KOVÁCS SÁNDOR, MALINA JÁNOS, RÁKAI ZSUZSANNA, OZSVÁRT VIKTÓRIA és DOBSZAY ÁGNES kritikái

Szerző:
Lapszám: 2018 február

{ KOVÁCS SÁNDOR


Berecz, Rácz, Concerto Budapest


„Sajnos a partitúrának a forradalom idején nyoma veszett Oroszországban, annyi más egyébbel együtt, amit otthagytam. A zenéjére már nem emlékszem, de az eszme, amelyben fogant, ma is világosan előttem áll. A zenekari hangszerek szólói egymás után, mintegy gyászmenetben, koszorúként rakták le dallamaikat a mester sírjára, a háttérben pedig remegő basszusok tremolója suttogott gyászkórusképpen." A Chronique de ma vie-ben (magyarul: Életem, fordította Csanak Dóra) olvashatók ezek a sorok. Így emlékezett Stravinsky az 1909-ben bemutatott, tanára, Rimszkij emlékére írt Gyászzenére (Chant funèbre, más fordításban Gyászének). Évekkel később, a Craft-féle interjúkötetek másodikjában (Memories and Commentaries) picit más az emlék. Először is, fúvósokra komponált műről esik szó [!], amelyről azt mondja a nyolcvan felett járó zeneszerző: „Úgy emlékszem erre a darabra, mint A tűzmadár előtti legjobb és a kromatikus harmóniavilágban leghaladottabb művemre. A zenekari szólamokat bizonyára valamelyik szentpétervári kottatár őrzi, jó lenne, ha valaki Leningrádban megkeresné ezeket a szólamokat, mert magam is kíváncsi lennék, hogyan komponáltam közvetlenül A tűzmadár előtt." (Pándi Marianne fordítása)

A felfedezésre Stravinsky halála után 44 évvel került sor, a sors iróniája, hogy Szentpétervárott (mivelhogy Leningrád időközben visszakapta régi nevét). A Rimszkij Konzervatórium könyvtárát költöztették át (mire jó egy költözés!), amikor Irina Szidorenko könyvtárosnak kezébe akadt a kottaanyag (mindezt már a január 18-i koncerthez készült hasznos ismertetőből - László Ferenc munkája - tudom meg). A Concerto Budapest és Rácz Zoltán jóvoltából most ezt a régi-újdonságot, vagy új-régiséget a magyar közönség is megismerhette. Határozottan érdekes alkotás. Az derül ki hallgatásakor, hogy Stravinsky röviddel A tűzmadár előtt nagyjából úgy komponált, ahogy A tűzmadárban. A kezdet színei meglepően hasonlítanak a balett kezdetéhez. Sejtelmes, mély mormogás felett szólalnak meg apróbb motívumok fúvósokon. Később aztán feltűnik egy majdnem pentaton rövid téma („fa" van benne, de „re" nincs - és persze „ti" sem) és ez gyakran visszatér. Akadnak erőteljesebb effektusok, de az igazat megvallva idővel azért a darab mintha elfáradna. Azt első hallásra nem tudom megmondani, hogy A tűzmadár sajátos szerializmusa is megjelenik-e a korábbi műben. Nem tévedés: valóban lehet pre-szerializmusról beszélni a balett anyagában. (Vagy legyen koraszülött szerializmus - ha már A rózsalovaggal kapcsolatban terjedőben van a koraszülött posztmodern kifejezés). Egy négy hangból álló képletet Stravinsky ugyanis úgy használ fel, mint azt sokkal-sokkal később a nem dodekafon szerialista kompozícióiban láthatjuk. Azaz minden fordításban (rák, tükör, tükörrák) és sokféleképp ritmizálva. A tűzmadár zenei anyagának emellett lényege a nagyterc-kis-


szekundos és kisterc-nagyszekundos pentaton sejtek szembeállítása (mondjuk az egyszerűség kedvéért: a „japán" és „kínai" pentatóniáé). Az egyik a varázsvilágé, a másik az emberi világé. Ez utóbbi diadalmaskodik, amikor Ivan legyőzi Kascsejt. De a legutolsó ötlet meglepő. Végül mégis nagyterc-kisszekundos dallamsejtet hallunk. A győztes Ivan lenne a jövendő Kascsej? A forradalmárból előbb-utóbb diktátor lesz? Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Stravinsky zenéje ezt üzeni számunkra...

