MALINA JÁNOS, BOZÓ PÉTER, KUSZ VERONIKA, RÁKAI ZSUZSANNA, OZSVÁRT VIKTÓRIA és DOBSZAY ÁGNES kritikái

Szerző:
Lapszám: 2017 június

{ MALINA JÁNOS

Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Vashegyi

Mint legutóbb a két Haydn-fivér egy-egy miséjének egymás szomszédságában történő előadásával, Vashegyi György ismét nagy mesterek egészen eltérő karakterű egyházzenei kompozícióit szembesítette egymással. Igaz, ezúttal a három darab műfajilag is különbözött egymástól: a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar koncertsorozatában ugyanis ezúttal Mozarttól egy misetételt és egy litánia-megzenésítést, Schuberttől pedig egy teljes misét hallhatott a közönség. A hangversenyen Szutrély Katalin (szoprán), Balogh Eszter (alt), Megyesi Zoltán és - egy szám erejéig - Komáromi Márton (tenor), továbbá Najbauer Lóránt (basszus) működött közre énekszólistaként.

Elsőként egy olyan Mozart-töredéket szólaltattak meg, amely szerzője egyházzenei termésének egyik súlypontja, s bár mellőzöttnek éppen nem mondható, mégis jóval ritkábban hallható élő előadásban, mint ami jelentőségének megfelelne. A d-moll Kyriéről (K. 341) van szó, amelyet sokáig az 1780-as évek kezdetére datáltak, manapság azonban az látszik valószínűbbnek, hogy 1787 után keletkezett, esetleg már a Requiem időbeli közelségében. Vashegyiék egyszerűségében is megrendítő, átszellemült és egy tömbből faragott előadása maga is az utóbbi lehetőség valószerűségét, a két azonos hangnemű kompozíció rokonságát sugallta.

Azután egy jóval korábban, 1776 elején, Salzburgban keletkezett mű, a K. 243-as Litaniae de venerabili altaris sacramento következett. A kilenc tételből álló sorozat Mozartnak már a negyedik, egyben a legutolsó és mindenképpen a legérettebb hozzájárulása volt a zenés litánia műfajához, egyszersmind valóságos tárháza a kor délnémet-osztrák egyházzenéjét meghatározó stílusoknak és eljárásoknak, a cantus firmus-technikától a - többek közt Michael Haydn műveinek tanulmányozása nyomán írt - kettősfúgán át az operaária és a korabeli szimfónia hatásának integrálásáig. Vashegyiék előadása plasztikusan és a maguk természetességében, mégis törésmentesen és valamiféle szintézis részeként érzékeltette ezeket a régebbi és újabb stílusrétegeket; különösen szépen sikerült a záró „Agnus Dei" tétel végtelen nyugalmának, már-már világias gyöngédségének a felidézése.

A Mozart-művek és a második részben előadott utolsó Schubert-mise, az Esz-dúr mise (D. 950) között irdatlan vízválasztó: Beethoven szinte teljes életműve helyezkedik el; ezért a közös gyökerek ellenére az utóbbi mű már egy visszafordíthatatlanul megváltozott zenei univerzumot képvisel. Nyilvánvalóvá teszi ezt az a tény is, hogy a darab, melyet Schubert is egyházzenei életműve koronájának szánt (valahogy úgy, ahogy a maga műfajában az utolsó C-dúr szimfóniát), néhány évvel Beethoven Missa solemnise után, annak nyilvánvaló hatása alatt született. Ez persze a konkrét utalások ellenére is tökéletesen egyéni hangú és valóban összefoglaló, monumentális gesztusként ható alkotást eredményezett.

A Schubert-mise sem műfajában, sem a Schubert-művek között nem tartozik a gyakran játszottak közé. A mostani előadást azonban nem csupán és nem elsősorban repertoár-értéke avatta jelentőssé, hanem az a szinte meglepő leszűrtség, amellyel együttesei élén Vashegyi nem csupán mély megértéssel interpretálta, hanem hallatlanul egységesen és a maga végső letisztultságában állította elénk a darabot. Ennek során különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Purcell Kórus, amely szokásos erényeit is megsokszorozva, eszményi hangzásával, változatos és festői színeivel, ideális szövegmondásával alapozta meg az előadás összhatását. A színek gazdagsága egyébként a zenekarnak is sajátja volt; elég csupán a „Sanctus" kezdetének elképesztő modulációsorát kísérő hangzások szuggesztív hatására utalnom. S amint megszokhattuk, a játékosok ragyogó hangszeres teljesítményekkel sem maradtak adósak - gondolhatunk például a „Kyrie" csodálatos melegségű kürtszólóira vagy a „Gloria" timpani-mennydörgéseire.

Végül, de nem utolsósorban az énekszólisták közül a kiemelkedően fontos és igényes szopránszólamot megszólaltató Szutrély Katalin meggyőző biztonsággal töltötte be vezető pozícióját; Megyesi Zoltán és Najbauer Lóránt a megszokott magas színvonalon teljesített és olvadt bele az együttesbe; s az alt szólista is színvonalasan, szépen formálta meg szólamát, csupán hangmatériában nem volt igazán partnere a többieknek. Kisebb súlyú szerepét Komáromi Márton megfelelően látta el. Május 9. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft. Orfeo Zenei Alapítvány }


Budapesti Fesztiválzenekar, Fischer

Akadt időszak, hogy a három Bartók-egyfelvonásost rítusszerűen egyetlen estén adták elő az Operaházban. Azóta azonban az opera- és balettprodukciók színpadra állításának alkalmai és keretei nálunk is jóval sokszínűbbé, rugalmasabbá váltak, s a Bartók-darabokkal külön-külön és különböző párosításokban, s a szcenizálás legkülönbözőbb fokozataiban is találkozhatunk.

