KOVÁCS SÁNDOR, MALINA JÁNOS, KUSZ VERONIKA, OZSVÁRT VIKTÓRIA, RÁKAI ZSUZSANNA, SOMLÓI P. EMIL és MERÉNYI PÉTER kritikái

Szerző:
Lapszám: 2017 december

{ KOVÁCS SÁNDOR 

Kozsuhin, NFZ, Dobszay Péter, Hamar

 

Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére 

Azt akartam először írni: „soha nem felejtem...", ám rögtön rádöbbentett a keserű valóság, hogy tudniillik sok részletre már most sem emlékszem pontosan. Csak az érzés maradt eleven: a gyász, a megrendülés, amikor Kocsis Zoltán halálhírét hallva délután összegyűltek a Zeneakadémia tanárai, növendékei, és a nagyteremben hallgatták Liszt gyászzenéjét. De hisz ez az Il pensieroso - villant föl bennem a vonósmuzsika hallatán. És arra gondoltam, majd utánanézek, hogyan is van ez pontosan. Persze nem néztem. Most jött el az alkalom, a Kocsis emléke előtt tisztelgő november 6-i koncert után. A műsort ugyanis Liszt három Gyászódája kezdte, ha jól tudom azért, mert Kocsis utoljára éppen ezeknek a daraboknak a felvételét készítette el. Furcsa művek. Az első (amelyet Liszt huszonkét évesen elhunyt Dániel fia emlékére írt), tépett, szaggatott zene, nagyon nehéz feladat az előadóknak összefogni részeit, a szerves folyamat illúzióját megteremteni. A fiatal (még pályakezdőnek számító) Dobszay Péterkarmester dicséretére legyen mondva: állta a sarat. Remélem hálásabb feladatot is ad majd neki a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. A második tétel valóban a Zarándokévek itáliai kötetében közreadott, Michelangelo ihlette mű kibővített változata (most már fellapoztam a szakirodalmat, s így tudom, hogy a zongoramű az eredeti). Furcsa élmény vonósokon hallgatni. Mintha márvány helyett zsírkrétából készült volna ama bizonyos Mózes-szobor. A vonósokon a hangzás óhatatlanul ellágyul, éles kontúrjait veszti. És ez ebben az esetben nem válik mű előnyére. A harmadik óda pedig a Tassóból lehet ismerős számunkra. Nem irigylem a Liszt-kutatókat. Hogy tudnak eligazodni a Liszt-életmű dzsungelében? Talán nincs is darab, amelynek ne lenne változata, előzménye, következménye. Néha féltucatnyi vagy még annál is több. (Vagy éppen ezért volna érdemes felcsapni elszánt Liszt-kutatónak? Mert nagy a kihívás?)

Gyenisz Kozsuhin és Hamar Zsolt - Posztos János felvétele/MÜPA 

 

Második számként az NFZ immár új vezetője, Hamar Zsolt irányításával Beethoven G-dúr zongoraversenyében kísérte a szólistát, Gyenyisz Kozsuhint. Kocsis 1970-ben (Istenkém, majdnem fél évszázada!) ezzel a művel nyerte el a Magyar Rádió Zongoraversenyének első díját. Kozsuhint pedig, ha információim nem csalnak, ő hívta először Magyarországra, persze sok-sok esztendővel később, immár az NFZ vezetőjeként. Kozsuhin jó. Nagyon szépen zongorázik, gyönyörű hangon. De egyáltalán nem úgy, mint Kocsis. Persze Kocsis is elő tudott csalni éteri, túlvilági hangokat ebből a zongorának nevezett drótládából (© Anda Géza), de nem mindig akart. Kozsuhin tetszetősen igyekszik zongorázni és ezt sikerrel teszi, Kocsist ez a fajta tetszetősség soha nem érdekelte. Szokás azt mondani, az igazi előadóművész „alázattal" viselkedik a szerző iránt. Nem kedvelem ezt a közhelyet. Nem hiszem, hogy a zeneművészetben a komponista feltétlenül előbbre való az előadónál. A viszony bonyolultabb. Ha nem lenne előadó, ugyan mihez kezdenének a komponisták? És az előadó személyes mondandója a mű ürügyén ugyancsak nem elhanyagolható tényező. Amit sokan - joggal - nem szeretnek, ha ez a saját mondandó nagyrészt arra korlátozódik, hogy nézzétek-halljátok, nagyérdemű publikum, milyen ügyes vagyok én. Nem mondom, hogy Kozsuhin mindenestül az előadóknak ebbe a kategóriájába tartozik, de például a ráadásul adott Brahms Intermezzo minden kétségtelen szépsége ellenére nem töltött el maradéktalan örömmel. Barbie baba alakja ötlött fel bennem, rózsaszín dobozkában. Kocsis zongorázásánál soha nem jutott eszembe ez a színárnyalat.

Szünet után új magyar mű ősbemutatója következett. Jó okkal, hiszen Kocsis hihetetlenül nagy szerepet játszott az új zene megismertetésében, s olykor maga is komponált (sajnos keveset). Elsősorban (de nem kizárólag) az Új Zenei Stúdió alkotóihoz fűzte szoros eszmei kapcsolat: Jeney Zoltánhoz, Vidovszky Lászlóhoz, Sáry Lászlóhoz. Ő mutatta be nyilvános hangversenyen az utóbbi fél évszázad legjelentősebb magyar opuszát, Jeney Halotti szertartását. Döbbenetes, kiáltó mulasztása kulturális életünknek, hogy nem készült azonnal CD az előadásról. A hangok elszálltak a levegőbe, a külföld mit sem tud a kompozícióról. És közben persze megy a szájkarate arról, hogy hogyan terjesztjük a világban nemzeti kultúránkat. Az az igazi hungaricum, hogy hogyan szalasztjuk el a lehetőségeket. Nevetséges, használhatatlan „magyarosch" (sőt: „ősmagyarosch" - vagy ezt tán írjam inkább cirill betűkkel?) kiállítás-épületekre persze telik az adóforintokból. De félre a duzzogással, úgy sem segít semmit. Jó döntés volt, hogy ezúttal is a hajdani Új Zenei Stúdió köztiszteletben álló egyénisége, Sáry László új opuszának bemutatójára vállalkozott a zenekar. Maga a darab egy picit visszavitt bennünket a hőskorba, azokba az évekbe, amikor a szokásos sablonokkal építkező, önkifejező zene helyett a Stúdió alkotói valami döntően újat és eleinte provokatívat kínáltak a közönségnek: zenét, amelyben a hangok nem érzelmi lázgörbéket rajzoltak, nem rejtett program szerint alakultak. Mára ez persze egyike a múlt jelenségeinek. De jó volt vele ismét találkozni. Sáry Sinfonia Concertanténak nevezi művét, ám sajátosan értelmezi a műfajt. A mű első felében a zenekar játszik olykor egymást átfedő hangpárokat, a hangzás kiszámíthatatlan a hallgatónak, de nyilván törvény szervező ereje áll mögötte, mert soha nincs banálisnak ható harmónia (noha nem kerüli szándékosan a konszonanciákat: akad oktáv is például). Aztán egyszer csak megszólal a zongora (ketten játszanak rajta, ezúttal Bizják Dóra és Zentai Károly vállalta a feladatot). Óriási a különbség, de mégis érezzük, hogy a két rész szorosan összetartozik. A szerző titka, miért.

