KOVÁCS SÁNDOR, ESZES KINGA, BÓKA GÁBOR és OZSVÁRT VIKTÓRIA kritikái

Szerző:
Lapszám: 2017 május

{ KOVÁCS SÁNDOR

New York-i Filharmonikusok, Landshamer, Gilbert


Nézem a neten a 175 éve alapított New Yorki Filharmonikusok történetét. A kezdet szerényne k mondható. Az alapító atya nevét magam eddig soha nem hallottam (odaát, a nagy víz túlsó partján persze bizonyára becsben tartják): Ureli Corelli Hillnek hívták a derék dirigenst. Mellesleg szólva a New York-i csak harmadik volt az Államok zenekarainak sorában. 1846-ban (négy évvel az alapítás után) azonban ez a zenekar mutatta be az Újvilágban Beethoven kilencedikjét. Most lehetne morfondírozni azon, hogy ez majd' negyedszázados késés Bécshez (Európához) képest. De azért ne áltassuk magunkat büszke európai öntudattal (értsd: nagyképűséggel). Az Egyesült Államok már a 19. század elején sem volt zenei értelemben a barbárok földje. Haydn londoni szimfóniáit elég hamar játszották. Da Ponte élete végén oda költözött. Ésatöbbi, ésatöbbi. Ezernyi adalék kerül elő, ha az ember elkezd kutatni, akárcsak ilyen kényelmes módszerrel, a világhálón. Visszatérve a Filharmonikusokhoz: jöttek dicsőségesebb és szürkébb időszakok, majd immár a huszadik században Gustav Mahler - sajnos csak két esztendeig. Valamivel utóbb Toscanini következik a vezető karmesterek sorában. Később Bernstein. Boulez, Mehta, Masur, Maazel. Döbbenetes névsor. Egy másik net-oldalról derül ki, hogy már ötször lépett fel az együttes Budapesten. Először 1930-ban Toscaninivel. Ezután több, mint fél évszázadnyi szünet következett. Hát igen. „Óva intjük Amerikát" - hogy a hajdani emlékezetes szavakat idézzem. Majd háború, meg ami utána jött, ne részletezzük. 1985 a következő budapesti koncert éve, (ha akarom 56 év a különbség -- jelképnek sem utolsó szám) ezúttal Mehtával. Majd '93 Masurral, 2007 Maazellel. Sűrűsödnek tehát a látogatások. 2011-ben Alan Gilbert vezényelt Bartókot és Beethovent. Most pedig a hatodik találkozásnak örvendhettek a budapestiek. Újra Bartók szólalt meg, majd a szünet után Mahler. És ismét Gilbert állt a pulpituson. Ötvenéves, New Yorkban született, szülei a zenekar tagjai voltak, édesanyja japán származású. 2009-ben választották vezető karmesternek, ez most a második ciklusa, s immár az utolsó is, mert jövőre új vezető lesz. Semmi harag, sértődés: odaát ez így megy mostanában. Ha elégedettek valakivel, felkérik még egy négyéves ciklusra (ahogy Gilberttel is történt). Ám ezután váltanak, mert ezt tartják egészségesnek (és persze már jó előre tudják, ki az utód: Jaap van Zweden). Kis közbevetés: nem vagyok elájulva a United Statestől. Bizonyos onnan eredeztethető divatok kifejezetten bosszantanak (hogy egyet mondjak: undorító graffitik, tagek). De az tény, van az ottani egyszerűségben, logikában, célszerűségben (röviden: a bürokratikus fontoskodás hiányában) valami lenyűgöző. Az 57. utcában (Manhattan - itt volt Bartók utolsó lakása) természetesen az 57-es busz jár. A zenekar már most tudja, ki áll az élén, ha lejár a mai főnök mandátuma.

