Beszélgetés Vikár Lászlóval

Szerző: Sebõ Ferenc
Lapszám: 2017 szeptember

2002-ben Vikár Lászlóval, Kodály tanítványával és későbbi munkatársával készítettem hosszú beszélgetést pesti, Bajcsy-Zsilinszky úti lakásán. Részletesen beszámolt arról a nagy kalandról, amelyet ő, a Keletre küldött újkori Julianus barát, és kollégája, a nyelvész Bereczki Gábor (1928–2012) éltek át a rokon népek népzenéjét kutatva. A beszélgetés szövegének közlésével kísérlem meg, hogy valamelyest életközelbe hozzam ennek a rendkívüli küldetésnek a történetét.

– 1952-ben lettem Kodály tanítványa, ebben az épületben. Nem itt, a kettes teremben, mert a tanár úr a 15-ösben tanított mindig. És szerdán volt óránk 10-től 1-ig. Négyen voltunk végül is, akik végeztünk nála: az egyik Tóth Margit, aki évtizedek óta Kairóban él és a kopt zene világhírű kutatója és kiadója. A másik kettőt bizonyára ismerik, mert ők itthon élnek: Sárosi Bálint és Olsvay Imre.

– Vikár László 1956 szeptemberében lett Kodály aspiránsa, miután végzett nála a Zeneakadémián. Néhány hónapra rá a Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjában a „Tanár Úr” azt a meglepő kérdést intézte hozzá, hogy „Akar-e az oroszokhoz menni?” 1957 januárjában, az ’56-os események után, természetesen senki sem kívánkozott az oroszokhoz. De Kodály a tőle megszokott lakonikus modorban tudtára adta, hogy Bartók és ő is 50 éve készültek oda, de egyiküknek sem sikerült. Mind a ketten foglalkoztak a Volga-vidéki finnugor és török népek zenéjével, és olyan fontosnak tartották ezt a zenei kapcsolatot, hogy szerettek volna eljutni a helyszínre is, mert ők aztán jól tudták, hogy pusztán könyvekből nem lehet megismerni egy zenei stílust.

– Tehát helyszíni gyűjtésre lett volna szükség, de hát erre nem volt lehetőség. Egyrészt az első, másrészt a második világháború miatt. Azonban 12 évvel a második világháború befejezése után, 1957-ben kötött a magyar állam és a Szovjetunió egy olyan kulturális egyezményt, aminek egyik paragrafusát Kodály vetette be, mondván: tegyék lehetővé, hogy egy magyar népzenekutató a helyszínen készíthessen felvételeket. És ő arra gondolt, hogy én elmehetnék oda, hogy végre első magyar népzenekutatóként hangzó anyagot hozzak haza a Volga-vidékről. Természetesen ezután azt mondtam neki, hogy hát persze tanár úr, szívesen, bár fogalmam se volt, hogy mit kell csinálni. Mikor menjek, hová menjek? Egy probléma volt csak, hogy akkor állt befejezés előtt a karádi monográfia, és akkor mondtam neki – azt is ő bízta rám –, hogy tanár úr, mi lesz a karádi monográfiával? És előttem van, mintha most lenne, hogy intett a jobb kezével, és azt mondta: „Karád, az itt marad.” Értsd, ez most fontosabb.

