Québecben sikerült repertoárra vennem Beethovent

Kent Nagano karmester

Szerző: Barabás András
Lapszám: 2018 február

Caroline Bergeron felvétele


Felhajtott szárú farmernadrág, és annál is hétköznapibb ing, zakó. A 66 éves amerikai karmester oly halk szavú, hogy az ember hajlamos megsajnálni a zenekar utolsó sorában ülő rézfúvósokat, ütőhangszereseket: eljutnak-e egyáltalán hozzájuk a próbán a Maestro instrukciói? Nagano minden kérdés után lehunyja a szemét, kis szünetet tart, hogy a szűkre szabott időben is lelkiismeretesen végiggondolhassa a választ.

- San Francisco és Los Angeles között félúton lett a zene rabja. Hogyan?

- Azt hiszem, nem tipikus módon. Morro Bay kisváros, sőt gyerekkoromban tán még városkának sem lehetett mondani, talán ha kétezren laktunk benne A nagyszüleim 1890-ben vándoroltak be Japánból, de a második világháború után már nem Ázsiából, hanem Európából érkezett hozzánk a legtöbb bevándorló - olasz, német, angol, portugál, francia családok, úgyhogy az olasz vagy a német népzene, a francia chanson már kisgyerekként a fülembe mászott. A zenét a gyakorlat felől ismertem meg, mert nem volt se televíziónk, se lemezjátszónk (ma sincs). Valahogy megszoktam, hogy a zene és az élet nemigen választható szét.

Hétéves voltam, amikor a körünkbe érkezett egy hányatott sorsú menekült, Vahtang Koriseli, a zenetanítás megszállottja és zsenije. Tbiliszi születésű grúz volt, a legjobb moszkvai zenepedagógiai hagyományok birtokában. Apja a sztálini tisztogatások áldozata lett, ő maga viszont szerencsésen túlélte a katonáskodást a szovjet hadseregben, utána pedig a náci hadifogságot. Végül nálunk kötött ki, Kaliforniában. Túlzás nélkül mondhatom, hogy legalább négy teljes nemzedéket nevelt fel.

Érkezéséig édesanyám tanítgatott zongorázni, de Koriseli megjelenésével kezdetét vette a módszeres tanulás. Feszes volt a program, de igazi élményt jelentett egy ilyen tanárral együtt dolgozni. Reggel hétkor - még az iskolai tanítás előtt - karének, majd iskola után zenekari gyakorlat (az ifjúsági zenekarunkat is ő alapította). Mindez hetente ötször, és ráadásnak hétvégén zongoraórák A tanárom nemcsak hogy megnézte, miféle dolgokat komponáltam zongorára gyerekként, hanem biztatott, hogy írjak nagyobb együttesre is, sőt be is mutatott tőlem ezt-azt a zenekarral. Kell ennél nagyobb lökés egy tízéves fiúnak? Utólag is valószínűtlennek tűnik, hogy képes volt saját, fegyelmezett, európai módszereivel híveket szerezni magának a laza kaliforniaiak között. Két éve halt meg, 93 évesen.

Morro Bay sajátos zárványnak számított a Csendes-óceán partján: jóval kevésbé voltunk része a fogyasztói társadalomnak, mint azt egy kívülálló feltételezné, sok tekintetben önellátásra rendezkedtünk be. Emiatt az utazás is csak ritkán adatott meg, „bezzeg San Franciscót" vagy „bezzeg Los Angelest" nemigen láttuk - viszont egy-egy zenei esemény meghallgatása vagy fellépés alkalmával mégis eljuthattunk valamelyik nagyvárosba.

Hadd tegyek még egy megjegyzést: Koriseli működése az én szememben a gyerekkori zenetanítás általános fontosságát is bizonyítja. Tény, hogy nem túl sok hivatásos zenész került ki közülünk, de zenerajongó annál több, és gyakorlatilag mindenkiből, akik ott tőle tanultunk, sikeres, magas beosztású, mi több, elégedett ember vált.

- Ha már szó esett arról, hogy gyerekkorában is komponált, és köztudomású, hogy egyetemi szinten is folytatott zeneszerzői tanulmányokat, fölmerül a kérdés: bizonyos kortárs alkotók mellett nem érezte néha társszerzőnek magát?

- Értem, kire-mire utal. De akár Messiaenra, akár Eötvös Péterre gondolok, csak annyi történt, hogy karmesterként részt vehettem két remekmű színrevitelében. Természetesen minden ősbemutatónak megvan a saját története, de a közös pont itt nem én vagyok, hanem az operák színvonala.

