Lúdanyó és csalogány

Átlátszó Hang, Kondor-bemutató, Respighi/Eötvös

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2018 február

Gryllus Samu és Horváth Balázs néhány éve elhatározták, hogy útjára indítanak egy koncertsorozatot, melyen számukra fontos művek szólalnak meg, illetve olyan irányzatoknak, esztétikai nézeteknek, előadóművészi attitűdöknek biztosítanak fórumot, melyek valamiért kevesebb figyelmet kapnak honunk zenei nyilvánosságában. Az első Átlátszó Hang Újzenei Fesztivált 2013 januárjában egy hosszú hétvégén rendezték meg. A későbbiekben fokozatosan bővült a kínálat, idén január 5. és 22. között már minden napra jutott egy-egy esemény: koncert, filmvetítés, workshop, kiállítás vagy kurzusprezentáció.

A nyitó hangverseny (Zeneakadémia, Solti Terem) Maurice Ravel Lúdanyó meséi című négykezes zongoradarabjának kamaraegyüttesre készített átiratával kezdődött. Tornyai Péter hangszerelése egy pillanatra sem dimenzionálta túl a szerény, visszafogott anyagot - Ravel saját, kifejezetten dekoratív zenekari változata ebben a tekintetben kissé nagyzoló -, hagyta érvényesülni a zene alapjellegét. Ugyanakkor ebben a transzkripcióban (azaz értelmezéssel felérő fordításban) nyomát sem láttuk a tisztelettudó, iskolás pedantériának. Izgalmas, innovatív, hangszín-kombinációkban, szellemes megoldásokban bővelkedő letétben köszöntek vissza a raveli zsánerek, egy sor olyan hangszerelési, hangszertechnikai megoldásra figyelhettünk fel, mely a darabot ízig-vérig mai kompozíciónak láttatta. Tornyai nem akart úgymond stílusos (raveles, „franciás") lenni, egyedül saját hangszínesztétikájának kívánt megfelelni.

A koncert másik emlékezetes produkciója Gérard Grisey Vortex Temporum című ensemble-darabjának előadása volt, a háromrészes mű első és második tétele hangzott el. Gryllus és Horváth a műsorfüzetben írásban, a koncert előtt pedig szóban is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy milyen nagy jelentőségű munkáról van szó, illetve mennyire fontos, hogy a kompozíció előadói problémáival hazai együttes is szembesüljön. Így fogalmaztak: „A Vortex Temporum előadásának szükségessége már az első fesztivál létrehozásakor felmerült bennünk. Az 1995-ben született zenemű szerzője egyike a XX. századi európai zene kiemelkedő alkotóinak, egyik utolsó alkotása pedig valódi klasszikus a szó számos értelmében. Zenei figurái, mozgásai, formálása, tételeinek karakter- és tempóbeli szembeállítása mind az európai klasszikus zene világa felé sodorják, miközben hallatlanul modern és friss hangzású mű máig is. A tavalyi fesztivál zárásakor eldöntöttük, hogy a Vortex Temporum 2018-ban megszólal majd a nyitókoncerten." A THReNSeMBLe előadása (vezényelt Horváth Balázs) szemernyi kétséget sem hagyott a mű formátumával kapcsolatban. Egy régi, éppen tízéves emléket felidézve még azt is meg merem kockáztatni, hogy ez az interpretáció intenzívebben szólította meg a közönséget, mint a nagyhírű Asko Ensemble a Fesztivál Színházban (LOW, Holland-Flamand Kultfeszt). Átélhetővé és megtapasztalhatóvá tették a különböző sebességű, szimultán zenei rétegek interferenciáját; élénken ragyogtatták fel az elhangolással létrehozott sajátos színeket; magas színvonalú egyéni hangszeres teljesítményekkel kápráztatták el a közönséget. Krulik Eszter, Réman Zsófia, Rohmann Ditta, Bartek Zsolt és Tornyai Péter mellett külön kell szólni az esten zongoristaként közreműködő, spanyolországi tanulmányait Budapesten folytató Llorenç Prats Boscàról, aki a Vortex Temporum zongoraversenyszerű szólamát átütő magabiztossággal játszotta végig.

