Hans von Bülow – az Alfától az Ómegáig

Szerző: Alan Walker
Lapszám: 2018 február

Az Alfától az Ómegáig ő maga a megtestesült zene.1

Liszt Ferenc

Több kötetet megtölthetnénk Hans von Bülow szellemességeivel és bölcsességeivel. A szurkálódó hajlam komplex személyiségének legmélyére ivódott be, ráadásul megadatott neki az azonnali visszavágás képessége. Egy úr, aki előszeretettel mutatkozott a társaságában, egyszer megfigyelte, hogy Bülow kora reggeli sétára indul. Megelőzte a nagy zenészt, de nem tudta, miként szólítsa meg. Végül eszébe jutott valami. „Fogadjunk, hogy nem emlékszik, ki vagyok!" - mondta. „Már meg is nyerte" - felelte Bülow, és ment tovább. A mindennapok ostobaságait hasonlóan megsemmisítő gúnnyal kezelte. Amikor a fülébe jutott, hogy egy fiatalember házasság útján igyekszik feljebb emelkedni a társadalmi ranglétrán, megjegyezte: „Aligha fog sikerülni. Az ifjú hölgy is épp ezt akarja."

A zenekari tagokkal szemben Bülow különösen kegyetlennek mutatkozott, főleg ha alkalmatlannak találta őket. Egyszer ráförmedt egy harsonásra, és közölte vele, hogy olyan hangot hoz ki a hangszeréből, mintha a sült bélszínszelet leve folyna le a csatornába. Egy ízben, amikor Beethoven Kilencedik szimfóniáját próbálták Olaszországban, egy üstdobossal gyűlt meg a baja, aki egyszerűen képtelen volt megbirkózni a Scherzo tétel bonyolult ritmusképleteivel. Ebben az energikus tételben elérkezik egy pillanat, ahol az üstdobosnak minden erejét latba vetve kell megdörgetnie a főtéma alapritmusát. Próbálkozhatott ésszel vagy erővel, Bülow-nak egyszerűen nem sikerült a szegény ördög fejébe verni az ütemet. Végül felragyogott a tekintete. Tim-pa-ni! Tim-pa-ni! Tim-pa-ni! - harsogta. Lassan-lassan a dobos arca is felderült, végre sikerült elkapnia annak az egy szónak a ritmusát, amely oly ismerősen csengett neki, és rövidesen már pontosan a megfelelő ritmust dörögte hangszerén.2

Bülow a szárnyukat bontogató zeneszerzők iránt sem ismert irgalmat, kivált ha azt gyanította, hogy őt akarják felhasználni műveik népszerűsítésére. 1889 tavaszán, bostoni látogatása alkalmával egy mérsékelten tehetséges helyi komponista elküldte Bülow-nak az egyik darabját, sőt odáig merészkedett, hogy kikérje a véleményét róla. A mű címe ez volt: „Ó, Uram, hallgasd meg imám!" Bülow rápillantott a kéziratra, majd a cím alá biggyesztette: „Talán megteszi, ha Ön felhagy az ilyen bűnökkel!"3

A káröröm sohasem állt távol Bülow lelki alkatától, aki - legtöbb embertársához hasonlóan - többször is kajánul fogadta mások szerencsétlenségét. Zenekarának két tagja, név szerint Schulz és Schmidt, szinte az őrületbe kergette őt, annyira nem tudták követni az utasításait. Egy reggel az a szomorú hír fogadta az esedékes próba helyszínén, hogy Schmidt az előző éjjel jobblétre szenderült. „És Schulz?" - érdeklődött erre.

Ha egyetlen vezérelvben próbálnánk megragadni Bülow kivételes pályafutását, aligha nevezhetnénk másnak, mint „a kiválóság hajszolásának". Minden öröme, minden bánata ebből az elsődleges célból eredt. Ha sikerült megvalósítania a kiválóságot, az a nap örömmámorban úszott. Ha kudarc kísérte erőfeszítéseit, bánat lett úrrá rajta, ami nemritkán megtorlásba torkollt, mind saját magával, mind másokkal szemben. Tudta, hogy a jövő csak úgy jobbítható, ha a jelen nem ismer semmi kényelmet. Az újítás volt a lételeme. Pályafutása korszakalkotónak bizonyult, és legalább hat szétágazó irányban hatott egyszerre.

