„Ha így folytatja, írok magának egy darabot”

Tabea Zimmermann brácsaművész

Szerző: Belinszky Anna
Lapszám: 2018 február

- Novemberben Bartók Brácsaversenyének szólistájaként hallhatta Önt a közönség a Concerto Budapest hangversenyén. Előadóként nem sokan kerültek valaha is olyan közel ehhez a műhöz, mint Ön. Hogyan alakult a kapcsolata a Brácsaversennyel?

- Bartók zenéje mindig is fontos volt számomra, a Brácsaversennyel pedig csak még közelebb került hozzám. Fantasztikus zene, rendkívül gazdag karakterekben és mindemellett rengeteg teret hagy a képzeletnek. Tizenhat éves korom óta játszom a darabot - kezdetben természetesen én is a Serly Tibor-féle változatot követtem, hiszen ez volt az egyetlen, amit ismertünk. A nehézségek csak ezután kezdődtek: 1995-ben Somfai László közreadásában megjelent a mű fakszimile kiadása, mely mindent átértékelt bennem. Hirtelen nagyon kicsinek és egyszerűnek kezdtem érezni magam, olyan hatalmas problémákkal kerültem szembe, és olyan súlyos döntéseket kellett volna meghoznom arról, hogy mit játsszak és mit ne. Egy ideig nem is léptem pódiumra a darabbal, csak az autográfot tanulmányoztam. Legalább két év telt el, mire hangról hangra visszataláltam az eredeti brácsaszólamhoz, majd lassan a zenekari szólamokat is javítgatni kezdtem, mígnem a zenészek már olvasni sem tudták a kottát, annyi bejegyzés volt benne. Készítettem egy saját tisztázott változatot, amelyből kihagytam Serly hozzáadott hangjait és javításait. Ez persze ebben a formában töredék, nem teljes mű. A darab, amit játszom, nem tökéletes Bartók, de legalább nincsenek benne hozzáadott vagy megváltoztatott hangok. Az autográfban látni például, hogy az utolsó tételben Bartók néhány ütemben szünetet írt a zenekarnak, míg más esetben csak üresen hagyott ütemeket. Az első esetben egyértelmű a szándéka, a másodikban azonban csak sejthetjük, hogy talán kitöltötte volna hangokkal ezeket az részeket. De nem vagyok muzikológus, sem zeneszerző, csak egy szegény brácsás vagyok, aki igyekszik megtenni minden tőle telhetőt. Az első és a második tétel közti átvezetést például töredékként hagytam, nem volt más választásom. Szerettem egyébként a Serly-féle fagottszólót, amelyet átvezetésként komponált, ugyanitt a Bartók Péter-féle kiegészítést azonban az apja zenéje ellen elkövetett bűncselekménynek tartom. A Brácsaversenyt az autográf figyelembe vételével készült saját változatomban játszom, és nagyon örülök minden javaslatnak vele kapcsolatban. Ha például egy éjszaka Bartók hangja szól majd hozzám, biztosan lesz min változtatnom.

- A Bartók-brácsaverseny mellett Richard Strauss Don Quixotéjénak Sancho Panzájaként is színpadra lépett. Mi az, amit a leginkább élvez ennek a műnek az előadásában?

- Tökéletes programzene, tele jellegzetes pillanatokkal, amelyek a történet jellegzetes pontjaihoz kötődnek. Fantasztikus, milyen gyönyörű hangot képes kihozni a zenekarból Strauss, és milyen rövid idő alatt képes elmesélni ezt a hosszú és gazdag történetet. Számomra nagyon gyorsan telik az idő ebben a darabban, akkor különösen, ha a zenét Cervantes hétszáz oldalas könyvével hasonlítjuk össze... Szeretem ezt a művet és a zenekarban betöltött szerepemet, hiszen nincs túl sok ilyen darab, amely lehetőséget adna rá, hogy zenekarban játsszam. Régen nagyon szerettem ifjúsági együttesekben zenélni, de amióta szólista vagyok és kamarazenész, szinte soha nem játszom zenekarban. A Strauss-darabban mindig nagyon élvezem, hogy egyszerre lehetek a zenekar része, és léphetek néha elő a tömegből a karakteremmel mint a csellista szolgálója és fegyverhordozója.

- Mottója, hogy „a legjobb eredmény akkor születik, ha minden zenész úgy érezheti, hogy részese az interpretációnak, és a kommunikáció a zene áramlásán keresztül valósul meg". Működik ez a fajta megközelítés akkor is, ha szólistaként egy zenekar élén játszik?