Nem találtam fogást (nem kifogást, egyszerűen kapaszkodót) az értelmezés számára Laczkó Bálint Párhuzamok / Parallels című darabját hallgatva, miközben végig érzékeltem a fiatal szerző komolyságát, formátumát, hitelességét. Értetlenségem olyannyira bosszantott, hogy a hangok virtuális felhőjében (SoundCloud) felkerestem a darab korábban készült, alapvetően más előadói felfogást tükröző felvételét (Weiner Ensemble), hátha „megvilágosodom", de így sem jutottam messzebbre.

Merőben más képlet Horváth Bálint zongorára, illetve zongora és fuvola kettősére írt két műve (D-E-A-C no. 3 és no. 4), mely tüntetően egyszerű és közvetlen zenei anyagból alkot tágas, ám jól áttekinthető léptékű és elrendezésű, zenei formát. A darab címe a mű hangkészletére utal, és valóban e négy hang (a zongoradarab utolsó harmadában e hangcsoport transzpozíciója) határozza meg a kompozíció hangzásának arculatát. Ezt az „arcot" természetesen láttuk már, de azt hiszem, hogy ezúttal (is) felesleges könnyen címkévé váló referenciák után kutatni.

Miként Horváth Bálint, úgy Dargay Marcell is előre felfedte kompozíciójának ütőkártyáit. Ő arra vállalkozott, hogy kantátaként szenteli fel az 1980-as évek külföldi és hazai underground szub-pop-kultúrájának két dalát, nevezetesen a New Order (sub-culture) és az Európa Kiadó (popzene) egy-egy számát. A View Without a Room - Szoba kilátások nélkül című, két énekes szólistára, kamaraegyüttesre és az idézett dalok szövegeiből kompilált „librettóra" írt kompozícióba egyébként más zenei anyagok is beépültek, ám ezekről magam csak a szerzői leírásból értesültem. Dargay ugyanis annyira továbbgondolta, szublimálta ihletadó forrásait, hogy azok idézetként, motívumként, emlékezetfrissítőként már nem funkcionálhattak. Valószínűleg ez is lehetett a célja. A textust két szólista között osztotta szét, a magyar dal szövege egy népi (Annus Réka), az angol szöveg recitációja egy klasszikus képzettségű énekes (Rajk Judit) szólamában hangzott el. E felosztás dramaturgiai funkciója számomra homályban maradt. Az sem volt világos, hogy a szerzői vállalás, azaz a kompozíciós szándék mire is irányult, s a vállalásból végül is mi valósult meg. Január 6. - Zeneakadémia, Solti Terem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont

Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál nyitókoncertjével párhuzamosan a Zeneakadémia Nagytermében a 70 éves Perényi Miklós és a Concerto Budapest játszott. A koncert után az együttes Premier-sorozatának legújabb fejezeteként Kondor Ádám Zongoraversenye hangzott el, a zenekart Rácz Zoltán vezényelte, a szólista Csalog Gábor volt.

Még Kondor zenei nyelvének, zenei gondolkodásának felületes ismerőit is meglepetésként érhette ez a kompozíció, mely külső ismérvei alapján hagyományos, háromtételes concertónak mutatta magát, egyes tételeinek alapkarakterében, mozgásformáiban, hangszerelésében pedig a klasszikus modernek (például Stravinsky, Prokofjev) posztmodern replikáira ismerhetünk rá. Abban a tekintetben is eltért Kondor korábbi műveitől, hogy a szerző kifejezetten ambicionálta a mutatós virtuozitás illúziójának megteremtését. Olyan illúzióra kell itt gondolnunk, mely kizárólag egy külső tényező támogatásával jöhet csak létre, ebben az esetben egy zenekarban elhelyezett második zongora, illetve zongorista (Andor Krisztián) közreműködésével. A két hangszer egyfajta szimbiózisban összeforrva hozta létre azt a gazdag és mozgékony, dinamikai szempontból rendkívül differenciált hangképet, melynek megszületéséhez az ember szívesen asszociál egy korlátokat nem ismerő, romantikus értelemben vett virtuózt. Nos, Kondor Ádám - bár sok művéhez extraklasszis hangszeresekre van szükség - korábban nem adta jelét annak, hogy e fenomén (virtuóz) iránt bármiféle érdeklődést mutatna.