Bülow-t hamar kora legnagyobb klasszikus zongoristájaként emlegették, akit kimagasló kottahűség jellemzett. Hitvallása felől soha fikarcnyi kétséget sem hagyott. Az előadó feladata a zeneszerző szolgálata, nem pedig az, hogy uralkodjon rajta. Repertoárján Bach és Beethoven volt túlsúlyban, de sokszor játszotta Chopin, Schumann, Mendelssohn, Liszt, kései éveiben pedig Brahms műveit is. Ha zenei mesterművel került szembe, meggyőződésévé vált, hogy a nagyság jelenlétét élvezi, és hallgatóitól is elvárta, hogy osztozzanak a tisztelet légkörében. Ha nem követték, akkor megdorgálta őket.

A szemében istenkáromlás volt az a szabados és túlzó stílus, amely nagy vetélytársa, Anton Rubinstein egyes előadásait jellemezte, akinek játéka sokszor önkényesen eltért a kottában írottaktól - mintha csak a Bibliát akarta volna valaki felhasználni személyes véleményének alátámasztására. Abban hitt, hogy egyetlen előadás sem lehet olyan tökéletes, mint a mű, melyet interpretál. Az előadó számára a Parnasszus mindig óhatatlanul elérhetetlen marad.

Rubinsteint jellemzően Bülow nagy kihívójának tekintették, sőt talán a nemezisének is, és kettejüket állandóan egymáshoz hasonlítgatták, nem alaptalanul. Előadói stílusuk - a pódiumszemélyiségükről nem is beszélve - ég és föld volt. Rubinstein úgy cammogott fel a színpadra, akár egy nagy medve. Bülow fürgén pattant a színre, „mint aki fél, hogy bezár a bank, mielőtt a pénzét letétbe helyezhetné".4 Bülow arra is panaszkodott, hogy „Rubinstein akárhány hibát véthet egy előadás során, ez senkit sem zavar. Ha én csak egyszer is hibázom, a közönségben mindenki azonnal észreveszi, és oda a hatás".5 A megfigyelés helytálló. Rubinsteint a szenzációs amerikai turnéja során úgy írták le, mint a zongora hadurát, aki úgy tombolt hangszerén, mintha valami ostromgépezetet vezérelne. Technikai hibáit elrejtette a mennydörgő hangorkán, illetőleg kifejezőerejének fenséges ékessége. Bülow a szöges ellentéte volt mindennek - a technika precíz, gondos, megalkuvást nem tűrő, tanult mestere. Svájci órásmester volt a zongoraművészek között. Mindent olyan kérlelhetetlen szigorral csiszolt véglegesre, hogy hibának többé nem volt helye benne.

Rubinstein és Bülow a zongorajáték két, ma is élő archetípusát testesítette meg: mintha egymás árnyoldalaivá váltak volna. Rubinsteinnél a szöveg csak a kiindulópont volt. Kaput nyitott a képzelet világába, ahol az előadás röptében született meg, a fantázia szárnyain, és csak a pillanatnyi hangulat meg az előadó ízlése szorította korlátok közé. Rubinstein zongoraestjeinek felvillanyozó hatását részben a váratlanság adta, hiszen a közönség, de talán még maga Rubinstein sem tudhatta, egy-egy billentésnél vagy futamnál mire számíthat.

Bülow számára a váratlanság szitokszónak minősült. A zeneszerzőt akkora becsben tartotta, hogy célja nem is lehetett más, mint a szöveg legapróbb részletéig hatoló reprodukció. Egyetértett volna Stravinskyval, aki szerint a betű megsértése egyet jelent a szellem megsértésével. Bülow a tökéletességet úgy képzelte el, hogy az ember a lehető legtisztábban játszik, és így ha az előadását tollbamondásnak tekintenék és lejegyeznék, a végeredmény minden tekintetben megfelelne a nyomtatott kottának. Bülow számára a tökéletesség hajszolása abban állt, hogy a lehető legkisebbre csökkentse a kottaképet a hangképtől elválasztó távolságot.

