Anti-Szöktetés

Gioachino Rossini: Olasz nő Algírban / Bemutató az Erkel Színházban

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2018 január

Míg az Andrássy úti palota felújítása be nem fejeződik, addig a Magyar Állami Operaház társulata egyetlen fő játszóhelyen, az Erkel Színházban tarthat csak előadásokat (alkalmi vendégeskedések, ahogy korábban, természetesen az idei évadban is lesznek). Ez szükségképpen a bemutatók számának csökkenéséhez, de úgy is mondhatnánk: normalizálódásához vezet - elvégre az elmúlt évek különlegesen magas premierszáma két nagyszínpadon is alig-alig bizonyult kivitelezhetőnek. Indokoltnak annál inkább: elvégre azzal a rendre visszatérő főigazgatói érvvel, hogy az örökölt repertoár nagyon elöregedett, aligha lehet vitatkozni; más kérdés, hogy az ilyen rapid csere eredményezhet-e lényegi megújulást, vagy a változás csupán a felszínen megy végbe, míg a problémák újratermelik magukat. E tekintetben a most véget érő ötéves ciklus ellentmondásos képet mutatott: számottevő művészi eredmények és korrekt, a repertoár erős részévé váló produkciók mellett bizony olyan előadások is születtek, melyekre kár volt időt és pénzt vesztegetni.

Mivel az idei szezonban a bemutatók száma nemzetközi mércével mérve átlagosnak mondható, remélni lehetett, hogy ez a művészi erők koncentrálódásához és a színvonal egyértelmű emelkedéséhez vezet. Az eddig lezajlott premierek sajnos nem ezt tükrözik. A Bánk bán októberben recenzeált felújítása érdemi eredményeket mutatott fel a konfliktusok értelmezése, a színészi játék kidolgozottsága és a zenekari produkció terén (s már csak ezek miatt is előrelépésként kell elkönyvelnünk a korábbi Bánk-produkcióhoz képest), de a szereposztás megoldatlanságai és néhány hibás dramaturgiai döntés következtében az előadás mégis kevesebbet ad, mint amennyit adhatna. Az ezt követő Figaro 2.0-ról a Muzsika nem közölt kritikát - a szakmai lap hallgatása ezúttal minősítés, hiszen a legkevesebb, amit a produkcióról elmondhatunk, hogy sosem lett volna szabad színpadra kerülnie. Végül A hugenották a darab extrém követelményeit és a honi operajátszás lehetőségeit figyelembe véve korrekt, élvezhető, de nem kiemelkedő bemutató lett - kérdés azonban, hogy egy olyan különlegességet, mint A hugenották, amely nem csak önmagában, de stílusát és irányát tekintve is teljesen gyökértelen a mai magyar operaszínpadon, van-e értelme pusztán korrekt kivitelezésben tálalni. (A közönség nem is adta meg a bizalmat: a felfokozott hangulatú premiert követően szomorú félházak előtt mentek az előadások.) Ilyen előzmények után joggal mondhatjuk, hogy az Olasz nő Algírban váratlanul aratott kirobbanó sikert - a kritika tárgya tehát mindenekelőtt a meglepő fordulat okainak feltárása kell hogy legyen.

Egyszerű volna annyival elintézni a problémát, hogy a közönség szereti Rossinit - ám ha az elmúlt évtizedek operaházi műsorait böngésszük, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez egyáltalán nem magától értetődő. A komponista életében lezajlott Rossini-láz idején a magyar nyelvű operajátszás még gyerekcipőben járt, s bár az itthoni német társulatok lehetőségeikhez mérten up to date módon adagolták a Rossini-újdonságokat, mire a mai Astoriánál megnyílt a Pesti Magyar, a későbbi Nemzeti Színház, már Donizetti és főleg Bellini voltak az igazán korszerű komponisták. Ennek ellenére éppen egy Rossini-mű,A sevillai borbély volt az a darab, melyet az új teátrum operatársulata elsőként előadott - és szimbolikus módon ezzel is búcsúztak régi otthonuktól 1884-ben, az Operaházba való átköltözés előtt. A második világháborút megelőző több mint fél évszázad során az örök kedvenc mellett a nagyoperák nagyoperája, a Tell Vilmos képviselte csak ideig-óráig a szerzőt a repertoáron - számottevő változásra csak az 1960-as évektől került sor, amikor is nem csak a 20. századi művek viszonylag rendszeres bemutatása, de a klasszikus repertoár megújítási kísérlete is az igazgatói program részét képezte.