Mindez, azt hiszem, hallatszik is. Nem agyonhajszolt, ideges emberek játszanak a New York Philharmonic Orchestra soraiban, hanem nyugodt profik. Ez a dolguk. Nem kell másodállás után kajtatniuk. A fizetésből nyilván nem telik színaranyból készült csaptelepekre, meg tán az 58. utca nagy, két éve bezárt játékboltjának életnagyságú plüsselefántjára sem (36 ezer dollár volt, ha jól emlékszem), de tisztes módon megélhet a család. Viszont ezért teljesíteni kell. Gyakorolni odahaza. És ezek a muzsikusok gyakorolnak. Az eredmény: csodálatosan egységes vonóskar, virtuóz fúvósok, ne is mondjam a többit. Az amerikaiak azt szokták mondani, a New York Philharmonic az ottani „Big Five" egyik tagja. Én a világ „Big Five"-jába is besorolnám - és azt már nem dönteném el, az „ötön" belül ki az első (gyengébb, vagy nevezzük így: hazafiasabb pillanataimban magyar együttest is „Ötök" , vagy legalább a Tízek tagjának vélek, de nem árulom el, melyiket).

Mindezek a zenekari erények most elsősorban a szünet utáni Mahler-szimfóniában mutatkoztak meg. Mahler minden szimfóniájáról el lehet mondani, hogy nagy apparátusra írt kamarazene (az Ezrek szimfóniája sem kivétel). A negyedikre különösen illik ez a megállapítás. Teli van végtelenül finom pillanatokkal. És talán ez a legbécsiesebb az összes Mahler-szimfónia közül. Micsoda szólókat hallottunk! Talán elég, ha ezúttal csak a kürtöt emelem ki. Tisztaság, megbízhatóság, erőteljes zengés, elegancia. A bécsies ízről pedig Gilbert vezénylése gondoskodott. Érzi, hogyan kell árnyalni a ritmust, indítani a frázisokat. A zárótételben Christina Landshamer szopránja csatlakozott a hangszeresekhez. Remek énekes ő, kár, hogy olykor aránylag erőtlennek tűnt a hangja - amiért csak és kizárólag az akusztika a felelős. Sokszor megfigyeltem már: az énekeseket a Müpában nem lehet jól hallani, ha egy szinten vannak a zenekarral (más eset a Wagner-fesztivál, amikor a zenekar árokba kerül).

A műsor első felében Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című műve szólalt meg - a huszadik század egyik legnagyobb remeke. Szép volt, jó volt, de nem mondanám, hogy a legjobb előadás, amit valaha hallottam. Az első tétel hihetetlenül finom indítása lenyűgözött. De aztán Gilbert túl sokáig hagyta pianissimo-tartományban a hangerőt. Túl éles lett a váltás abban a pillanatban, amikor a vonósok sorra leveszik a hangfogót (a 34. ütem környékén). A zenekar ülésrendjét sem értettem. Bartók ezt elég pontosan meghatározta: kettős együttest képzelt el, bizonyos szimmetriákkal. Pontosan nem tudnám megmondani, miben tért el a mostani a zeneszerző által kívánttól, de az biztos, hogy eltért. A harmadik tételnél a magas vonós-glissandók hangerejét találtam kevésnek a többi szólamhoz képest. Elképesztő effektus ez a csúszkálás a magas régióban. Hátborzongató. Most kevésbé borzongatott. És lehettek volna keményebbek, félelmetesebbek a tétel közepén megszólaló 5/4-es taktusok. Egyes elemzők ezt monumentális fabáb-zenének tartják. Én hajlamos vagyok azt hinni, több annál. Nem báb, hanem valóságos szörnyeteg zenei portréja. Akadt hozzá minta a harmincas évek közepén...

Schubert-ráadás fejezte be a hangversenyt. Ne panaszkodjunk. Ami a zenei életet, a fellépő művészek rangját, a meghívott zenekarokat (s részben persze az ittenieket) illeti, Budapest egyelőre, hogy is mondjam csak, rajta van Európa kulturális térképén. Szeretnék optimista lenni, hogy hátralévő életéveimben ez így is marad. Március 28. - Müpa. Rendező: Müpa }

{ ESZES KINGA

Kuusisto, Amy Norrington, Csalog

A Zeneakadémia Kamarazene Nagyteremre címet viselő, nagy sikerű sorozatának idei első koncertjén három nemzet muzsikusai képviseltették magukat - a finn Pekka Kuusisto (hegedű), a brit Amy Norrington (cselló) és Csalog Gábor (zongora) kamaraestjén azonban az eltérő gyökerek nem jelentettek akadályt, a művészek egy nyelvet beszéltek. A műsor a repertoár népszerűbb és kevesebbet játszott darabjainak izgalmas ötvözetét adta: elsőként Ravel méltatlanul ritkán elhangzó, hegedűre és csellóra komponált Szonátája csendült fel, majd a francia zeneszerző a-moll trióját hallhattuk, a hangversenyt pedig Schubert nagyszabású Esz-dúr triója (D. 929) zárta.