Eduard Dannreuther „szenvedélyes intellektualitásként" írta le Bülow játékát, s e kifejezést sokszor idézik. Mások hidegnek és fantáziátlannak tartották ezt a játékmódot. Clara Schumann „fárasztónak" nevezte, és ellenezte Bülow analitikus megközelítését azon műveknél, melyeket ő maga is kiválóan játszott. Bülow híres 1875-76-os amerikai turnéja során a The Music Trade Review kritikusa várva várt egy melléütést, hiszen az ilyen Rubinsteinnél megszokott volt, sőt még Lisztnél is előfordult néha. De Bülow ritkán örvendeztette meg közönségét a sebezhetőség efféle jeleivel. A zongoránál az önfegyelem szobra volt. Kis kezével épphogy átérte az oktávot, ám ebben a zongoristák újabb tanulságos példát láthatnak arra, hogy a fürgeség és az ügyesség kárpótolhat a csekély fesztávolságért.

Bülow lapról olvasási képessége is bámulatot ébresztett. Könnyen eligazodott a húsz vagy több szólamú zenekari partitúrák világában, a számtalan különböző hangolású hangszer és kulcs szövevényében is. Wagner szeme-szája elállt, amikor tanúja volt, Bülow miként blattolja le egyelőre még kiadatlan operája, a Siegfried ceruzavázlatait. Bülow válla fölött leste a billentyűkön táncoló ujjakat, miközben Bülow tekintetét a kottalapra függesztve folyton így kiáltott fel: „Kolosszális!" „Egyedülálló!" „Méltó a jövő századhoz!"6

Bülow volt az egyik első zongorista, aki teljes koncerteket szentelt egy-egy zeneszerző műveinek - Bachnak, Chopinnek és mindenekelőtt Beethovennek, akinek utolsó öt szonátáját rendszeresen játszotta egyetlen este leforgása alatt. Még fantasztikusabb volt a nagyszabású Beethoven-ciklus, mellyel 1886 táján lépett a nagyközönség elé, s melynek során az összes fontosabb szonátát és variációsorozatot eljátszotta, az op. 2, no. 2-es A-dúr szonátától a Diabelli-variációkig bezárólag, méghozzá négy egymást követő este, kotta nélkül! Mára jórészt feledésbe merült, hogy Bülow volt az első zongorista, aki önálló Brahms-estet adott. Eleinte kétkedve is fogadták e vállalkozását, még maga Brahms sem bízott benne, de Bülow megtörte az ellenállást, és látványos sikert aratott.

Mindmáig gyümölcsöző modellt kínál az a műgond, mellyel egyes szóló- és zenekari koncertjeinek programját összeállította, kivált pályájának későbbi szakaszaiban. Megértette, hogy a jó műsorterv, akár egy jó zenedarab, több mint alkotóelemeinek összessége, és hogy minden mű más fényt vethet a többire, mi több, ez el is várható tőle. Egy olyan korban, amikor sok koncert akár háromórásnál is hosszabbra nyúlhatott, és nagy részüket egy szeszélyesen összeválogatott zenei svédasztal tette ki, Bülow hangversenyeit a zenei logikájuk is emlékezetessé tette. Az egyes darabok mintha egy család tagjai lettek volna, életrajzilag, történetileg, műfajilag, esetenként hangnemileg is kötődtek egymáshoz - az aranyfonál úgyszólván végigfutott a kompozíciókon.

Bülow a zongoratechnikáját nagy fizikai áldozatokkal alakította ki és tartotta fenn. Meg sem kottyant neki, hogy egy koncertturnéra készülve napi öt vagy hat órát is gyakoroljon. Bernard Boekelmann kiváló leírását adta ennek, amikor kifejtette: „a zongoránál Bülow sosem volt szabad [...] mentális szerveződése rugalmatlan volt [...] merev volt elméjében és testében is".7 Ez szöges ellentétben állt vezénylésének hevességével, lendületével és felszabadultságával, ami miatt sokan azt állították, hogy természetes hangszere nem is a zongora, hanem a zenekar volt.