S noha a megszépítő messzeségből úgy szokás emlékezni ezekre a produkciókra, hogy bizonyos összetevőikben kiemelkedőt nyújtottak (az Ory grófját vezénylő Lamberto Gardelli és a címszerepben brillírozó Réti József, a Tell Vilmos Arnoldjaként kiugró Ilosfalvy Róbert és Kelen Tibor, a Hamupipőke címszereplőjeként emlékezetes produkciót nyújtó Barlay Zsuzsa vagy a Mózes rendezőjeként élete egyik legjobbját nyújtó Kerényi Miklós Gábor neve mindenképpen megemlítendő), az sem tagadható, hogy e darabok rendre igen csekély előadásszámot értek el. Hogy a közönség érdeklődése csappant-e meg, vagy a legjobb művészi erőket máshová kellett koncentrálni, az lényegében mindegy - az eredmény mégiscsak az, hogy a felsorolt művek, no meg a hozzájuk társuló A török Itáliában és az Alkalom szüli a tolvajt is legfeljebb tízes nagyságrendű szériákat futottak, míg a Sevillai még megkérdőjelezhető szereposztási konstelláció, gyenge vagy elégtelen zenekari produkció és elöregedett rendezés esetén is kirobbanthatatlan része maradt a repertoárnak. (Szerencsére az elmúlt hetven év során nem egyszer láthatott-hallhatott a budapesti publikum igazán színvonalas Sevillai borbélyokat is - bizonyítja ezt a Gardelli vezényelte, Melis György címszereplésével készült rádiófelvétel.)

A Sevillai kivételezett helyzete persze nem kizárólagosan magyar jelenség, a világ bármely operaházáról elmondható, hogy a Sevillai kenterbe veri a többi Rossini-darab játszottságát - s ne feledjük, már a kortársak (köztük a Rossini kapcsán agyonidézett Stendhal), de maga a maestro is úgy vélekedett, hogy a Sevillait kivételes hely illeti meg az életművön belül. Francis Toye magyarul is megjelent Rossini-monográfiájának egy megkérdőjelezhető hitelességű, de figyelemre méltó hivatkozása szerint például Rossini csak az Otello és a Tell Vilmos egy-egy felvonását tartotta csak méltónak a teljes Sevillai borbélyhoz... Ám akárhogy is, A sevillai borbély esztétikai és népszerűségi elsősége nem magyarázat arra, hogy miért negligálják a magyar operai döntéshozók és/vagy a nézők az életmű többi részét. Például az Olasz nő Algírban című vígoperát, amely máshol kasszasiker (Bécsben például levehetetlennek bizonyul az 1980-as években bemutatott produkció, még a rendező, Jean-Pierre Ponnelle halála után harminc évvel is), nálunk azonban most először tűzte műsorára az Operaház társulata.