Ravel pályafutása egyik fordulópontjaként tartotta számon az 1920 és 1922 között komponált, Debussynek ajánlott vonós duót, melynek - a billentyűs hangszerről és egyúttal a harmóniai támaszról való lemondásnak köszönhetően - a dallamosság és a letisztult, lineáris vonalvezetés vált központi szervező elemévé. A sajátos hangszer-összeállítás - melyet nem sokkal korábban, 1914-ben Kodály is felfedezett magának - a textúra leegyszerűsödésével jár, ugyanakkor specifikus kompozíciós megoldásokat kínál. Ilyen például a struktúraalkotó alapelemként funkcionáló hangköz - a mindig kicsit más formát öltve az összes tételen végigvonuló, váltakozva megjelenő kis- és nagyterc -, illetve az ellenpont használata. A különös hangvételű, kifejezőeszközeiben végtelenül redukált, mégis rendkívül expresszív mű koncentrált és különösen szuggesztív előadása remek felütést adott az estnek: a Kuusisto-Norrington páros interpretációjában elsősorban a muzsikusok tökéletes összhangja és a zene mélyebb rétegeinek feltárására való törekvése nyűgözött le. Játékukat frissesség és spontaneitás jellemezte, az első tételben a komplementer szakaszok harmonikus szövete, a scherzo jellegű Très vif középrészének kísérteties mozdulatlansága és a zenekari hangzást keltő záró szakasz vehemenciája, a kompozíció bensőséges, lírai szigetét képező lassú tételben az utolsó, pianissimo rész végtelen meghittsége, a finálénak pedig a könnyed játékossága maradt emlékezetes.

Az ezt követő Ravel-trióban a Csalog Gáborral kiegészülő duó ismét fantasztikus egységet mutatott, a finoman változó hangzásarányok kiegyenlített, ugyanakkor rendkívül árnyalt színvilágot eredményeztek. Kuusisto elmélyült, sallangmentes játékában leginkább a hegedűhang természetessége ragadott meg, az az egyszerű, ízléssel megformált tónus, mely a crescendókban sosem tűnt forszírozottnak, és a pianissimo helyeken sem vált testetlenné. Bár az együttes a mozgalmasabb tételekkel - a lendületes, pezsgő elevenségű Pantoummal és a szenvedélyes, sodró Finaléval - is lenyűgözte hallgatóit, a legszebb pillanatokat mégis a két lassabb tételnek köszönhettük: a Modéré éteri magasságokba emelő, megtisztító erejű záró szakasza, és a semmiből kibomló, majd a szenvedélyes csúcspont után fokozatosan szertefoszló Passacaille varázslatos hangulatot teremtett.