Négy Kocsis-hangszerelés következett ezután, befejezésül. Tudom, volt a Muzsika hasábjain egyszer egy kisebb polémia: egy kritikus az egyik Kocsis-hangszerelést túl vastagnak merte nevezni (Bartók Húsz magyar népdaláról volt szó, pontosabban, a ciklus egyes tételeiről), amit magam is indokolatlannak tartottam. De még inkább indokolatlannak tartottam azt a hihetetlenül indulatos és már-már a mai politikai közbeszéd stílusát előlegezően gyűlölködő reagálást, amit ez a vélemény egy jeles és általam egyébként nagyra tartott muzsikusunkból kiváltott (szándékosan nem írok neveket, persze utána lehet keresni annak, akit ez érdekel). Az én szerény véleményem az, hogy Kocsis a hangszerelésben is nagyszerűt alkotott (és az ellenkezőjében is: zenekari darabok, színpadi művek zongorakivonatának elkészítésében is, lásd a Parsifal viráglányait). Egy dolgot azonban e koncerttel kapcsolatban mégis bátorkodnék kifogásolni. Bartók Burleszk sorozatának két műve után nem szerencsés a Második ábránd és a Scherzohangszerelt változatát játszani. Időben nincs nagyon távol a Négy zongoradarab (amiből az Ábránd és a Scherzo való) és a Három burleszk (amiből a Perpatvar és a külön cím nélküli másik mű). Stilárisan azonban nagy a különbség. Bartók éppen ezekben az esztendőkben igen nagy utat tett meg. Kocsis persze tudta ezt: zeneakadémista zeneszerző-hallgatóknak ajánlom, tanulmányozzák, mennyire másképp hangszerelte a korábbi és későbbi ciklus tételeit. Zseni volt, hiába... Nagyon hiányzik. November 6. - Müpa. Rendező: NFZ }


{ MALINA JÁNOS  

Ax, Fesztiválzenekar, Fischer 

A Fesztiválzenekar októberi, Fischer Iván vezényelte hangversenyeinek programja nem csupán Bachtól Csajkovszkijig ívelt, hanem előadó-apparátusát tekintve is egy historikus és egy modern hangszeres koncert egybeolvasztásának volt tekinthető. Az első számot, Bach 3., D-dúr zenekari szvitjét (BWV 1068) a zenekar - rendesen elkülönített alkalmakkor szóhoz jutó - régi hangszeres felállásában adta elő, s itt Fischer is Bach eredeti szerepében, a continuo-hangszer billentyűi mellől irányította az előadást (bár ez a hangszer pozitív orgona volt, ami nemigen állt rendelkezésre a lipcsei Zimmermann-kévéházban, ahol a darab annak idején elhangozhatott).

A nyitódarabban Fischer Iván meggyőzően bizonyította, hogy a „barokk Fesztiválzenekar"-ból „hagyományos" karmester létére képes ő is ugyanazt kihozni, mint a historikus mezőny legjobbjai közé tartozó meghívott, időszakos irányítói. Vagyis inkább többet. Persze volt ő egy időben gambajátékos, sőt Nikolaus Harnoncourt munkatársa is - az általa megvalósított többlet azonban nem a speciális barokk stílusismerettel függ össze (az természetes alapkövetelmény), sőt nem is valamiféle karmesteri kisugárzás meglétével - pontosan tudja ő, hogy ilyen nincs a darabba „belekomponálva" -, sokkal inkább az elképzelés zenei plaszticitásával, határozottságával, meggyőző erejével. Ezeket a remekül megtalált karaktereket tudja azután Fischer maradéktalanul megvalósítani annak a zenekarnak a segítségével, amelynek mégiscsak ő ismeri legjobban a „szíve titkát" - innen az előadás mélyről jövő szuggesztivitása.

Mozart d-moll zongoraversenye (K. 466) ezúttal nem esett a „régi zene" kategóriájába, szükségszerűvé tette ezt már a szólista, Emanuel Ax személye is. Így, mialatt a modern zongorát betolták, a zenekar is kibővült, illetve művészek - esetleg csak hangszerek - cserélődtek ki. Már az indulás pillanatában eldőlt, hogy Mozart is igazán egyéni hangon szólal majd meg ezen az estén. Nem csupán az első megszólalás félelmetesen fojtott hangja - amelyet a belső szólamok pulzálásának kígyószerű simasága még félelmetesebbé tett, mint ha az olcsóbb, ágáló-toporzékoló megoldást hallottuk volna - volt személyes és szuggesztív, hanem lényegében az előadás minden egyes részlete, a hallatlanul érzékeny tagoló agogikák - a teljes zenekar és egy-egy szólista részéről egyaránt -, az expresszivitás mögött rejlő mértéktartás, a szemérmes, de annál megragadóbb érzelmi színváltások és hőmérséklet-változások. Ragyogó volt a lassú tétel minden vonszoltságot nélkülöző tempója, vagy ugyanitt a fafúvósoknak a legszenvedélyesebb pillanatokban is megőrzött karcsúsága; a szökellő zárótételnek pedig a felszabadult pillanatai is megőriztek valamit a mű alapvető feszültségéből.

Minderre Emanuel Ax zongorajátéka tette fel a koronát. Korunk egyik legjelentősebb pianistája már pusztán varázslatos, tiszta ezüsthöz hasonlítható csengésű, de színek sokaságát felidézni képes zongorahangjával elbűvölte a hallgatót; a hangon túl pedig játékának mesteri kontrolláltsága és - mindenekelőtt - mélysége, no meg a zenekarral kialakított maradéktalan zenei összhang tette élményszerűvé a produkciót. A ráadásként eljátszott Schubert-darab, a D. 935/2-es Asz-dúr impromptu minden érzelgőséget kerülő, de szívszorító előadása is egy nagy művész megnyilatkozása volt.

Csajkovszkij 4. szimfóniáját emlékezetes előadásban hallhattuk a Fesztiválzenekar első, 2008-as, Csajkovszkijnak szentelt maratonjának zárókoncertjén. A mostani műsorfüzet szerint a darabot azóta nem is játszotta a zenekar - ami némileg meglepő, hiszen ezzel a művel, ilyen előadásban, valószínűleg a világ minden közönségét meg lehet hódítani. A zenekar persze ezt sok másfajta zenével is képes elérni, mindenesetre nagy örömmel vártam az újabb találkozásra ezzel az előadással. És nem is ért semmiféle csalódás: a hatalmas tabló ugyanolyan lenyűgöző erővel és ugyanolyan poétikus részletekkel bontakozott ki, mint egy évtizeddel ezelőtt. Mint már annyiszor, az interpretációban foglalt világ tágassága és változatossága, illetve a játék precizitása és lenyűgöző technikai perfekciója egyaránt nagy hatással volt a hallgatóságra. Ha mégis ki kell emelnem valamit Fischer Iván Negyedikjéből, akkor az az Andantinót átjáró derű őszintesége, valamint a zárótételt indító szupernóva-robbanás ereje. A közönség hangos ovációval fogadta az előadást, s ami hazai zenekar hazai koncertjén ritkaságszámba megy, egy könnyed zenekari ráadást is kicsikart az előadókból. Október 21. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar } 

Purcell Kórus, Orfeo Zenekar, Vashegyi 

A Vashegyi György és együttesei előadásában hallott h-moll mise az előadók utóbbi időben megfigyelhető stiláris letisztulásának újabb megnyilvánulása volt. Már a Kyrie zenekari bevezetőjének különleges, sötét és tömör, mégis puha hangzása megmutatta, hogy a karmesternek saját, kiérlelt elképzelései vannak a remekműről, a zenekar pedig ezeket az elképzelésekkel azonosulni is tud. A kórus és a zenekar rendkívül plasztikus artikulációja, a tétel fő erővonalainak határozott kézzel és szuggesztíven megrajzolt architektúrája a lehető legígéretesebb indítást jelentettek. S ha ebből a kezdeti tökélyből valamelyest engedett is egy-egy pillanatban az előadás, az az énekszólisták egyikének-másikának - egy esetben egy fúvós szólistának - volt betudható; mindez lényegében nem érinti Vashegyi, a Purcell Kórus és azOrfeo Zenekar klasszist jelentő kvalitásait.

A Christe tétel szopránduettje Sunhae Im, a régi zenei szcéna egyik emelkedő csillaga, illetve Pintér Ágnes, a sokoldalú magyar énekes-zenetörténész-tanár szólójával hangzott fel. Pintér hanganyaga nem egy emelkedő csillagé, viszont rendkívüli kulturáltságról és magasfokú zeneiségről tett tanúbizonyságot. Sunhae Im éneklése lényegesen csillogóbb, annyira, hogy a csillogás nem egyszer túlzott élességbe megy át: s hiába, hogy ő is első osztályú zenész, sokszor éreztem úgy, hogy elsősorban önmagát, nem pedig a művet igyekezett előtérbe állítani. Ez pedig fárasztó hatást keltett.

A Gloria nyitó kórustételének „Et in terra pax" szakaszában megint megcsodálhattuk a kórusnak azt a képességét, hogy magát a hangszínt - ebben az esetben a Credo zenekari bevezetőjére rímelő puha, meleg hangszínt - hatékony kifejezőeszközként tudja használni; az impulzus persze nyilván a karmestertől jön. Felfigyelhettünk az üstdob tremolóinak rendkívül festői használatára is; szokás szerint a timpanista volt a zenekar egyik legjobbja. Paulik László koncertmester szépen, megbízhatóan játszotta a Pintér Ágnes énekszólójával felhangzó „Laudamus te" tétel hegedűszólamát. Az archaikusan imitatív „Domine Deus" duettben Szigetvári Dávid volt Sunhae Im partnere; itt örömmel állapíthattuk meg, hogy a fiatal, külföldön élő tenorista szintén jól hallhatóan beérett. Mindig is biztos zeneisége, kifejezőkészsége, szövegközpontúsága mellett immár hangilag-technikailag is véglegesen magára talált, nem veszítve el eközben legvonzóbb egyéni adottságát: hajlékony és karcsú dallamvonalak formálását. Remek volt a tétel menős tempója és Kertész Ildikó fuvolaszólója, aki Balogh Verával együtt ezúttal is a zenekar kiemelkedő részévé tette a fuvolaszólamot. Itt jegyzem meg, hogy a harmadik kiemelkedő pontot számomra Fábri Flóra rendkívül koncentrált orgona-continuója jelentette.