A második zongora jelenléte a nézőtér nem minden pontján evidencia. A befogadó pozíciójától függően a második zongora felfedezése vagy a „csalás" lelepleződésével vagy egyszerűen a hangszerelési adottság konstatálásával lesz azonos. E két pozíció nagyon eltérő és feltételezhetjük, hogy döntően hat ki a mű értékelésére is.

A Premier-sorozat korábban is lehetőséget adott arra, hogy kérdésekre válaszolva az alkotó beszéljen a komponálás mozgatórugóiról, alkotóművészi szándékairól. Ezúttal is így volt, a darab elhangzása után Kondor Ádámot és Csalog Gábort kérdezte Tóth Endre. Bizonyos gyanúk igazolást nyertek. A két zongora ötlete eredetileg praktikus megfontolások, prózai okok miatt vetődött fel. Hogy aztán ez az elem koncepcióvá illetve kiaknázandó lehetőséggé nőtte-e ki magát, arról már kevesebb szó esett. A posztmodern replikára vonatkozó gyanút pedig Kondor meglepő magyarázattal támasztotta alá. A több éve Thaiföldön élő, európai identitásának elporladását megtapasztaló alkotó egy olyan távol-keleti zeneszerzőt képzelt el magának, aki az európai modernitás elemeiből alakítgatja ki sajátos, mozaikszerű stílusát. Máshogyan fogalmazva: a zongoraverseny azt modellezi, hogy milyennek látszik például Kínából a mai európai zene. Mihez van kapcsolódása egy ma alkotó, európai mintákhoz igazodó komponistának, és mihez nem. A fikcióhoz tartozik, hogy Kondor csak azokat az elemeket használja, amelyekről feltételezhető, hogy az elképzelt zeneszerző valamilyen módon kapcsolódik, kötődik hozzájuk. Nem feltétlenül kell továbbgondolni, de mintha ebben az a perspektíva is megjelenne, hogy milyen zeneszerző válna Kondorból, ha végképp elporladna benne az a bizonyos európai identitás. (Jó hír vagy rossz, ki tudja, az identitás nem tud teljesen elporladni, közkeletűen fogalmazva: az ember nem bújhat ki a bőréből.)

Könnyebb lenne a Zongoraverseny keltette fura érzésen túllendülni, ha Kondor felvetésében pusztán egy jópofa, dupla fenekű szerepjáték lehetőségét vennénk észre. Színvonalas játékként, frappírozó stílustravesztiaként írhatnánk le a darabot, csakhogy úgy tűnik, Kondor egyáltalán nem akar viccelődni, a játékosság gondolata pedig távol áll tőle. Valamiféle világ- és öndiagnosztikai látleletnek tűnik, mellyel nehéz kontrollált viszonyba kerülni. Január 6. - Zeneakadémia, Rendező: Concerto Budapest

Ottorino Respighi és Eötvös Péter. Az ember nézegeti a műsort és azon töpreng, hogy vajh mit kezdenek majd egymással a két zeneszerző művei? Leginkább semmit, gondolja jobb híján, ellesznek szépen egymás mellett. Aztán elkezdődik a koncert, elhangzik Respighitől a Róma kútjai, majd jön Eötvöstől a Jet Stream; szünet után a Snatches of a Conversation, végül pedig a Róma fenyői. S a tanulság igen meglepő: e darabok kapcsolatba lépnek egymással, a hallgató kölcsönös rezonanciákat vesz észre. „Színek, hangulatok...", olvashatjuk a koncertcímet a műsorlapon, amihez a hangverseny végeztével annyit tehetünk csak hozzá, hogy nem csak színek és nem csak hangulatok.