Nagy ötlet volt a Gyászzene után rögtön eljátszani A tűzmadárt. Így mindenki számára azonnal nyilvánvalóvá válhattak a hasonlóságok, hogy ne mondjam, azonosságok - és persze az is, hogy nagyjából egy esztendő alatt Stravinsky mennyit (milyen sokat) haladt előre. A tűzmadár-szvitek közül ezúttal a harmadik, az 1945-ös hosszabb verzió hangzott el. Ez felvet bizonyos problémát. Ha a teljes művet halljuk és látjuk, abban sok olyan kisebb részlet akad, amelyet Richard Taruskin Stravinsky-könyvében az operák recitativo vagy recitativo accompagnato részeihez hasonlít. Ezek azok a részek, amelyek előreviszik a cselekményt - s amelyek után a zárt szám, vagyis operában az ária (olykor duett stb.) egyfajta reflexió. Kétségtelenül A tűzmadárban is megvan e kettősség nyoma. Amikor Stravinsky a balett anyagából az első két szvitet alkotta, pontosan ezeket hagyta ki. Jó okkal: itt van leginkább szükség arra, hogy lássuk a színpadi történést. A '45-ös hosszabb verzióba azonban több ilyen is bekerült. Kascsej birodalmának pokoli táncát, vagy a lányok táncát a zene alapján igen jól el tudjuk képzelni. Értjük, alapjában véve miről van szó. A rövid, átkötő „pantomim"-nak nevezett részeknél azonban a hallgató kissé magára marad. Mi is történik itt? Miért pont ilyen a muzsika? De hát a szerző szentesítette ezt a verziót is.

Bernsteint és Gershwint társított a műsorszerkesztő a két Stravinsky-opusz mellé, pontosabban elé. Populáris műsor, meg is tette a hatását: telt ház volt a Müpában. A száz esztendeje született Bernsteinnek - legtöbb művével ellentétben - nem volt különösebb sikere a Voltaire nyomán írt Candide-musicallel. A nyitány azonban repertoárdarabbá vált. Méltán. Igen szórakoztató, igényes, eleven ritmusokban gazdag zene. Gershwin F-dúr zongoraversenyére feltehetően mindig (kék) árnyékot fog vetni az egy esztendővel korábban komponált világsiker, a Rhapsody in Blue. Pedig ez is pompás kompozíció. Az ember megérti, a szigorú Schoenberg miért tartotta Gershwint oly nagyra. Magam az úgynevezett crossovernek egyáltalán nem vagyok híve (fogalmazzak pontosabban: utálom, szélhámosságnak tartom), de ebben a darabban valóban szerencsésen ötvöződik a jazz ritmus- és harmóniavilága a klasszikus (úgynevezett „komoly") zene fegyelmezettebb szerkesztésmódjával. Csak egy jó zongorista szükségeltetik... Hát most volt. Berecz Mihály káprázatos. A lényeget tudja. Azt, hogy miként kell élővé tenni a ritmust. Mitől válik pikánsan fűszeressé egy-egy dallam. S közben semmi póz. Úgy ül, mint egy hivatalnok. Ide pecsét, oda aláírás, mehet az akta. Hogy virtuóz, azt talán említeni se kell.

A zenekar látható örömmel tette a dolgát Rácz Zoltán irányításával. Rácz - bár a Trisztán és Izoldát nem vele hallgatnám a legszívesebben - jó karmester. Jó tempókat vesz, érzi a karaktereket, akaratát világos gesztusokkal át tudja vinni az együttesre. Talán olykor a hangerő-arányok kialakításával maradt adósunk. Kascsej „pokoli" tánca roppant hangos zene, de akad egy uralkodó dallam benne (nem rögtön az elején), amit most csak nehezen lehetett hallani a nagy hangzavarban. Richard Strauss fiatal karmestereknek szánt intelme közismert: „sohase ints bátorítóan a rezeknek". Rácz ezt nem is teszi, de vissza sem fogja őket. Néha nem ártana. Január 18. - Müpa. Rendező: Concerto Budapest }


{ MALINA JÁNOS


Les musiciens du Louvre, Minkowski


Luca napján Bach Karácsonyi oratóriumából adott elő válogatást művészeti vezetője, Marc Minkowski vezényletével a kiváló grenoble-i régi hangszeres együttes, a Les musiciens du Louvre. A „hiányos" előadást annál is kevésbé kifogásolhatjuk, mivel a hat kantáta a korabeli lipcsei gyakorlatban sem hangzott fel egyetlen alkalommal, s a hangszerelésükben is eltérő kantátákat sem valamiféle zenei vagy szövegbeli kontinuitás köti össze, inkább csak az, hogy 1734 végén egy időben, egy bizonyos alkalomra keletkeztek.

Minkowski ezúttal a karácsony első és másodnapjára, továbbá az Újév és Vízkereszt ünnepére komponált kantátákat tűzte műsorra. A szellős, 11 tagú kórus valamifajta átmenetet képezett a 19-20. században megszokott tömbszerű kórusok és a mai kutatók többségének véleménye szerint Bach által alkalmazott, szólamonként egyfős felállás között. A szóló énekszámok előadói mindenesetre, a Bach-korabeli gyakorlatnak megfelelően, csak saját szólószámaik idejére léptek ki a kórusból, mégpedig egyedi, de jól átgondolt és világos rendszerben: recitativóikat éppen csak társaik közül előrelépve, áriáikat-duettjeiket viszont a zenekar elé vonulva adták elő, kézenfekvővé téve a közönség számára a művek struktúráját és az énekesek benne játszott, változó szerepét.