Szinte varázsütésként hatott a „Qui tollis" kórustétel kezdete, s fájdalmas súrlódások talán még sohasem hatottak ennyire személyesen Vashegyi keze alatt, mint éppen itt, miközben a tétel hangerejének, intenzitásának folyamatos emelkedése is igen szuggesztív hatást eredményezett. Majd a „Qui sedes" tételben a kitűnő oboe d'amore-szóló mellett a szólókvintett Szigetvári mellett legfajsúlyosabb tagja, Daniel Guillon kontratenor-énekes mutatkozott be ragyogóan: világos, de gyönyörű és rendkívül gömbölyű hangszín, a dallamvonal olaszos hajlékonysága és a kifejezés érzékenysége és közvetlensége jellemezte előadását, amely az este egyik legemlékezetesebb színfoltja maradt. Kitűnőnek bizonyult a tétel minden vonszolódást nélkülöző, mégis sietségtől mentes tempója is.

A „Quoniam" tételben a kürtszóló bizonyult kitűnőnek; az itt bemutatkozó baritonénekes, a tudósnak is kiváló Peter Harvey eleinte indiszponáltság jeleit mutatta, mintha erőlködnie, préselnie kellett volna, hogy az impozáns kürtszólamnak méltó partnere lehessen. A későbbi tételekben azonban már ő is meglelte az éneklés természetességét és a kantiléna hajlékonyságát.

Kirobbanóan indult a Gloria szakaszt lezáró „Cum sancto spiritu" tétel, mely valóságos freskóvá vált, izzó lángnyelvekkel. Az „Et in unum Dominum" tétel duettjében Sunhae Im is mintha lágyabb és olvadékonyabb tudott volna lenni az addigiaknál. Az „Et incarnatus est" őszinte megrendülést sugárzott; a „Crucifixus" gyötrelmeit feszültséggel telített előadás tette szinte kézzelfoghatóvá; s utánuk valóban elemi erővel, eksztatikusan tört elő az „Et resurrexit", az evangélium átélése, s az abból fakadó felszabadult, határtalan öröm - amelynek kifejezésében a fürge fagottszólam játékosának is fontos szerep jutott. Az „Et expectó"-ban pedig újra fennen mennydörgött a timpani.

A Sanctus szakaszban minden a bachi zenéhez méltó módon nagyszabású volt: hangzástömeg, fúgaépítkezés és a zenei folyamat feltartóztathatatlan előregördülése egyaránt. A „Benedictus" tételben egy hangszeres szólista, Kertész Ildikó és az énekes, Szigetvári Dávid ritkán hallhatóan finom és bensőséges együttes teljesítményének örülhettünk. Az Agnus Dei pedig Guillon újabb gyönyörűséges szólójával indult, amely egyúttal a hegedűkkel folytatott komoly és tartalmas párbeszédet. A „Dona nobis pacem"-ben pedig az előadóknak sikerült felidézniük azt a tökéletes harmóniát, amelyhez Bach legnagyszerűbb latin nyelvű egyházi műve elérkezik. Október 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája } 

Vlatković, Nemzeti Filharmonikusok, de Billy 

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Ferencsik-bérletének keretében Bertrand de Billy vezényelte az együttest egy Wagner-Mozart-Strauss-hangversenyen, melynek vendégszólistája a világhírű horvát kürtművész, Radovan Vlatković volt. Nyitószámként Wagner Siegfried-idilljét adták elő. Ebben - és a teljes hangverseny folyamán - az általam Kocsis Zoltán halála óta nem hallott Nemzeti Filharmonikusok igen jó karban levő zenekarként mutatkozott be: a hosszúra nyúló, bizonytalansággal terhes átmeneti időszak tehát, igen örvendetes módon, nem hagyott nyomot az együttesen. A darab poétikus, idilli karaktere maradéktalanul kelt életre, a hangzás csiszoltsága, gömbölyűsége élményszámba ment, és kitűnő egyéni teljesítményeknek lehettünk tanúi a fúvós szólisták részéről. A Wagner-specialistának számító de Billy vezénylése maga volt a hajlékonyság, mesterien keverte ki a természet színeit kitűnő hangszerén, amelynek készségességét és fogékonyságát a gondos precizitás előzékenységével viszonozta.

Természetesen a nagyszerű hangszerszólista állt Mozart K. 447-es Esz-dúr kürtversenye (e műfajban utolsó befejezett műve) előadásának középpontjában. A művész az első pillanattól fogva messzemenően igazolta hírnevét; már pusztán hangszíne, hangminősége is szinte egyedülálló jelenség, de ezt pusztán alapanyagként használta a magasrendű és sodró erejű zenéléshez. Szárnyaló dallamvonalai, hajszálpontos intonációja, és a dinamika és a hangminőség tökéletes kontrollja révén a zenekar egyik karakterszínészének tekinthető hangszerével a lehető legmeggyőzőbben mutatkozott be főszerepben is, a kürt karakterteremtő, illetve árnyalatok sokaságának megkülönböztetésére való képességét a vonósokéhoz vagy a fafúvósokéhoz igen hasonlóként mutatva be. Cadenzáiban, a rögzített metrum és a többi előadó által képviselt korlátoktól szabadon, a tagolások differenciálásának, az idővel való érzékeny bánásmódnak is a mestereként mutatkozott be. A kürt igéző éneklését a lassú tételben is harmonikusan, részleteiben is csiszoltan és kidolgozottan kísérte a zenekar, jóllehet a hátborzongató zenekari akcentusok valamelyest kevésbé voltak hátborzongatóak az ideálisnál. Viszont imponálóan pörgött-vágtatott a karmester jóvoltából a 6/8-os metrumú záró Allegro, amelyben Vlatković izgalmas hangsúlyai nagyon is plasztikusak voltak.

  

Radovan Vlatkovic - B.Hracki felvétele 

A közönség ujjongó lelkesedését a szólista egy szellemes-hatásos Rossini-átirattal hálálta meg.

Remek archtektonikus építkezés, és továbbra is gazdag és gondosan kidolgozott zenekari játék jellemezte Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustráját is. A tablók monumentalitása, a zenekari színek intenzitása élővé varázsolták ezt az egykor az egész világot meghódító kompozíciót, és egyben különleges közvetlenséggel idézték fel az előző századforduló világát, az 1900-at megelőző századvég-hangulatot és az akkor közkeletű zenei nyelveket - némileg Mahlerre emlékeztető utalásokkal a zenei banalitásokra. A műnek a zeneszerző által középpontba állított eszmetörténeti aspektusait ma már nehéz tetten érnünk, ám ez biztosan nem az előadás hibája - inkább arról van szó, hogy a Zarathustrát sem akkor, sem most nem a filozófiai tartalom, hanem a monumentális képek újfajta technikákkal és elsöprő felkészültséggel történő zenei megfogalmazása tette és teszi vonzóvá a közönség számára.

Bertrand de Billy számára mind a monumentális formák, mind pedig a hangszerelés magasiskolája testhezálló feladatot jelentettek, s egyéniségének egyik legrokonszenvesebb oldala, hogy az adekvát előadáshoz szükséges magasfokú precizitást olyan természetességgel abszolválta, mintha mindössze a zenekar tagjaival szembeni kötelező előzékenységről lenne szó. (Ennek persze valóban így kellene lennie, a valóságban azonban nem sokan ilyen előzékenyek...)