A nagyszerű első rész után némi csalódást okozott a szünet után elhangzó Schubert-trió. A grandiózus kamaramű kétségtelenül az est legnagyobb kihívást jelentő műsorszáma volt - a darab nem csupán a tételek között szoros kapcsolatot teremtő egybekomponáltság és a részletgazdag, összetett textúra miatt, hanem a terjedelme okán is nagy terhet ró az előadókra. A finálé annak ellenére nagyon hosszú, hogy a zeneszerző az eredetileg csaknem egyharmadával hosszabbra tervezett tételt utólag jócskán meghúzta. Mivel hangszeres művei nagy részével ellentétben Schubertnek ezt a kompozíciót többször is volt alkalma meghallgatni a nyilvánosság előtt, feltételezhető, hogy ezen előadások tapasztalatai késztették végül a korrekcióra. A produkciót elsősorban a hegedűművész játékának visszafogottsága miatt éreztem a remekül sikerült Ravel-művek után kissé halványabbnak: úgy tűnt, mintha Kuusisto szándékosan húzódott volna háttérbe a kiemelt szerepet játszó zongora és az - egyébként valóban szinte több szólisztikus lehetőséget kapó - cselló mellett. Sajnos az interpretáció számos magával ragadó momentuma nem tudott az - általam nagyon várt - lassú tétellel kapcsolatos hiányérzetemen enyhíteni. Az Andantegyönyörűen megformált, feszültséggel teli, mégis végtelenül lírai kezdő szakasza után a főtéma apró motívumából, a lefelé ugró oktávból megszülető új, dúr témát feldolgozó részt - az ugrás levegősebb, kiszélesített megformálása miatt - kissé szétesőnek éreztem, és bár a főtémával kontrasztáló, közvetlen és oldott hangvételt a muzsikusok kiválóan megragadták, a tétel kissé vontatottá vált, és csak a nyitó anyag visszatérésekor nyerte vissza koherenciáját. Az Andante kapcsán megfigyelhető volt egy másik, talán említésre méltónak sem tűnő, a hangzó élményt azonban nagyban befolyásoló jelenség: Csalog Gábor - feltételezhetően nem szándékolt, inkább az átélés hevének számlájára írható - túl intenzív, „pumpáló" jellegű pedálhasználata a zongoraszólam zavaró összezúgását eredményezte. A kitörő lelkesedéssel fogadott záró számot több ráadás követte: először - izgalmas zenetörténeti adalékként - a schuberti lassú tétel főtémájának alapjául szolgáló svéd népdalt hallhattuk Kuusisto előadásában, majd Bartók Gyermekeknek című sorozatából hangzott el négy dal trió-átiratban. Március 18. - Zeneakadémia. Rendezte: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ BÓKA GÁBOR

BFZ, Fischer, Romberger, Smith

A német romantika kezdő- és végpontjának egy-egy emblematikus művét állította párba a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar március 19-i, vasárnap délutáni hangversenye a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Felix Mendelssohn-Bartholdy Olasz szimfóniáját és Gustav Mahler Dal a Földről-szimfóniáját persze a közös zenei hagyományon túl szorosabb szálak is összefűzik: mindkét mű a földrajzi távolba tekint (Mendelssohné a napfényes Itáliába, Mahleré egy talán sohasem volt, verseskötetek lapjairól megismert, pasztelles árnyalatú Kínába), emellett mindkettő ember és természet harmonikus viszonyáról szól. Persze legalább ugyanennyi a kontraszt is: míg az Olasz szimfónia alapélménye a tavasz és az élet gondtalan szeretete, addig a Mahler-opuszé az ősz és az élettől való búcsú.

Vagy mégsem? Fischer Iván Mendelssohn-értelmezése mintha többet mutatott volna fel a kritikus által felvázolt leegyszerűsítő megközelítésnél - talán nem túlzunk, ha kijelentjük, hogy a dirigens e jól ismert remekmű revelatív olvasatával szolgált. Jól ismert, de talán mégsem eléggé ismert - mert vajon hányszor gondolkodtunk el a darab behízelgő dallamosságába feledkezve a mű arányproblémáin; azon, hogy a feltűnően terjedelmes és súlyos nyitótételt nem ellensúlyozza hasonló jelentőségű zárótétel, hogy e hamisítatlan szimfonikus indítást voltaképpen három zsánerkép követi, szvitszerűvé változtatva a mű egészét? Az Olasz szimfónia - esztétizálás helyett nevezzük nevén a dolgot - egyszerűen túl szép zene ahhoz, hogy észrevegyük a kompozíció problematikusságát. Fischer Iván mostani értelmezése egyszerre mutatott rá e tulajdonságra, majd kínált azonnal megoldást, értelemmel, jelentéssel telítve azt, amit a klasszikus arányérzék tökéletlennek vélhetne. A nyitótételben a megszokottnál is jobban kiélezte a szépséget: a klasszicizáló, lekerekített megközelítés mellett a Fesztiválzenekar mindig dús és fényes vonóshangzása most egyenesen túlpolírozottnak tűnt. Mindez éles kontrasztot alkotott az általam valaha is hallott legsodróbb, legsötétebb záró Saltarellóval, mely ezúttal hangulatkép helyett haláltáncként funkcionált. Az élettől a halálig feszült tehát e Mendelssohn-tolmácsolás íve, melyet e szélsőségek közepette két kiegyensúlyozottabban megformált tétel egészített ki: az Andante con moto második tételben feltűnést keltett a kantábilis és a ritmikus ihletésű részletek karakteres váltakozása; a Con moto moderato harmadik tétel pedig ezúttal nem tánczeneként, hanem olasz dalként, illetve a „fátyolos" hangszeres megfogalmazás révén mint egy valamikor elhangzott dal emléke szólalt meg.