- Természetesen. Számomra ebből a szempontból nincs különbség kamarazene és versenyművek között, a közös próbákra azonban mindig nagy szükségem van. Ezúttal erre volt is lehetőségem, hiszen a Strauss-mű miatt már korábban Budapestre érkeztem, és a Bartók-darabra is két hosszabb próbánk és egy főpróbánk volt. Általában mindössze másfél órám és egy gyors főpróbám van csak a zenekarral, ez a norma. Nagyon nem szeretem ezt a részét a zeneiparnak, minden zenekarnak és mindennek sokkal „hatékonyabbnak" kell lennie, mint húsz évvel ezelőtt. Kevesebb a próba, több a program, több a turné, a zenészeknek pedig nagyon keményen kell dolgozniuk. Gyakran túl keményen is, ami miatt aztán fáradtak, kiégettek és betegek lesznek. Ha egy zenészt túlhajtanak, az soha nem szolgálja a zene érdekét, a zenészség nem egy olyan munka, amit fáradtan ugyanúgy lehet végezni. A közös zenélés, ez a kamarazenei attitűd egymás tiszteletéről is szól, hiszen csak akkor kérhetem valakitől a maximumot, ha én is a maximumot nyújtom. A kamarazenei megközelítés, amit át szeretnék adni a zenekaroknak, a szavak nélküli játékon alapul: a zenekar felé fordulva hallgatom, hogyan játszanak, aztán ők is figyelnek arra, én mit csinálok. Soha nem állok úgy egy zenekar elé mintha szólistaként bármit megtehetnék. Minden az egymásra való figyelésen, az együtt-lélegzésen múlik és azon, hogyan vagyunk képesek a lehető legkevesebb szóval, a zenén keresztül megérteni a másikat.

- Néhány évvel ezelőtt megjelent az Ön neve alatt egy cikk a Guardian honlapján „A brácsa védelmében" címmel. Miért és mitől kellene megvédenünk a brácsát?

- Nem rémlik, hogy valaha ilyen címet adtam volna bárminek, ráadásul nem is szokásom teljes cikkeket írni. Érdekes, biztosan egy újságíró adhatta utólag ezt a címet. Kicsit meg is vagyok lepve, mert soha nem éreztem, hogy „meg kellene védenem" a hangszerem. A brácsa nem szorul a védelmünkre, rengeteg zenész játszik kitűnő színvonalon a hangszeren, a hangszerkészítők gyönyörű brácsákat készítenek, számos olyan kamarazenei formációt ismerek, ahol a brácsások igazán erős karakterek... A zenészek attitűdjével szerintem nincsen probléma, legfeljebb a közönség szemében nem vált még a brácsa teljes értékű szóló hangszerré. Miközben a zeneszerzők fantasztikus szólóműveket írtak és írnak brácsára, az egész világon talán mindössze öt szóló brácsaművész létezik. Ez az egyetlen dolog, amit zavarónak tartok; hiába tisztelnek a kollégáim és a közönség, nem szerződtetnének például szólistának az Egyesült Államokba. Gyakorlatilag a szóló brácsaművész mint pozíció náluk nem létezik, a legtöbb zenekar nagyjából tíz évente egyszer ad csak elő brácsaversenyt, és akkor is gyakran az együttes első brácsása játssza a szólót. Ezen persze lehetne változtatni, de nem érzem, hogy harcolnom kellene. Boldog és elégedett vagyok a lehetőségeimmel, ráadásul ha belegondolok, talán épp a kizárólagos szólókarrier lehetetlenségének köszönhető, hogy többet foglalkozom kamarazenével, tanítással vagy kortárs zenével. Nagyon gazdag zenei életet élek.

- Nem sokan mondhatják el magukról, hogy a brácsa volt az első hangszerük, Ön azonban már három évesen brácsázni kezdett.

- Egyáltalán nem ismertem még ekkor a hangszereket. A két nővérem és a bátyám csellón, hegedűn és zongorán játszottak, így ezek már foglaltak voltak. Nekem jutott a brácsa.

- Elképesztő gyorsasággal indult be a kamarazenei karrierje is, négyévesen már vonósnégyesben játszott.

- Aztán ötéves voltam, amikor a nővéreimmel megalakítottuk a triónkat, amely tizenöt évig működött. Minden nagyon jól indult, az első tanáraim fantasztikusak voltak.

- Később egy legendás magyar zenész, Végh Sándor is tanította Önt. Mit tanult tőle?