Szabó Máté rendezése mindent megtesz, hogy kiszolgálja a közönséget, a hatást azonban nem olcsó fogásokkal váltja ki. Legnagyobb erénye, hogy pontosan eltalálja a mű sajátos alkatát: nem akar világmegváltó komolyságú drámát rendezni az alapvetően könnyed vígoperából, a komikus helyzetek sorozatában, a szereplők összeütközése során azonban elő-elővillannak mély és igaz emberi tartalmak, melyek megadják az előadás jelentőségét és nívóját. A karakterek mindegyike pontos, egyszerre veszi figyelembe a mű betűjét és a rendelkezésre álló művészek adottságait (ez különösen figyelemre méltó olyan eltérő alkatú, ám ugyanazt a szerepet éneklő párosok esetében, mint a két Isabella és a két Musztafa). Mindezeket figyelembe véve ezt tartom Szabó Máté eddigi legjobb operarendezésének - legalábbis azok közül, amelyeket láthattam. A látványvilág, Cziegler Balázs díszlete - mikor is írhattunk le utoljára ilyet Erkel színházi premier kapcsán? - nem csak az elképzelést tekintve egyesíti a látványost a korszerűvel, valamint a jól kihasználható térkompozícióval, de a kivitelezése is jól sikerült - legalábbis az első emeletről szemlélve ezúttal nem ütköznek ki azok az állandó félmegoldások, illesztési hibák, „sufnituning" elemek, melyek hazai operadíszleteinket csaknem mindig jellemzik. Azaz - november 25-én nem ütköztek ki. Sajnos az egy nappal későbbi előadáson már igen: a kék háttérvásznat nem sikerült egyenesre kifeszíteni, s szánalmas gyűröttsége elszomorítóan leplezte le az előző nap még oly illúziókeltő tengeri panoráma mesterséges voltát. Ilyen kevés odafigyelésen múlik az élmény teljessége...

Az Operaház vezetése alighanem helyesen mérte fel, hogy a rendezés mellett a zenekari produkció is kulcskérdése egy Rossini-előadás sikerének - hisz lehet ugyan, hogy a közönség tekintélyes része nem tekinthető beavatottnak az autentikus Rossini-stílust illetően, ám azt a zsigereiben érzi, ha a muzsika nem pezseg. Nos, ezúttal erre nemigen lehetett panasz: a zenekar teljesítménye gyökeresen más, sokkal nívósabb volt, mint bármely általam hallott Rossini-előadáson az elmúlt két és fél évtized során. Az együttes játéka ritmikailag és intonációsan is pontosabb a megszokottnál, széphangzás tekintetében is sokkal többet nyújt, a szólamok energikusabbak, hangzásuk karcsúbb, ráadásul kiváló egyéni teljesítményekre is felkaphattuk a fejünket, mint például a Languir per una bella kezdetű Lindoro-ária kürtszólóját hallva - és még hosszan sorolhatnánk a pozitívumokat. A vendégkarmester, Francesco Lanzillotta érzékelhetően nagy ambícióval vetette bele magát a Rossini-stílus meghonosításába - s mivel ez eddig még a legnagyobbaknak, köztük Gardellinek is csak korlátozottan sikerült, aligha ünneprontás, ha a dicséret mellett e betanítás és vezénylés bizonyos korlátaira is felhívjuk a figyelmet, épp az erények támasztotta maximalizmus okán. Hiába például a nagyobb ritmikai fegyelem, a tempótartás még mindig problematikus - a nyitány fúvósszólói például egyik általam hallott előadáson sem voltak tempóban. Úgyszintén problémás a tuttik és a szólisztikus vagy kisebb apparátust foglalkoztató részletek hangzásképének karakteres szétválasztása, pontosabban ennek hiánya. Nem csak hangerőről van szó: a partitúra gyakran ír elő jelentős ütőarzenált a „törökös" zene érzékeltetésére (A Szöktetés a szerájból hangszerelési jellegzetessége köszön itt vissza!), s mikor ez megszólal, annak illene élesen különböznie minden mástól - nos, ez most nincs így, pusztán a hangerő különbségét észleljük, ami kevés. (Igaz, ez lehet az Erkel Színház akusztikai problémája is: a túl nagy térben az ilyen kis zenekart foglalkoztató darabok finom különbségei elenyészhetnek.) Van tehát még hová fejlődni, de a karmester és a zenekar közös munkájának perspektívája van - jó lenne, ha nem maradna folytatás nélkül.