Minkowskit Bach-interpretátorként is jellemzik a francia repertoár előadása során megszokott és magasra értékelt erényei: a fenséges és a monumentális elemek szuggesztív megjelenítésének képessége a külsőségességre való hajlam legcsekélyebb jele nélkül; a zenei karakterek differenciált, színekben, árnyalatokban és képekben gazdag megfogalmazása; és a precizitás, a részletek érzékeny és gondos kidolgozása. Ezek a képességek a karácsonyi kantáták előadásának magas színvonalát, élményszerűségét is megalapozták. Mindebben Minkowski legelső és legkitűnőbb partnerét kiváló képességű zenészekből álló és ideálisan összeszokott-összecsiszolt zenekara jelentette. Nehéz volna kiemelni ennek a valóban világszínvonalú együttes legjobb részeit, megnyilvánulásait: a Les musiciens du Louvre-ban szinte minden szólam, szinte minden játékos „legjobb". Mindenesetre az előadás emlékezetes pillanatai fűződnek a timpani felvillanyozó erejű, száraz ütéseihez, az olvadékonyan, hajlékonyan, mély fekvésben is vajpuhán játszó, nagyszerű oboa- és oboe d'amore-játékosokhoz, a gyors-motorikus tételekben a basszus erőtől duzzadó játékához, a csellók holtakat is táncra perdítő dobott vonóihoz, a cinkek már-már természetellenes tisztaságához, a két ragyogó szólóhegedűshöz, a karcsúan tömör nagybőgőszólamhoz - és így sorolhatnám tovább a teljes zenekart.

A kórus, mint minden, teljes egészében szólistaképességű tagokból álló énekegyüttes, ugyancsak könnyedén tudott megvalósítani mindenféle karaktert, árnyalást és dinamikai differenciálást, amelyet a turba-, korál-, és különféle átmeneti jellegű kórustételekben Minkowski megkövetelt tőlük; valamelyes kritika talán csak a szoprán szólam nem tökéletes homogeneitását érheti; ebből ugyanis némileg kiszólt Hélène Walter szólóban kitűnő, ám testesebb hangja.

A világszínvonalú előadás összképének csupán a némiképp egyenetlen szólistaegyüttes teljesítménye nem felelt meg igazán - itt a kórusnak arra a nyolc tagjára gondolok, akik Evangélistaként és más kisebb „szerepekben" megszólaltak, illetve az áriákat és duetteket előadták. Ők heten voltak; közülük az Evangélista szerepét játszó Paul Schweinester bizonyult legproblematikusabbnak, anyagtalan, kissé kappanszerű hangjával, „biztonsági", valódi expresszivitást nélkülöző éneklésével. A szólisták közül messze kiemelkedett a basszista, James Platt, akinek elementáris hatást keltő, bársonyfeketeségű hangja minden karakterben és dinamikában tökéletesen a helyén van, szövegkifejezése élményszerű, és csodálatosképpen senkit sem nyom el, és a kórus (kéttagú) basszus szólamából sem szól ki. Platt mellett énekelni senkinek sem lehetett hálás feladat. Mindazonáltal szeretném kiemelni a többi hangfaj két-két szólistája közül is a jobbikat.

A már említett Hélène Walter szép, meleg és sötét hangszíne különlegesen puha tartott hangokat tett lehetővé és gyengéd pillanatokat idézett fel; csak időnként éreztük vibratóját, portamentóit kissé operásnak vagy túlzottnak. Az altszólók egy részét előadó kontratenor énekes, Christopher Ainslie nem különösebben szép és nem különösebben nagy hang birtokosa, ám előadása ennek ellenére kifejezetten expresszívnek bizonyult, a dallamvonalakat hajlékonyan formálta, és koloratúrája is remek volt. A két tenorista közül egyértelműen a „másik", Valerio Contaldo volt a jobb: ő szintén kis hanggal rendelkezik, ám nagyon érzékenyen, a zenei idővel igazán szuggesztíven bánva énekelt. 2017. december 13. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }



Perényi, Concerto Budapest, Keller


A 20-21. század egyik emblematikus magyar zenei előadóművészének, Perényi Miklósnak 70. születésnapjáról a Concerto Budapest emlékezett meg ünnepi hangversennyel, amelyet két egymást követő napon is megrendeztek; ezek közül én a másodikat hallhattam. Amikor a koncert középpontjába Antonín Dvořák kompozícióit állították, akkor nyilván az ünnepelt szándékával összhangban döntöttek. Ám annyi „csavar" mégiscsak volt a programban, hogy a cseh mester h-moll versenyműve, amely őt a gordonkairodalom egyik legfontosabb szerzőjévé teszi, nem hangzott fel a koncerten: ehelyett Perényi két bensőségesebb hangulatú Dvořák-művel nyitotta az estét, folytatásképpen pedig a romantikus csellóversenyek másik gyöngyszemét, Schumann a-moll koncertjét választotta. Ugyanakkor a második félidő a Dvořák-vonal folytatásával: az „Újvilág"-szimfóniával kerekítette le a hangverseny műsorát.