Bülow volt ugyanis a szó szoros értelmében az első karmestervirtuóz. Az 1880-as években a meiningeni udvari zenekar élén végzett munkája jogosította fel erre a címre. A zenetörténetben külön fejezetet képez, hogy miként vette át ezt a kis, negyvennyolc tagú zenekart, és alakította át a maga hasonlatosságára. Életútjának ez a része legalább sosem merült feledésbe. Meiningenben bontakozott ki a karmesteróriás Bülow a zongorista Bülow megnagyobbításaként. Miután három hónapon keresztül napi rendszerességgel, kérlelhetetlen szigorral próbált a zenekarával, Bülow elérte, hogy az együttes mind a kilenc Beethoven-szimfóniát kívülről el tudja játszani. A két császárváros, Berlin és Bécs soha azelőtt nem látott ilyen zenekari fegyelmet, és joggal félthette saját babérjait. Amikor a teljes vonóskar emlékezetből, állva játszotta el Beethoven Nagy fúgájának Bülow-féle zenekari átiratát, a közönség csak ámult-bámult. Ám ezután tíz hegedűs visszajött a színpadra, és kotta nélkül előadta Bach szólóchaconne-ját - tökéletes unisonóban! Bülow-t az ilyen szélsőséges követelmények felállításakor az igazolhatta, hogy sosem kért olyat a hangszerjátékosaitól, amit ő maga készen ne állt volna megtenni.

Bülow próbarendjének egyik legkiválóbb leírását Richard Strauss hagyta ránk, aki 1884-ben Bülow segédkarnagya lett Meiningenben: „Nem lehet elfelejteni a kecsességet, mellyel a pálcát vezette, a kellemteli módot, mellyel próbált - az instrukciót gyakorta egy vicces epigramma formájában megadva -; ha hirtelen elfordult a pulttól, és a partitúrát olvasó tanulóhoz fordult egy kérdéssel, amannak nyomban felelnie kellett, nehogy az egész zenekar színe előtt magára vonja a mester gúnyos korholását."8

Bruno Waltertől Gustav Mahleren keresztül Walter Damroschig a legkülönfélébb karmesterek lehettek tanúi annak a szenvedélyes tűznek, amelyet ki tudott csiholni a zenekarból, és élményeiket sokan le is jegyezték. De zeneszerzők is írtak erről, például Alexander Mackenzie, Charles Villiers Stanford és mindenekelőtt Csajkovszkij, akinek Bülow melletti merész kiállása, illetve az erről szóló levél több figyelmet érdemelne.9 Felix Weingartnert is mélyen megérintette, amikor először látta Bülow-t a Meiningeni Zenekar élén Eisenachban. Később belőle vált Bülow egyik legszigorúbb kritikusa - azzal vádolta, hogy az öntömjénezés vétkébe esett, és nagy kárt okoz „sok kis Bülow" kitermelésével, azokat a feltörekvő karmestereket értve ez alatt, akik hősük tehetségének töredékével sem rendelkeztek, de a koreográfiáját majmolták. „A szenzációhajhászás a zenében Bülow-val kezdődött" - írta Weingartner lakonikusan A vezénylésről című, széles körben ismert értekezésében.10 Ezeket a megjegyzéseket, ma már tudjuk, a bosszú szelleme szülte.

A zárszót nyugodtan meghagyhatjuk Frederic Lamondnak, Liszt tanítványának, aki szintén tanult Bülow-nál, és 1880-tól egészen a II. világháborúig bensőségesen ismerte az európai zeneéletet. „Ő volt a valaha élt legnagyobb karmester - még Toscanini sem ér a nyomába - fogalmazott Lamond. - Mindegyiküket láttam és hallottam. Sem Nikisch, sem Richter, sem Mahler, sem Weingartner, egyik sem hasonlítható hozzá a kifejezés igazi melegségében, amely minden művészet lelke és lényege."11