Két-három hónapom volt a fölkészülésre, azalatt igyekeztem minden addig idekerült gyűjteményt átnézni, amiket ő is, meg ugye Bartók is ismert még az elmúlt ötven évben. Két dolgot kötött a lelkemre. Az egyik, hogy mielőtt elmegyek a Volga-vidékre, falvakba, föltétlen menjek el Leningrádba, a Puskin-házba, mert tudomása van arról, hogy a Puskin-házban, az Orosz Irodalmi Intézet egyik részlegében régi fonográfhengerek ezrei vannak, amit még a cári időkben, a 19. század végén vettek föl, vagy akár a 20. században. És mielőtt elmegyek a helyszínre, hallgassam meg ezeket. Válogassam ki, hogy ebből a sok-sok ezer hengerből mi az, ami minket közelebbről érdekel, tehát mi az, ami finnugor és török. A másik kérése pedig az volt, hogy el ne induljak egyedül, mert idegen helyen, idegen nyelven én csak félmunkát tudok végezni. Tekintve, hogy a népdalnak szövege is van és dallama is van, feltétlenül együtt kell működjek egy nyelvésszel. Akkor lesz teljes értékű a tudomány számára – mind a nyelvtudomány, mind a zenetudomány számára – a gyűjtött anyag, ha egy szakemberrel kötöm össze a munkámat. Mind a két feladat sok izgalmat jelentett számomra: vajon sikerül-e ezt megoldani?

Azt hiszem, júniusban mentem ki Leningrádba, és a szerencse akkor is kísért. Úgyhogy két napon belül már rendben volt minden. Ugyanis az Orosz Irodalmi Intézetben, a Puskin-házban kitörő örömmel fogadtak valakit, aki végre érdeklődik az ő molylepte, poros hengereik után és azt mondták: „Hát ilyen nem volt évtizedek óta, hogy végre fogtunk egy külföldit, akit ez érdekel. Tessék parancsolni.” Másnap meg fölhívtam az egyetemen a finnugor tanszéket, és kérdeztem, van-e valaki, aki itt tud cseremiszül? Mert akkor még csak a cseremiszekhez készültem. Legnagyobb meglepetésemre egy Bereczki Gábor nevű fiatalember jelentkezett. Azt mondta, hogy ő békési. Őt is Kodály vezette el a cseremiszekhez, mert gimnazista korában Biciniákat énekelt. És ő már volt is a cseremiszeknél, és boldogan dolgozik velem együtt. Úgyhogy ennél ideálisabb megoldást nem is lehetett volna találni. Az évben, 1957-ben Leningrádban maradtam, mert azt a tenger hengert meg kellett hallgatni, azt a sok port lenyelni, ami a molyette hengerek között volt, végül is kiválasztottam – most már pontosan nem emlékszem – olyan négyszáz hengert, amin finnugor meg török anyag volt, és azokat átmásoltam. Azok most is itt vannak az Akadémián, azóta se hallgatta meg senki, ahogy ez lenni szokott. De hát eleget tettem Kodály kérésének.