Jó hat évtizedes előadói pályafutás után annak ellenére megható érzés volt látni Perényit helyet foglalni az ünnepi hangverseny szólista-pódiumán, hogy fellépései ma is mindennaposak, pontosabban mindennapos ünnepeink közé tartoznak. Effajta érzelmeinket azonban egykettőre felváltották a zenei élmény keltette másféle érzelmek. Az első darab, „Az erdő csendje" címen ismert Nyugalom (Klid, op. 68 no. 5) Desz-dúr kezdésének sejtelmes poézise ugyanis ellenállhatatlan varázserővel hatott a közönségre; már a csellóhang szavakba nehezen foglalható legömbölyítettsége és simasága, no meg a zenekar és a szólóhangszer együttes hangzásképének harmóniája és költőisége is hallatlan szuggesztivitással idézte fel a természet nyugalmát. Perényi játéka magának a csendnek tökéletes illúzióját valósította meg.

Kevésbé állóképszerű a végső formájában ugyanabból az 1893-as évből származó másik zenekari kíséretes csellódarab, a g-moll rondó (op. 94). A műnek elsősorban a középrészében megjelenő derűs hang és könnyed hangszerkezelés lehetővé tette, hogy a művész többet mutasson meg abból a makulátlan és erőlködésmentes hangszerkezelésből, amely mindig is sajátja volt, s amelynek révén maximális zenei és technikai hajlékonysággal ötvözte egybe a különböző karaktereket.

A Schumann-koncertben pedig sikerült Perényinek - mint cseppben a tengert - teljes művészi önarcképét felidéznie az ünnepi hangverseny közönsége előtt. Miközben a hang minden regiszterben egyszerre sugárzó és pasztellfinomságú maradt, és érzéki tökélye egy pillanatra sem szűnt meg alapvető élményként és újrafelfedezésként hatni, Perényi Miklós a művel és szerzőjével mintegy teljesen eggyé forrva - s ha már ezt a szót használtam: a mű minden romantikus hevét, forróságát megőrizve - vezetett minket végig a Schumann-koncerten. A hallgató pedig boldogan, enyhe szédülést érezve hagyta vezetni magát, azt azonban még így is nyugtázni tudta, hogy az előadást átjáró melegség a szólistával maximálisan azonosulni tudó zenekar hangzását és zenélésmódját is jellemezte; hogy a lassú tételben Perényi és a zenekari csellószólam duettje mennyire eszményi volt; vagy hogy a fináléban a felszabadultságot és a technikai könnyedség örömét egy pillanatig sem érezhettük puszta csillogásnak.

A közönség viharos és odaadó tetszésnyilvánítása nyomán Perényi és a zenekar mindkét Dvořák-művet újra eljátszotta, talán még annál is magával ragadóbban, mint első ízben.

Bármilyen kivételes, ünnepi esemény volt is a hangverseny első része, nem szabad árnyékot vetnie arra a tényre, hogy a második félidőben Dvořák 9. szimfóniája is élményszerű, kitűnő előadásban szólalt meg. Olyan előadásban, amely bizonyította: előadói szempontból egy ilyen dúsan, vastagon hangszerelt zenekari szövet sem jelent felmentést a kamarazenei érzékenységnek és precizitásnak, a partitúra áttetsző megszólaltatásának kötelessége alól. Azon túl, hogy Keller András kiváló karakter- és tempóérzékkel, a darab világát a maga természetességében és szuggesztivitásában idézte fel, a zenekari hangzás a sok fortissimo és dús rézfúvósakkord és -szignál ellenére mindvégig a karcsúság és rajzosság érzetét keltette. Igaz, ehhez olyan vonós- (különösen pedig mélyvonós-) karra, továbbá olyan kristálytisztán játszó rézfúvósokra van szükség, amilyenekkel jelenleg a Concerto Budapest rendelkezik; és olyan fafúvósokra, mint a zenekar Kaczander Orsolya (fuvola), Rózsa Gerda (oboa) vagy Klenyán Csaba (klarinét) nevével fémjelzett csapata. Január 6. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }



Várdai, Nebolsin, Conunova, Tomter


A Filharmónia Magyarország „Várdai István és barátai" címmel rendezett hangversenyt Unikum bérletsorozatában. A külföldi barátok közül Eldar Nebolsin (zongora) volt a legfényesebb név: a szovjet-üzbegisztáni születésű művész ma a világ legelső vonalába tartozik. Azonban a másik két közreműködő, Alexandra Conunova (hegedű) és Lars-Anders Tomter (brácsa) egy szemernyivel sem bizonyult kevésbé rangos partnernek.

A koncert címe a program kialakításában módszeresen érvényesült: a négy számot ugyanis a négy közreműködő egy-, két-, három-, illetve négyelemű részhalmazai adták elő. A halmazelmélet mellett azonban a kombinatorika is nyomot hagyott a megszólaló műsoron, amennyiben az az eredetileg meghirdetett növekvő előadószám helyett ha nem is az időrendhez, de legalább annak egy ciklikus permutációjához tartotta magát (három időrendben előadott mű után következett egy mindannyiukat megelőző).

Konkrétan: a négy művész Chopin g-moll cselló-zongoraszonátáját, Dohnányi op. 10-es C-dúr szerenádját, Ligeti szólógordonkára írt korai Szonátáját, végül Mozart K. 478-as g-moll zongoranégyesét adta elő; elragadóan gazdag és jelentékeny műsort, mindenfajta matematikától függetlenül.