Miután 1887-ben kinevezték Bülow-t a nem sokkal korábban megalakult Berlini Filharmonikus Zenekar művészeti igazgatójának, ő maga és a város is azonnali nemzetközi elismertségre tett szert. Öt év alatt a kezdetben szerény, megfelelő vezető nélküli hangszeregyüttest a világszínvonalú zenekarok közé emelte. A berlini közönség csordultig megtöltötte a régi Filharmónia épületét, az emberek felismerték, hogy történelmi eseményeken lehetnek jelen. Bülow nyilvános próbái és koncert utáni előadásai, melyeket a legszellemesebb észrevételekkel tűzdelt tele, jó előre feltüzelték a következő hasonló alkalom iránti várakozást. A pulpituson Bülow-ból csak úgy áradt a nagyság tekintélye és az elsöprő energia. Kézmozdulatai szélesek voltak, pálcája pedig a legékesebb íveket írta le, és magával ragadta az egész együttest. Úgy mondták, „énekel a pálcája". Teste előre-hátra ingott, miközben igyekezett elkapni azt a (zenekarok szempontjából legalábbis) igen csalóka minőséget, amelyet tempo rubatónak neveznek. Minden frázis alakjára figyelemmel volt, és ezért itt meg ott a levegőbe döfött, a zenészeket pedig szinte átszúrta a tekintetével, így csalogatva elő belőlük a mélyen intenzív zenét. A karmesterek teljes mentális arzenáljával rendelkezett. Füle tévedhetetlen volt, és a memóriája úgyszintén - egyszerűen nem ismert határt.

No igen, a memóriája. A természet ajándéka volt ez, Bülow gyermekkora óta. Képes volt egy zenei partitúra teljes oldalait emlékezetébe vésni, akár egyetlen megtekintés alatt is, hogy aztán a zongorán reprodukálja őket. Ez mindig is kivételes képességnek számított, és a mai zeneéletben talán senki sincs, aki büszkélkedhetne vele, ezért már-már hihetetlen. Hozzá képest még Toscanini hírneve is elhalványul, pedig ő is köztudomásúan jól memorizálta a partitúrákat. A számos fennmaradt anekdota közül, amely Bülow e képességéről szól, elég, ha felidézzük csodálója, Charles Villiers Stanford ír komponista feljegyzését.

Egy angliai koncertturnéja során, meséli Stanford, Bülow összetalálkozott George Osborne ír zeneszerzővel a londoni Bond Streeten, Lamborn Cock régi zeneműboltjával szemközt. Bülow megjegyezte, hogy épp Brightonba indul, ahol még aznap este koncertet fog adni. „Ugye fog játszani valamit Sterndale Bennett-től?" - érdeklődött Osborne. „Miért?" - kérdezett vissza Bülow. „Mert ma van a születésnapja" - válaszolta Osborne. „Nem ismerek semmit Bennett-től - állapította meg Bülow -, javasoljon valamit!" „Épp a kiadójának az ajtajában állunk - derült fel Osborne. - Jöjjön be, és válasszon magának." Miután egy sor kottát végigböngészett, Bülow választása Bennett op. 10-es Három zenei vázlatára esett („A tó", „A malompatak" és „A szökőkút"). Ezután elhagyta a boltot, kiment a pályaudvarra, és a Londontól Brightonig tartó vonatút alatt megtanulta a művet. Még aznap este emlékezetből előadta a három tételt.12

Mindegy, milyen bonyolult volt a partitúra, Bülow nemcsak a koncerteken nem vezényelt szinte soha kottából, de bámulatos módon még a próbákon sem sűrűn használt ilyet. A zenészeinél többnyire jobban tudta, hogy mi áll az előttük lévő nyomtatott lapokon, sőt néha talán még a zeneszerzőnél is világosabb fogalmai voltak erről. Egy ízben Liszt egyik zenekari művét próbálta a szerző jelenlétében, amikor Liszt megállította, és felhívta a figyelmét, arra, hogy az egyik hangot piano kellene játszani. „Nem - felelte Bülow -, az sforzando." Liszt javasolta, hogy Bülow pillantson a partitúrára, amelyet hamarjában elő is kerítettek. Kiderült, hogy Bülow-nak volt igaza. A zenekar tapsviharban tört ki, a nagy izgalmak közepette pedig az egyik rézfúvós elfelejtette, hol tartanak, és tovább fokozta a zűrzavart. „Keressen egy b-t a szólamában" - tanácsolta Bülow, aki már újból félretolta a partitúrát. - „Onnan számítva az ötödik ütemtől kívánom folytatni."13

Kevés karmester tudja meggyőzni a zenészeit nézete helyessége felől, és így arra inspirálni őket, hogy a legjobbat nyújtsák. A helyzet kulcsa a kényszer helyett a késztetés lehet. Bülow zenészei azonban Meiningenben és Berlinben is oly nagy mértékben azonosultak az ő hangzásvilágával, hogy örömmel játszottak teljes egységben. Konfliktusok persze akadtak, de Bülow összességében teljes sikert aratott. Elég, ha felidézzük, hogy amikor elhagyta a Berlini Filharmonikusokat, zenekarának tagjai petícióban kérték, hogy maradjon, és „a mi nagy tanítónknak" nevezték.