A próbafolyamat során sokat változott két szereposztásból ezúttal egyik sem kerekedik egyértelműen a másik fölé - s ez megint csak dicséret: az Operaház két, csaknem egyformán nívós csapatot tudott kiállítani egy olyan opera szerepeire, mely közel sem csak vokális értelemben tartogat buktatókat előadói számára. A címszerep szinte kiált Mester Viktória után: aki látta már 2009-ben is figyelemre méltó Rosináját tavaly nyáron, Szentendrén minden szempontból kiteljesedve, aligha lepődött meg azon, hogy Isabellaként is tökéletesen adekvát tudott lenni. Noha énektudása, vokális kultúrája a pálya kezdetétől fogva más szerepkör felé mutat (gondoljunk csak kiváló Juditjára A kékszakállú herceg várában!), Mester Viktória a Rossini-zene ékítményes futamait is hiánytalanul oldja meg, extrovertáltsága, temperamentuma, elementáris nőisége pedig olyan minőségeket adnak a szerephez, melyek nélkül annak bármily nagyszerű megformálásából is épp csak a lényeg hiányozna. Vörös Szilvia esetében a hang színe, terjedelme (különös tekintettel az exponált mélységekre) evidensebbé teszi az énekprodukciót, mint váltótársáét; a művész technikai képzettsége figyelemre méltóan jó, s bár színészi alkatával nem teljesen egyezik a szerep, azt mégis nagyszerűen oldja meg. Bírálatként legfeljebb annyi jegyezhető meg, hogy a hang még kicsit semlegesnek tűnik, a hangszínekkel való játék több lehetőséget kínálna. Ám ismétlem: az alakítás így is felsőfokon értékelendő.

Lindoro szerepét két külföldi vendégművész alakítja - nem egyforma színvonalon, de egyaránt igazolva meghívásukat. Alasdair Kent hangszíne megvesztegető hitelességgel idézi napjaink legfoglalkoztatottabb Rossini-specialistáiét; első megszólalásakor a hallgató már-már hitetlenkedve kapja fel a fejét, elbizonytalanodva, hogy valóban a II. János Pál pápa téren ül-e, s nem valahol pár száz kilométerrel nyugatabbra. A jó érzés később sem múlik: a koloratúrtechnika briliáns, a futamok gyöngyözőek - csak a csúcshangok egészen enyhe zártsága, a hang bizonyos mértékű elszíntelenedése figyelmeztet arra, hogy mégsem az abszolút élvonalból érkező művészt hallunk. A görög Vaszilisz Kavaiasztól színészi vonatkozásban szimpatikus, zenei téren nívós, de nem első osztályú szerepformálást kapunk. A hanganyag (elsősorban színe okán) inkább tűnik egy jól képzett karaktertenorénak, mintsem a szerepkörhöz ideális lírai vagy koloratúrtenorénak. A díszítéseket, futamokat nem kifejezetten bel canto-technikával pergeti: erőből próbálja őket megoldani, s bár ez túlnyomó részt sikerül is, a merevség és a néhány kevésbé szerencsés megoldás minőségileg máshová sorolja a produkciót, mint ausztrál kollégájáét. Mindezt a dallamformálás kulturáltsága és az eminens karakterábrázolás ellensúlyozza - s a reális értékeléshez persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy gyilkosan nehéz szólamról van szó.