Olivier Messiaent már huszonévesen, a Berkeley Szimfonikus Zenekar dirigenseként vezényeltem. Először levelezés útján kerültem vele személyes kapcsolatba A sors ajándéka, hogy - mivel esztétikai és intellektuális szempontból is tetszett neki a dirigálásom - meghívott magához. Tulajdonképpen Messiaennak köszönhetem, hogy megismerhettem Európát: a földrészt is, a kultúráját is, sőt olyan személyiségeket is, mint Pierre Boulez, Gérard Mortier vagy Maurice Béjart. És Messiaennak köszönhetem, hogy közelebbről megismertem Messiaent meg a feleségét. Olyan kiváltságos helyzetben voltam, hogy naponta vehettem zongoraleckét Yvonne Loriod-tól, és délutánonként beszélgethettem a Mesterrel.

Az akkortájt születőfélben lévő Messiaen-operát, az Assisi Szent Ferencet, mint említettem, remekműnek tartom. Minden lehetséges alkalommal igyekeztem megvédeni a húzásoktól, szerintem a darab minden üteme, minden egyes hangjegye játszható és játszandó.

Eötvös Péterrel Párizsban, a Boulez-féle Ensemble InterContemporainben ismerkedtem meg, ahol formálisan „kollégák" voltunk, de a valóság az, hogy rengeteget tanultam tőle. Péter ugyanis nem csak sokat tud, hanem rendkívül jól tudja átadni az ismereteit. És persze eleget hallottam dirigálni is ahhoz, hogy amikor Lyonban kineveztek az Opéra Nationalba (1988-ban zeneigazgatónak - a szerk.), mihelyt módom nyílt rá, meghívtam hozzánk vezényelni a Parsifalt és a Don Giovannit. Köztudomású, hogy operát is rendeltünk tőle - és a Három nővér bemutatása előtt volt némi izgalom a színházban. Saját véleményem szerint Péter nagy zeneszerző, de ettől még nemegyszer elhangzott a kérdés házon belül, hogy ki fog erre az előadásra jegyet venni, meg hogy a bemutató protokollközönsége után jut-e néző a többi előadásra is. És mi történt? Az ősbemutatót követően az emberek rohantak a pénztárhoz, senki sem akart lemaradni erről a nagyszerű újdonságról A Három nővért azóta is annyiszor és annyi helyen tartották és tartják műsoron, hogy egyáltalán nem szorul az én támogató szavaimra.

- Ön számos fontos poszton dolgozott huzamosabb ideig, öt-tíz éven át vagy annál is tovább. Első karmesterként, (fő)zeneigazgatóként vagy ennek megfelelő státusban működött zenekarok mellett (Berkeley-i Szimfonikusok, a berlini Német Szimfonikus Zenekar, a manchesteri Hallé Zenekar és így tovább), valamint több operaházban (Los Angeles, Lyon, Bajor Állami Opera stb.). Jelenleg a Montréali Szimfonikus Zenekar és a Hamburgi Állami Operaház művészeti vezetője. Utólag visszatekintve lát-e valamiféle mintát vagy éppen rendszert abban, ahogy az efféle nagylélegzetű munkákba, az ön számára új intézmények irányításába belefogott?

- Hát ezt így még sohasem kérdezték tőlem. Kezdjük azzal, hogy mivel minden intézmény más-más kulturális közegbe van beágyazódva, az én dolgom, hogy ezt a kontextust minél alaposabban megismerjem. Lehetőleg három évvel, de legkevesebb egy évvel a munka megkezdése előtt hozzá kell látni. Előfordult, hogy a helyi nyelvet is módszeresen tanulnom kellett, és persze fontos odautazni a helyszínre, és szétnézni, nem csak a „munkahelyen", hanem a környékén is. Talán fölösleges mondanom, hogy mindig sokat olvasok az új helyről, a városról és az országról. Próbálok kulturális antropológiai megközelítést alkalmazni, a magam módján persze. Ilyenkor derül ki, hogy San Francisco és Párizs zenei életében számomra több a hasonlóság, mint mondjuk Párizs és Lyon világa között. Vagy hogy Québec tartomány, ahol lakom, elválik Kanada angol ajkú többségétől, de még élesebben az Egyesült Államoktól. A hangversenyek, illetve az operaházak műsor-összeállításában ezekre a tapasztalatokra felétlenül támaszkodnom kell.

- Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy minden esetben alaposan felkészül az új feladatára. De megkérhetem, hogy avasson bele a részletekbe is? Elmesélne egy olyan esetet, amiből látszik, miképpen hagyta ott a kézjegyét valamelyik együttesén?