A három mű közül, akár a szakmai konszenzust, akár az előadásszámot vesszük alapul, A fából faragott királyfi foglalja el a harmadik helyet; s ez annak is megfelel, amit - saját megnyilatkozásaiból - a Bartókot a saját műveihez fűződő érzelmi kötődésekről tudhatunk. Hogy azonban a Fából faragott így is életképes, sőt nagyszerű színpadi mű, Bartók költői világának a maga nemében egyedülálló teremtménye, azt többek között az olyan inventív és intenzív előadások bizonyítják, mint a Fischer Iván által vezényelt Fesztiválzenekar és Gergye Krisztián társulata által jegyzett előadás. Mármint az a fél este, amelynek első felét A csodálatos mandarin töltötte ki, valószínűleg a legritkábban látható kettős kombinációt megvalósítva.

A pantomim és a táncjáték cselekménye a Müpa méretes pódiumának közepén felállított emelvényen zajlott, s nehéz volna eldönteni, hogy tulajdonképpen félig, vagy egészen, vagy háromnegyed részben szcenizált előadásról van-e szó. Elvben olyan esetben, amikor a zenekar és a színpad tere nincs világosan elválasztva egymásról, hanem ugyanazon a téren osztoznak, nem szoktunk hagyományos értelemben vett szcenírozott előadásról beszélni. (Kivéve persze, amikor ez nem kényszer szülte helyzet, hanem rendezői koncepció, mint Fischer és Ljubimov egykori, emlékezetes Don Giovannija esetében.) Ebben az esetben azonban a zenekarnak a táncosok emelvényét körülölelő elhelyezését nem érzékeltem valamiféle tartalmas és átfogó előadói elképzelésből - brrr, „üzenetből" - szervesen következő megoldásnak, hanem kissé erőltetett kísérletnek arra, hogy ne úgy legyen, ahogy az első pillantásra kézenfekvő lenne. Következésképp mindvégig azon dohogtam, hogy a nézőtérnek a legmélyebb pontján - a 6. sor táján -, ráadásul annak is a közepén ülvén, a karmester és az elöl játszó muzsikusok a lehető legtöbbet takarták el előlem a játékból. Márpedig ezen könnyen lehetett volna segíteni azzal a - belátom, közhelyes - megoldással, hogy a játéktér, a néznivaló van elöl, a zenekar, a hallgatnivaló pedig - ha már nem használják a zenekari árkot - mögötte.

Sietek azonban hozzátenni ehhez, hogy ebben a - mondjuk - technikai kifogásban kimerül mindaz a negatívum, amely ezzel a nagyszerű estével kapcsolatban megőrződött bennem. A Fesztiválzenekar és Fischer Iván teljesítményét nem is az jellemzi legjobban, hogy nagyszerűen ismerték és értették a műveket, vagy hogy játékuk briliáns és magabiztos volt, hanem inkább az a tisztelet, az a tapintható igyekezet, amellyel a színpadra lépő művészeket és ezzel az előadás zenei-vizuális teljességét igyekeztek minden tudásukkal és igyekezetükkel szolgálni.

S Gergye Krisztiánék meg is érdemelték ezt a segítőkész figyelmet. Egy rövid zenekritika nem alkalmas arra, hogy egy pantomim és egy táncjáték vizuális vetületét tüzetesen leírja, „lefordítsa" az olvasó számára. Gergyéék - és egytől-egyig kiváló szólótáncosaik - előadása első pillantásra feltűnően konzervatív benyomást keltett: így például mai, anakronisztikus elemet még egy-egy geg kedvéért sem adtak hozzá a látványhoz: az erdő erdő volt, az akasztófa meg akasztófa, és nem - mondjuk - villamosszék. Ők ugyanis pontosan tudják azt, hogy egy klasszikus mű mai előadása egyáltalán nem a rendező által kívülről beszuszakolt tárgyaktól, helyszínektől, utalásoktól és „mondanivalótól" lesz jobb vagy rosszabb, „korszerűbb" vagy „korszerűtlenebb". Hanem - zenemű esetében - elsősorban attól, hogy a rendező el tudja-e olvasni a partitúrát és mennyire érti meg; azután attól, hogy az előadás minden mozzanata a legapróbb részleteiben ki van-e dolgozva, és az eredmény a zenével szimbiózisban él-e; végül pedig a kivitelezés fölényes technikai biztonságától. Ha mindez adva van, akkor már csak ihlet és tehetség kérdése a siker.

Nos, mindez együtt megtalálható volt Gergye Krisztiánban és csapatában. A Mandarin esetében ez erős és szuggesztív előadást eredményezett; maga a Mandarin pedig talán kevésbé volt groteszk és stilizált figura, és a néző inkább érezhette magát egy kivételesen nagyszabású ember közvetlen közelében, mint más kitűnő produkciók esetében. A fából faragott előadása pedig olyannyira üde és ihletett volt, annyira átjárta a fiatalság bája, hogy időnként a Szentivánéji álomban érezhettük magunkat. S ez még abban is segíthetett bennünket, hogy Bartók zenéjét is friss füllel hallgassuk, s úgy érezhessük, abban is több van annál, mint amennyit eleddig belehallottunk. Május 13. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }


Kremer, Keller, Dirvanauskaite, Kremerata Baltica, Concerto Budapest


A Gidon Kremerrel és az általa alapított Kremerata Baltica kamarazenekarral évek óta intenzív kapcsolatot ápoló Concerto Budapest közös hangversennyel ünnepelte meg Kremer (vagy ahogy lettül mind a mai napig nevezi magát: Gidons Krēmers) idei, 70. születésnapját. A hangverseny Bach d-moll kettősversenyével kezdődött, amelyben a két zenekar művészeti vezetője, Gidon Kremer és Keller Andrásamolyan meghitt-családias módon együtt szólózhatott. Majd Sibelius Hegedűversenye idézte fel az ünnepelt 1970-es budapesti bemutatkozó hangversenyének központi műsorszámát; akkor David Ojsztrah, most pedig Keller vezényelt. Végül pedig a hangverseny második részében ott is maradt a karmesteri pulpituson, hogy egy további, mindössze tíz éve komponált kettősverseny előadását irányítsa. Ennek a műnek, Philip Glass hegedűre, gordonkára és zenekarra komponált Kettősversenyének szólistája Kremer mellett egy litván művésznő, a Kremerata Baltica tagja, Giedrė Dirvanauskaitė volt.

A Bach-concertóban lényegében a vonószenekarként működő balti zenekar működött közre; jellegzetessége a különösen tömör hangzású basszusszekció volt, amely azonban az érdekes módon fortepianón megszólaltatott continuo hallhatatlansága miatt valahogy összeköttetés nélkül maradt, elvált a zenekar többi részétől. Az előadást - különösen a lassú tételben - szokatlanul, bár nem zavaróan gyors tempók jellemezték. Amire azonban a leginkább kíváncsiak voltunk, vagyis a két nagyszerű hegedűs együttzenélése, valódi élményt jelentett, mind az egymásra figyelés, a koncentráció intenzitása, mind a két szépséges hegedűhang - Kremeré talán valamivel karcsúbb, Kelleré talán valamivel izmosabb - összesimulása tekintetében (bár bizonyos artikulációs különbségeket azért megfigyelhettünk).

Sibelius hegedűversenye alatt pedig elsősorban Kremer hegedülésére figyeltünk izgatottan, meg pici aggódással: ugyanazt a Gidon Kremert fogjuk-e még hallani hetvenévesen? Az aggodalom azonban tökéletesen fölöslegesnek bizonyult. Bár a nyolcadik X-ben ez ritka kivételnek számít (a kevesek egyikét Székely Zoltánnak hívták), Kremer esetében semmilyen jele nem érzékelhető az idő múlásának sem a hangon, sem pedig a technikán. A pályáját hegedűsként kezdő Sibelius egészében véve meglehetősen problematikus versenyműve a szólista kvalitásainak megmutatására egyenesen ragyogó lehetőségeket kínál, és ez éppenséggel nem csupán a felszínt, a csillogó virtuozitást érinti. Nem, hanem éppen a szólista sokoldalúsága, tehát zenei érzékenysége, játékának intenzitása, egyéniségének kisugárzása, a magas hangok kristályos tisztasága és éteri szépsége, a futamok, akkordfelbontások, oktávpárhuzamok makulátlansága, a hang gazdag csengése és vivőereje - mindez egyaránt „bele van komponálva" a versenymű szólamába, és mindezt Kremer bámulatos természetességgel meg is mutatta - úgy, hogy csak ámulni tudtunk. Mindeközben azonban azt is érzékeltük, hogy a két zenekar egyesítése (most a Concertónak a vonóskara is csatlakozott a baltiakhoz, nem csupán a fúvóskara, mint korábban többször is) pompás hangzású és meggyőző hatást keltő nagyzenekart alkotott Keller vezetése alatt.

Glass Kettősversenye nem olyan időtlen remekmű, mint a Baché, és nem tartalmaz olyan mesteri tudást feltételező magánszólamot, mint Sibelius darabja. S habár hét tételéből négyben csak a két szólista játszik, jóval kevesebb tér nyílik itt művészetük kibontakoztatására, mint a korábbiakban. Éppen ezért, miközben megállapíthattuk, hogy Giedrė Dirvanauskaitė talán nem kiemelkedő hangi adottságokkal rendelkező csellista, de egyébként minden tekintetben kitűnő hangszeres és muzsikus, több figyelem jutott magára a kompozícióra. Nos, engem Glassnak ez az újabb műve sem hódított meg igazán, pedig őszintén nyitottá tett Kremerék választása. A kísérőfüzet Glass kései versenyműsorozatában a „klasszicizálódás" és a neoromantika jeleit észleli. Én a magam részéről inkább popularizálódást és sziruposodást érzékelek; kétségtelen azonban, hogy a monotónia kísértete, már csak a viszonylag sok, viszonylag rövid, és dicséretes módon karakterkülönbségeket is felmutató tétel következtében, visszaszorulóban van, és a mű egyes részei szórakoztató zeneként hallgatva kétségkívül ötletesek, sőt élvezetesek voltak. És hát kell-e ennél több a születésnapi jó hangulathoz? Május 19. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }


{ BOZÓ PÉTER

Baráti, Luganszkij


Debussy, Brahms, César Franck, szűnni nem akaró taps és két ráadás ‒ röviden, címszavakban így vonható meg annak a szonátaestnek a mérlege, amelyet Baráti Kristóf és Nyikolaj Luganszkij adott 2017. május 6-án a Zeneakadémia nagytermében. A hangversenyt számottevő érdeklődés kísérte: a zsúfolt helyszínen még a pódium hátsó részében ideiglenesen elhelyezett széksorok is megteltek.