A zenekar általában véve magas színvonalon tett eleget a fentiekből fakadó elvárásoknak; legfeljebb egy-egy kényesebb, magas (fa)fúvós megszólalás nem volt intonációs szempontból annyira kikezdhetetlen, mint amúgy szinte minden más. Október 26. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

 

Ábrahám Consort 

Eleinte nem volt teljesen világos számomra a kép, amelyet az Ábrahám Consort október végi óbudai hangversenyének színlapján olvasható „Régizene új hullámon" jelmondat sugallt. Vajon hullámhosszra gondolhatott a megfogalmazója? De akkor talán ezt is mondta volna. Vagy inkább az az üzenet, kissé suta megfogalmazásban, hogy az Ábrahám Consort a régi zene előadásának új hullámát képviseli? Ha ez a helyzet, akkor viszont fontos és érdekes kérdés, hogy miben áll tulajdonképpen a felfogásuk újdonsága, hogy mik is a sajátosságai. Nos, az együttesnek, illetve vezetőjének, Ábrahám Mártának a honlapján talált információk egyrészt egyértelművé tették, hogy az utóbbi értelmezés a helyes; másrészt a felmerülő kérdésekre is találtam válaszokat. Eszerint „régizene-megközelítésük sok szempontból túlmutat a zenei historizmus jelenlegi előadói gyakorlatán", amennyiben „ars poetica-juk a régi repertoár megközelítésében a ma, historikusnak nevezett előadói szokások alapvető megkérdőjelezése". Hogy mindez konkrétan mit is jelenthet? Nos, azt, hogy jóllehet „korhű stílust kialakítva", de „letisztult, maníroktól mentes egyéni hangzásvilágra" törekszenek, s „előadói stílusukra jellemző az erős és színes artikuláció, a frekvenciákban és felhangokban bővelkedő hangzás".

Bevallom, némi értetlenséggel tölt el a historizmust megkérdőjelező korhű stílus kialakításának önellentmondás-gyanús meghirdetése. Különösen annak fényében, hogy az együttes társalapítójáról, Schweigert Györgyről ugyanezeken a honlapokon az olvashatjuk, hogy korábban többek között Ton Koopmannal, Frans Brüggennel, az Orfeo Zenekarral és a Wiener Akademie-vel, csupa historikusnak nevezett előadói szokásokkal megfertőzött, megkérdőjelezhető, frekvenciában szegény előadóval zenélt együtt. Sejthető azonban, hogy időközben ő is rátalált a letisztult, maníroktól mentes hangzásvilág igaz útjára.

Ám tudjuk: szürke minden elmélet, annál zöldebb az élet (fája) maga. A fentiek mindenesetre felajzották kíváncsiságomat; végül is csakis az számít igazán, amit hallunk.

Az Ábrahám Consort műsorán az érett barokk vezető mestereinek: Purcellnek, Vivaldinak, J. S. Bachnak és Pergolesinek a művei szerepeltek, vonzó sokszínűségben nem csupán nemzeti hovatartozás szempontjából, hanem azáltal is, hogy kisebb és nagyobb együttesekre komponált, illetve hangszeres és vokális darabok váltakoztak egymással; ez pedig megfelel a 18. század koncert- (vagy academie-) fogalmának. Így az együttes a koncert folyamán rugalmasan változtatta összetételét; maximális felállásukban - ha jól számoltam, mert a műsorlap mindössze két hangszeres nevét árulta el - hat vagy hét (modern, fémhúros hangszereken játszó) vonósjátékos, egy csembaló és egy lant szerepelt.

Nyitószámként Purcell kései színpadi kísérőzenéje, az Abdelazar szólalt meg, és az együttesről azonnal egyértelműen kedvező képet mutatott szabadon lélegző, jól tagolt, minden tekintetben változatos játékuk. Ezt Vivaldinak a Corelliétől független, d-moll „Follia" variációi követték (RV 63) az op. 1-es triószonáta-sorozatból. Ennek két hegedűszólamát Ábrahám Márta és Popa Gergely játszotta, a kitűnő continuóban pedig Kaszanyitzky András (cselló), Schweigert György (nagybőgő), Kónya István (lant) és Pétery Dóra (csembaló) foglalt helyet (az utóbbi négy név minősített adat volt, részben csupán magánnyomozás eredményeképpen tudom megnevezni őket). Ebben a briliáns darabban is meggyőző volt az összhangzás, szépen olvadt össze a két hegedűs hangja és játéka (kettejük közül az együttesvezetőé a tartalmasabb); a basszusvonalnak tartása volt, s a sziporkázó figurációkban kifogástalan volt az összjáték pontossága.

A hangverseny első fele az op. 8-as, Il cimento... című - A négy évszakot is magába foglaló - hegedűverseny-sorozat 5-ös sorszámot viselő, Esz-dúr koncertje, a „La tempesta di mare" előadásával zárult, Ábrahám Márta szólójával. A nyitótétel viharjelenetében elismerést keltett a szólista rendkívül kidolgozott, mindenféle elnagyoltságot nélkülöző játéka, ami hozzájárult a harmóniailag A négy évszak jól ismert viharánál is izgalmasabb tétel hatásának szuggesztivitásához. A lassú tételben, lényegében hosszú hangszeres recitativóban, kifejezően és beszédszerűen játszott Ábrahám Márta, bár a zárótétel rendkívül energikus előadása már-már az erőszakosság határát súrolta.

Hasonló erények jellemezték a szünet után játszott Bach-hegedűversenyt, a BWV 1056-os f-moll zongoraverseny előképének rekonstrukcióját is; különösen a lassú tételben tetszett a feszesen rimikus pizzicato-kíséret, meg Ábrahám Márta pianóban is magvas, szép hegedűhangja.

A hangversenyt egy megszületése óta, tehát mintegy 280 éve - megérdemelten - roppant népszerű vokális kompozíció, Pergolesi Stabat Matere zárta, Hintalan-Mondok Yvette (szoprán) és Gaál-Wéber Ildikó(alt) közreműködésével. Technikailag, illetve intonáció szempontjából mindkét énekszólista kifogástalanul látta el feladatát, a hangok kifejezetten szépek voltak, s mindketten kiforrott és csiszolt énektechnika birtokosai. Szövegmondásuk is egyaránt 60-70%-osnak bizonyult. Ami a különbségeket illeti: Hintalan-Mondok Yvette hangja tiszta és kristályos, de kifejezés tekintetében talán visszafogottabb volt, és a disszonancia és oldása közti súlykülönbséget, a dallamvonal több léptékű tagolását nem hangsúlyozza olyan pregnáns módon, ahogy azt a barokk zenélés szelleme megkívánná; ha tetszik, nem az „erős és színes artikuláció", hanem a romantikus „végtelen dallam" az ideálja. Gaál-Wéber Ildikó éneklésmódjában az első percekben sokallottam kissé a vibratót, hamarosan meggyőzött azonban arról, hogy éneklését valódi szenvedély izzítja, és kifejezőereje a zenei formálás biztonságával párosul.

Mindent összevéve igazán magas színvonalú barokk hangverseny tanúi lehettünk. Hogy a kitűnő teljesítmény mellett miért is van szükség mások másfajta, de értékes és érvényes előadói teljesítményeinek megkérdőjelezésére és alig leplezett lekicsinylésére, arra lapzártáig még nem sikerült rájönnöm. Október 27. - Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör }

 

Nora Fischer 

Nora Fischer az Európai Hangversenytermek Szervezetének (ECHO) Rising Stars - Csillagok emelkedőben - elnevezésű, több mint két évtized óta folyamatosan megrendezett hangversenysorozatának keretében, az amszterdami Concertgebouw delegáltjaként lépett fel ezúttal Budapesten, a Müpa háromnapos minifesztiválján. A Rising Stars-koncertek egyrészeresek, s műsorukat a bemutatkozó fiatal művész állítja össze, figyelembe véve azt a megkötést, hogy az előadott művek valamelyikének olyan új kompozíciónak kell lennie, amely az ECHO felkérésére, az adott művész számára született.

Nora Fischer programja egyszerre volt világos felépítésű - hiszen 17. századi olasz monódiák fonalára volt felfűzve - és igen változatos, hiszen a többi három szám csaknem egy évszázadot fogott át 1924-től napjainkig, s olyan különböző zeneszerzőktől származott, mint Bartók Béla, Francis Poulenc, illetve az új kompozíció szerzője, a jazz világából érkező holland Morris Kliphuis. Fischer partnere a műsor barokk részében Mike Fentross lantos, a modern darabokban Daniël Kool (zongora) volt - mindketten hollandok.