- Jó. Kezdem azzal a banális ténnyel, melyet általában sehol, senki sem vitat: Beethoven örök kísérője minden muzsikus pályafutásának. Emellett a hallgatósága is a lehető legváltozatosabb: arisztokraták, egyházi emberek, hangversenybérletet vásároló polgárok, fiatalok és idősebbek egyaránt szívesen hallgatják, a világ minden pontján folyamatosan játsszák a műveit. Az egyetlen ellenpélda, amellyel személyesen találkoztam, a frankofon Québec tartomány volt, az egykoron virágzó Új-Franciaország szíve, benne Québec városával, az első európai településsel Észak-Amerikában. Az én fülembe is eljutott néhány erőltetett magyarázat arról, hogy azon a tájon Beethoven „nem népszerű", nem vonz jelentős számú közönséget, reménytelen a nevével telt házakat eladni. Ha hiszi, ha nem, a Montréali Szimfonikus Zenekar egy-két Kilencedik szimfónián vagy szórványosan elővett Ötödiken kívül egyáltalán nem játszott Beethovent. Tovább megyek: adatok vannak rá, hogy az 1., a 2., a 4. és a 8. szimfónia ötven évig nem szólalt meg Montréalban! Nem is értem: hát hogyan lehet például Debussyt vagy Ravelt játszani Beethoven nélkül?

Gondolkodóba estem: ahol ennyire elszoktatták a publikumot ettől az „osztrák-német" zeneszerzőtől, ahol hosszú időszakokra nem bukkant fel a neve a műsorfüzetekben, ott nem ronthatok ajtóstul a házba, hanem tapintatosan és lassan kell haladnom. Szükség van egy motívumra, valami közös pontra, amely elfogadtatja Beethovent (a 21. században!). No mármost Napóleon Québec és Bécs történelmének közös része; az Eroica-szimfónia ajánlásának, majd az ajánlás indulatos visszavonásának esete pedig az egyik legismertebb zenetörténeti adalék. Úgy véltem, hogy a szabadság-, egyenlőség- és testvériségpárti Kanadában együttéreznek majd Beethovennel, aki kiábrándult a császárrá avanzsált Napóleonból. Részben ez áll a hátterében annak, hogy hároméves Beethoven-ciklust mertem meghirdetni „A francia forradalom eszményei" címmel.

De ez nem minden, volt még egy ötletem. Nem tudom, Magyarországon mennyire emlékeznek Roméo Dallaire kanadai tábornokra, vagy hogy ismerik-e a nevét egyáltalán. Az 1990-es években, a hutu-tuszi konfliktus és a rettenetes népirtás idején kéksapkás ENSZ-katona volt a térségben. Jóval komolyabban vette békefenntartói feladatát, mint az ENSZ és a tagállamok hivatalnokai együttvéve. A misszió parancsnokaként tapasztalatai alapján előre jelezte, mekkora vérfürdő fenyeget Ruandában, de nemigen talált meghallgatásra. A békefenntartók nagy részét kivonták a régióból, Dallaire pedig, írd és mondd, 275 katonájával ott találta magát egy vad polgárháború kellős közepén. A létszám édeskevés volt az erőszakhullám megfékezéséhez, igaz, így is több tízezer életet sikerült megmenteniük. Biztos, hogy a később megkapott magas kitüntetések nem vigasztalták meg a tábornokot.

No mármost a Beethoven-ciklusra készülve olvastam el Goethe Egmontját, és akkor már túl voltam Dallaire önéletrajzán is. Elég az hozzá, hogy láttam, Goethe műve a vallási gondolkodásból fakadó társadalmi ballépésekről szól, és úgy találtam, hogy elég erős az analógia az Egmont meg az afrikai polgárháborús események között. Paul Griffithshez, a neves íróhoz és librettistához fordultam, és felkértem, hogy Dallaire műve alapján írjon új szövegkönyvet Beethoven Egmont kísérőzenéjéhez. A megújított szövegű darab bérleti hangversenyként akkora sikert aratott, hogy A tábornok címmel lemezen is kiadták. Európából nézve persze a koncert semmiféle különös izgalmat nem válthatott ki - az Egmont kísérőzene, társítva az Ötödikkel, hát ez csak egy szokásos Beethoven-est. De nálunk az egésznek más volt az akusztikája. - Ehhez képest apróság, hogy a Pasztorál-szimfóniát a globális klímaváltozás fenyegetésének gondolatával próbáltuk közelebb vinni a közönséghez.

Természetesen a zenekar játékának minősége, állandó finomítása, a Klangkultur fontossága, a fiatalok megnyerése a komolyzene számára szintén a munkám része, de ezekről a legjobb esetben is csak a következő budapesti vendégszereplésem alkalmával lesz időnk beszélgetni. }


 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.