Mindehhez hozzá tartozik, s mindezeknél fontosabb azonban, hogy Baráti ismét felülmúlta önmagát. Nem minthogyha eddig ne győződhettük volna meg már számos alkalommal arról, hogy intonációja kristálytiszta, formaérzéke fölényesen magabiztos, vagy hogy széles gesztusai rendkívül hatásosak. Mégis, úgy érzem, hogy ez a mostani hangverseny újfent előrelépésről tanúskodik. Erről árulkodott számomra nem csupán az első rész nyitányaként megszólaltatott Debussy-szonáta gazdag színvilága, Brahms op. 100-as A-dúr hegedű-zongora-szonátájának szélesen áradó tolmácsolása, vagy éppen a műsor második részében előadott Franck-mű, a Brahms kompozíciójához hasonlóan 1886-ban született és A-dúr hangnemű szonáta remekbe szabott előadása. Az est legfontosabb tanulsága számomra mégis az volt, hogy Baráti úgy képes minden egyes hangot szépen megmintázni, hogy a szép hangzásért cserében nem áldozza fel a ritmus plaszticitását.

  

A koncert sikeréhez persze jelentős mértékben hozzájárult, hogy Barátinak ezúttal Nyikolaj Luganszkij személyében kvalitásaihoz méltó, vele egyenrangú kamarapartnere akadt. A főként Rahmanyinov-zongoraművek avatott tolmácsolójaként ismert orosz művész rendkívül kulturáltan játszó, ugyanakkor hegedűs partneréhez hasonlóan szélsőségektől és egyénieskedéstől mentes, mégis egyéni hangú, ám szerényen a háttérbe húzódni is képes pianista. Tolmácsolásában különösen szépen szóltak a Debussy-szonáta nyitótételében a második téma tükörsima tó felszínén villódzó fényekre emlékeztető kvintmixtúrái, illetve a Franck-szonáta nyitótételét indító nónakkord. Utóbbi egyébként nem teljesen előzmény nélküli zeneszerzői ötlet: Liszt már 1856-ban komponált egy olyan dalt August Heinrich Hoffmann von Fallersleben Wie singt die Lerche schön (Mily szépen dalol a pacsirta) kezdetű költeményére, amely nónakkord-törésekkel indul. S persze a Franck-szonáta ciklikus formai megoldásának is számos előzménye akad az irodalomban.

Ha mégis választanom kellene, hogy az est során megszólaltatott három darab közül melyik volt a legkiválóbb, azt hiszem, a másodikként előadott Brahms-szonátát választanám. Emlékszünk, ez az a darab a zeneszerző zongorára és hegedűre komponált három szonátája közül, amely a leglíraibb, leginkább melodikus fogantatású. Olyannyira, hogy a két szélső tételben közel egy időben született dalok témái köszönnek vissza: a nyitótétel melléktémája a Wie Melodien zieht es mir kezdetű dallal mutat hasonságot (op. 105/1), míg a záró rondó egyes témái az Immer leiser wird mein Schlummer és az Auf dem Kirch­hofe kezdetű dalok (op. 105/2 és 4) rokonai. Baráti és Luganszkij előadásában jól érvényesült ez a líraian éneklő jelleg, és nagyon poétikus volt a zárótétel egyik fontos eseménye, a rondótéma szubdomináns visszatérése. Hasonlóképpen meggyőzően hatott a különleges formatervű ‒ páros ütemű, dúr lassú, illetve hármas ütemű, moll scherzo-szakaszokat váltakoztató ‒ középtétel, amelynek ha van egyáltalán előzménye, akkor Mozart 1778-as mannheimi szonáta­opuszában, a K. 303-as C-dúr mű első, illetve a K. 306-os D-dúr darab zárótételében keresendő.

A két művész ráadásnak is Brahms-darabokat választott: a koncert végén annak az op. 108-as d-moll szonátának két tételét hallhattuk, amelynek ősbemutatójára Budapesten került sor annak idején, 1888 decemberében a szerző és Hubay Jenő tolmácsolásában. A műnek előbb fisz-moll hangnemű scherzóját, majd D-dúr adagióját szólaltatták meg, véleményem szerint mindkettőt kitűnően és igen élvezetesen. Május 6. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }


NFZ, Farkas, Kovács János


Mindazok, akik figyelemmel kísérték a Nemzeti Filharmonikusok körüli történéseket, jól tudják, hogy a közelmúltban két vezetőváltás is történt az együttes élén. Bár a tavaly ősszel elhunyt Kocsis Zoltán posztja pro forma betöltetlenül maradt, ám utódja de facto Hamar Zsolt lett, míg a főigazgatói tisztségből távozó Kovács Géza helyébe Herboly Domonkos került. Annak ellenére, hogy a zenekar május 10-i, Müpa-beli hangversenyét nem Hamar, hanem egy másik régi ismerősünk, Kovács János dirigálta (akinek egészségi állapotáról tavaly ősszel még igen nyugtalanító híreket lehetett hallani), a fenti előzmények fényében természetesen a szokottnál is nagyobb érdeklődéssel néztem a koncert elébe: vajon járt-e valamilyen érezhető következménnyel a kettős vezércsere a zenekar életében?