Várdai István a szó valódi értelmében vett zongorista partnert választott magának erre a hangversenyre, semmiképp sem afféle zongorakísérőt. Ennek következtében előadásuk teljes harmóniában állt azzal a ténnyel, hogy Chopin szonátájában a zongora szerepe egy hajszállal talán még egyenlőbb a gordonkáénál. Nebolsin játékát briliánsnak, de akár tündöklőnek is nevezhetjük; mivel pedig mindeközben megőrizte messzemenő mértéktartását és alkalmazkodóképességét, ez összhangban maradt a mű karakterével, legfeljebb új, izgalmas megvilágításba helyezte. Meg persze Várdai Istvánt és Stradivariját nem lenne olyan könnyű bárkinek is „lezongoráznia" a pódiumról. Így vált a Chopin-mű előadása különlegesen eseménydússá, villódzóvá és intenzívvé, olyan szuggesztív és emlékezetes pillanatokkal, mint a nyitótétel nagyszerűen előkészített, átszellemült befejezése, a II. tétel tündéri karaktere vagy a zárótétel szárnyaló csellózása.

Várdai partnerei a Dohnányi-trióban is hangszerük kiemelkedő szólistái voltak: olyanok, mint ő maga. (Nevezhetjük Perényi Miklós-pályamodellnek is; napjaink magyar zenei tájképének egyik legegészségesebb vonása, hogy a legjelentősebb hangszerszólisták és a legjelentősebb kamarazenészek halmaza szinte teljesen egybeesik - nem mindig volt ez így.) A számtalan díjjal és versenygyőzelemmel rendelkező, moldáviai születésű Conunova és a norvég Tomter mindazonáltal olyan elmélyült összhangban kamarazenélt Várdai Istvánnal, mintha hosszú ideje együtt dolgoznának (bár nyilván korántsem ez volt az első találkozásuk). A Dohnányi legjobb művei közé tartozó szerenád mindenestre élményszerűen szólalt meg; a Marcia groteszk pillanatain, a Romanza Dohnányinál nem mindennapi, személyes hangú líráján, a Scherzo nem mindennapi szellemességén túl előadásuk - és az egész koncert - egyik legszebb epizódját a IV., variációs tétel jelentette. Ezt - különösen pedig igen eredeti és kitárulkozó, súlytalanul lebegő epizódját - olyan módon szólaltatták meg, hogy meg tudták győzni a hallgatót: a fiatal Dohnányit igazán méltatlan dolog puszta Brahms-epigonnak tekinteni.

A hangverseny második része Ligeti kéttételes szólószonátájával kezdődött. Várdai azon kívül, hogy erre a darabra úgyszólván teljesen új, rendkívül gazdag, egyszerre fényes és mély tüzű hangot kísérletezett ki, szokatlan világossággal érzékeltette a mű több év különbséggel komponált két tételének különböző súlyát. A II., Capriccio feliratú tétel az ő hallatlanul virtuóz előadásában még a Dialogónál is jóval jelentékenyebb, előremutatóbb és személyesebb zeneként hatott - nem csoda, hogy a darabot annak idején nem engedték élő hangversenyen előadni.

A koncert koronája, a művészek jutalomjátéka Mozart g-moll zongoranégyese volt, a Dohnányi-trió kamarazenei mesteriskolájának zongorával kibővített változata. Az érzékeny frazeálás, a valószínűtlenül homogén vonóshangzás, a forma csomópontjainak plasztikus megformálása, a végtelenül életteli ritmika, Tomter néhány élményszerű szólója, az egész előadást átható melegség - nem is tudtuk, mire figyeljünk elsősorban. A ráadásban, Schumann Esz-dúr zongoranégyesének Andante cantabile tételében pedig Várdai Istvánnak is alkalma nyílott arra, hogy még egyszer megmutassa, hogyan lehet hangszerén szívhez szólóan énekelni. Január 15. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Magyarország }


{ OZSVÁRT VIKTÓRIA


Uchida


Mitsuko Uchida 2017 második felében kezdett nagyszabású vállalkozásába, melynek keretében hangversenykörútra indult, hogy előadjon Franz Schubert zongoraszonátáiból összesen hatot. Az Európa és Észak-Amerika jelentős kulturális központjait érintő koncertturné úti céljai között a művésznő Magyarországra is ellátogatott. Január 17-én a Zeneakadémia Nagytermében rendezett hangversenyén három mű, a c-moll (D. 958), az A-dúr (D. 664) és a G-dúr szonáta (D. 894) szerepelt. Az eseményt nagy érdeklődés övezte. Ha akadt is egy-egy üres hely a széksorok között, a színpadra és orgonaülésre is szép számmal keltek el jegyek.