A következő évben, 1958-ban aztán már hát avval a céllal utaztam ki, hogy most már megyek a cseremiszekhez, helyszínre. Egy kis hiba csúszott az utazásnak az elejébe, és ez elég sok bonyodalmat okozott, de azt hiszem ezt érdemes elmondani. Ugyanis Moszkvába még el lehet magyar útlevéllel, de Moszkván túl már orosz engedély nélkül nem lehet menni. Na most hát Moszkvában megszerezni az orosz engedélyt, én ezt csináltam vagy 20-szor, ez nem egy könnyű dolog. Negyedik nap közölték velem, hogy hát majd utánam küldik Leningrádba az engedélyt, addig menjek el oda. A tolmácsnőmet megkérdeztem a leningrádi pályaudvaron, mielőtt elhagytam Moszkvát, bizalmasan, hogy mondja meg nekem, lesz engedély, vagy nem lesz engedély? Azt mondja, hát neki nem szabad erről nyilatkozni, de megmondja, hogy nem lesz engedély. Hát akkor már a vonatra felültem, velem volt a magnetofon. Leningrádban mondom Bereczkinek, hogy itt vagyok, öregem, de közölték velem, hogy nem kapok engedélyt. Ritkán adódik az ember életében, hogy megszállja a Szentlélek. Ez ilyen pillanat volt. Elmentem az Orosz Irodalmi Intézetbe, és mondom az igazgatónak, akit az előző évből ismertem, hogy újra itt vagyok. El akartam menni a cseremiszekhez, de nemigen tudok, ezért itt fogok dolgozni továbbra is. Erre látom, hogy ráncolja a homlokát. Mondom, mi baj van? Ó, azt mondja, tulajdonképpen az a baj, hogy festik a harmadik emeletet. Úgyhogy nem tudok fölmenni, mert… hát erre én egy kicsit félve, de azt mondtam neki, hát rendben van, inkább elmegyek a cseremiszekhez, adjon egy engedélyt. Ő meg, hogy megússza az én látogatásomat, boldogan adott egy engedélyt. Később kiderült, nem lett volna joga hozzá. Na, mindegy. Aznap délután Bereczkivel elmentünk az Inturisztba, megmagyaráztuk az ott ülő nőnek, hogy hol van Joskar-Ola, merre kell oda menni, mert életében nem hallott róla. Saját pénzünkön megvettük a vonatjegyet, s két nap múlva Joskar-Olában voltunk. És mindkettőnket úgy fogadtak, mint két magyar zeneszerzőt, a Bereczkit is, transzparensekkel, tévé, rádió, amit akarsz. Egy hónapig gyönyörű utunk volt, és remek anyagot gyűjtöttünk. A hegyi cseremiszeknél is és az erdei cseremiszeknél is. Azt akkor még nem tudtuk, hogy akik körülöttünk mászkálnak, mert állandóan voltak körülöttünk, hogy azok kicsodák, később kiderült, hogy minket kísértek, hogy tényleg zenét gyűjtünk-e, vagy valami imperialista kémek vagyunk. És jelentették állandóan, hogy hát ezek tényleg megszállott emberek, semmi mást nem csinálnak, csak zenét gyűjtenek.