Emblematikus nyitószámként Monteverdi nagy lamentóinak egyikét, a Lamento della ninfát hallhattuk teorbakísérettel. Többféle zenei világ hatásai találkoztak egymással Nora Fischer éneklésében. Talán a legkézenfekvőbb a holland (vokális) régi zenei iskola hatása, néhány jellegzetes manírjával: portamentókkal, a messa di vocék sokaságával, erőteljes tagoltságával. Másfelől ez erősen keveredett a populáris stílusok anyanyelvi ismeretével és az irántuk való vonzalommal - izgalmas kevercs ez, gondoljunk csak Cathy Berberianra -, meg a frivolra való hajlammal és remek színészi képességekkel. A harmadik meghatározó tényező Nora Fischer hangja, ez a rendkívül tudatosan használt, tiszta csengésű, biztos technikával és mindig kristálytiszta intonációval megszólaltatott hang (amelyet remek átváltozóképességgel bármikor dizőzössé tud átszínezni). Mindebből igen érdekes és sajátos éneklés, érdekes és sajátos Monteverdi kerekedik ki, különösen a művésznő eddig nem említett zenei érzékenységének köszönhetően; Fischer például egy kromatikus menet minden egyes hangját individuálisan és a helyzetének megfelelően tudja megformálni.

A nyitószámot egy miniatűr zsánerképekből álló Poulenc-dalciklus, a La courte paille (A rövid szalmaszál) követte, amelyben hirtelen megszűnt az iménti, nem zavaró, de határozott inhomogeneitás-érzet, és az előadást a művel tökéletesen azonosulónak érezhettük. A dalok játékos, érzelmes, kedveskedő, pajzán vagy varázslatos karakterei - Nora Fischer kitűnő színészi adottságainak és a remek zongoristának is hála - maradéktalanul, sőt elbűvölő módon érvényesültek.

Barbara Strozzi Lagrime mie című dala a meglepetések és a harmóniai merészségek tekintetében nem sokkal marad el Monteverdi vagy éppen Gesualdo egy-egy „sűrűbb" kompozíciójától. Ebben az expresszív világban - elsősorban holland régizenész énjével - elemében volt Nora Fischer, jóllehet ezúttal az előadási konvenciók tömege mintha rátelepedett volna az énekes személyes involváltságára, talán a mű befejezésétől eltekintve.

A hangverseny kiemelkedően legjobb számának a Kliphuis-mű - Bor folyik bennem - bizonyult. A darab, mint a műsorfüzetből megtudtuk, a szerző és az előadó szoros együttműködésében nyerte el végső alakját, és ez bizonyára jót tett neki, mert mindvégig magával ragadta a hallgatót, és hiába volt benne jelen sokféle réteg a kabarédaltól a prózai szakaszokig, nagyon zárt és jól feléptett mű benyomását keltette; kár, hogy a szövegét nem láthattuk leírva. Nemcsak Nora Fischer alakváltó képessége, kitűnő mozgása és mimikája érvényesült nagyszerűen, de ebben a darabban érzékeltem elsősorban mély szubjektív átélést, őszintén megható vagy akár vallomásos pillanatokat a művésznő előadásában.

Egy újabb olasz blokk Landi egyszerűségében is megragadó monódiáját - Augellin - és Monteverdi Poppeájából Arnalta gyönyörű altatóját kapcsolta egybe, Mike Fentross ezúttal is megbízható kíséretével. Az utóbbi darab, amely az újabb kutatások szerint bizonyára nem is Monteverdi műve, és a korabeli előadáson férfi énekelte, sajnos egyértelműen mély fekvésűnek bizonyult az énekesnő számára.

Megoldatlannak éreztem az utolsó műsorszámot is, amely Bartók Falun ciklusának eredeti, zongorakíséretes változataként (BB 87a) volt meghirdetve, bár valójában a sorozatnak csak azt a három tételét adták elő az ötből, amelyeket Bartók később női énekegyüttesre és kamarazenekarra újrakomponált. A választásban bizonyára Nora Fischer személyes gesztusát láthatjuk a magyar közönségnek, ám attól tartok, hogy a népi anyag felidézéséhez olyasféle harsányul szilaj éneklésmódra, hangadásra lett volna szükség, amely messze áll az énekesnő finomabb hangképzésétől és egyéniségétől. Egészében véve azonban gazdag és izgalmas hangversenynek voltunk tanúi. November 4. - Müpa, Fesztivál Színház. Rendező: Müpa }


{ KUSZ VERONIKA 

Prunyi és partnere 

„Találunk a magyar múltban és félmúltban néhány zeneszerzőt, akivel szemben adósságaink vannak [...] de a legtöbb elvégezetlen feladat súlya alighanem Dohnányi Ernő életművének elismerésével és megismertetésével, emlékének ápolásával kapcsolatban terheli a magyar zeneélet lelkiismeretét" - kezdi a Művészetek Palotájának Dohnányi-koncertjét beharangozó szöveg a Müpa Magazinban. „A száznegyven éve, 1877. július 27-én született Dohnányi Ernő életműve közös kincsünk és közös adósságunk" - parafrazeálja ugyanezt a gondolatot az ismertetőfüzet egy másik szerző tollából. A koncertlátogató pedig eltűnődhet: vajon a százötvenedik évfordulóra eljutunk-e odáig, hogy természetes lesz Dohnányi jelenléte a hazai hangversenypódiumokon, és nem kell bizonygatni már, hogy Dohnányit játszani, hallgatni fontos - és jó. Úgy tűnik, ettől egyelőre még meglehetősen távol vagyunk, és nagyon is jelentősége van a hasonló, a közönség számára iránymutató szövegeknek, s persze még nagyobb jelentősége, hogy sor kerülhet egy-egy, részben vagy kizárólag Dohnányi-műveket tartalmazó hangversenyre a fontosabb pódiumokon. Előnyös, ha több mű hangozhat el (akár különböző alkotói korszakokból, akár különféle műfajokból): Dohnányi ügyét ugyanis többek közt az is sújtja, hogy többnyire olyan darabjai kerülnek a leggyakrabban előadásra, mint például a Szimfonikus percek, amelyek nem feltétlen mutatják be stílusának, zeneszerzői gondolkodásmódjának velejét.

Kivételt képez ez alól a szóban forgó koncertet is nyitó Szerenád (op. 10), amely a fiatal szerző talán legragyogóbb műve. Nem véletlen, hogy még az ifjú Dohnányival szemben oly kritikus Kodály is lelkesedett érte. Banda Ádám (hegedű), Fejérvári János (brácsa) és Takács Ákos (cselló) interpretációja olyan volt, mint maga a kompozíció: csiszolt, árnyalt, előkelő, de mégis játékos - egy tökéletes gyöngyszem. Banda Ádám csodálatos hegedűhangjával ráadásul igen nehéz betelni, nekem legalábbis az ötödik tétel végéig sem sikerült. Valószínűleg nem véletlen, hogy a hangverseny végén a közönség tagjai közt hallgatózva főleg a Szerenádra vonatkozóan csíphettem el megjegyzéseket, mégpedig több esetben hitetlenkedést, hogy egy ilyen kvalitású mű nem alapdarabja a magyar koncertéletnek. Pedig a Dohnányi-életművön belül talán ez a legismertebb opusz, számos hazai és külföldi felvétele létezik. Éppen ezekhez hasonlítva is állítom, hogy Bandáék tolmácsolása szinte ideálisan szólaltatta meg a furfangosan szerkesztett, s mélységeit játékosan leplező kompozíciót.

Más volt a helyzet a szünet előtti mű esetében: az eredetileg zenekarra írt Suite en valse-ot, melynek kétzongorás szerzői átdolgozásából (op. 39b) most meghallgathattunk két tételt, ritkán tűzik műsorra. Ugyanakkor talán mégsem ez az a Dohnányi-darab, amelyet hiányolhatunk a mai repertoárból. Bizonyos értelemben ugyanis erősen „alkalmi" műről van szó, mégpedig azért, mert érvényesüléséhez alighanem jelentősen hozzájárult eredeti kontextusa, tudniillik hogy az elfojthatatlanul áradó, hol érzelmes, hol banális keringőfolyamot a javában pusztító második világháború koncerttermeibe kell elképzelnünk. Igaz, Dohnányi később, a háború után nagyon is műsoron akarta tartani, ezért is készített belőle kétzongorás átiratot, melyet aztán egykori tanítványával, Kilényi Edwarddal játszott sokszor. Mint azokon az 50-60 évvel ezelőtti hangversenyeken, most is egy nemzedék választotta el a két előadót: Balog Józsefhez Prunyi Ilona társult, aki, ha szabad ezt mondani, Dohnányi mellett az est másik ünnepeltje volt. Ő ugyanis - ahogy már megszokhattuk tőle akár Dohnányi, akár más, háttérbe szorult magyar zeneszerzők ügyében - az idei évfordulós programok során is roppant aktívan tevékenykedett, s a mostani koncert az ő egész éves (és sok évtizedes) munkálkodásának megkoronázása is volt egyben.