A hangverseny tapasztalatai több mint megnyugtatóak. A hallottak alapján azt mondhatom, hogy az interregnum időszakának lezárultával az együttes nemhogy visszatért a rendes kerékvágásba, de a vezetésében történt változások egyáltalán nem befolyásolták negatív irányba teljesítményét, mi több, kifejezetten nagyszerű formában játszott. Őszintén bevallom, hogy a koncert programja alapján nem is számítottam olyan revelációszámba menő élményre, amilyenben részem volt, mivel eddig sem Csajkovszkij sokat játszott b-moll zongoraversenyéből, sem Szergej Rahmanyinovnak az est második felében elhangzó 2. szimfóniájából nem volt még alkalmam olyan meggyőző előadásokat hallani, mint amilyet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége ezúttal hallhatott. A Csajkovszkij-mű szólóját Farkas Gábor játszotta, rokonszenves szenvtelenséggel, ami a külsőségeket, és fölényes eleganciával, ami a dolgok lényegét illeti. Interpretációjában igen meggyőző volt a kissé szokatlan bevezetéssel induló, monstruózus nyitótétel, s hasonló elhitető erővel szólaltak meg a második tétel lírai lassú szakaszai és scherzando középrésze, nem is beszélve a táncos lüktetésű zárótételről. Farkas a zongoraversenyt követően egyszerre mutatós és szép ráadással hálálta meg a közönség tetszését: a Schumann op. 24-es, Myrthen című dalciklusának nyitódalából, a Widmungból készült liszti billentyűs átirat előadásával mondott köszönetet. Annak ellenére, hogy a kissé szeszélyes dinamikát, mindenekelőtt a melodikus szólam váratlan pianóvá halkulásait egy árnyalattal kevésbé éreztem meggyőzőnek, mint a Csajkovszkij-zongoraverseny virtuóz tolmácsolását, az Asz-dúr főrészt E-dúr középrésszel váltakoztató, szenvedélyes hangvételű dalátirat lendületes előadásmódja is elnyerte tetszésemet.

Ami a Nemzeti Filharmonikusok játékát illeti, az már a Csajkovszkij-darabban is bővelkedett kiemelkedően szép részletekben. Rendkívül emlékezetes marad számomra az a könnyed és meleg tónus, amellyel az együttes vonóskara a lassú tétel szélső részeit megszólaltatta. A második rész ebben a tekintetben még felül is múlta az elsőt: túlzás nélkül állíthatom, hogy a zenekar valósággal letörölte a port Rahmanyinov 1906/7-ben keletkezett, későromantikusan hosszas és szenvedélyes művéről. Persze van mit megmutatni, hiszen az e-moll hangnemű darab bővelkedik hatásosan hangszerelt részletekben. A szimfónia szinte tobzódik a wagneriánus színekben ‒ fafúvós szekciójában angolkürtöt és basszusklarinétot is foglalkoztat, s Rahmanyinov előszeretettel alkalmazza fojtással a négy kürtöt. Utóbbiak a csodálatos gyengédséggel játszó vonóskarhoz hasonlóan végig igen kulturáltan játszottak, sőt úgy érzem, hogy nem csak a kürtök, hanem a három trombitát, három harsonát és a tubát is magában foglaló rézfúvós kar egésze dicséretet érdemel. Igen precízen és tetszetősen szólt a több tételben is fontos szerepet játszó harangjáték is. Ami a részleteket illeti, a lassú bevezetéssel induló, szonátaformájú nyitótétel tágasságával és szép fokozásaival, míg a scherzónak mondható, gyors, páros ütemű második tétel szikrázó szellemességével nyerte el tetszésemet ‒ különösen jól szólt a középrész fugatója. A lassú harmadik tétel bensőséges, átszellemült tolmácsolásával ragadott meg; míg a gyors, triolás ritmusú, páros ütemű zárótétel ‒ amelynek kezdőtémája a Lohengrin harmadik felvonását nyitó előjátékra emlékeztet ‒, diadalmas lendületével.

A Nemzeti Filharmonikusok tehát mindent összevéve ezúttal is igen megnyerő teljesítményt nyújtottak, s a koncert élménye remélni engedi, hogy ezt a régi jó szokásukat a továbbiakban is meg fogják tartani. Május 10. - Müpa. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }


{ KUSZ VERONIKA

Kremerata Baltica, Gyöngyösi, Keller


Visszafelé haladtunk az időben a Kremerata Baltica koncertjén: nyitányként egy 1930-as évekbeli Dohnányi-művet játszott az együttes, ezt az e-moll Chopin-zongoraverseny követte, a szünet után pedig Beethoven 7. szimfóniája hangzott el, Keller András vezényletével. A produkció színvonala, vagy talán helyesebb volna azt mondani: az előadás intenzitása ezzel szemben nagyjából előrefelé haladt - a Beethoven-finálé már szinte kirobbant a muzsikusok keze alól. Hogy kik is voltak ezek a muzsikusok, az a hangverseny prospektusából talán nem volt teljesen világos: a fennállása huszadik évfordulóját ünneplő Kremerata Baltica, a Gidon Kremer által alapított, s a balti országok zenészeiből verbuvált, kiváló vonószenekar és a Concerto Budapest zenészei együtt alkották az előadói gárdát (csak találgathatjuk, hogy pontosan milyen arányban és milyen koncepció alapján, mindenesetre valami hasonló felállásban turnéznak Ázsiában is e sorok megjelenése idején). Gidon Kremer és Keller András, illetve muzsikusaik ilyen kooperációja összességében sikeresnek bizonyult, hasonlóképp inspirálónak, mint a két, egymással régóta barátságot ápoló hegedűművész zenei együttműködése. Mégsem állítanám, hogy a szép ívű program minden taktusa elvarázsolt. A Dohnányi-mű, a Szimfonikus percek első tétele sikerült talán a legkevésbé: a más előadásokból ismerős légiességet és az áttetsző ragyogást is hiányoltam belőle - ez persze a kezdőszám elfogódottságának is betudható. Azt már általánosabb problémának éreztem, hogy mintha másutt is hiányzott volna valamiféle belső nyugalom az előadásból. Mintha egy leheletnyivel minden tempó gyorsabb, minden szünet idegesebb lett volna az ideálisnál, de még a művek kezdő pillanata is egy tizedmásodperccel előbb következett volna be a vártnál. Ez persze leginkább a lassú tételekben tűnt fel, s a Szimfonikus percek két mérsékeltebb tempójú darabja, a Rapszódia (II.) és a variációk (IV.) előadását hallgatva még hajlottam is rá, hogy csak Dohnányit akarják ily módon „letudni", de aztán még a Beethoven-szimfónia varázslatos Allegrettójában is hasonlót észleltem. A gyorsabb tempójú darabok élvezetét ugyanakkor mindez nem veszélyeztette: bár a Dohnányi-scherzo (III.) a szokásosnál talán közönyösebben szólt, a fináléban már brillíroztak a muzsikusok (végig nagyszerű volt fafúvókar!); a Beethoven-szimfónia utolsó két tétele pedig kimondottan remekbe szabott interpretációban szólalt meg. Masszív, tömör, mégis kristálytiszta textúra, világos formálás - ez jellemezte az előadást, melynek fináléjában többek közt az üstdobos is olyan nagyot alakított, hogy a közönség hangos ovációval fogadta egyéni teljesítményét (is).

