Több korszak tanúja

Boronkay Antal 70 éves

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2018 február

Van, akinek egy ilyen kerek születésnap is csak olyan, mint a többi. A 70 se más, mint a 69 vagy 71. Mások az ilyen évfordulót valamiféle mérföldkőnek tekintik. Boronkay Antal egyikükkel sem ért egyet. Azt mondja, ez a kitüntetett születésnap egy közbülső pont, csak egy állomás egy folyamatban. Ő például nem zár le semmit, nem kezd új életet.

Ennek azért némileg ellentmond, hogy éppen a bűvös 70 betöltése előtt búcsúzott el a Zeneműkiadó, vagyis az Editio Musica Budapest ügyvezető igazgatói posztjától. Az irodájában a polcok és szekrények már félig üresek, de ez nem azt jelenti, hogy veszi a kabátját és már megy is. Fél évet szán arra, hogy átadja a helyét utódjának, Szitha Tündének, aki már évek óta közeli munkatársa. Tervei szerint továbbra is kapcsolatban marad a kiadóval mint tanácsadó. „Én nem akarom lógatni a lábamat, mint valami öreg nyugdíjas. Mindenféle terveim vannak, és nem lehet tudni, mit hoz a jövő."

Ez volt az első munkahelye, és most hivatalosan innen köszön le. 43 évet töltött el ugyanannál a cégnél, szakmai pályafutása szorosan összefonódott a kiadó működésével és eredményeivel. Hangsúlyozhatnánk hűségét a vállalathoz és a munkatársakhoz - teljes joggal. De leint. „E mögött azért az is ott van, hogy mindvégig nagyon jól éreztem magam itt, és bár egy időben csábítottak máshová is, végül mégis itt maradtam, mert annyira nekem való és szakmailag olyan fontos volt ez a munka."

Világéletében úgy gondolta, hogy az ember azzal foglalkozzon, amit szeret. „Amikor elvégeztem a zenetudományi szakot, azt várták tőlünk, hogy mindenki tudományos pályára menjen. Én viszont úgy éreztem, hogy az nem nagyon passzol az egyéniségemhez, hiszen annyi minden más is érdekelt! Ezért nem lettem zongoraművész, pedig állítólag jól zongoráztam - inkább szerettem mindig készen állni az új kihívásokra, és megfelelni nekik." A kezdeti időkben még volt ideje más zenei területeken is kipróbálni magát: rádióelőadásokat tartott, műsort vezetett a televízióban, angol nyelvű folyóiratot szerkesztett, hangverseny- és kortárs zenei kritikákat írt éppen ebbe a lapba, később, a magasabb vállalati beosztásban azonban már teljesen lekötötte energiáit a cég irányítása.

A zene szeretetét otthonról hozta. „A nagyapám ugyan nem volt zenész, de egy-egy operaelőadás után fejből le tudta zongorázni a legtöbb áriát. Én is hamarabb nyomogattam a billentyűket, mint hogy beszéltem volna. De a két bátyám hatására először a popzene fogott meg. Rendszeresen hallgattuk a Luxemburgi Rádió angol adását, és még bőven a Beatles előtt ismertük a teljes angol és amerikai repertoárt. A jazzt is szerettem és jól ismerem, szóval mindenevő vagyok."

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán karvezetésre, a szaktanárképzőbe pedig zongoratanári szakra jelentkezett. Két év után aztán átiratkozott az akkoriban csak ötévenként induló zenetudományi szakra, ahová eredetileg is készült. Legendás tanárai között volt Somfai László, Kroó György, de még Szabolcsi Bence is - az övék volt az utolsó évfolyam, akiket még tanított. „Amikor megjelent, lelkileg mindenki vigyázzba vágta magát, annyira tiszteltük és szerettük."