De amikor egy hónap núlva visszaértem Leningrádba, nagyon ferde szemmel nézett rám az igazgató, és azt mondta, hogy Vikár elvtárs, itt bajok vannak. Hogy én őt becsaptam. Mondom, miért? Hát azt mondja, mert ővele adattam magamnak egy engedélyt, és ő nem mérte fel, hogy neki ehhez nem lett volna joga, de mikor Moszkvában megtudták, akkor majdnem az állásába került. Úgyhogy most se pénz, se posztó, semmi, várjak. Minden pénzemet elköltöttem. A szállodai szobám megvolt, és egy hétig vártam, mit üzennek Moszkvából. Most már nevetek rajta, de, ugye, ennivalóm se volt. Az egyetemi menzára, valami három kilométerre volt a szállodától, elmentem egy nap háromszor, ott az asztalon volt az a tipikus négyszögletes orosz fekete kenyér meg víz meg gorcsica. Gorcsica, az a méregerős mustár, amit nagyon szeretek. Úgyhogy megkentem három-négy kenyeret, megittam egy pohár vizet, és hazamentem a szállodába. Egy hétig vártam, hogy Szibériába indulok-e, vagy Budapestre.

Akkor fölhívtak Moszkvából, és közölték, hogy bár megszegtem a Szovjetunió törvényeit, mégsem tartóztatnak le, de azonnal hagyjam el a Szovjetuniót. És természetesen nem közölhetek az anyagból semmit. Hazajöttem, itthon ennek már híre ment közben a külügyön meg az akadémiai titkárságon keresztül. Egy-két hétig vártam, aztán gondoltam, hogy mégis hírt adok arról, merre jártam, a rádióban tartottam egy előadást, meg másutt, meg újságcikk. Na, lassan-lassan fölengedett a jég, és nem törődtem vele, hogy mit mondtak nekem. Elkezdtem az anyagot propagálni meg rendszerezni. Kodályhoz rendszeresen jártam, de hat évig nem kaptam beutazási engedélyt. Nyilván még ott ült a pasas, aki fölfedte, hogy én illegálisan jutottam el a cseremiszekhez. Kodály, aki minden évben várta, hogy újra mehessek, 1964-ben megdühödött, és azt mondta, ezt nem hagyja tovább. És a jelenlétemben a Tudományos Akadémián azt mondja a titkárnőnek, hogy „hívja fel a szovjet nagykövetet, akit én ismerek, és aki tud magyarul”. A következő telefonbeszélgetés zajlott le – én azt hallottam csak, amit Kodály mondott. „Kodály” – nyilván a másik oldal azt mondta, hogy hát jó napot professzor úr, vagy mit tudom én. Azt mondja: „barátom maga nekem?” Képzelheted, a szovjet követnek ezt mondani! De mit lehet erre válaszolni? Azt mondja, természetesen. „Na, akkor intézze el, hogy a Vikár elmehessen újra a Szovjetunióba, és egy hét múlva hívjon fel, hogy mit intézett”, és letette a kagylót. Egy hét múlva visszahívta, és akkor kiderült, hogy többé nem a Tudományos Akadémia, hanem a Szovjet Zeneművész Szövetség keretében utazom, és még tizenkétszer sikerült így kimenni. És ’64-ben kezdődött egy újabb sorozat. Ez már a többé-kevésbé ismert sztori. Így jutottunk ki, nyelvész és népzenekutató, a magyarok őshazájába, az úgynevezett Közép-Volga-vidékre, finnugor és török népek körébe, ahová eleinte csak a cseremiszekhez mentünk, hiszen Bartók fölfedezése a század elején és Kodály munkássága és pedagógiai munkássága is elsősorban a cseremiszekre koncentrálódott, illetve a cseremiszek déli szomszédságában élő csuvasokra. Azok török népek, de hát a csuvas és a cseremisz területen egyaránt találtak olyan tonális, reális kvintváltó dallamokat, amelyek minket közelről érintettek.

Azóta is azt hiszem, nincs ember, aki 12-szer járt a Volga-vidéken, 300 faluban, még talán szovjet ember sincs ilyen. Mi a fenének ment volna 300 faluba? Egyre tágult a látóhatár, és tágultak a lehetőségek. Úgyhogy eleinte a cseremiszeknél voltunk, csakhogy kiderült, hogy a cseremiszeknek egy harmadik társasága is van Baskíriában, akik a legarchaikusabbak, nyelvben is, zenében is, szokásban is. Oda is sikerült eljutni, aztán a csuvasok déli részéhez is. Aztán a tatárokhoz, a mordvinokhoz, a votjákokhoz. Így végül is mintegy 600 km széles területen jártunk a Volga és a Bjelaja között, ahol középen a Káma folyik, az úgynevezett magyar őshazában. Több mint 300 helyen megfordultunk, és 280 helyen gyűjtöttünk. Hozzávetőlegesen 4000 felvételünk van.

Ezt két oldalról nézhetem. Az egyik oldal, hogy ez bizony nem sok. Ahhoz képest, hogy mi minden van ott – és ezt csak én tudom –, ahhoz képest ez csepp a tengerben. Ahhoz képest viszont, hogy mennyi új adatot sikerült idehozni 4000 eredeti felvételen, mégis valami.

Mindenesetre azt mondhatom, kicsit gúnyosan, de azt hiszem, sok igazsággal, hogy a Volga-vidékről, meg az egész finnugor, török zenei kapcsolatról az tud csak valamit állítani, aki még sose járt ott. Egyszer egy akadémiai előadásnak a végén mondtam ezt, kicsit magam is meglepődtem rajta. Annyi mindent állítanak biztosan az emberek, akik nem tudják, hogy ez milyen gazdag vidék, milyen sok stílust foglal magában, milyen komplikált dolgok vannak ott, és hány réteg rakódhatott egymásra a kultúrában, zenei kultúrában is ezen a vidéken. Az, hogy mi finnugor és mi török, azt talán Magyarországon van, aki eldönti. Én, amióta ott voltam a Volga-vidéken, nem merem eldönteni.

