A zenében nincs megalkuvás

Kolonits Klára operaénekes

Szerző: Belinszky Anna
Lapszám: 2017 október

- Az új évadot a Kárpát-Haza OperaTúra előadásaival, Szilágyi Erzsébetként indítottad. Mikor talált meg először ez a szerep, és hogyan érzed magad benne?

- Az Operaház a 2012-2013-as évadban mutatta be a Hunyadi Lászlót Szűcs Gábor rendezésében, majd a következő évben az Operakaland keretében is műsorra került a darab, négyes szereposztásban, ekkor kaptam a felkérést Szilágyi Erzsébet szerepére. Ez akkor új útvonalat jelölt ki számomra, határozott továbblépést jelentett a drámaibb szerepek felé. Az Erkel-heroinákat amúgy is szívügyemnek érzem, a Bánk bán Melindája és Bátori Mária is a legfontosabb szerepeim közé tartozik. Szilágyi Erzsébetet az is izgalmassá teszi, hogy a szerep csúcspontját jelentő híres, kétrészes áriát Erkel egy különleges adottságú művésznőnek, Anna La Grange-nak komponálta, és ez a személyes, adresszált jelleg már a szerep első frázisaiban is jelen van. A virtuóz és szélsőségesen nehéz frázisok különösen alkalmasak a hősnő zaklatott lelkiállapotának megjelenítésére, így egyfajta vokális színészetre adnak lehetőséget. Parádés és nagyon koncentrált szerepről van szó, mely az olasz bel canto-hagyomány egyik prototípusa, nem véletlenül népszerű külföldi operarajongói körökben is.

- Milyen a kapcsolatod magával a karakterrel?

- Egyik kedvenc jelenetem a kulcs, amikor a királyeskü közben, Szilágyi Erzsébetként kérkedőn és dacosan állok szembe Gara nádorral a színpadon, szinte gőgös büszkeséggel karolva át Lászlót és Mátyást, a két fiút, mint egy középkori Niobé - lenézve az ellenfelet, akinek csak egy lány adatott. Szilágyi Erzsébetként súlyosan megfizetek ezért a gőgért, amely elaltatja gyanút, és nem számol az ellenféllel. Esendő és emberi egyszerre. Személyesen pedig, egy Hunyadi László korú gyermek édesanyjaként megrázóan átélhetővé válik egy virágkorában levő ifjú elvesztése, minden alkalommal eleven borzadállyal hat rám az opera fináléja. Valós történelmi személyről lévén szó, Szilágyi Erzsébetről - az Arany-balladából és történelemtanulmányaiból mindenkinek van elképzelése. Érdekes, hogy az erkeli megfogalmazás nem minden szempontból konvergál a nemzetanya, az özvegy matriarcha képével. Filigránabb, mozgékonyabb a szerep, melyet Erkel nem véletlenül komponált drámai koloratúrszopránra. Kellett egy pár év, míg az összes részletét magamra alakítottam, de nagyon szeretem énekelni.

- Hogyan alakítottad a saját hangodhoz Szilágyi Erzsébet bel canto-szólamát?

- Mindig meghallgatom legalább egyszer a korábbi nagy elődöket, de tudom, hogy a szerepet végül úgyis a saját hangommal kell elénekelnem. Pályakezdő koromban néha megkísértett a vágy, hogy nagy énekesek hangi megoldásait utánozzam, ez azonban mindig technikai romlással járt. Később már elfogadtam saját adottságaimat és nem akartam hasonlítani senkire, így inkább egy összbenyomást szerzek ilyenkor arról, hogy mi az, ami az előadásban engem, mint hallgatót, megérint, és mi az a hangi bravúrstikli, ami már zavar a drámai átélésben. Ez nagyon kényes egyensúly, mert - leegyszerűsítve - ha a drámai koloratúréneklésben túl sok a koloratúra, az kiüresedett figurát eredményezhet, ha pedig csak a drámaiságra koncentrál valaki, nem teljesíti mindazt a stiláris finomságot, ami a műfaj sajátja. A bel canto, mint előadói stílus, már nyolc éve áll az érdeklődésem homlokterében, és minden énekelt szerepemre hat, még Mozart Donna Annájára vagy Konstanzéjára is, hiába német szerepek.