Nincs miért csodálkoznunk a nagy várakozáson. Uchida régóta közismert újszerű értelmezéseiről és mély művészi alázatot tanúsító attitűdjétől. Öncélú virtuózkodásról nála szó sem lehet, mindig a zenét, annak minél mélyebb megismerését helyezi előtérbe. Nemcsak rendkívül szimpatikus, szerény színpadi viselkedése igazolta ezt a hozzáállást, hanem már a művésznő öltözéke is magáért beszélt: szimbolikus jelentőséggel bírt, ahogy fekete ruhájához kiegészítőként aranyszínű cipőt választott. A stílusos színösszeállítás nemcsak a Zeneakadémia szecessziós Nagytermének hangulatához illett, hanem szinte eggyé olvadt a zongora fekete testével és az aranyszínűen csillogó pedálokkal. Uchida viselkedése szintén nélkülözött bármiféle hókuszpókuszt, ünnepeltetést. Játék közben szinte mozdulatlanul foglalt helyet a zongoránál, csupán karjai, ujjai végezték a rájuk bízott feladatokat. Mint a Zeneakadémia rövid koncertismertetőjének szövege idézte a több, mint negyven esztendeje az előadóművészi pályán lévő Uchida gondolatait: „a hátam és a vállam fáradhat, az elmém és az ujjaim azonban soha!"

Nagy teljesítmény Schubert három grandiózus szonátáját egy koncerten előadni - mindezt ráadásul kotta nélkül. Számtalan hangulat sorakozik ebben a lenyűgöző zenében: apró, de jelentőségteljes nüanszok, gyengéden áradó líraiság. Olykor magával ragadó, életigenlő energia, máskor pedig kétségbeesett kísérlet a kitörésre, mely aztán mégis hamar megszelídül, és elcsendesedve nyugszik bele a sors megváltoztathatatlanságába. Mindezek az érzések és gesztusok felvonultak Uchida játékában; egy pillanatra sem engedte unatkozni a hallgatóságot. Az elme tehát csodálatosan bizonyította fáradhatatlanságát; az ujjak azonban nem bizonyultak mindig ennyire rendíthetetlennek. Helyenként bizony maszatolások csúsztak egy-egy technikailag kényesebb futamba. Szintén az ujjak számlájára írható, hogy a gyors szakaszokban néhány forte akkord sem a kellő erővel szólalt meg, és így a zenei kifejezés erejét is csökkentette, a dinamikában és a textúra jellegében egyaránt hirtelen bekövetkező váltásokat kevésbé engedte érvényesülni. Mindezek a jellemzők talán az első műben, a c-moll szonáta drámaiságában voltak a leginkább feltűnőek, illetve helyenként a hangversenyt záró G-dúr szonáta egyes tételeiben is visszaköszöntek. Az A-dúr darab leheletfinom líraisága mintha sokkal jobban illett volna ezen az estén Uchida diszpozíciójához. Ebben a darabban a letisztult, átgondolt zenei folyamatok varázslatából semmi sem zökkentett ki.

Az apróbb makulák ellenére feltűnő volt és emlékezetes marad a billentés cizelláltsága, finomsága: részben ennek az áttetsző hangzásnak köszönhetően érvényesülhettek igazán a frázisok kristálytisztán megrajzolt körvonalai. Uchida mintha egyértelműen a klasszika, Mozart és Beethoven művészete felől közelítette volna meg Schubert zongoraműveit. Mindenesetre bizonyos, hogy ezen az estén nem a slágergyanús dalok szerzőjét, a kellemes, érzelgős, biedermeier hangulatú Schubertet hallhattuk. A zeneszerző művészetének összetettségére, szédítő mélységeket megnyitó kérdésfelvetéseire hívta fel a figyelmet az izgalmas interpretáció. Január 17. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Besszer Koncert, Zeneakadémia Koncertközpont }


{ RÁKAI ZSUZSANNA


Rádiózenekar, -énekkar, gyerekkórus, Pad


A polgári társadalom szülte modern hangverseny olyan speciális társadalmi rítus, amely eredendően nem a zene hagyományos értelemben vett szakrális szerepének hangsúlyozására jött létre, hanem éppen ellenkezőleg azért, hogy ezt a tradicionális funkciót újfajta, a szellemi tartalmat jóval tágabb kontextusban értelmezett transzcendencia szolgálatába állítsa. Ennek ellenére azonban - főképp mivel művészet és transzcendencia 19. századi értelemben vett kapcsolata időközben nagyrészt feledésbe is merült már - sosem tekinthető puszta formalitásnak, ha egy-egy koncert szervezői olyan műsort állítanak össze, amely a zeneművek megszólaltatásán túl a szakrális rend megjelenítését is célul tűzi ki. Egyfelől azért nem, mert egy ilyen este egyszerre kétféleképpen strukturálja az időt, részben a zene absztrakt ritmusának megfelelően, részben a rituális ismétlődés reflexióit felhasználva, másfelől pedig azért sem, mert bármennyire megszokottá vált is az évszázadok során az egyházi művek kizárólag intellektuális-érzéki módon befogadható struktúrákként való értelmezése, a felidézés, átélés és valóra válás mágiája mégis alapvető elem maradt ezeknek az alkotásoknak a szerkezetében.