A második részben játszott Snatches... (Egy beszélgetés foszlányai) mindig nagy kedvencem volt. Ha van egy remek szólótrombitás és egy jó narrátor, mint amilyen Jeroen Berwaerts (trombita) és Dés András (narráció), a darab elkezd működni. A kávéházi hangulat megidézése, a finom jazz-allúziók, a szövegfoszlányokból kirajzolódó szórakoztató szituációk megragadják a hallgató figyelmét. Most azonban - köszönhetően a recenzens mellett helyet foglaló zeneszerzőnek, Megyeri Krisztinának - a zenei hangulatkép olyan többletjelentéssel gazdagodott, mely egészen más megvilágításba helyezte a darabot. Az Eötvös operáival behatóan foglalkozó Megyeri Krisztina „gyanúja" szerint a Snatches... afféle előtanulmány az Angels in America egyik figurájához. A koncertdarabban felhangzó hiányos szövegből tudatosan maradnak ki éppen azok a mondatok, melyek a megidézett beszélő szexuális orientációjára vonatkozhatnak. Ekként hallgatva már nem hangulatképnek, hanem rafináltan megírt színpadi jelenetnek tűnik Eötvös kompozíciója. A frissen megismert új szempont egész egyszerűen „sztoriba helyezi" a darabot, ami így különösen üdítővé válik.

A zeneértés egyik alaptapasztalata, hogy egy külső program képes teljesen átrendezni egy zenemű percepcióját. A másik alaptapasztalat pedig az, hogy vannak olyan programok, melyekkel az égvilágon semmit sem tudunk kezdeni, s hamar rájövünk, hogy nem érdemes bajlódni velük. Ezúttal ilyennek tűntek Respighi szimfonikus költeményeinek aprólékos programjegyzetei. Ha komolyan vesszük a tételcímeket és az egyes tételekhez fűzött kommentárokat, akkor nagyjából azt lehet megállapítani, hogy az elmúlt kilencven-száz évben Róma alaposan megváltozott, Respighit hallgatva nem is lehet ráismerni. Ha viszont a zene térhatására, a hangszínek formaalkotó szerepére, a közvetlen módon megragadható karakterekből kibomló majd szétterülő hangzó felületekre, a partitúrába integrált talált tárgyakra kezdünk el figyelni - tehát csupa olyasmire, ami Eötvös hangszeres zenéjében oly magával ragadó -, akkor Respighi muzsikája és alkotói profilja egészen új színekben tűnhet fel. Magam, aki mindezidáig igen visszafogottan és mérsékelten fogyasztottam Respighi zenéjét, már-már revelációnak éltem meg e felismerést.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara kiváló formát futott, Kovács László nagyszerűen dirigált, minden hang, minden effektus, minden „poén" a helyén volt. Az elektronika is problémamentesen üzemelt, s nem csak Eötvösnél, hanem Respighinél is. A Róma fenyőinek harmadik és negyedeik tételének határán megszólaló csalogánnyal kapcsolatban Respighi a partitúra egyik lábjegyzetében úgy rendelkezett, hogy hangját az R. 6105 sorozatszámú, valamikor az 1920-as évek elején készített gramofonlemezről kell lejátszani. Az Olasz Kultúrintézet színpadán nem láttam gramofont, egy szintetizátorról „vezérelték" a csalogányt. Éneke viszont azonos volt az R. 6105 sorozatszámú lemezen hallhatóval. Onnan tudom, hogy utólag ellenőriztem a youtube-on. A madárdalt egy nemes szándékú ismeretlen töltötte fel „azon zenészek számára, akik Respighi művének előadására vállalkoznak, de nem találják meg a megfelelő felvételt". Köszönjük! (Január 19. - Olasz Kultúrintézet. Rendező: a Magyar Rádió Zenei Együttesei }


 


JEROEN BERWAERTS


 


EÖTVÖS PÉTER és OLÁH VILMOS Felvégi Andrea felvételei / Magyar Rádió Művészeti Együttesei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.