Fontos, hogy mindig el tudjam választani magamban a lírai, drámai vagy koloratúr részeket, speciális technikai megoldásokat kell alkalmaznom, hiszen ha mindent egyfajta hangadással, torokállással képeznék, a szerep sínylené meg, elveszítené a sokarcúságát. Ugyanakkor a sokarcúságot sem szabad túlzásba vinni, nehogy mozaikszerűvé, széttöredezetté, netán öncélúvá váljon a megvalósítás. Csakis állandó oda-vissza csatolással és kontrollal lehet a mélységekbe hatolni és folyamatosan, érző, eleven módon gazdagítani saját elképzeléseinket. Ebben a műfajban nagyon fontos a jelenidejűség. Nem lehet gépiesen másolni régebbi korok előadói praxisát, mindig ki lehet és kell találni friss díszítéseket és kadenciákat, az új betanulásoknál figyelembe kell venni a személyiség és a hang érését. Ha a hangi megfogalmazás élő és organikus, akkor még ezek az absztrakt, nem kifejezetten verista szerepek is lelkes fogadtatásra találhatnak.

- Miben más az Erkel-féle bel canto, mint a Bellini- vagy Donizetti-szerepek?

- Magyarországon Erkel volt a bel canto úttörője, szinte premierjükkel egy időben mutatta be itthon az olasz operákat, tisztában volt az eszközkészletükkel, mégsem akart epigon lenni. Folyamatosan kereste, mitől lesz a zenéje magyar, és az akkor nagyon népszerű verbunkosban találta meg az egyéni ízt és koloritot, ennek is köszönhető egyedülálló deklamációs vagy épp tipikusan magyaros, parlandós stílusa, amely szinte egyáltalán nem jellemző más bel canto operákra. Van, aki szerint Erkel zeneszerzői ügyetlenségének eredménye, hogy darabjai nem egységes stílusúak, én azonban nagyon szeretem ezt a sokszínűséget. És nem szabad elfelejtenünk, Erkel milyen hihetetlenül nagy gyakorlati munkát is végzett az operák komponálása mellett: zongoraművész volt, előadásokat tanított be és vezényelt. Nem úgy volt par excellence operaszerző, hogy semmi más dolga ne lett volna, így nem véletlen az sem, hogy a kései darabjaiban már fiainak kézírásával is bőven találni részleteket. Stilárisan így sokszor valóban nem beszélhetünk egységes művekről. Mindezek ellenére én személyesen abszolút Erkel-párti vagyok, női hangra fantasztikus, nagyon jól játszható, kiemelten hálás szerepeket komponált.

- Melyek azok a szerepek, amelyek most a leginkább foglalkoztatnak?

- Nagyon szerencsés vagyok, mert három új szerepem is lesz az új évadban, és ez óriási lehetőség a fejlődésre. Október végén A hugenották Margaret Valois-jaként lépek fel az Erkel színházban, ez lesz az első alkalom, hogy francia bel cantót énekelek. A Szilágyi Erzsébethez hasonlóan ez is rövid, koncentrált, de az opera szempontjából nagyon hangsúlyos szerep. Januárban Debrecenben a Norma főszerepét énekelhetem, ami már egy ideje nagy vágyam volt, és az operaházi évad több szerepe mellett Szegeden is lesz egy bemutatóm, Verdi Ernanijából Elvira szerepét énekelhetem. A korai Verdi-szerepek nagyon közel állnak hozzám, nagyon várom ezt az újabb találkozást. De természetesen éneklem továbbra is a Lammermoori Luciát - így mindegyik kedvenc zeneszerzőmtől van szerepem erre az évadra.

- Férjeddel, Dinyés Dániellel díszvendégei voltatok az idei Ördögkatlan Fesztiválnak, amelyen évek óta rendszeresen felléptek. Mit ad neked egy ilyen fesztivál, és hogyan hat rád a megszokott kőszínházakhoz és hangversenytermekhez képest egészen más közeg?