- Számomra a zenei képzelet erejéről, a hangzás sokszínűségéről és a vonóvezetésről szóló tanításai voltak a legfontosabbak. A vonóra ma is úgy tekintek mint a kezem meghosszabbítására, és azt hiszem, ezt tőle és az első tanáromtól tanultam meg. A legelső mesterem tíz év alatt fantasztikus alapokat adott nekem, csodálatos zenei ötletekkel látott el, és nem örökített át rossz beidegződéseket. Később a második tanáromnál, aki nagyon német és legalább annyira szigorú volt, hihetetlen mennyiségű új művet tanultam, ugyanakkor rengeteget veszített a játékom a rugalmasságából. Ezután érkeztem Végh Sándorhoz, akinél visszanyertem ezt a rugalmasságot. Nagyon hamar rengeteg ajtót nyitott meg bennem az emlékek, az ösztönök, a fantázia felé.

- Mi az, amit ma tanárként a legfontosabbnak tart átadni a növendékeinek?

- Az üzenet minden zenész számára más és más. A tanítványaim nagyon különböző személyiségek, mások az erősségeik, az én tanácsaim pedig általában épp az ezekkel az erősségekkel ellentétes oldalukat célozzák meg. Szeretném, hogy megtalálják a belső hangjukat, magabiztossá váljanak, minél többet tudjanak és tanuljanak meg nagyon precízen gyakorolni. Eszközöket adok a kezükbe, amelyek segítik őket ebben a munkában és abban is, ha valamit el kell engedniük. Nem hozok helyettük döntéseket, inkább lehetőségeket ajánlok nekik úgy, ahogy a saját gyerekeimnek is. Nem mondom meg nekik, hogy mit csináljanak, hanem megerősítem őket és rávilágítok, hogyan válhatnak a saját maguk tanárává. Ehhez sok időre van szükség, egy mesterkurzus keretein belül nem lehet átadni mindezt a tapasztalatot. Három-négy évig szeretek dolgozni a tanítványaimmal, ennyi idő alatt a személyiségük és a repertoárjuk is sokat tud növekedni. Végeredményben mindannyian nagyon különbözőek, mégis van bennük valami közös, gyakran hallani a hangjukon, hogy tőlem tanultak. A tanításban nagy figyelmet fordítok arra, hogy a tanítványaim képesek legyenek nagyobb erőfeszítés nélkül teljes, zengő hangon játszani. A hangszer és a testünk közti kapcsolat megtalálása kulcsfontosságú tényezője ennek a hangzásnak.

- Bartók mellett van egy másik magyar szerző, akinek a zenéjéhez különleges szálakkal kötődik. Ligeti György Önnek dedikálta Brácsaszonátáját. Hogyan született meg ez a mű, és milyen kapcsolatban voltak Ligetivel?

- Egyetlenegyszer találkoztam vele, mielőtt megírta volna nekem a művet. Egy nagyon izgalmas napon találkoztunk, épp a Hegedűversenyét mutatták be Kölnben egy olyan koncerten, ahol én egy izraeli zeneszerző brácsaversenyének premierjét játszottam. Ligeti hallotta az előadásomat, és azt hiszem, tetszett neki. A szünetben kissé idegesen odajött hozzám: „Zimmermann, Ligeti vagyok. Ha így folytatja, írok magának egy darabot." Ez volt az első szikra, aztán két év múlva megírta az első két tételt, amelyeket először még önálló darabokként más művészek mutattak be. Már ekkor ott élt a fejében a hattételes szonáta, és kereste rá az alkalmat, hogy különböző részleteit megkomponálja. Mikor megkaptam a kottát, keményen kezdtem dolgozni a darabbal, nem volt egyszerű dolgom, ráadásul még elég fiatal és tapasztalatlan voltam. Ligeti kedvelt engem, de szigorú is volt velem. Segített, hogy megtaláljam az utat a zenéjéhez, és a premier egész jól sikerült. Rögtön utána több helyszínen is bemutattam a szonátát, de egyre keményebben kellett küzdenem vele. Egy alkalommal Londonban Ligeti annyira szigorú volt velem a koncert után, hogy rögtön megbetegedtem. Szomorú voltam, és bűntudatom volt, mert nem tudtam az ő mércéjének megfelelően elég jól játszani, és ő sem könnyítette meg a helyzetemet. Ezután sokáig otthon ültem szomorúan, és alig tudtam gyakorolni, annyira feszült voltam. Írtam neki egy levelet, amit végül nem küldtem el. A következő nap felhívott telefonon, bocsánatot kért, és nagyon kedves volt. Jobban lettem, de kemény tapasztalat volt. }

 


Marco Borggreve felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.