A Magyar Rádió Zenei Együtteseinek Anno Sacri-sorozata éppen azzal a szándékkal indult, hogy ezt a kettősséget, a művek saját, egyedileg rétegzett idejének és a természeti világ rendezettségének tükörviszonyát megjelenítse. Az évet nyitó, január 12-i hangverseny műsorán ennek megfelelően a fény születését ünneplő kompozíciók kaptak helyet: Georg Philipp Telemann-nak az evilági szenvedést, türelmetlen várakozást és a megváltás bizonyossága felett érzett örömet finom vonalvezetésű, tiszta körvonalú áriákkal ábrázoló Gelobet seist du, Jesu Christ-kantátája (TWV 1:612); Johann Sebastian Bachnak ugyanerre a Luther-korálra készült s a Telemann-mű mellett szinte megdöbbentően súlyosnak ható, komplex és pontos zenei logikával felépített BWV 91-es kantátája és négy korálelőjátéka (BWV 723, 697, 604 és 722 Dinyés Soma előadásában); valamint a BWV 122-es jelzetű korálkantáta, a Das neugeborne Kindelein és Heinrich Schütz Karácsonyi oratóriumának zárókórusa.

Noha a program tervezete (talán az egyértelműen reprezentatív okokból szerepeltetett és a koncert lezárását az apparátus átszervezése miatt kissé indokolatlanul késleltető Schütz-tételtől eltekintve) frappáns és precíz összefüggésekre épült, maga az előadás csak részben tudta felidézni a fény és sötétség, élet és halál, jó és rossz örök ellentétét hangzó absztrakcióként megjelenítő alkotások intellektuálisan oly fontos szerkezeti tisztaságát. A problémáknak részben a választott akusztikai tér volt az oka: a budavári Mátyás-templomban ugyanis, bár az épület visszhangja nem zavaróan hosszú lecsengésű, a hangzásarányok valamelyest változóak attól függően, hol foglal helyet az előadó és a hallgató, és ez a körülmény különösen a szólószakaszok szövegének érthetőségét homályosította el még a szólamát készséges hajlékonysággal és meggyőző kifejezőerővel formáló Kovács Ágnes és Bárány Péter esetében is. A recitativók és áriák kidolgozottsága azonban korántsem pusztán a térbeli elhelyezkedés véletlenszerűségeitől függött, hanem az énekesek aznapi teljesítményétől is. Bármilyen helyes elképzelésnek bizonyult ugyanis a tételek affektusa és lendülete szempontjából a hangverseny karmesterének, Pad Zoltánnak az a döntése, hogy átütő erejű orgánumok versengése helyett könnyedebb, a kórustól kevéssé elütő tónusú és erejű hangokra bízza a recitativók és áriák megszólaltatását, mintegy a Bach-korabeli valóság ismert lehetőségeihez hasonló apparátust választva, ahhoz, hogy a szólószakaszok karcsú vonalvezetése és a kórus szövetének súlyosabb ragyogása jelentésteli fénytörésekkel gazdagítsa az interpretációt, feltétlenül arra lett volna szükség, hogy valamennyi énekes szólista adottságainak és technikai tudásának legjavát legyen képes nyújtani az este folyamán. Komáromi Márton és különösen Murvai Dénes produkciójának hatását azonban az intonációs nehézségek mellett valamiféle lassan elhatalmasodó általános indiszpozíció is tompította, és ez némileg nehézkessé, darabossá változtatta a kantáták egyszerűen tagolt, világosan áttekinthető szerkezeti felépítését. Az egységes és rugalmas zenekari játék, az ünnepélyes kórustételek sugárzó méltóságteljessége, az egyszerre formulaszerű és eleven érzelmi karakterek okos érzékenysége azonban szerencsére kárpótolta a hallgatót a kisebb esendőségekért, s így a hangverseny végül csakugyan valóra váltotta azt, amit a műsorszerkesztés ígért: erőteljesen kontúrozott hangzó formáival átszellemült szakrális időt teremtett. Január 12. - Mátyás-templom. Rendező: MR Zenei együttesei }


{ DOBSZAY ÁGNES


Labèque nővérek, Rubino, Bindi


A Zeneakadémia Koncertközpont „Zongora kétszer" sorozatának első estjén Katia és Marielle Labèque kétzongorás koncertjét hallhatta a közönség. A testvérpár karrierje 1980-ban Gershwin Rhapsody in Blue kétzongorás felvételének óriási sikerével kezdődött, s azóta töretlen. A még mindig nagyon csinos és fiatalos nővérek a klasszikus zongorairodalom minden korszakában otthonosan mozognak: Bach kétzongorás versenyműveitől kezdve a nagyzenekarral kísért zongoraconcertókon át a romantikus billentyűs zenei alkotások mellett 20. századi és kortárs zenét is játszanak (Philip Glass, Boulez, Ligeti, Louis Andriessen, Messiaen), de szívesen kirándulnak a jazz területére és a könnyebb műfajokba is. Egyik legkedvesebb területük a 19-20. század fordulójának francia muzsikája.

Bármely korszak zenéjét adják elő, játékukra mindig jellemző a tökéletes összecsiszoltság, a rendkívüli virtuozitás, a technikai tökéletesség, ugyanakkor a pillanat inspirációja, a könnyedség, a sokszínűség, és sokszor a humor. A két nővér egymás minden rezdülésére azonnal reagál, és ez a szinte sose tapasztalt együttlélegzés (mely a több évtizedes közös művészpálya során alakult ki) hihetetlen szabadságot jelent számukra.