Hogy valóban a gyönyörű, tonális, kvintváltó pentaton dallamok a legősibbek-e, én őszintén szólva kétségbe vonom. A tonális kvintváltás és maga a pentatónia, ezek a díszített, világszép dallamok – a világon mindenütt, Japántól Amerikáig nagy-nagy szeretettel fogadták, és azt mondták, csodálatos zene. Kodály maga mondta, hogy ezzel csak Palestrina ér föl. Tényleg gyönyörű zene. Nem tudom elképzelni róla, hogy ez a legősibb réteg. Főleg azért nem, mert ott a helyszínen, a 22 év során az ufai cseremiszeknél, keleti cseremiszeknél, aztán a votjákoknál, a mordvinoknál, a tatároknál is találtunk ennél sokkal archaikusabb anyagot, ami három-négy hangból áll. Amire régebben nem figyeltek fel, és nem is közölték, mert az odavalósiak azt mondták, hogy hát az nem érdekes. Természetszerűen a szép, nagy ívű dallamokat hozták elő, merthogy az mutatós.

Amikor először hallottam ilyen zenét egy Kardigan nevű faluban, Arbor mellett, a keleti cseremiszeknél ’64-ben, akkor este dühös lettem: egy egész délutánt eltöltöttem ennyi vacakkal. Mert életemben még ilyen sok töredéket nem hallottam. Biztos voltam benne, hogy akár férfi, akár nő, akár öreg, akár fiatal, ez mind csupa rosszat énekel. De hát ilyen nincsen, hogy három hangot énekel csak! Később elkezdtem gondolkodni rajta, hogy hát a fene egye meg, hátha mégis. Úgyhogy a következő évben visszamentem, és még hatvan votják faluba betértünk. Kiderült, hogy mind így énekelnek. Abból lett a votják kötetünk nagy része. Tehát nem tudom elképzelni, hogy ez a nagyon magas rendű tonális kvintváltás ősibb legyen, mint ez a három-négy hangos zene. Bár erre is van példa. Volt kollegám, aki azt mondta, a fejlődésnek olyan vonala is létezik, hogy az egyszerűbb később jön létre a bonyolultból. De hát azért nem ez az igazi. Én elég sok faluban voltam, és elég sok dallamot fölvettem, az a 300 falu és négyezer fölvétel talán följogosít arra, hogy merjek általánosítani. Olyan kollegám is volt, aki azt mondta, hát igen, igen, mert biztos rosszul gyűjtöttél. Elképzelhető, hogy egyik faluban nem volt szerencsém. Elképzelem, a másik faluban rosszul gyűjtöttem. Na de azért négyezer felvételből csak kijön, hogy mi a tipikus!

A Volga-vidék, Közép-Volga-vidék, Volga–Káma-vidék legalább annyira sok nemzetiségű, mint a Kárpát-medence. Ez nekünk Magyarországon egy évszázados vagy évezredes probléma, hogy együtt élünk germánokkal, szlávokkal. A Volga-vidék legalább ennyire vegyes, mert ott nincsenek országhatárok sem, és ott a három kultúra, a szláv, amit az oroszok képviselnek, a török, amit a csuvasok, kazanyi tatárok és baskírok, és a finnugor, amit a cseremiszek, mordvinok, votjákok képviselnek – azok olyan szimbiózisban élnek együtt, hogy szinte szétválaszthatatlanok. Egyik falu tatár, a másik falu votják. A falu egyik utcája tatár, a másik utcája votják.