  

Prunyi Ilona és Sümegi Eszter - Posztós János felvétele/MÜPA 

Prunyi hangszeres kamarapartnerként és zongorakísérőként is fellépett: a szünet után ugyanis egy csokor dal hangzott el a két századfordulós ciklusból (Heindl- és Gomoll-dalok, op. 14 és 16), Sümegi Eszterszuggesztív tolmácsolásában. A hol Brahms, hol Wolf nyomában járó dalokat, melyek a meghatározó korai Wagner-élményeket sem tudnák letagadni, elsősorban Kertesi Ingrid lemezéről ismerheti a közönség, mivel koncerten szinte sosem hallhatók. Különösen izgalmas volt tehát a más típusú, súlyosabb hangot, s a belőle egyenesen következő, Kertesiétől eltérő koncepciót megtapasztalni. A daloknak legalább olyan nagy sikere volt, mint a koncertet záró Szextett előadásának, melyben Prunyiékhoz Börzsönyi Máté (kürt) és Szatmári Zsolt (klarinét) társult. Ez az előadás, lévén kicsit fáradtabb a többi produkciónál, talán kevésbé felelt meg várakozásaimnak, de a harmadik-negyedik tétel ennek ellenére is igazán magával ragadóan sikerült. (November 9. - Müpa, Fesztivál Színház. Rendező: Müpa }


{ OZSVÁRT VIKTÓRIA 

Ránki 

Ránki Dezső zongoraestjei időről-időre kivételes, minden alkalommal egyszeri és megismételhetetlen élménnyel vonzzák magukhoz a zenekedvelő közönséget. Aki hallotta már őt, tudja, hogy játékában a legmagasabb fokú technikai felkészültséggel átgondolt és átélt szellemi tartalom ötvöződik, a játékmód letisztultsága és természetessége révén mélyen megragadó interpretációt hozva létre. Nem tudom, tudatos választás-e a kitűzött időpont, vagy csupán a véletlen hozta így: egy évvel a hangverseny napja előtt, november 6-án távozott közülünk Kocsis Zoltán. A hangverseny semmi külsőséges formában nem utalt a megemlékezésre, ugyanakkor bőven nyújtott lehetőséget elmélyülni, megpihenni, vagy éppen gyermeki módon rácsodálkozni a művészet szépségére - kit éppen mire predesztinált aktuális lelkiállapota. Ami biztos, hogy Ránki egy csöppet sem próbálta a reflektorfénybe tolni saját magát, és ezt korántsem csupán a Zeneakadémia Nagytermének diszkrét megvilágítása miatt éreztem így. A művész kijött a színpadra, játszott, meghajolt, majd mindenféle különösebb ceremónia nélkül lement a színpadról, és a koncert hivatalos programját záró - tegyük hozzá, technikailag nagyon nehéz, és ezért rendkívül megterhelő - művet követően a szűnni nem akaró taps ellenére sem adott ráadást. A koncert szünet nélkül zajlott; ugyancsak a művekre, a zenére, a zene hallgatására irányítva a figyelmet. Hiszen kellemes elfoglaltság ugyan a hangversenyek szünetében egy jó sajtos perec és egy kávé vagy üdítő mellett megvitatni az éppen hallott vagy látott eseményeket, vagy rég nem látott ismerősökkel csevegni egy szűk negyedórát, de ez részben mégiscsak inkább társadalmi jelenséggé, társasági eseménnyé teszi az egyes koncerteket. Ez természetesen semmiképpen sem elítélendő funkció, hanem szükséges, sőt fontos; Ránki zongoraestje azonban most másról szólt. Másfél órán keresztül egyedül és zavartalanul figyelhettünk a zenére.

Az este programján három mű szerepelt. Elsőként Joseph Haydn kéttételes B-dúr szonátája (Hob. XVI:41) hangzott el, majd Robert Schumann szintén B-dúrban komponált, közel félórás sorozata, a Humoreszk (op. 20) szólalt meg. A hangversenyt Johannes Brahms egyik leginkább reprezentatív, nagyszabású variációsorozata, a Variációk és fúga egy Händel-témára (op. 24) zárta. A hosszú és megterhelő koncertprogramot Ránki kotta nélkül adta elő. Zavaró technikai makulák még mutatóban sem bukkantak fel játékában. A Haydn-szonáta első tételében az összefogottság, az apró motívumokból, szinte motívumtöredékekből összeálló folyamatának világos megmutatása volt a legnagyobb élmény. Mindennek ellenére ebben a tételben olykor kissé elsietettnek éreztem az egyes figurációk megformálását. Ugyan kifogástalanul gyöngyözött még a legapróbb ritmusértékekből összeálló futam is, befogadóként mégis talán egy kicsivel nyugodtabb tempó hatott volna igazán kellemesnek. A vidáman fickándozó skálamenetek között rendre bukkantak fel lírai szépségek, gyengéd hangszínek. Utóbbi jellemzők, a líra, az intimitás és a gyengédséggel finoman megformált dallamívek Schumann Humoreszkjében kaptak igazán főszerepet. A kompozíció kezdetét Ránki egészen kivételes érzékkel építette föl. Mintha csak egy fantáziálásból, egy magányos zenei gondolkodásból, meditálásból bomlottak volna ki az egyre újabb karakterek, majd az egész zenemű. A schumanni harmóniákat csodálatos hangzásbeli arányokkal és kiegyensúlyozottsággal játszotta a művész, így egy pillanatra sem engedte, hogy a hallgatóság elvesszen a rafinált ritmusok és modulációk tengerében. A hangversenyt záró, grandiózus és egyben igen reprezentatív variációsorozat olyan magától értődően hömpölygött előre, hogy még eshetőségként sem merült fel bármiféle kisiklás. Az oktávmenetek és a virtuóz futamok épp úgy helyükön voltak, mint a líraiság, a szemlélődő bensőségesség. A Nagyteremben sokszor megállt a levegő; Ránki játéka egy-egy pillanatra mindannyiunkat elvarázsolt. A taps végeztével mintegy rajtpisztolyra a ruhatárban elhelyezett kabátokért induló tülekedés sem tudta feledtetni ezt a gyönyörű élményt, mely útravalóként sokáig kísér majd. November 6. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }


{ RÁKAI ZSUZSANNA 

Rádiózenekar, Genz, Vajda 

Bár a recenzens számára, amikor egy hangversenyről számol be, a program összeállításának elemzése általában biztos kiindulópontként szolgál, az olvasó szemében az ilyesmi alighanem könnyen tűnhet halogatásnak, a valódi tartalmi kérdésfelvetések elodázásának. Akadnak azonban olyan koncertek is, amelyek esetében a műsor szerkezetének vizsgálata csakugyan szükségszerű, mivel a kompozíciók kiválasztását és sorrendjét meghatározó koncepció érvényességének esetleges problémái az előadás lényeges elemeiként jelennek meg. Ilyen esemény volt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának november 14-én adott hangversenye is.

A program „A természet hangjai" címet viselte, és két Mahler-műből, a Vándorlegény-dalciklusból és az 1. szimfóniából, valamint Einojuhani Rautavaara Cantus Arcticus című, madarakra (felvételről lejátszott madárhangokra) és zenekarra komponált concertójából állt. A műsor nyilvánvalóan és szellemesen játszott a cím direkt és elvont értelmezésével, a mimézis és a valódi természethang, a hangutánzó effektus és a zenei minőségként felfogott természeti jelenség párhuzamosságával, az ötletben rejlő művészi absztrakció hatását azonban gyengítette, hogy az artisztikus és naturális hangok keveredéséből zenei formát építő és a két Mahler-darab közé illesztett Rautavaara-concertóval a természet hallható struktúrájának viszonylag primer felfogása és alkalmazása került a középpontba. Ezzel egyfelől egy olyan mű kapott különös hangsúlyt, amely a madárhangokat zenei motívumokként felhasználva jóval egyszerűbb viszonyban állt az este címével, mint a két Mahler-kompozíció, hiszen azokban a természet hangjai és képei elsősorban nem zenei frázisokként, hanem a zenei időt szervező, azt befogadható, át- és újragondolható struktúrává változtató alakzatokként jelennek meg, amelyek saját kulturális múltjukra - a Lied mesterkélt egyszerűségében és a 19. századi szimfónia sajátosan epikussá szélesedő, narratív logikával mozgatott drámai folyamatosságában betöltött szerepükre - hangsúlyosan reflektálnak. Másfelől a Mahler személyes benyomásaira, emlékeire, művészi ideáljaira olyan sokféle módon utaló 1. szimfónia jelentőségteljes témái között a Vándorlegény-ciklus két dala is szerepel (a Wenn mein Schatz Hochzeit macht az első, a Die zwei blauen Augen a második tételben), szoros szellemi rokonságot teremtve közöttük, ez az elrendezés pedig drasztikusan elvágta egymástól ezt a két alkotást.