A koncert műsorán a nyitó műtől eltekintve csupa „magyar" alkotás szerepelt: Brahms három magyar tánca és Bartók darabjai.

Bryce Dessner El Chan című, 2016-ban zongoranégyesre komponált műve Katia és Marielle Labèque átiratában hangzott el. A mexikói természeti élmények által ihletett minimalista mű, melyben a párhuzamos oktávmozgásokat kiemelő, lassú mozgású tételek váltakoznak virtuóz futamokkal tarkított gyors részekkel és banális akkordokat hangsúlyozó ritmikus szakaszokkal, kevés valódi zenei anyagot tartalmazott. Itt is megcsodálhattuk az előadók bámulatos összhangját és a gyors részekben színes és könnyed billentésüket, de a jó előadás sem emelte fel a darabot az est többi kompozíciója mellé.

A koncert további részében Bartók művei keretezték Brahms táncait.

Brahms Magyar táncai pályájuk kezdete óta szerepelnek Katia és Marielle koncertjein, s ez a jó értelemben vett rutin egészen kivételes előadást eredményezett. A három moll hangnemű tánc - két gyors között egy lassú középső - ismét a művészek közötti kivételes összhangról és elképesztő virtuozitásukról győzött meg. A más előadásokból ismert manírok az ő játékukban egészen eltúlozva voltak jelen, már-már a „magyar tánc" paródiájaként hatottak. A közönség halk nevetése igazolta az előadók szellemes elképzelését. A gyors tételek fergeteges, minden ismertnél gyorsabb tempója csodálatra készteti a hallgatót, különösen akkor, ha egyébként jól ismeri a táncokat, mivel a dallamok szinte összemosódnak, a repetálás pedig szeparálatlannak tűnik ennél a sebességnél. Ezt erősíti a sűrű pedálhasználat is. A középső lassú táncban feltűnő volt az időkezelés szabadsága és a zongora gyönyörű, puha hangszíne.

Brahms táncai előtt Bartók Mikrokozmosz sorozatából hangzott el öt darab a zeneszerző két zongorára, koncertelőadások számára készült változataiból, a szünet után pedig a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című, a bázeli Új Zene Nemzetközi Társasága felkérésére írt kompozíció.

A legfontosabb, amit a Labèque testvérek Bartók-játékáról elmondhatunk, hogy teljesen másként játsszák a magyar zeneszerző műveit, mint amit itthon - sőt megkockáztatom: a világ más részein megszoktunk. A puha, időnként szinte súlytalan billentés, a sűrű pedálhasználat, a könnyed, játékos felfogás és a sajátos szabadság egészen más fénybe helyezte a jól ismert műveket.

Már a Mikrokozmosz gyors tételeiben is feltűnt, hogy a Bolgár ritmus túl szelíd, az Akkordtanulmány nem hozza a „barbaro" karaktert, és az Erdő, erdő című népdalnál (Új magyar népdal) felötlött bennem, vajon a nővérek hallották-e valaha az eredetit. Ugyanakkor jól érezték a Perpetuum mobile és az Ostinato karakterét, ritmikáját, és ismét lenyűgöző volt a kifogástalan összjáték.

A Szonátában Katia és Marielle Labèque mellé két kiváló ütőhangszeres, Simone Rubino és Andrea Bindi társult. Bartók műve négy egyenrangú előadót kíván, és a két fiatal ütős a hölgyek méltó partnerének bizonyult mind technikai felkészültség, mind zenei érzékenység, mind a tökéletes összjáték tekintetében. A Szonáta gyors tételeit hallgatva tudtam megfogalmazni hiányérzetemet a nővérek Bartók-játékával kapcsolatban: a túlságosan puha és könnyed billentés miatt a zongorahangnak nincsen „magvas közepe", nem hozza azt az ütőhangszerszerű hangzást, amellyel az ütős szólamok dinamikai súlyát ellensúlyozni tudnák. Az első tételben nem volt igazán erőteljes a forte, de a lírai, lágy részek gyönyörűen szóltak. A fúgában a zongora hangjai nem voltak elég szeparáltak, ezért nem lehetett jól követni a szerkezetet. Ugyanakkor a négy játékos egymásra reagálása lenyűgöző. A második tétel a különlegesen szép lágy hangszínnel fogta meg a hallgatót, itt az időkezelés szabadságát, a generálpauzák megtartását hiányoltam. A záró tétel (különösen a ráadásként adott ismétlése) ismét megerősíthette, hogy egészen különleges Bartók-előadásnak lehettünk részesei kivételesen magas szintű tolmácsolásban. Január 13. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }


 


PERÉNYI MIKLÓS és KELLER ANDRÁS Benkő Sándor felvétele / Concerto Budapest


 


ELDAR NEBOLSIN, LARS-ANDERS TOMTER, ALEXANDRA CONUNOVA és VÁRDAI ISTVÁN Felvégi Andrea felvétele / Filharmónia Magyarország


 


MITSUKO UCHIDA


 


KATIA és MARIELLE LABEQUE Dimény András felvétele / Zeneakadémia

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.