– És valóban itt kezdődtek az igazi problémák. Hogy ki, mit és kitől vett át, szinte eldönthetetlen. Hogy lehetne megállapítani egy három- vagy négyhangos dallamból, hogy ez most tatár vagy finnugor hagyomány? A magyar népzenei rend kialakításakor is ez okozta a legnagyobb gondot. A Járdányi-féle dallamvonal-elv kitűnően illett a nagy hangterjedelmű, széles ívű dallamokra. De a kis ambitusú dallamokat nem lehetett ilyen módon besorolni, ezért ezek helyretétele egyre tolódott, halasztódott s csak a legújabb időben oldódott meg Szendrei Janka és Dobszay László stílustömbökre épülő rendezésében. Amikor egy dallam már nagyobb, mondjuk egy oktávnyi hangterjedelmű, akkor meg lehet állapítani többé-kevésbé karakterisztikus vonalakat, de egy háromhangos dallamnál semmi esélyünk. Hát még azt eldönteni, hogy mi finnugor és mi a török? Mikor Kodály Zoltán a kezébe jutott kiadványokat tanulmányozta, sejtelme sem lehetett, hogy azok majdnem mindegyike egy egészen kicsi, néhány négyzetkilométernyi cseremisz területről való. Vikár Lászlónak a helyszínen azzal kellett szembesülnie, hogy ezen a területen kívül senki sem énekelt ilyeneket. Rá is ébredt, hogy ha ő csak a cseremiszekhez megy, és bezárja magát közéjük, mondván, hogy őt más nem érdekli, csak a cseremisz, azzal saját maga elé állított volna korlátokat. A helyszínen már tisztán látszott, hogy a Lach-
gyűjtemény arányai nem tükrözték a valóságos helyzetet. A cseremisz valóban hozzátartozik a közép-volgai népek zenéjéhez, de nem biztos, hogy a legtipikusabb. E tapasztalatokból kiindulva más területek felé fordult.

– Határozottan állítom, hogy a lélekszámban legnagyobb, az írott kultúrában legrégibb kazanyi tatárság központi helyet foglal el az egész Volga-vidéken. Tatárok nélkül nem lehet megismerni, és biztos vagyok benne, hogy a cseremisz és a csuvas kvintváltás és ez a gyönyörű pentaton díszítés is mind valahonnan tatár eredetű. Tehát a tatárok nélkül elmenni a Volga-vidékre lehet, csak éppen olyan eredményt érünk el, mint a brazil, aki csak a Kiskunságban járt. Én nagyon szeretem a cseremiszeket, félreértés ne essék, gyönyörű a zenéjük, csak most már világosabban látom, hogy az egész térségben a tatároknak 7-8 évszázados az írásbeliségük. És ötmillióan vannak, ami a legtöbb az egész vidéken. A tatárok nélkül nem lehet józanul és objektíven előre menni. Úgyhogy az utolsó kötet, amit az Akadémián adtak ki, az 5. kötet az csupa tatár anyagot tartalmaz. Amiben nincsenek olyan pontos és szép tonális kvintváltó dallamok, de a kvintnek és a kvartnak a töredékes megfelelője, amiből kifejlődhetett ez a gyönyörű cseremisz, csuvas kvintváltás, az mind megvan a tatároknál. És a pentatóniának olyan gazdagsága, amely egyébként a finnugor népekre nem jellemző. A cseremiszek finnugorok, de a finnugor népeknél, akik sose érintkeztek török népekkel, nincsen pentatónia. Az obi-ugoroknál semmi pentatónia sincs.

1966-ban, amikor harmadszor jöttem haza a Szovjetunióból, természetesen beszámoltam Kodály tanár úrnak, és elmondtam azt az aggályomat, hogy vajon a keleti cseremiszeknél talált zene nem ősibb-e, mint amiről azt gondoltuk, hogy oly nagyon ősi, ez a hegyi kvintváltó. Gondolkodott, szokása szerint nem válaszolt rá, majd azt mondta… „menjen el még többször is, aztán majd meglátjuk”.

– Az elképzelés, hogy vannak azok a messzi, hegyi cseremiszek, az ténylegesen, földrajzilag mit jelentett? Hegyen éltek ezek a cseremiszek, elzárt vidéken? Lehetett ott egy rezervátum, ahol megőrződtek ősi dolgok?

– Köszönöm a kérdést, mert ez valóban mulatságos. Én is arra számítottam, hogy nagy bakanccsal és bottal és hátizsákkal gyönyörű hegyeken fogok járni. Odamegyek a hegyi cseremiszekhez, mondom, hát itt hun van a hegy? Teljesen lapos, sík vidék az egész. Azt mondják, hogy itt nincs hegy. Mondom, akkor mitől hegyi cseremiszek? Ja, hát azért, mert a Volgának a felénk eső partja magasabb, mint a másik. Ez az igazság. A Közép-Volga-vidék, ahonnan a magyarok eljöttek, teljesen sík terület, nem hegyes.