Érdekelte a régi zene is: Sebestyén Jánoshoz járt be fakultatív csembalóórákra. De orgonálni is tanult, és ösztöndíjasként két hónapig a régi zenét tanulmányozta Londonban. Mindez később meghálálta magát, amikor - már a Zeneműkiadónál töltött évek alatt - berobbant a régizene-mozgalom, és reflektorfénybe került a korhű hangszereken játszott, autentikus régizenei előadásmód. „Mi persze erre rögtön ráharaptunk, és megszereztük a témában megjelent egyik legjobb könyvet: Robert Doningtonnak A barokk zene előadásmódja című munkáját. Karasszon Dezső fordította, én szerkesztettem. Alapkönyv lett, a hazai zenekedvelők ebből ismerhették meg a korhű régi zenélést."

Az első tizennégy évben irodalmi szerkesztő volt Révész Dorrit irányítása alatt. Rendkívül sokat tanult tőle, és abból a sok-sok könyvből, amely átment a kezén. Első nagy munkája Bartók leveleinek kötete volt, és az egyik utolsó szakmai sikere is Bartókhoz kötődött, hiszen a Bartók Archivum mellett a kiadói oldal képviselőjeként fontos szerepet játszott a Bartók Béla Zeneműveinek Kritikai Összkiadása sorozat elindításában 2016-ban. De nevéhez fűződik az öt éven át szerkesztett háromkötetes Brockhaus-Riemann Zenei Lexikon is, amely ebben a műfajban mindmáig az utolsó magyar nyelvű kiadvány. Fénykorában az irodalmi szerkesztőség évente 20-25 új zenei könyvet jelentetett meg, és ha hozzávesszük ehhez a zeneiskolákat szinte teljességgel ellátó kottakiadást, akkor joggal mondhatjuk, hogy a Zeneműkiadó az akkori magyar zenekultúra bázisintézménye volt.

Aztán jött a rendszerváltás, amikor a szakma háttérbe szorult. A privatizáció környékén, úgy mondja, „turbulens" volt az élet. Az összes politikai szereplő meg akarta szerezni a kiadót. „De az akkori igazgatóm, Homolya István, hihetetlen ügyességgel, türelemmel és taktikai érzékkel valahogy mindig ki tudta védeni, hogy olyanok kerüljenek a cég élére, akik nem oda valók."

Nagy értékről volt szó.

Amikor ezt a vállalatot az állam 1950-ben megalapította, a háború előtti magyar magánkiadók jogutódja lett. Ezzel megörökölte többek között Bartók fiatalkori alkotásainak és számos Kodály- és Dohnányi-műnek a kiadói jogait. Legfontosabb feladatuk akkor az volt, hogy olyan kottakatalógust építsenek fel, amelyből a zeneiskolás növendékek tanulni tudnak. „Amikor én odakerültem, ez a pedagógiai vonal már nagyon szépen fejlődött, és a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat monopóliumának megszűnésével megkaptuk a jogot, hogy önállóan exportáljuk kottáinkat. Akkor, a külföldi közérthetőség kedvéért lettünk Zeneműkiadóból Editio Musica Budapest. Én az irodalmi vonalon, tehát a könyvekkel dolgoztam, de néhány szobával arrébb ott volt Kalmár László és Homolya István, akik a zenei szerkesztőséget vezették. Rendeztünk kiállításokat Magyarországon és külföldön is, rendszeresen jártunk ki Frankfurtba, a zenei vásárra, amelyen azóta is minden évben részt veszünk. Közben a kottakiadás minősége is sokat fejlődött, a cég méltán szerzett nemzetközi elismertséget."

A kiadónak ugyanakkor volt egy másik profilja is, a kortárs zene kiadása. „Miután állami vállalat voltunk, monopolhelyzetben, nekünk a legtöbb zeneszerző művét meg kellett jelentetnünk, és bizony gyakran olyanokat is, amelyekről a főszerkesztő nem volt meggyőződve, hogy érdemes. A nyolcvanas évek végén érkeztünk el ahhoz az időszakhoz, amikor a cég állami vállalatból kft lett, és előtérbe kerültek a piaci szempontok. Le kellett építenünk a nyomdát, a kottagrafikai műhelyt, és létszámot kellett csökkenteni. Többnyire készpénzhiányban is szenvedtünk. Ekkor került be az EMB a privatizálandó vállalatok sorába."