A koncert műsorát előzetesen böngészve azt hihettük: ezen a délutánon a Dal a Földről lesz a „nagy falat". Nem tévedtünk abban a tekintetben, hogy Fischer Iván a Mahler-művet is kivételes érzékenységgel és ihletettséggel tolmácsolta, s hogy a Fesztiválzenekar hangszeresei mind a tuttikban, mind a kamarazeneszerű részletekben tudásuk legjavát nyújtották. Mi több: mintha az egész művet kamarazeneként értelmezték volna, még az első tétel máskor brutális kürttémája is ekként szólt, megidézve a kínai miniatűrök vizuális világát. Ugyanakkor ebben az előadásban kevesebb volt a meglepő, újszerű, egyedi momentum - kevesebb a reveláció, ugyanakkor a vitatható megoldás is. Még szerencse, hogy az „új" nem esztétikai kategória, s így nyugodt szívvel örülhettünk az előadás összes részletszépségének csakúgy, mint egységes ívének. No meg a kiváló énekes szólistáknak - akiknek teljesítménye azonban ezúttal nem mutatott egységes képet. A Budapesten már többször hallott Robert Dean Smith tenorja váratlanul fakónak és fáradtnak tűnt ez alkalommal: a művész szuggesztivitását bizonyítja, hogy ezt a pillanatnyi indiszpozícióból vagy általános vokális hanyatlásból egyaránt eredeztethető gyengeséget a kifejezés szolgálatába tudta állítani - a kiélt voce az ötödik tétel részegének megformálásakor szokatlan hitelességet kölcsönzött e sokszor elnagyolt karakterképnek. Gerhild Romberger mindvégig objektív távolságtartással énekelt, ez azonban gyümölcsözőnek bizonyult, mert elkerülte az utolsó, Búcsú című tételben különösen fenyegető érzelgősség veszélyét. Énekkultúrája a nagy német előadói tradíció örökösének mutatta, amennyiben éneklésében központi szerepet játszik szó és zene elválaszthatatlan egységének megteremtése. S e higgadt tolmácsolás váratlanul átütő sikert aratott: a mindent szétköhögő és tapsolhatnékját korlátozni ritkán tudó budapesti közönség még hosszú másodpercekig áhítatos csendben ült az utolsó akkordok lecsengését követően. Március 19. - Müpa. Rendező: BFZ }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Suwanai, Elts, Pannon Filharmonikusok


„Rapszódia és Akiko" alcímmel adott hangversenyt a Pannon Filharmonikusok a Művészetek Palotájában. A koncertet George Enescu műve, a népi dallamtípusok inspiráló hatását tükröző 1. rapszódianyitotta, ezt követően a neves hegedűművész, Akiko Suwanai lépett színpadra William Walton Hegedűversenyének szólistájaként. A szünet után Jean Sibelius 2. (D-dúr) szimfóniája hangzott el. A mű egyes feltételezések szerint latens programra épül: annak az 1901-es finn felkelésnek állít emléket, melynek során a finnek az orosz politikai elnyomás ellen tiltakoztak. Bizonyos értelemben tehát Sibelius egyfajta rhapszódoszként énekelte meg a történelmi eseményeket - legalábbis talán ilyesfajta értelmezésre utal a koncert fentebb már idézett alcíme.