- Őszintén mondom, nem más ez a közeg! Nincs külön fesztivál-énem és hétköznapi énem, minden fellépés egyformán vizsga, hiszen ezen múlik a folytatás. Az Ördögkatlanra is igaz, hogy ha nem teszed oda magad száz százalékosan, nem várhatod, hogy a nézők legközelebb is eljöjjenek az előadásra. Gyakran beszélünk arról, hogy van egyfajta műfaji fenntartás az emberekben, de egyre inkább úgy gondolom, hogy ez leegyszerűsített és téves feltételezés. Egyáltalán nem nehéz közel hozni ehhez a fesztiválközönséghez a komolyzenét! A nyáron kilencedik alkalommal léptünk fel a fesztiválon, és egyszer sem fordult elő, hogy ne találtunk volna utat azokhoz, akik eljöttek. Az idén Beremenden előadott Verdi Requiem különleges szívügyem volt, és bár sokáig lehetetlennek tűnt, most augusztusban meg tudtuk valósítani. Merészek voltunk, és felkértük Magyarország legnevesebb profi együtteseit, a Nemzeti Filharmonikusokat és a Nemzeti Énekkart, ők pedig - nem kis meglepetésünkre - azonnal igent mondtak. Érezhetően nagy odaadással vettek részt a koncerten, megerősítve lelkesedésünket és örömünket, mivel szerencsénkre évről évre olyan művésztársakkal dolgozhatunk együtt, akik tudomásul veszik a nomád körülményeket és beérik a csillagászatinak épp nem nevezhető gázsival, és értékelik annak a lehetőségét, hogy olyan emberekhez juttathatunk el méltó tartalmat, akik nem fogyasztják ezt rendszeresen.

- Miért volt fontos számodra, hogy épp Verdi Requiemje szólaljon meg Beremenden?

- Beremend különleges helyet foglalt el a délszláv háborúban, a menekülő emberek innen, a dombtetőről láthatták, ahogy egykori szomszédaik szétbombázzák a házaikat. Én ekkor, 1991 nyarán épp Baranyában, Pécsett voltam, és láttam az első ágyúlövéseket, soha nem fogom elfelejteni! Később énekeltem Eszéken, ahol még évek elteltével is látszottak a háborús sérülések nyomai. A láthatatlan sebek pedig, azt hiszem, soha nem gyógyulnak be, ezért az emlékezés is mindig aktuális lesz. Verdi Requiemje zenében fejezi ki mindazt, amit a Beremenden álló Megbékélés Kápolna is sugall: Emlékezve, nem felejtve kell megbocsátanunk! Ez a gondolat nagyon tudott hatni a közönségre, felemelő volt érezni, mekkora ereje van több ezer megrendült, hosszú perceken át állva tapsoló embernek. Olyan hittel vettek részt a profi együttesek is a misszióban, ami minden művész álma.

- Közvetlenebbek egy ilyen fesztiválon a közönségtől érkező visszajelzések?

- A közösségi média világában nagyon közvetlenek tudnak lenni a visszajelzések egy kőszínházi előadás után is, ebből a szempontból nincs különbség. Az viszont igazi visszajelzés, mikor a Requiem-előadás másnapján a kamarazenei koncertünk próbáján két fiatal fiú - aki láthatóan még nem józanodott ki az előző esti buliból - ott ül a nagyharsányi templomban, és bólogat Mozart zenéjére. A zenekar néhány zenésze és a férjem Mozart egy zongorás-fúvóskvintettjét és egy zongoranégyesét játszották, én pedig ott ültem a próbán az érkező nézők között, mikor az egyik fiú hátra hajolt és megkérdezte: „Nem az a szőrös istenkirály vezényelt tegnap a mezőn, kinn Beremenden?" „Igen, az a szőrös istenkirály az én férjem" - válaszoltam. „Fantasztikus ez a Händel, erre a legjobb kijózanodni!" - folytatták a srácok, én pedig - leszámítva azt, hogy még mindig Mozart szólt - csak egyetérteni tudtam velük. Nagyon szeretem ezt a miliőt, ahol ennyire zsigerileg képes hatni az emberekre a zene. Tetőtől-talpig átjárja őket, miközben másnap egy Quimby-koncerten rekedtre üvölthetik magukat. Ennek a missziós tevékenységünknek tulajdonképpen épp ez a lényege, hogy a lehető legszélesebb réteghez juttassuk el az általunk képviselt lehető legjobb minőségben a zenét. Legyen szó a falusi nénikről, akik egész évben erre vágynak, és nem jutnak el Pestre, de még a megyeszékhelyre sem, vagy a „lazuló" fiatalokról, a zenében nincs megalkuvás. Ha lehetséges és szükséges egyáltalán a komolyzenével szélesebb rétegeket megszólítani, azt csakis extra minőséggel lehet.