A tanítás végigkísérte Bülow egész életét, jóllehet az intézményesített oktatást idővel megutálta. Mindössze huszonöt éves volt, amikor kinevezték a berlini Stern Konzervatórium zongoratanszakának élére (a neves zenepedagógus, Theodor Kullak helyét vette át), és kilenc évig töltötte be ezt a pozíciót. Később, II. Lajos bajor király kérésére, Richard Wagner közreműködésével Bülow vállalta a szárnyait bontogató müncheni Királyi Zeneiskola irányítását, és részt vett az első tanterv kidolgozásában. A nemzetközi diáksereg azonban a frankfurti Raff Konzervatóriumban tartott nyári mesterkurzusait látogatta legszívesebben. Köztük volt Frederic Lamond, Vianna da Motta, Giuseppe Buonamici, Laura Kahrer és Theodor Pfeiffer, akik mindnyájan élénk leírásokban örökítették meg ezeket a napokat. Egyként vallották, hogy Bülow tiszteletreméltó, egyszersmind félelmetes tanár volt.

Liszttel ellentétben, aki minden növendékére, még a leggyengébb zongoristákra is a jóindulat fénysugarát vetette, Bülow küldetésének érezte, hogy a selejtet kirostálja a szakmából. A Raff Konzervatórium koncertterme minden nyáron reményteli ifjakkal telt meg. Bülow előszeretettel rögtönzött rövid beszédeket a pódiumról, melyeket paradoxonokkal és humorral fűszerezett. „A zongorajáték nagyon nehéz - figyelmeztette hallgatóságát -; először is ki kell egyenlítenünk az ujjakat, azután a polifóniánál (az egyik kézben különböző hangsúlyos hangok miatt) ismét meg kell tanulnunk egyenlőtlenül játszani; úgyhogy a legjobb az, ha egyáltalán nem gyakorol az ember; már korábban is sok mindenkinek ezt tanácsoltam."14 Mivel ki nem állhatta a hiányosságokat, a puszta idegességből rosszul játszó növendékek éppúgy retteghettek gúnyos megjegyzéseitől, mint azok, akik felkészületlenül érkeztek. Egy ízben végighallgatta egy ifjú hölgy játékát, majd az egész csoport szeme láttára mélyen meghajolt, és szarkasztikusan csak ennyit mondott: „Gratulálok, Mademoiselle, hogy a lehető legkönnyebb szakaszokat a lehető legnagyobb nehézséggel játszotta el." Egy másik tanítványának pedig, akinek Beethoven-játékából hiányoztak a kontrasztok, szárazon odavetette: „Ha a második ütemet pontosan úgy játssza, mint az elsőt, a publikum azt mondja: »Uramisten, ez gyakorol!«"15

Bülow pedagógiai munkásságához szorosan kapcsolódott közreadói tevékenysége. Megértette, hogy egy zenei szöveg mély tanulmányozása éppoly fontos az előadóművész számára, mint amennyire az ujjlenyomatok vizsgálata segíti a detektívet. A nyomtatott kottalap olyan, mint egy börtön rácsozata, amely mögé a zeneszerző a múzsáját bezárta. Ezeket a rácsokat el kellett távolítani. Bülow Bach-, Mendelssohn-, Chopin- és mindenekelőtt Beethoven-kiadásai egy igazi nyomozó képét vetítik elénk. A Beethoven-szonáták összkiadásának például minden oldalán lábjegyzeteket és szövegkommentárokat találunk, amelyek egyetlen célnak vannak alárendelve: segítik az előadóművészt, hogy kiszabadítsa a szellemet, melyet a zeneszerző a gépbe zárt.