Mindez tehát pusztán strukturális szempontból is indokolttá tette volna, hogy a dalciklust és a szimfóniát ne válassza el egy közbülső, egészen másféle zeneszerzői attitűdről tanúskodó kompozíció, a művek előadása pedig, ha akaratlanul is, igazolta ezt az igényt. Míg ugyanis a Cantus Arcticus pontosan és kidolgozottan szólalt meg a Vajda Gergely vezette Rádiózenekar tolmácsolásában, így meggyőző nyitánya lehetett volna a hangversenynek, az estét ténylegesen nyitó dalciklus sorsa meglehetősen szerencsétlenül alakult. Bár a zenekar érzékenyen és árnyalatgazdagon játszott, Stephan Genz alig tudott megbirkózni feladatával ezen az estén. Hangja meglehetősen színtelen volt, hangterjedelme a dalok elvárásaihoz képest nem elég tágas, színpadi megjelenése kevéssé meggyőző, kifejezésmódja pedig egyrészt túlságosan visszafogott, másrészt a drámai gesztusokat túlságosan szó szerint értelmező. A dalok virtuóz fegyelme, gyönyörű keserűsége, erőteljes kontúrok közé zárt, túláradó érzelmessége ennélfogva mind rejtve maradt az előadásában.

Ezek után részben elkerülhetetlen hiányként, a szimfónia hiányaként, részben viszont megnyugtató és tágas zenei élményként hatott az 1972-ben komponált Rautavaara-darab zsongó polifóniája, amely a maga áttetsző zenekari színeivel, kifinomultan mozgékony, pregnánsan akcentuált imitációival életteli elegyet alkotott a hol dallamos, hol hívójelszerű, máskor recsegő vagy éppen játékos madárhangok ritmikus változékonyságával. A szélesen hullámzó és aprólékosan kiszámíthatatlan idősíkokat egyszerre mozgató kompozíció ugyanakkor, bár magától értetődő kapcsolatot hozott létre a természetes és a zenei hangok között, igazán szerves egységet mégsem alkotott a kétféle hanghatásból. A madárhangok idővel enyhén narratív, illusztrációszerű szerepet kényszerítettek a hangszeres szólamokra, feltérképezhetetlenné téve a megkonstruált zenei folyamat esetleges önálló formai összefüggéseit.

Míg a concerto megszólaltatásának egyik jelentős erénye a zenei idő egyenletességének kikezdhetetlen biztonsága és nyugalma volt, addig a Mahler-szimfónia interpretációja éppen a dramaturgia időbeli kibontakozásának kérlelhetetlenségével maradt adós valamelyest. Vajda Gergely ugyanis arra törekedett, hogy precízen megrajzolja a szerkezetet mozgató tematikus ötleteket, élesen megvilágítsa a hangszerelésben, dinamikai és tempóváltásokban jelentkező szeszélyes és drámai eltéréseket, ennek következtében azonban mintha nem koncentrált volna eléggé a lineáris folytonosság megteremtésére, darabossá változtatva a tételek közt átívelő tematikus kapcsolatokkal összeforrasztott szimfónia dramaturgiáját. Noha az interpretáció számos érzékeny részlettel lepte meg a közönséget, a sokáig szinte mozdulatlannak tűnő nyitótétel energiáinak kevéssé szuggesztív sűrűsödése elvesztette egyszerre felemelő és fenyegető (a negyedik tétel jövőjét idéző) hatását. A Ländler nosztalgikusan groteszk csillogása makacs hangsúlyok nehézkességébe fulladt, a zárótétel pedig szenvedélyesen örvénylő, nyers energiái ellenére sem rendelkezett azzal a kíméletlen lendülettel, ami a kompozíció feszültségét a lassú, melodikus szakaszok időtlenségében is megőrizve nemcsak hatásosan, de szükségszerűen robbanhatott volna ki végül az utolsó, heroikus fanfárban. November 14. - Művészetek Palotája. Rendező: Magyar Rádió Zenei Együttesei }


{ SOMLÓI P. EMIL 

Blomstedt, Kavakosz, Gewandhaus Zenekar 

Aki november 3-án ellátogatott a Müpa nagytermébe, inkább emberi, mint zenei élményekkel gazdagodva távozhatott. Történhetett mindez azért, mert aznap este teljesen más helyzetű és korú zenészek találkoztak a Bartók Béla hangversenyterem pódiumán. Herbert Blomstedt (1927) a maga kilencven évével, Leonidasz Kavakosz az ereje teljében és a legjobb korban lévő (ötvenéves és négy napos) szólista és az 1781-ben alapított lipcsei Gewandhaus Zenekar. Ezt a zenekart olyan karmesterek vezették, mint Mendelssohn, Nikisch, Furtwängler, Bruno Walter, Kurt Masur és Chailly. Elég pusztán arra a tényre gondolnunk, hogy a koncerten elhangzó Schubert „nagy" C-dúr szimfóniát Mendelssohn vezetésével ez a zenekar mutatta be, ahogy  Brahms versenyműve is az ő előadásukban hangzott el először, magával Brahmsszal a pulpituson. Tehát a zenekar maga már csak jelenlétével is az állandóságot és tradíciót hozta, Blomstedt az elmúlt század nagy karmesterhagyományát, Kavakosz pedig a jelent, az ezekben a pillanatokban is csúcson lévő, nagy muzsikust.

Így aztán nagy várakozásokkal ült be a hallgatóság és bár csalódnia, fanyalognia egyáltalán nem volt oka, a koncert végeredménye más lett, mint amire számított. Brahms Hegedűversenyét ugyanis különös interpretációban hallhattuk: a szólista kísérte a karmestert, nem pedig fordítva. E megállapításban semmi szarkasztikus nincsen, egyszerűen egy teljesen meglepő koncertélmény tapasztalata ez, ami nem abból fakad, hogy ne tudott volna kísérni a zenekar vagy a karmester! Egyszerűen Kavakosz személyisége hozta ezt magával: a legelejétől fogva olyan érezhető tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetett Blomstedt személye, tudása és kora iránt, hogy - végig így éreztem - egyszerűen a kedvére akart tenni. Tisztelegni akart előtte azzal, hogy még a nála amúgy megszokott alázatot is jelentősen túlteljesítve hegedült. Alávetette magát minden formálásnak, tempónak, lassításnak, amit Blomstedt irányításával a zenekar játszott, így személyében aznap este nem szólistát, hanem egy „kiegészítő szólamot" kaptunk. Ami emberileg végtelenül megható volt, ha zeneileg nem is okozott maradandó élményt. Kavakosz nagysága ezáltal szűk helyre koncentrálódott, és mint a fociban a brazilok, „zsebkendőnyi területen cselezett". Ezt viszont csak azok érezhették, akik mazsolázni vágytak aznap este, akik viszont „csak" azért jöttek el, hogy egészében végighallgassák a művet, nem feltétlenül gazdagodtak életük legizzóbb és legszenvedélyesebb Brahms-koncertjével. De a Kavakosz alázatában manifesztálódó művészi nagyság hatalmas emberi leckét ad az ilyesmire fogékony hallgatónak, amit aztán egy életen keresztül vihet magával. És aztán jött Kavakosz ráadása szólóban, és a terem arra a majdnem öt percre abba a hetedik zenei mennyországba került, ahol kizárólag Bachot játszanak, és csakis tökéletesen. Ebbe a paradicsomi állapotba engedett egy csodálatosan végtelennek tűnő, ám mégis fájóan rövid betekintést aznap este Kavakosz.