- Miért fontos, hogy beszéljünk is a zenéről? A férjeddel több olyan programotok van, ahol nem „csak" zenéltek.

- Az emberekben borzalmasan sok sztereotípia él a klasszikus zenével kapcsolatban. A mai világban rengeteg információhoz férünk hozzá, de nem mindenkinek van olyan tapasztalata, ami segít a szelektálásban. Magyarországon létezik egy zenefogyasztási tradíció, amelybe én még beleszülettem, de ez az internet korában nagyon felhígult és elvesztette az erejét. Ma mindenkinek saját döntése, hogy mit fogyaszt, a legtöbben pedig kizárólag marketinggel akarják megnyerni a közönséget. Azt gondolom, hogy a megalkuvásmentes minőség mellett inkább arra kellene nagyobb hangsúlyt fektetnünk, hogyan könnyíthetjük meg annak befogadását. Vezetni kell az embereket, és olyan fogódzókat adni nekik, amelyeket ők is ismernek. Nagyon szokták szeretni például, mikor egy előadáson a férjem több stílusban játssza el ugyanazt a zenei részletet, vagy úgy, mintha egy Tom és Jerry rajzfilm zenéje lenne. Megmutatja, hogy a harmóniai, ritmikai eszközök mindig körülvesznek bennünket, csak egyszerűen elmennek a fülünk mellett - ha a stílus más, fel sem merül bennünk, hogy ugyanaz az alap, csak sokszor végtelenül leegyszerűsödve. Előfordult, hogy valaki egy ilyen előadás után másképp fogyasztott könnyűzenét, mert a nápolyi szextre érzékennyé vált, és mindig felkapta rá a fejét. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy a művészetet élvezni tudjuk, nincs szükség külső tényezőre, még drága jelmezekre és díszletre sem. Egyedül a tudás és a gyakorlás nem nélkülözhető.

- Úgy érzem, a zenei nevelés rendkívül fontos a számodra. Nem gondolkoztál azon, hogy a tanítással is többet foglalkozz?

- Olyan élethelyzetben vagyok, ahol számolnom kell azzal, hogy énekesként nem kötöttem életbiztosítást a pályámra, és nem tudhatom, meddig énekelhetek, vagy meddig hagynak énekelni. Elfoglaltságaim mellett nem tudnék rendszeresen tanítani, de egy-egy problémával nagyon szívesen dolgozom, és sokan fordulnak hozzám kisebb-nagyobb technikai kérdéssel. Végzettségem szerint én csak az alsófokú énekoktatásban taníthatnék, csak tanári diplomám van, nincs zeneakadémiai végzettségem. Úgy hozta az élet, hogy rögtön a pályára kerültem, miután elvégeztem a tanárképzőt - dolgoznom kellett, hogy eltarthassam a gyermekemet. Az utóbbi tíz évben merült fel bennem az igény, hogy elvégezzem a zeneakadémiai mesterképzést, erre azonban különböző okokból nem kerülhetett sor. Ráadásul a Liszt-díj ekvivalenciáját is abban az évben törölték el, mikor átvehettem. Nem tudtam bekerülni a hivatalos rendszerbe, és ez elgondolkodtatott arról, van-e helyem egyáltalán ebben a rendszerben, mikor az egész pályám és személyiségem ennyire „unortodox" és ennyire ellentmond a hivatalos kereteknek. Egyre inkább hiszek azonban abban, hogy ami a pályám egyik szakaszában hátrány volt, az később előnyömre válhat, hiszen a hivatalos utaktól, intézményektől függetlenül sokkal szabadabban választhatom meg az irányt, amerre haladok. Egy tanítási meghívásnak akartam eleget tenni azzal, hogy elvégzem a mesterszakot, de el kellett fogadnom, hogy mivel egyfolytában dolgozom, ezt nem fogom tudni abszolválni. Több lehetőség is felmerült bennem a tanításra, például olyan, meghatározott technikai problémára kiírt kurzusok formájában, mint amilyen a magasságok rugalmas kezelése vagy a koloratúréneklés. De rengeteg jó ötlete van a férjemnek is, akivel az elkövetkezendő években dolgozni fogunk azon, hogyan lehet a modern médiát a tanítás szolgálatába állítani.