Bülow kiadásai nem felelnek meg a modern zenetudomány igényeinek. Áthatja őket a mindenható Urtext előtti korok és a hely szelleme. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy itt előadói, nem pedig tudományos kiadványokról volt szó. Legfőbb értékük a mi számunkra abban áll, hogy megvilágítják Bülow saját interpretációit. Ha ma adná őket közre valaki, egy kellően vállalkozó szellemű kiadó bizonyára felvethetné, hogy CD-melléklettel együtt dobják piacra, amelyen maga Bülow mutat be néhány praktikus illusztrációt a billentyűk mellől. Mivel azonban Bülow-nak még nem állt rendelkezésére a hangrögzítés adománya, a szóbeli kiegészítés és a jegyzetanyag volt az egyedüli módja az efféle gondolatok közlésének.

Bülow kritikai írásaiban nem ódzkodott vitriolos tollal védelmébe venni mindazt, amit arra méltónak talált. A lipcsei Signaléban közölt korai cikkei gyakran kavartak botrányt. Egyikük-másikuk - például a Henriette Sontag szopránénekesnő elleni kirohanásai vagy a brit zenei intézményrendszer elleni támadások - hírhedtté tették, és néhány halálos fenyegetést is bezsebelt értük. Ám céljuk egyöntetűen az volt, hogy a nagyközönség sose felejtse el: „A művészetben semmi sem bagatell."16

Végül mit mondjunk a zeneszerző Bülow-ról? Frederick Niecks a Bülow műveiről szóló futó megjegyzésében megfogalmazta azt a vélekedést, amelyhez az utókor szinte kivétel nélkül tartotta magát: „Jóllehet előadóként zongorista és karmester mivoltában egyaránt elsőrangúan kimagasló volt, zeneszerzőként Bülow sterilnek bizonyult."17 Ez durva ítélet. Több kompozíciót hagyott hátra, mint általában feltételeznénk, jóllehet tény, hogy manapság alig-alig játsszák őket. Bülow életében a Nirwana című zenekari fantáziát és a Julius Caesar kísérőzenét sűrűn műsorra tűzték. Műveinek katalógusában pedig számos szólózongoraművet, dalt, kamarazenei alkotást és kórusdarabot is találunk. Az op. 21-es Milánói karnevál című zongoraszvit, az op. 11-es Ballada és az op. 13-as Mazurka-fantázia egyaránt méltó arra, hogy leporoljuk.

Nem Bülow volt az első zenész, aki saját zeneszerzői karrierjét is feláldozta azért, hogy mások műveit népszerűsítse, de meglehet, az ő áldozata volt mind közül a legjelentősebb. Világosan át is látta a helyzetet, hiszen a következő szójátékot javasolta önmeghatározás gyanánt, melyen látszik, hogy az ő neve három nagy kortársáéra támaszkodik - és való igaz, haláláig azon munkálkodott, hogy akár a saját rovására is növelje Berlioz, Liszt és Wagner hírnevét.

 

Bülow bonyolult, néha problémás ember volt, akinek gyakran feszültek pattanásig az idegei, és nehezen tűrte azt, amivel az emberiség kapcsán nap mint nap szembesülnie kellett. Az üres fecsegés távol állt tőle. A beszélgetés nála egyet jelentett a vitával. Ebben pedig nem ismert tréfát: érvei mellett a legmesszebbmenőkig kiállt, míg végül el nem csigázta az ellenfelet. Kitűnő jogász lehetett volna belőle, és eredetileg annak is szánták, ám kezdeti érdeklődése hamar alábbhagyott e foglalkozás iránt. Éles elméjét inkább a zene szolgálatába állította, és egész életét annak szentelte, hogy megújítsa e diszciplínát.

Érdemes szem előtt tartanunk, hogy Bülow-t egész életében különféle idegrendszeri tünetek kínozták, amelyek a választott pályájától ugyan nem tudták eltántorítani, ám gyakran vezettek kisebb-nagyobb súrlódásokhoz embertársaival, akik többnyire mit sem sejtettek testi megpróbáltatásairól. Bülow társaságának tagjai azonban időről időre megmártózhattak e magasrendű jellem maradéktalan nemességében. Toni Petersen, a hamburgi polgármester lánya jól ismerte Bülow-t, és szomorúságában is pontos leírását adta e jelenségnek: „Ha valaki barátságban áll Bülow-val, akkor csodálatos pillanatai, ám bánatos esztendei lesznek."18

