hatott rám. Aztán Britten: a Peter Grimest az Operában láttam '47-ben. A harmadik emeleten ültünk, és megkért a jegyszedő, hogy menjünk le a földszintre, hogy a végén, amikor kijönnek meghajolni az énekesek, legalább néhány fejet lássanak. A Peter Grimes úgy hatott akkor, mintha a magyar zenei életet szívgödrön ütötték volna.

- Az előbb említetted a Bábszínházat, amelynek évtizedekig voltál a zenei vezetője. A nyolcvanadik születésnapod alkalmából lapunkban megjelent interjúban is szó esett operaszerzői munkásságodról. Tanítottál a színművészeti főiskolán is. A színház alighanem erősen befolyásolta, meghatározta zeneszerzői gondolkodásodat.

- Minden darabom dráma. A színházhoz nézőként is közel álltam, világéletemben sokat jártam színházba. Voltak rendező barátaim, ennek köszönhetően írtam 1956-ban Turián György egyik rendezéséhez kísérőzenét. Nádasdy meghallgatta, tetszett neki, és mivel akkor éppen Büchner Woyzeckjével foglalkoztak az órán, megkérdezett engem is, mit tudok a darabról. Miután elemeztem a drámát és összehasonlítottam Berg Wozzeckjével, megengedte, hogy onnantól fogva bejárjak az óráira, hamarosan pedig a tanársegédjévé fogadott. Mindent, amit színházról tudok, akkor tanultam meg. De amit a zeneszerzésről tudok, azt is legalább annyira köszönhetem neki, mint zene akadémiai tanáraimnak, Viskinek és Szabó Ferencnek. A legkisebb szólódarabom is dráma. És erre büszke is vagyok. Színházba ma is járok, az Operaházba kevésbé.

- Emlékszem a TV Zenés Színháza-produkciókra. Sok darabot írtál a Televíziónak. Mára a tévés opera láthatóan a múlté, operafilmeket sem nagyon készítenek. Valószínűleg nem erre halad a világ.

- A tévéopera nagy ötlet volt, Bánki László nevéhez fűződött. Én Sarkadi Imre kivételével csak élő írók darabjaiból írtam operát, rövidítve, de szó szerint megtartva szövegeiket. Engem az operáimban is az érdekelt, hogy mi történik itt, ma. Mindig is ez befolyásolta a téma- és szövegválasztásaimat. Ezért írtam darabot A gyávából, Mándy Álom a színházróljából, ezért választottam Bächer Iván Bekerítve című egyfelvonásosát. Ez nagyon aktuális darab volt, sőt ma is az. Akárcsak a Sarkadi-darab. A Mándy-operát azóta is leadta néhányszor a tévé, játszották német tévécsatornákon. Aztán ez a műfaj valahogy abbamaradt. De az aktualitás sok más művemben is erősen jelen van. A barbárokra várva című 1991-es Orbán Ottó-versnél, amelyre kantátát komponáltam, nehezen tudnék aktuálisabbat mondani. 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.