Rendkívül nagy volt az érdeklődés. A nagy nyugati kiadók szinte mindegyike - a Boosey and Hawkestól a Schotton keresztül a Music Salesig - szívesen lett volna tulajdonos. Végül az olasz Ricordi volt a befutó. Egy évre rá azonban a Ricordit is megvette a Bertelsmann, és így a BMG (Bertelsmann Music Group) lett a névjegyünk. Ezzel pedig egy könnyűzenei világhálózat magyarországi képviselője lettünk, meg kellett tanulnunk a multinacionális cégek popzenei üzletpolitikáját, és ennek menedzselését is rám bízták."

Mit jelentett a komolyzenének ez a változás? „Hála istennek, nem zavarta a vizeinket, mert őket alapvetően csak az érdekelte, hogy a popzenében mit produkálunk. Csak később figyeltek fel rá, hogy a komolyzene is meghatározó szegmense a kiadói profilnak. Az akkori BMG-igazgató a Ricordi és az EMB mellé ekkor megvette a francia Durand Salabert Eschig kiadói konglomerátumot, és ezzel egy nagy volumenű komolyzenei vállalat-együttes keletkezett. A mai napig is együttműködünk velük. Közben a BMG eladta a teljes zenei portfólióját, és így lett 2007-től tulajdonosunk a Universal Music Group, amely jelenleg a világ legnagyobb zeneműkiadója."

Egyszerű történet, ugye?

A Universal jó gazdának bizonyult. „Arra nagyon ügyelnek, hogy az éves gazdasági tervet teljesítsük. Viszont szakmai önállóságunk megmaradt. Mi döntjük el, hogy kivel szerződünk, milyen kottát adunk ki, vagyis ilyen értelemben függetlenek maradtunk, ami óriási dolog. Persze a hetvenes évek promóciós sikertörténetét már nehéz lenne megismételni. Hiszen akkor az állam szubvencionálta a kiadót, és az akkori kortárs zenei üzletkötő, Varga Bálint András rendkívüli kapcsolatteremtő és kommunikációs képességgel sorra hozta tető alá a magyar zeneszerzők műveinek nyugat- és kelet-európai bemutatóit."

„Természetesen nem kétséges, hogy Kurtágra koncentrált, amit később Demény János művészeti igazgató, majd Szitha Tünde folytatott, aki ma a kortárs zene egyik legjobb ismerője. Zsigerből tudja, mi a jó zene. Persze én is folyamatosan figyelemmel kísérem a magyar kortárs zenei szcénát. A nagy nyugati kiadókhoz hasonlóan mi is megválogatjuk, milyen műveket adunk ki. Egy kortárs darab kottájának előállítása ugyanis komoly befektetés, ami csak akkor térül meg, ha a szerzőt és műveit megismerik és elismerik. Ezért kiválasztunk egy-egy zeneszerzőt, akinek a karrierjét megpróbáljuk felépíteni. Egy zeneműkiadónak az az igazi feladata, hogy a maga nemzetközi hálózatával, promóciójával befuttasson zeneszerzőket. Mi nem az előadókat, hanem - műveiken keresztül - a zeneszerzőket impresszáljuk."

„Legnagyobb büszkeségünk az, hogy mi adhatjuk ki Kurtág György műveit. Annak idején még a legendás igazgató, Sarlós László győzte meg Kurtágot, hogy ne menjen a bécsi Universalhoz, mert nálunk sokkal jobb kiszolgálást kap. S valóban, Varga Bálint András rendkívül sokat tett Kurtág nemzetközi elismertetéséért, és Bálint utódai is mindig megtettek mindent azért, hogy művei megfelelő módon legyenek propagálva. Úgyhogy szerintem Kurtág nem bánta meg, hogy nálunk maradt."

A másik két nagy „kortárs" magyar közül Ligeti György külföldre került, ahol versengtek érte a kiadók, és végül a Schottnál kötött ki. Eötvös Péter több kiadónak adta oda a műveit, de az utóbbi időben az Editio Musicát is megtisztelte azzal, hogy egy-két művére velünk szerződött. „Természetesen szeretnénk tőle minél többet kiadni. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk."