Amikor az Ural fölött repülsz, én ezt sokszor megtettem, akkor nézzél le, nézzél le, hun van a hegy? Nincs. Aztán egy fél óra múlva megkérded, hun van a hegy, akkor azt mondják, már rég elhagytuk.Fölülről az Ural szinte nem látszik. Lapos, gyönyörű, színes köveket őrző régi röghegység, ami különösen a déli részén könnyen átjárható. Tehát elképzelhető volt a mozgás, egyáltalán nem zárt terület. Egyébként ezt a vidéket azok, akik soha nem jártak ott, de szeretnek nagy fantáziával alkotni képeket, regényeket, meg filmeket, mind Ázsiának mondják. Ez a vidék a magyarok őshazája, ez Európa legkeletibb széle. Nem Ázsia, még Európa. Az Ural folyó jelenti a határt Európa és Ázsia között.

– Hogy történt ennek az anyagnak a feldolgozása?

– Nehezen. Tudod mi könnyű? Elmenni gyűjteni. Megnyomsz egy gombot, a pasas énekel, és kész. De leírni, rendszerezni, kiválogatni azt, ami érdemes rá, hát ez már évek munkája. Én erre röviden csak azt tudom mondani, hogy egy-egy kötet tíz évig készült. 1969-ben lett kész a cseremisz, ’71-ben jelent meg; aztán ’79-ben a csuvas; ’89-ben a votják, aztán ’99-ben a tatár. Majdnem mind tíz évbe került. Persze nem csak a zenei lejegyzés miatt, nem csak a rendszerezés miatt, hanem azért is, mert az Akadémiai Kiadó nem látott benne fantáziát. Az egyetlen kikötése az volt, hogy a kötetek mind angolul jelenjenek meg.

Kodály nagyon örült a helyszíni gyűjtés lehetőségének. Amíg élt, mindig nagyon részletesen beszámoltam, mikor hazajöttem. Vagy fölmentem Galyára, és akkor azt mondta, hozzon fogkefét, ami azt jelenti, hogy több napig ott maradtam, egész nap sétáltunk az erdőben és végighallgatott mindent. Gyűjtőfüzeteimbe nem egy helyen be is írt. Elkérte a füzetemet, és utána visszaadta egy hét múlva. Aztán meg kiválasztott öt dallamot, amihez zongorakíséretet írt. Nem nagyon ismerik, Öt hegyi mari népdal, az én gyűjtésemből. Nagyon szép különben.

Régi tudományos életünknek – írja Kodály – szokása volt, hogy kevés ismerettel gyorsan, nagy elméleteket alkottak. Hány régi elmélet hullott porba, mert újabb adatok megdöntötték. Ezeknek nem sok értelmük van. Sokkal többet használ, hogyha az ember a gyűjtött anyagot lehetőség szerint nyelvi és zenei szempontból is pontosan kiadja, tudniillik a gyűjtemények anyaga örök értékű. Pont. Ez a legfőbb tennivaló. Túl sok nem fért bele az életembe, de a négyezer dallam, illetve a belőle kiválasztott 1500, amit kiadtam öt kötetben, ezt az elvet követi. Én anyagot közöltem. Lehet, hogy lassú az észjárásom, lehet, hogy nincs elég fantáziám, de nem bocsátkozom bele semmiféle kétes bizonygatásokba. Megelégszem avval, hogy ezt én gyűjtöttem, leírtam, kiadtam, aztán akinek van hozzá kedve, csináljon vele, amit akar.