Musztafaként Palerdi András a leghagyományosabb buffo-alakítást nyújtja, ami a darab viszonyrendszerén belül tökéletesen helytálló, hiszen nem csupán a nevetségesség, de a félelmetesség dimenziója is megvan benne; másrészt azt sem árt tudatosítanunk, hogy e kiváló adottságokkal rendelkező művész, aki sokszor mintha nem találná a helyét egy-egy szerepben vagy produkcióban, rendre a hasonló groteszk figurákban tud igazán kiteljesedni - gondoljunk csak egykori Nyársatnyelt Tóbiására a Pomádé királyban! Bakonyi Marcell először győzött meg róla, hogy érdemes őt főszerepekben foglalkoztatni - eddig vagy szereposztási tévedések áldozataként láttam (Bánk bán - II. Endre), vagy sztereotip módon a szépfiút játszatták vele. Most egy buffo szerepben egyszer csak fiatal, macsó férfiként jelenik meg, aki nem eleve nevetséges, hanem a helyzetek révén válik azzá - s így máris nagyobb tétje van az egész játszmának, máris több az emberi hitele, máris több kérdést vet fel bennünk. Legalább ennyire örvendetes a vokális produkció színvonala: a hang, bár volumene néhol kevésnek bizonyul, s olykor a hadarási követelményekkel szemben is alulmarad, most mégiscsak igazi operai hang benyomását kelti - az éneklés egyértelműen korrekt, jó színvonalú, sokat ígérő.

Bruno Taddia Taddeója nem elsősorban a hang szépségével, mint inkább az éneklés és a szövegejtés anyanyelvi természetességével, valamint a karakter tűpontos megformálásával emelkedik ki a szereposztásból. Cseh Antal szolid, ezúttal ízléssel kimért komikusi eszközökkel dolgozik - a máskor túlzásokra hajlamos művész nyilván rendezői hatásra vált józanul önkorlátozóvá. Éneklése a szokásos erényeket és hibákat vonultatja fel: az előbbiek között a biztos karakterábrázolást, az utóbbiak között a hang gyakori kiüresedését és a magasságok szinte állandó torzulását kell megemlítenünk.

A két Elvira közül a második szereposztásban fellépő Szemere Zitát éreztem meggyőzőbbnek; Sáfár Orsolya hangja és énekstílusa a kelleténél jobban eltér a többiekétől és a Rossinihoz illőtől. Balga Gabriellaés Simon Krisztina közül az előbbi végszavaz meggyőzőbben Zulmaként. A korábban már Háry Jánosként is látott Dobák Attila számára Ali a hang jelenlegi állapotához és képzettségéhez (a voce még nem teljesen kiérlelt) megfelelő nagyságrendű szerep, melyben az énekes jó színvonalon áll helyt. Színészi alakítása mindvégig korrekt, jól hozza a ziccereket, egyetlen szólójelenetét jól aknázza ki.

Ismételjük: az Olasz nő Algírban bemutatója az operaévad eddigi legértékesebb újdonsága - nem csak önmagában véve élvezetes produkció, de felhívja a figyelmet magára a műre is, melyet a hazai köztudat (legyen az szakmai vagy szélesebb körű) aligha kezel értékén, s amelynek szellemtörténeti helyét (úgyis mint a Szöktetés a szerájból tanulságának, állásfoglalásának látványos visszavonását, a nagy mozarti mű paródiáját) eddig nem igazán vettük figyelembe. Aligha mondhatunk nagyobb dicséretet a teljes alkotói stábra annál, mint hogy az önfeledt kacagtatáson és az ízléssel megvalósított aktualizáláson túl még ilyen összefüggések felvillantására is tellett a szellemi potenciálból. }


Rossini

Olasz nő Algírban

Erkel Színház, 
2017. november 25., 26.

Isabella Vörös Szilvia

Mester Viktória

Lindoro Vaszilisz Kavaiasz

Alasdair Kent

Musztafa Bakonyi Marcell

Palerdi András

Elvira Szemere Zita

Sáfár Orsolya

Zulma Simon Krisztina

Balga Gabriella

Taddeo Cseh Antal

Bruno Taddia

Ali Dobák Attila

Karmester Francesco Lanzillotta

Karigazgató Strausz Kálmán

Koreográfus Katona Gábor

Díszlet Cziegler Balázs

Jelmez Füzér Anni

Rendező Szabó Máté

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.