Bülow számára az optimizmus szóba sem jöhetett, életelvként pedig egyenesen nevetségesnek tűnt. Egyszer megjegyezte: „A pesszimizmus életvidámabbá, emberszeretőbbé, toleránsabbá, kellemesebbé tett engem, mint az az abszurd másik rendszer".19 Naponta szembenézett a világgal, és látta azt a maga rideg valójában - az élet tragikomédiája felett, érezte, nem sok hatalma van az embernek. Bülow szeme előtt nem lebegett semmiféle ígéret vagy jutalom az élet által neki rendelt rögös út végén. De Schopenhauer hű követője lévén mindig menedékre lelt abban az egyszerű eszmében, hogy az életet nem elég birtokolni, hanem meg is kell élni. S eszerint is élt. Viszonylag szűkre szabott éveiben annyi tevékenységet zsúfolt össze, hogy az életrajzíró némelykor alig bír lépést tartani vele. Társaságának dúsgazdag élményei azonban mindig elégtételt nyújtanak a társutazónak.

Fejérvári Boldizsár fordítása

Részlet Alan Walker Hans von Bülow című könyvéből, amely tavasszal jelenik meg a Rózsavölgyi és Társa Kiadónál.

 



 


CARL TAUSIG, KARL KLINDWORTH és HANS VON Bülow

 


COSIMA VON BÜLOW-LISZT

 


BISMARCK és BÜLOW Christian Wilhelm Allers rajza, 1892



Jegyzetek


  1. 1Waters, Edward N. közr.: The Letters of Franz Liszt to Olga von Meyendorff,

    1871-1886. Ford. William Tyler. Dumbarton Oaks, 1979, 397.

  2. 2Damrosch, Walter: My Musical Life. New York, 1923, 83-84.

  3. 3Boston Evening Transcript, 1890. április 1.

  4. 4Chicago Times, 1876. február 6.

  5. 5Mason, William: Memoires of a Musical Life. New York, 1901, 238.

  6. 6Wagner, Richard: Mein Leben. München, 1911. Jogosított angol fordítás: London, 1912, 669.; vö. Marek, George: Cosima Wagner. New York, 1981, 29.

  7. 7Boekelmann, Bernard: Recollections and Anecdotes of Bülow. The Century Library of Music, 15. kötet. New York, 1901, 502.

  8. 8Strauss, Richard: Recollections and Reflections. Szerk. Willi Schuh. Ford. L. J. Lawrence. London, 1953, 120-121.

  9. 9Figaro, 1893. január 13. Lásd még: Tchaikovsky's Letters to His Family: An Autobiography. Ford. Galina von Meck, jegyz. Percy M. Young. New York, 1981, 529.

  10. 10Weingartner, Felix: Weingartner on Music and Conducting. New York, 1969, 22-23.; Uő: Buffets and Rewards: A Musician's Reminiscences. Ford. Marguerite Wolff. London, 1937, 163.

  11. 11Lamond, Frederic: The Memoirs of Frederic Lamond. Glasgow, 1949, 43.

  12. 12Stanford, Charles Villiers: Pages from an Unwritten Diary. London, 1914, 263-264.

  13. 13Boekelmann, Bernard: Recollections and Anecdotes of Bülow. The Century Library of Music, 15. kötet. New York, 1901, 502.

  14. 14Pfeiffer, Theodor: Studien bei Hans von Bülow. Berlin, 1894, 14.

  15. 15Zimdars, Richard Louis, szerk. és ford. The Piano Masterclasses of Hans von Bülow: Two Participants' Accounts. 1. rész: Studien bei Hans von Bülow, Theodor Pfeiffer. 2. rész: Kiegészítés, José Vianna da Motta. Bloomington, 1993, 37.

  16. 16Weimarer Zeitung, 1880. december 16.

  17. 17Niecks, Frederick: Programme Music in the Last Four Centuries. London, 1907, 481.

  18. 18Stargardt-Wolff, Edith: Wegbereiter großer Musiker. Berlin-Wiesbaden, 1954, 71.

-1Bülow, Hans von: Briefe. Közr. Marie von Bülow. 7 kötet. Lipcse, 1895-1908, 5. kötet, 75.    

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.