Bartók már fél évszázada leírta, nem lehet népzenét megismeri könyvekből. A könyv halott papír. Ha Magyarországon valaki, akkor te tudod, mi a különbség az élő népzene és a papír között. Nagy bajunk természetesen, hogy az élő népzenét nem tudjuk leírni, jól visszaadni. Megpróbáljuk valahogy, de hát mégis, amit ti elkezdtetek harminc vagy nem tudom hány éve, az az élő muzsika adja vissza igazán az értéket. Nem véletlen, hogy azok a gyerekek, nem tudom mennyien, remélem elég sokan, akik táncházban ismerkednek egymással, meg az erdélyi, felvidéki, csángó, délvidéki, alföldi, somogyi zenével, azok azért ott maradnak, mert az élő zenének és az élő táncnak olyan a varázsa, hogy ott tartja őket. Ezek egy könyv alapján a büdös életben soha nem mennének el táncolni.

A Volga-vidék összegyűjtött népzenéjének utóélete túlterjedt a tudományos kiadványokon. Kodály feldolgozásai mellett költői versfordítások is születtek, melyeket Weöres Sándor készített. Ezek némelyike népszerű Weöres-versként terjedt el az óvodások körében, számtalan megzenésítést is megérve. Weöres határozottan élvezte, hogy ezek a cseremisz szövegei, illetve a különböző énekvers-formákat felhasználó ritmusgyakorlatai aratják a gyerekek körében az igazi sikert.

– 1958-ban, amikor először jöttem haza a cseremiszektől, Kodály azt ajánlotta, adjak ki belőlük néhány dallamot magyar nyelven. Mondom, de hát tanár úr, ezeknek csak cseremisz szövegük van. Hogy csináljak magyar nyelvet? Azt mondja, „hívja fel a Weörest, majd én szólok neki”. Fölhívtam, nagyon kedves volt a Sándor, és azt mondta, hogy hát gyere el este, de hozd az eredeti felvételeket. Vittem a szalagot. Weöres szokása szerint egy sezlonon feküdt. Mellette a kis Geloso magnetofonon szólt a fölvétel, meghallgatta egyszer. Azt mondta, mondd el, hogy miről szól? Mondom, itt a nyersfordítás, amit Bereczki készített. Egy ilyen pici ceruzája volt, a végét mindig rágta, és ott, előttem, öt perc alatt írt ilyen szövegeket.

1979-ben, amikor ötvenéves voltam, elhatároztam, hogy többet nem gyűjtök. Nem csak azért, mert nem bírom fizikailag a megpróbáltatást, ami ott az evéssel, szállással, utazással jár, hanem azért is, mert rájöttem, hogy ez a négyezer dallam olyan sok, hogy még legalább húsz évig kell élnem ahhoz, hogy földolgozzam. Nem szeretnék a Regulyk életéhez hasonlóan töredékeket hagyni magam után. És fölmértem: a négyezer dallam leírása, rendszerezése, kiadása legalább húsz évet vesz igénybe. Befejeződött, Feri.

Sokszor eszembe jut, minél öregebb vagyok, hogy te is, én is, meg mindannyian állandóan útnak indulunk. Van, aki ötperces útra: lemegy tejért meg kifliért reggel. Van, aki fél naposra, mert bemegy a televízióba, ott elvégzi a dolgát, aztán délben hazamegy. Van, aki egyhetes útra indul, mert elmegy a nagynénjét meglátogatni. Van, aki egyhónapos útra indul, mert kiderült, hogy Angliában tanfolyamra jár. Van, aki… ötven éves utazás után ér haza. Azt hiszem, hogy az a boldog ember, aki hazaér. Olyan sokan vannak, akik elindulnak, és sose érnek haza.

Említettem, hogy Karádra akartam elmenni ’950-ben. ’56-ban gyűjtöttem 1200 dallamot, és Kodály abbahagyatta velem. Mikor hazajöttem és befejeződött a tatár kötet, eszembe jutott, hogy Karáddal még adós vagyok. Összetalálkoztam a karádi polgármesterrel, és annak az eredménye ez a kötet. És az idén még ebből egy CD is lesz. Vagyis úgy érzem, hogy Karádról is hazajöttem. Ötven év után. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.