Enescu rapszódiája nem kezdődött biztatóan. A művet indító hangszerszólókban rögtönzésszerű megszólalások helyett inkább kiforratlan elképzelésekkel és bizonytalan hangképzéssel mutatkozott be a zenekar. Az első tutti szakasz hangzásának zengő mélysége némileg kárpótolt ugyan, de nem tudott mindent ellensúlyozni. Az est karmestere, Olari Elts ebben a műben és a koncert későbbi részében is nagy léptékben gondolkodott; legalábbis erre engedtek következtetni azok a nagyívű mozdulatok, melyekkel kijelölte a zenei folyamat irányait. Mindeközben az apróbb gesztusokat különösen hullámzó kézmozdulatokkal jelezte. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a zenészek számára könnyen értelmezhető volt, az egyre-másra tapasztalt pontatlan belépéseket ennek a számlájára írtam. A fokozatosan felépített tempóváltozások szintén rendre bizonytalanra sikerültek, a kényesebb szakaszokban szétesett tempónak időről időre újra össze kellett rázódnia.

William Walton az 1930-as évek második felében Jascha Heifetz megrendelésére komponálta Hegedűversenyét. Érdekesség, hogy a műsorfüzet tanúsága szerint Akiko Suwanai jelenleg egy alapítvány jóvoltából az egykor Heifetz tulajdonában lévő Stradivari hangszeren játszik. A művésznő Walton kompozícióját néhány éve lemezre vette, repertoárjának szerves részét képező darabról van tehát szó. Suwanai hegedűhangja szép fényű, a magas regiszterben éteri tisztaságú, a mélyben jólesően karcos, sötét. Általánosságban kissé fémes hatású, hideg fényű, de éppen ez a hangszín illik a művész egyéniségéhez. Színpadi megjelenése, viselkedése hideg eleganciát sugall, és ez a távolságtartás játékában is megnyilvánul. Talán éppen ez az oka, hogy bár a kadenciák virtuózan, változatosan hangzottak el, és az egyes gesztusokból a fantázia sem hiányzott, a kompozíció valahogy mégsem állt össze élményszerű egésszé. Suwanai egy Bach-tétellel köszönte meg a közönség lelkes tapsát.

Jean Sibelius kivételes drámaiságú 2. szimfóniájában karmester és zenekar részéről ismét az Enescu-rapszódia kapcsán már részletezett erények és problémák merültek föl. Az első tételben a zenekar hangzásának energiája jólesően, a tempóingadozás zavaróan hatott. Az apró értékekben leírt, díszítő jellegű motívumok nem egy alkalommal ziláltan, sietősen, bukdácsolva hangzottak el. A lassú tételt indító, puhán, de mégis határozottan vonuló pizzicato vonóskísérete fölött kibontakozó fagottdallam arányai ugyan kiegyensúlyozottnak hatottak, a formálás azonban kissé szögletes hatást keltett. A ritmikai alakzatok pontos ütköztetéséből éppen az a szabadság és fantázia hiányzott, amit a zenei textúra tartalmaz, és ami le tudta volna kötni a figyelmet a terjedelmes tétel során. A scherzo-szerű harmadik tétel lendülete mintha új erővel töltötte volna fel az előadókat is, az attacca következő finálé himnikus, apoteózist idéző szakaszai intenzíven, akadálytalanul áradtak. Ráadásként Dvořák egyik Szláv tánca hangzott el. Március. 10. - Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok }

Rysanov, Hamar, Nemzeti Filharmonikusok


Nemzeti ünnepünk előestéjén magyar szerzők műveiből adott hangversenyt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. A zenekar élén az Érdemes Művész díjjal frissen kitüntetett Hamar Zsolt állt. Most mutatkozott be a Nemzeti Filharmonikusok újdonsült zeneigazgatójaként, nem csoda hát, ha a Zeneakadémia Nagytermét a várakozás légköre lengte be. A koncert nyitószáma, Liszt Ferenc Mazeppa című szimfonikus költeménye ígéretesen indult. Összességében jó produkciót nyújtott az együttes, és klasszisokkal jobbat, mint amilyet nemrégiben hallottam tőlük. Hamar precízen és rendkívül cizelláltan vezényelt, aprólékossága sosem vált zavaróvá, nem tűnt szőrszálhasogatásnak vagy fölösleges hókuszpókusznak. A nagy dallamíveket és ezen belül az apró gesztusokat érthetően jelezte, biztos kézzel segítette a zenekari tagokat a tájékozódásban. Kisebb-nagyobb árnyak fel-felbukkantak az előadásban. A szimfonikus költemény heroikus főtémája a rezeken karakteresen, pregnáns ritmikával és szándékoltan antimelodikus töredezettséggel szólalt meg. A rézfúvók hatalmas hangerejének durvasága ebben a kompozícióban akár még koncepciónak is tűnhetett volna, de a koncert későbbi részében, például a hangversenyt záró Páva-variációkban már egyértelműen problémaként merült fel. A nagy generálpauza után a csellók egységes tónussal, de kissé bizonytalanul játszottak, és e tekintetben a fúvós megszólalások indulásai is hagytak némi kívánnivalót maguk után. Bizonyos kombinált hangszínek esetlegesnek tűntek, az arányok beállítása lehetett volna pontosabb. Az intenzíven áradó hangtömeg, mintha egyre szét akarta volna feszíteni a terem falait. A jelenséget impozánsnak, de kissé túlzónak éreztem.