  

Az üstdobos magával ragadó produkcióját azért is volt módom behatóan tanulmányozni, mert onnan, ahol ültem, rajta kívül csak a mélyvonóskar néhány tagját láttam. Ez a program szimfonikus részének befogadásában kevésbé zavart (bár elképzelhető, hogy e frusztráció miatt érzékeltem a fentebb említett hiányosságot a kelleténél fájóbbnak, és ez esetben elnézést kérek), viszont a zongoraversenyt nem igazán tudtam élvezni - leszögezem: egyáltalán nem az előadás színvonala miatt. Hanem mert Gyöngyösi Ivettet sajnos csak szerény be- és kivonulása alatt volt módom egyáltalán megpillantani, és ez voltaképpen megakadályozta, hogy koncertélményben legyen részem. Látványként azzal kellett beérnem, hogy a szemközt ülő csellisták sokszor áhítatos arcát figyeltem egy-egy szóló témaexpozíció alatt - tény, hogy ez is beszédes volt, és ez is sokat elmondott a produkcióról (nem csak a szólistáéról). Gyöngyösi Ivett Chopin-játéka ugyanis ebben a formában, csak „tükörképét" látva, vagy csukott szemmel is csodálatos volt: pontos, komoly, érzékeny és kedves. Valamiért folyton a „tévedhetetlen" jelző járt az eszemben közben: tévedhetetlen volt ritmikája, hangszínválasztása, billentésének súlya az adott pillanatban. Fantasztikus volt, ahogy a díszítésekkel, főhangok vagy motívumok közti futamokkal bánt: egyszerre volt kiszámított, precíz, ugyanakkor nagyon kecses és improvizatív. A fegyelmezetten és figyelmesen kísérő zenekar méltó társa volt a szólistának. Május 14. - Zeneakadémia Nagyterem. Rendező: Concerto Budapest }


{ RÁKAI ZSUZSANNA

BFZ, Concertgebouw / Bach Bridges


A Budapest Music Center koncertterme három különleges kamarazenei hangversenynek adott otthont április közepén: az Amszterdami Royal Concertgebouw Orchestra és a Budapesti Fesztiválzenekar művészei fogtak össze, hogy klasszikus és kortárs művekből válogatott műsorukkal egyfajta sajátos metszetsorozatot hozzanak létre. A Bach Bridges címet viselő rövid ciklus programtervében Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel Bach, Beethoven és Webern alkotásai váltakoztak Kurtág György, Fischer Iván és Peter Vigh kompozícióival, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a művek egyszerű egymásutánja képzettársításokból, formakoncepciók nyújtotta szellemi rokonságból, jelekben és alakzatokban zajló kommunikációs folyamatokból kibontakozó párbeszédet kezdeményezzen komponisták, stílusok, művészi ars poeticák és kulturális definíciók között.

Bár - dacára a váratlanul érkezett húsvéti télnek - pusztán az alapötlet miatt is érdemesnek tűnt ellátogatni április 18-án, 19-én, illetve 21-én a Mátyás utcába, igazság szerint végső soron nem az okos strukturális terv bizonyult a hangversenyek legnagyobb erényének. Sokkal magával ragadóbb volt az a keresetlenség, amellyel a zenészek mindezt megvalósították: közvetlen és hétköznapi gesztusaik ugyanis eredményesen gyengítették a koncert intézményének koreografikus jellegét, és könnyedén terelték el a figyelmet a koncepció teoretikus vonásairól is, hogy a befogadói műveltség, az előadói szakértelem és az alkotói zsenialitás komplexitásának kissé kimerítő és merev csodálata helyett a zenélés, a zene létrehozásának és megszólaltatásának természetessége kerüljön előtérbe.

A középső estén az utak, tükröződések és széljegyzetek e beszédes kapcsolatrendszere egyébként interpretációs szempontból is a hídépítés elvét támogatta, amennyiben azoknak a műveknek az előadása volt sikeresebb, amelyekben a holland és a magyar zenekar tagjai egyaránt részt vettek. Míg a műsort nyitó kompozíció, Beethoven Nagy fúgája (B-dúr, op. 133; Jae-Won Lee, Ewoud Mahler, Michael Gieler és Fred Edelen szólaltatta meg) figyelmesen formált, kidolgozott szólamai ellenére is nélkülözte a kamarazenei élénkséget, és makacs kontrapunktjából kibomló, merész disszonanciáinak energiáit intonációs instabilitás fogta vissza olykor, a program további része jóval koncentráltabbnak és elevenebbnek hatott. A rövid Kurtág György-darabok (köztük a Pilinszky János: Gérard de Nerval, a Virág az ember és az Hommage à J. S. B.) zengő vonalvezetésű, szűkszavú struktúrái finoman, de biztos kézzel rajzolódtak ki a zenészek keze alatt, tisztán metszett formákká változtatva az időt. Johann Sebastian Bach Musikalisches Opferjének (BWV 1079) triószonátája pedig, amelyet Eckhardt Violetta, Pivon Gabriella, Szabó Péter és Christina Scott-Edelen adott elő, tételkaraktereinek eleganciájával, eleven akcentusaival, egymást formaépítő logikával megtartó és értelmező szólamainak készséges diskurzusával vonta magára a közönség figyelmét. A hangversenyt végül Peter Vigh Overtures and Canons című műve zárta, amely ritmikusságával, markánsan szórakoztatózenei vonásaival ugyan igen határozottan eltávolodott az ellenponttechnika lehetőségeit korszakokon átívelő összefüggésekben megmutató este általános hangulatától, könnyedebb hangvételével és dinamizmusával viszont lendületesen vezetett vissza a sugárzó zenei kontúrok birodalmából a valóságba. Április 19. - BMC. Rendező: BMC }