Üzletről beszélünk, jogról, pénzügyi feltételekről, egy vállalat működtetéséről. A cég most leköszönő vezetőjének mindezt legalább annyira el kellett sajátítania, mint valamikor a zenetörténet alapjait. A 43 év alatt megszerzett új készségekből a legfontosabbnak a kollektíva egyben tartását érzi. „Mindig arra törekedtem, hogy úgy dolgozzunk együtt, mint egy család, úgy ismerjük, szeressük és segítsük egymást. Mindig azt mondtam, ha közlendőd vagy kérdésed van, ne feljegyzést írj, inkább menj át a másik szobába, beszéld meg. Én is ezt tettem a többiekkel, és tőlük is ezt vártam el."

Ez a hozzáállás kamatozik a Nemzeti Kulturális Alapnál lassan tíz év óta végzett munkájában is. Pedig a pénzelosztás kényes terület. Az egyensúlyérzéknek, a határozott értékítéletnek jól kell működnie, hogy egyértelmű legyen, ki érdemes a támogatásra, a mindig kevésből ki mennyit kapjon. És persze nagyon kell ismerni az egész magyar zenei életet, hogy a döntés a lehetőségekhez képest megközelítse az igazságosságot. „Hogy mit éltem meg sikernek? Minden olyan döntést, amelyik jó helyre juttatott pénzt."

Aki ilyen munkára vállalkozik, annak tudomásul kell vennie: előfordulhat, hogy valaki megorrol rá, mert úgy érzi, igazságtalan döntés született. De alapjában véve nem szerzett ellenségeket, sok barátja van, szakmai is, személyes is. A zenei élet mindenesét a kollégái szeretik, miközben tisztelik.

És a szerkesztőségi, kiadói, kritikusi és minden egyéb megszokott munka mellett forgat a fejében valami egészen új dolgot is. Szeretné az oktatásba bevezetni a könnyűzenét, csatlakozva az NKA most induló programjához. „Az énekórák és a fiatalok zenéje között óriási szakadék tátong. Ezt valahogy szűkíteni kellene. A popzene 80 százaléka igénytelen, és főleg ízléstelen konzumtermék, viszont van 15-20 százalék, ami értékes, izgalmas, és érdemes hallgatni. Ha megnézzük, hogy egy kortárs zenei hangversenyen ott van harminc ember és abból tizenöt rokon vagy kolléga, miközben egy Demjén-koncertre megtelik az Aréna, és az a sok ember mind együtt énekel, akkor valami itt nincs rendben. Azt szeretném, ha mind a zeneiskolai, mind a közoktatásban megjelenne egy olyan segítő kéz, amelyik megmutatja, hogy melyik a jó zene, melyik a csapnivaló, és miért. A Frankfurti Zenei Vásáron évek óta látom, hogy német kiadók értékes tankönyveket adnak ki a popzene tanítására. Szeretnék részben írni, részben szerkeszteni egy olyan könyvet, amelyik megmutatja, hogy a legtágabb értelemben vett popzenében mi az, ami értékes. Nem a Kodály-módszer helyett, nem a népzenetanítás helyett, hanem azok mellett képzelem ezt el."

De ez még odébb van. Nem is olyan sokára itt a nyár, amikor a tennivalókkal és tervekkel teli friss nyugdíjast várja a Balaton. Ott versenyez nyaranta a két felnőtt fiával, korábban válogatott versenyzőként nyert több bajnokságot is. Vízen lenni, versenyezni neki nem csak sport, hanem életforma is, és megunhatatlan öröm. Hatéves kora óta sportol. „Először teniszeztem, de azt a zongoratanárnőm letiltotta. Utána több sportágat kipróbáltam, majd a hatvanas évek közepén találtam rá a vitorlázásra."

„Mély vízbe ne menj!" - bocsátotta útjára egyszer egy verseny előtt az édesanyja. De hát vitorlázni csak mély vízben lehet. Holnap azonban síelni indul. Vigyázz a lejtőkön, szükség van rád még sokáig. Boldog születésnapot! }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.