A koncert második felét Schubert „nagy" C-dúr szimfóniája töltötte ki. A Brahms-interpretáció visszafogottsága és tapogatódzása után elsőre meglepő volt az az energia, öröm és belefeledkezés, ami egy csapásra elhatalmasodott a teremben. Blomstedt nagyon kicsi és praktikus mozdulatai hirtelen óriási jelentőséggel visszhangoztak a zenekarból, és a játékkedv olyan mindent elsöprő lendületet vett, ami teljességgel meghazudtolta a karmester korát. A zenének ezt a fiatalító és gyógyító hatását utoljára az akkor már öreg és nagybeteg Oberfrank Gézánál láttuk, aki szinte totyogva, nehézkesen lépett fel a pulpitusra, majd egy Mendelssohn-nyitány után leugorva, öles léptekkel viharzott ki a pódiumról. A zenekar minden téren kiváló, és bár napjainkban kevesebb szó esik róluk, a koncertet hallva azért az eszembe ötlött, hogy ott, ahol ez a szint a megszokott, ott a „hétköznapok" is mást jelentenek. És Schubert időtlen szimfóniájának hallgatása közben Blomstedtet nézve az ember eljátszott az évszámokkal: ez az öregember tizennyolc éves volt, amikor Bartók, huszonkettő, amikor Richard Strauss és negyvennégy, amikor Stravinsky meghalt. Huszonhét volt Furtwängler, huszonkilenc Erich Kleiber és harmincöt Bruno Walter halálakor. Végigélte a Karajan-„érát" és három évvel idősebb Carlos Kleibernél. Olyan aranykor hírnökét láthattuk és hallhattuk aznap, aki a zenén kívül egy zenetörténeti aranykort is magával hozott a pódiumra. November 3. - Müpa. Rendező: Müpa }


{ MERÉNYI PÉTER 

Kodály Vonósnégyes, Bavouzet 

Amikor a koncert második felében a színpadra lépett Jean-Efflam Bavouzet francia zongorista, rögtön megváltozott az este hangulata. Végre egy lelkes és örömteli előadó! César Franck f-moll zongoraötösében katalizálta, valósággal átszellemítette a Kodály Vonósnégyes tagjait (Falvay Attila, Bangó Ferenc - hegedű, Fejérvári János - brácsa, Éder György - cselló). Irányította, sőt olykor vezényelte is az együttest. Az önálló életet élő, szólisztikus zongoraszólamot sokszínűen, lenyűgöző szélsőségekkel szólaltatta meg. Bavouzet - mint a koncertet követő pódiumbeszélgetésen is kiderült - igen közel érzi magához Franck művét. Olyan átéléssel és erővel zongorázott, hogy néha szinte úgy éreztem: zongoraversenyt hallok karmester nélkül, vonósnégyes-kísérettel. Egy szó mint száz, az f-moll zongoraötös volt az este fénypontja: dramaturgiai és érzelmi szempontból egyaránt.

 

  

Jean Efflam Bavouzet és a Kodály Vonósnégyes - Felvégi Andrea felvétele

A hangverseny első feléről - amikor csak a Kodály Vonósnégyes játszott - aligha írhatok ilyen lelkes sorokat. Már a műválasztás is kérdéseket vet fel. A kvartett két tételt játszott Mendelssohn op. 81-es sorozatából. Nem véletlen, hogy a négy vonósnégyesdarabból álló gyűjteményt - amely nem alkot egységes ciklust - nem soroljuk a kanonizált remekművek közé. Ezenkívül Schumann A-dúr vonósnégyese (op. 41/3) hangzott még el.

A műsor mellett az interpretáció is hagyott maga után némi kívánnivalót. Leginkább az átélés, az érzelmi jelenlét hiányzott: sok helyen unalmassá, merevvé és egyszínűvé vált az előadás. A Schumann-mű fináléját a Kodály Vonósnégyes értelmezésében például egyáltalán nem éreztem örömteli, táncos forgatagnak. A frazeálás nem volt elég kifinomult, a hangszínt nemegyszer száraznak, fedettnek vagy nyersnek találtam. Olykor mintha intonációs bizonytalanság is előfordult volna a Schumann-kvartett középső tételeiben. A nem szokványos ülésrend - balról jobbra: első, majd második hegedű, cselló, végül brácsa - viszont örömteli meglepetéssel szolgált. A mélyhegedű sokkal inkább előtérbe került, néha még párbeszédet is folytatott a primáriussal.

Ráadásként - az egy éve elhunyt Kocsis Zoltán emlékére - Schumann Esz-dúr zongoraötösének (op. 44) második, In modo d'una marcia tételét játszották. A két epizóddal színesített c-moll gyászindulót nagyobb érzelmi gazdagsággal is megszólaltathatták volna. Bavouzet itt nem tudta vagy nem akarta átszellemíteni az előadást.

A november 5-i koncerttel zárult a 2017-es Négyszer négyes plusz egy című hangversenysorozat. A széria keretében híres vonósnégyesek egészültek ki egy-egy nagynevű zongoristával. Most talán nem a „négyes", hanem a „plusz egy" volt igazán izgalmas. Bavouzet saját bevallása szerint is az egyik leghungarofilebb francia zongorista. Nem túlzás azt mondani, hogy négyhavonta fellép Magyarországon. Valószínűleg lesz még alkalmunk arra, hogy meghallgassuk. November 5. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }


 

NFZ, Bagratuni, Hamar

 

A csúnya hangzás, a nyekkenés néha különleges esztétikai értéket nyer. A 220 voltos átélés és vibrato pedig olykor valóban „megrázza" az embert. Suren Bagratuni örmény-amerikai csellista Schumann a-moll gordonkaversenyében (op. 129) azonban nem feltétlenül ért el esztétikai csúcsokat. Előadásában a melléfogás gikszer maradt, érzelmi telítettsége erőltetettnek tűnt, túlzott vibratója pedig szinte nevetségessé vált (az első tétel főtémájára gondolok). Két jelzővel élve: a gordonkaszólam zsíros és nyers volt. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar mind akusztikai, mind dramaturgiai szempontból a háttérben maradt (vezényelt: Hamar Zsolt). A megszakítás nélkül - attacca - megszólaló versenymű lírai középtételében a szólista párbeszédet folytathatott volna a csellószólam vezetőjével. Bagratuni azonban itt sem engedett a domináns szerepből. A zártótételben - a zenei anyaggal együtt - az intonáció is természetesebbé és könnyedebbé vált. A zenekar is jobban előtérbe került. Minden fanyalgásom ellenére azért egy-két brahmsosan telített, áradó pillanat mélyen megérintett.

Ráadásként Bach szólógordonkára írt Esz-dúr szvitjének (BWV 1010) Sarabande tételét játszotta el Bagratuni. Historikus - inkább: magukat historikusnak nevező - előadásokhoz szokott ízlésem néha túlzásnak érezte, hogy minden hangot ennyire megformál a csellista. Azonban elfogadhatónak tartom ezt a megközelítést is.

Grieg Peer Gynt-kísérőzenéje (op. 23) az Ibsen-dráma 1876-os bemutatójára készült. A zeneszerző később két, négytételes szvitet is összeállított ebből az anyagból. A legtöbb koncerten ezeket hallhatjuk. A Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar azonban bővebb válogatást mutatott be. A tételek sorrendje a drámai cselekményt követte, szemben a szvitekkel, ahol a dramaturgia nem kronologikus. Összességében úgy éreztem, mintha egy amatőr módon szerkesztett oratóriumot hallgatnék. Mögötte és körülötte pedig a sokszor ismételt elméleti kérdések kavarognak. Színpadi dráma a Peer Gynt?„Autonóm műalkotás"-nak tekinthetjük a hangversenyteremben játszott kísérőzenét? Érdemes lenne látvány- és mozgásszínházi elemekkel újraértelmezni az alkotást? A Nemzeti Filharmonikusok válasza mindenben konzervatív volt. A kivetített ásatag fordításról ne is beszéljünk. Kicsit kínos ez a mű. Nem koherens, olykor gyerekes, néha pedig zavaróan hatásvadász. Ugyanakkor megrázó és érzelmes is. Szinte el-elmorzsolunk egy könnycseppet, de aztán elszégyelljük magunkat.

A zenekar mindenesetre kitett magáért: színesen és hiteles átéléssel zenéltek. A populáris kultúrába is átszivárgott tételeket - A hegyi király barlangjában, Reggeli hangulat, Solveig dala - igen hatásosan adták elő. A Pünkösdi dalban a Nemzeti Énekkar újra megmutathatta, hogy a cappella kórusként is megállja a helyét (karigazgató: Somos Csaba). Az énekes szólisták közül - mind kórustagok - Szalai Ágnes(Solveig) nyújtotta a legemlékezetesebb teljesítményt.

A koncert elején Weber A bűvös vadász című operájának (op. 77) nyitányát hallhattuk. A kissé vaskos és fedett hangzás - ilyennek képzeljük a német romantikát - csak néhol vált élettelivé.

Végül egy hír. A november 20-i koncerten adták át az Év Művésze címeket. Az Év Zenekari Művésze díjat Szekeres Gizella szekundszólam-vezető kapta, az Év Énekkari Művésze titulust pedig Gáspár Istvánbasszbaritonnak ítélték oda. November 20. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.