{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Anderszewski, Európai Kamarazenekar


Piotr Anderszewski és az Európai Kamarazenekar közös koncertjének középpontjában két zongoraverseny állt. Wolfgang Amadeus Mozart és Ludwig van Beethoven C-dúr zongoraversenyei között nem csupán a hangnem azonossága teremt kapcsolatot. Mozart hivatalosan ugyan nem volt Beethoven tanára, művei révén azonban mégis jelentékeny hatást gyakorolt fiatalabb pályatársára. Mivel a zongoraverseny mint műfaj tulajdonképpen Mozart műveivel nyerte el kiforrott formáját, így nem meglepő, ha Beethovennek ebben a műfajban írt első kompozícióján különösen erőteljes nyomot hagyott a mozarti hagyománnyal folytatott diskurzus. A programban az egymáshoz szépen illeszkedő zongoraversenyeken kívül - már-már esztrádműsorokat idéző eklektikával - helyet kapott még Bartók Béla Divertimentója, illetve egy fúvós szextettre írt darab, Leoš Janáček Mládí című kamaraműve.

A Divertimento (BB 118) az Európai Kamarazenekar előadásában markánsan indult, azonban talán épp a túlzott harsányság miatt nem tudott megfelelően érvényesülni a főtéma melodikája. Kettősség jellemezte a folytatást: szép pillanatok ugyanúgy akadtak a műben, mint borulásveszélyes szakaszok. A legmaradandóbb élményt az unisono tuttik homogeneitása jelentette. A második tétel erőteljesen kromatikus, fokozatosan, szinte lopakodva épülő, majd visszafejlődő folyamatát nem éreztem eléggé megtervezettnek, sem végigvezetettnek. Figyelemfelkeltő pillanatok itt is akadtak: egy alkalommal szinte már keresni kezdtem a mély rézfúvókat a színpadon, annyira puha és mindeközben mégis fényes hangszínt kevert ki a vonós kamarazenekar. A zárótétel kaotikus, mondhatni aggasztó kezdete után viszonylag hamar helyrerázódott az együttes, de a produkció összességében így is csupán átlagos színvonalú maradt.

Ezt követően lépett színpadra az est szólistája, Piotr Anderszewski, aki Mozart C-dúr versenyművét (K. 503) vezényelte a zongora mellől. Talán a megosztott figyelem, talán a zenekar enyhén szólva nem túl inspiratív megmozdulásai okozták, hogy Mozart életteli versenyművének szellemességéből, varázslatos, egyik pillanatról a másikra változó hangulataiból alig érzékelhettünk valamit. A zenekarnak a Bartók-mű esetében már részletezett hiányosságai, pontatlanságai itt sem múltak el nyomtalanul. Sok helyen nehézkesség vetett árnyékot a zenére, máshol az indokolatlanul halk vagy hangos dinamika hatott zavaróan. A zenekar méretével sem igazán értettem egyet; Mozart versenyművében talán nincs szükség három bőgőre és öt pult első hegedűre. Részben ez a túlméretezett apparátus is okozta a hangzás vaskosságát, ami éppen azokra a kamarazeneszerű, párbeszédes szakaszokra hatott kedvezőtlenül, melyek igazán izgalmassá és tartalmassá tehették volna a játékot.

A második részt nyitó szextettben közreműködő fúvósok kifejezően, lelkesedéssel és kristálytiszta intonációval játszottak. Élvezetes előadásban hozták felszínre Janáček kamaraművének olykor szenvedélyesen áradó, máskor felszabadultan könnyed hangulatait. Revelációerejű élményt azonban mégsem nyújtott előadásuk, és ezen a ponton a programszerkesztés logikáját is egyre kevésbé véltem érteni. A zenekar játékából hiányzó egységességet és összhangot mintha a műsorszerkesztés is tükrözte volna. Zárószámként Beethoven C-dúr zongoraversenye (op. 15) a Mozart-versenyműnél jóval kevésbé tűnt problematikus előadásnak. A zenekar ugyan itt sem kapott szárnyakat, és a korábban már felsorolt esetlenségek rendre fölmerültek, Anderszewski mégis határozottabban tudott függetlenedni a kedvezőtlen körülményektől. Talán játékmódja és művészi alkata is jobban illik Beethoven zongoraversenyéhez. Technikailag tökéletesen uralta az anyagot - itt jegyzem meg, hogy a művész mindkét versenyművet kotta nélkül játszotta, illetve dirigálta -, billentése változatos, precíz, tud egyszer erőteljes, máskor pedig éterien kifinomult lenni. A művet záró rondófináléban már egészen felszabadult pillanatoknak lehettünk tanúi. A beethoveni hangsúlyokkal tűzdelt zene sodrásának a zenekar sem tudott ellenállni, frenetikus hangulatú fináléval zárta az este hivatalos műsorát, mely után Anderszewski ráadása nyugtatta meg a kedélyeket. Május 17. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }


{ DOBSZAY ÁGNES

NFZ, Vörös, Inbal


A Nemzeti Filharmonikusok május 20-i koncertjén korunk egyik legnagyobb Mahler-karmestere vezényelte a 3. szimfóniát a Művészetek Palotájában. Az 1936-ban született Eliahu Inbal korát meghazudtoló frissességgel és energiával irányította a zeneszerző legnagyobb szabású alkotását. Gustav Mahler 1896-ban befejezett, egész estét betöltő szimfóniája hat tételben mutatja be az élet, a teremtett és a természet fölötti világ teljességét. Az emberi lét legmélyebb kérdéseinek kifejezésére már nem elegendő a hatalmas szimfonikus zenekar, Mahler megszólaltatja az emberi hangot (mezzoszoprán szólista), és az angyalok kórusát (női- és gyerekkar) is.

A zeneszerző által első résznek nevezett, önmagában több mint félórás első tétel programját Mahler baráti körben így írta le: „Pán ébredése és a nyár megérkezése". Már a rézfúvósokra épülő főrészben megmutatkozott Inbal sikerének titka: az erőteljes, olykor könyörtelen ütemezés mindenütt a nagyon pontos együttjátékot szolgálja, amely még a szabadabb, „rubato" szakaszokra is jellemző. Ugyanakkor a szerzői beírások, dinamikai, játékmódbeli utasítások konzekvens megjelenítése a hangzásbeli sokszínűséget, a hangulatok, karakterek sokféleségét eredményezi. A gyakori tempóváltások zavartalan átmenetei biztosították a nagyforma összetartozását, a szélsőséges dinamikai különbségek fenntartották a tétel feszültségét. A nyár bemasírozását megjelenítő mahleri „tüzes indulótempó" remek hangulati ellentétben állt a lírai részek nagy ívű, érzékeny hangzású rézfúvós és hegedűszólóival. Az emelkedett, mély szenvedélyeket kifejező szakaszok mellett a karmester bátran megmutatta a zene fesztelenebb, vidámabb, olykor triviális karakterét is.

A szimfónia második, Tempo di Menuetto feliratú tétele, melyet Mahler így jellemzett: „amiről a mezők virágai mesélnek", egészen más hangulatú zene: finomabb hangzás, egyfajta könnyedség jellemzi, főszerepet a fafúvó kar és az osztott vonóskar kap. Ki kell emelni az oboaszóló érzékeny, szép dallamformálását. Eliahu Inbal vezénylése ebben a finom tételben eleinte túlságosan „soknak", intenzívnek tűnt, viszont a partitúra egészét hallani engedte, nagyon plasztikusan megszólalt minden, máskor nemigen hallható belső szólam is. Egyes motívumok kiemelésekor maga a karmester is együtt „énekelt" a zenekarral - olykor hallhatóan.

A harmadik tétel („amiről az erdei állatok mesélnek") Scherzo, melyben ismét a fafúvók dominálnak. Szép hangon játszott a kakukkot megjelenítő klarinét, a trióban kívülről felhangzó postakürt nagyszerűen, érzékenyen formálta dallamát.

A következő tétel az emberi lét értelméről Nietzsche Zarathustrájából vett gondolatokat ad a mezzoszoprán szólista szájába, a kíséretben a mélyvonósok ingamozgása, a visszafogott hangzás a meghatározó. A szólista, Vörös Szilvia (az I. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny győztese) Nietzsche filozófiai mondanivalójával összhangban egyszerűen, sallangmentesen, de bensőséges, szép hangon énekelt.

Az emberi világhoz attacca kapcsolódó angyalvilágot természetfölöttivé emelik a harangok és a magas fúvóshangzás. A női kar (a Nemzeti Énekkar Nőikara - karigazgató Somos Csaba) és a gyerekkar (a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara - karigazgató Sapszon Ferenc) a Csodakürt-gyűjteményből vett népies verssel festi le a mennyei örömöket. A két kórus és a zenekar összhangja tökéletes volt, a német szöveg többnyire érthető. Hiányérzetet csak az okozott, hogy Mahler a partitúrában fiúkórust ír elő, ez esetben pedig 36 nagyobbacska leány alkotta a gyerekkart, melynek hangzása nemigen vált el a női kartól, és főként az alsó regiszterben nem volt elég átütő. Bár tudjuk, hogy manapság nehéz egy koncertképes fiúkórust kiállítani, mégis, hiányzott az üde gyerekhang.

A tételvégi elhaló harangimitáció átvezet a hatodik, záró tételhez, „amire a szeretet tanít". A mindent átható isteni szeretet gyönyörű, szívhez szóló zenéje a vonósok jutalomjátéka. Inbal ezerféle színnel jelenítette meg a sokszor ismétlődő himnikus témát, a tételkezdet átszellemült hangjától a súlyos tenuto vagy marcato játékig. A változatos tagolás, a széles dallamívek, a megnyugtató megérkezések visszatartása, a differenciált agogika, a vonóshangzás gazdagsága tökéletesen megfelelt a zeneszerző által megkívánt „nagy szenvedéllyel", „nagyon kifejezően" előírásoknak. A „szeretethimnuszt" hallgatva teljesen érthető, miért tartják Eliahu Inbalt a világ egyik legnagyobb Mahler-dirigensének, aki a koncerten úgy ragadja magával a zenekart, ahogy kevesen! Május 20. - Müpa. Rendező: NFZ }

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.