- Kiket tekintenél célközönségednek?

- Szeretném bebizonyítani, hogy énekelni is nagyon sokan meg tudnának tanulni, mert nagyon sok embernek vannak olyan jó hangi adottságai, hogy akár professzionális pályára is léphetnének. A rendszer azonban ezeket az embereket nem veszi észre, nekik maguknak pedig nem kelti fel az érdeklődésüket. Szeretném a jövőben megtalálni ezeket a fiatalokat, és felkelteni a figyelmüket, hogy forduljanak a zenei pálya felé. Az Opera Nagykövete programsorozat valami hasonló céllal született. Én azonban kifejezett castingot tartanék, ahol - pironkodás nélkül - felvázolhatjuk egy 17-19 éves fiatalembernek, hogyan tud ma például egy férfi énekes megélni Magyarországon. Azt gondolom, hogy a férfiak számára is kifejezetten vonzóvá lehet tenni ezt a hivatást, amely sokkal szabadabb és érdekesebb lehet a hagyományos pályáknál. Vannak olyan hangfajok, amelyeknek alig akad ma itthon profi képviselője, és ebben az operaénekesi hivatás csökkenő társadalmi megbecsültsége is közrejátszik. Én hiszek abban, hogy az énekesi pálya lehetősége sokkal több emberben van benne, mint gondolnánk.

- Úgy tűnik, még mindig erősen él az a sztereotípia, hogy operaénekesnek, művésznek születni kell...

- Én ebben nem vagyok mérce, mert tudom, hogy nem születtem különleges hangi adottságokkal. Nem hiszek ebben a típusú kiválasztódásban, de ha olyasvalaki lennék, akinek a kezdetektől fogva extrém különleges és nagy hangja van, lehet, hogy én is azt vallanám, hogy ez Isten ajándéka. Nekem többszörös buktatókon keresztül, kőkeményen meg kellett dolgoznom azért, hogy ilyen hangom legyen, ezért én azt az utat képviselem, hogy ez a pálya sokak számára elérhető.

- Ha fel kellene sorolnod három személyes tulajdonságot, amelyek a leginkább segítettek a pályádon, melyek lennének azok?

- Adaptáció, ambíció és kíváncsiság. Olyan családba születtem, ahol a felmenőimnek apai és anyai ágon is nagyfokú affinitásuk volt a zenéhez, édesanyám édesapja Bartha Dénes zenetörténész volt, az ő édesanyja pedig végzett énekesnő. Édesanyámnak és édesapámnak is szép hangja volt, anyukámnak különösen. Azonban gyerekkorában túlterhelték szólókkal a hangját, ezért a hangja professzionális képzésre később már nem volt alkalmas. Édesapámék pedig olyan szegények voltak, hogy ő nem tanulhatott zenét, és voltak is fenntartásai ezzel a pályával kapcsolatban. Én azonban már egészen kisgyerek koromtól amolyan úri huncutságként kiköveteltem magamnak, hogy zeneiskolába járhassak, kórusokban énekelhessek és hangszert tanulhassak. De nem volt különleges hangom, még a kórusban sem énekeltem szólókat, legfeljebb az Angyalok és pásztorokban süvölthettem fönt az angyalok szólamát. Nem voltam semmiben sem különlegesen kiemelkedő, viszont jó zenei adottságaim voltak, és szinte minden művészeti ághoz volt érzékem. Sokáig a képzőművészet, a rajz volt a legkedvesebb időtöltésem. Nem kényszerített senki, hogy profinak képezzem magam, élhettem a magam szabad életét, rajzszakkörre, sakkszakkörre vagy éppen fuvolazenekarba jártam, ahol, bár kérték, hogy gyakoroljak többet, nem éreztem belső indíttatást rá.

Aztán még húszéves korom előtt egy, a gimnáziumban fölöttem járó lány elvitt Schultz Katihoz énekórára, akinek az első óráján olyan benyomás ért, ami soha többet nem hagyott szabadulni. Soha életemben nem fogyasztottam tudatmódosító szert, de ez olyasmi lehetett, mint egy nagyon erős addikció. Korábban fel sem merült bennem, hogy hivatásszerűen foglalkozzam az énekléssel, eszembe nem jutott volna, hogy erre tegyem fel az életemet. Mégis egy éven belül a tanárképző főiskolán találtam magam, maximális elkötelezettséggel. Az ottani énektanárom, Forrai Zsuzsa azt mondta, korábban soha nem találkozott ilyen ambiciózus tanítvánnyal. Minden érdekelt, és tűzön-vízen keresztül törekedtem afelé, hogy felfedezzem az emberi hang korlátlan kifejezési lehetőségeit, habzsoltam a tananyagot, sokszor számomra elérhetetlen nehézségű műveket faltam be irreális gyorsasággal, annyira hajtott a vágy, hogy mindent megismerjek. Hamar a gyakorló előadó szerepében találtam magam, a Budapesti Kamaraopera színpadán debütáltam, mint első dáma, Vashegyi György Varázsfuvola-produkciójában. Ekkor ébredt fel bennem a vonzalom az operaszínpad iránt. Ez is hirtelen addikció volt, előtte koncerténekesnek készültem - egészen addig, míg arcon nem csapott és egy pillanat alatt be nem szippantott a Színház maga.

- Mostanában foglalkozol írással is. Ez is egyfajta „bekattanás" volt? Egyszer csak úgy érezted, írásban is ki kell fejezned magad?

- Az írásra tulajdonképpen hagytam magam rávenni. A közösségi média kétarcú dolog: sokkal közelebb jöhetnek hozzád az emberek, mint ami esetenként kívánatos, ugyanakkor sokkal több emberhez juttathatod el posztokon és blog-bejegyzéseken keresztül a művészi vagy akár csak az életélményeidet. A szakmai Facebook-oldalamat Némedi Csaba rendező barátom hozta létre és küldte át nekem, hogy menedzseljem, a honlapomat pedig fiatal rajongóimtól kaptam ajándékba. Régebben úgy éreztem, hogy be vagyok zárva Magyarországra, és bár énekeltem külföldön, nyomasztott, hogy nem futottam be olyan karriert, mint amire vágytam. Ma már ezt árnyaltabban látom, hiszen az elmúlt években rengeteg nemzetközileg is első osztályú kollégával dolgozhattam együtt, kinyílt számomra a világ. Igazán azonban csak akkor kezdtem egyensúlyban érezni magam, mikor a saját szerepkörömet kezdtem énekelni. Kézzelfogható volt, ahogyan elkezdett kialakulni egy személyes közönségem, és azóta is elképesztő energiákat ad az a személyre szabott figyelem, amit tőlük kapok. A Facebooknak, a honlapomnak és a YouTube-nak köszönhetően ez a figyelem mára nemzetközivé vált, és a közönségemmel való különleges kapcsolat olyan nem várt ajándéka a pályámnak, ami sok vélt vagy valós sérelmet kompenzál, és állandóan a fejlődésre és az új utak keresésére ösztönöz. Nagyon sok mindent másképp kaptam meg a pályától, mint azt előzőleg elképzeltem, de ez a „különutasság" mára már nem kényszert, hanem szabadságot jelent!

- Bel canto reloaded című albumotok hihetetlen sikert aratott. Tervezitek-e már a folytatást?

- A férjemmel arra törekszünk, hogy a következő lemezünkre olyan zenéket válasszunk, amelyek mindkettőnknek örömet szereznek. Abban egyeztünk meg, hogy nem vesszük lemezre azokat a szerepeket, amelyeket sokat fogok színpadon énekelni, inkább azokra koncentrálunk, amelyeket élőben nem lesz lehetőségem előadni. Továbbra is tartjuk magunkat ahhoz, hogy az olasz bel canto vidékéről válogatunk, és ha az első lemez a Bel canto reloaded címet viselte, a következő lehet, hogy - ironikusan a Mátrix-trilógiára utalva - Bel canto revolution lesz. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.