Bartók Béla befejezetlenül maradt Brácsaversenyének szólistájaként Maxim Rysanov lépett pódiumra. Az ukrán hegedűművész különös és izgalmas egyéniség. Öltözéke és viselkedése egyszerű, szemmel láthatóan nem sokat ad a színpadias külsőségekre, ugyanakkor gazdag és hatékony előadói eszköztárral rendelkezik. Erre vezethető vissza játékának érdekes kettőssége. Mintha szinte kizárólag saját magának és az őt kísérő együttesnek játszana, de éppen az ebből fakadó koncentráltság az, ami zenélésének szuggesztív erejét adja, és a hallgatóságra is delejező erőt fejt ki. Mindig érdekes, amit csinál, és nem utolsó sorban azért válik érdekessé, mert kiszámíthatatlan. Hamarral váltott bennfentes pillantásai biztosítottak róla, hogy ő már tud valamit, amit mi még nem is sejtünk. Ráadásul mindezt valami gengszterfilm főhőséhez illő sármmal teszi Rysanov. Játéka technikailag kifogástalan, a zárótétel virtuóz futamai brilliánsan peregtek. A brácsa változatos, dús hangszínnel szól kezei alatt, uralja a hangszert, akusztikus fantáziája elsőrangú. A közönség kitartó tapsára válaszképpen a szólista két ráadásszámot is adott.

A szünet után szintén Bartók-művek, népdalfeldolgozások következtek. Horváth István a kezdetben érezhető elfogódottságon átlendülve kedélyesen énekelt. Hajnóczy Júlia szép színű, lírai hangon, azonban talán már túlságosan is kimunkáltan szólaltatta meg a népdalokat. A zenekar magabiztosan játszott, az énekeseket kifejező hangszínekkel inspirálva teremtette meg a dalok hátterét. Kodály Zoltán nagyszabású variációsorozata, a Fölszállott a páva zárta a hangversenyt. A kompozícióban a zenekar egyes hangszercsoportjai kiváló játszanivalót kapnak, bőven volt lehetőség a jutalomjátékra. A művészek többnyire éltek is a kínálkozó lehetőségekkel, a vonóskari pizzicato-szakaszok például igazán jólfésülten sikerültek, és a fúvós szólókra sem érkezhet alapvető panasz. A hangzás arányai olykor ebben a műben is kissé problematikusnak bizonyultak, alkalmanként teljesen elsikkadtak az éppen igazán fontos szólamok, és helyettük a kevésbé jelentős töltelékszólamok tolakodtak előtérbe. Mindezzel és a környező viharokkal együtt azonban tény, hogy jó kezekbe került az együttes. Új korszak kezdődött a zenekar életében, új utakon, új célok felé indulhatnak. Az ezen az estén hallottak reményteli kezdetet sejtetnek. Március 14. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

Bogányi, Gergov, Osztrák-Magyar Haydn Filharmónia


A harmincéves múltra visszatekintő, Fischer Ádám alapította Osztrák-Magyar Haydn Zenekar időközben a kismartoni Esterházy-kastély rezidens zenekarává avanzsált, így ettől az évtől Osztrák-Magyar Haydn Filharmóniaként folytatja működését; immár ezen a néven mutatkoztak be a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezett áprilisi hangversenyükön. A koncert programja Liszt Ferenc alakja és az 1867-es kiegyezés köré szerveződött, az első részben az Esz-dúr zongoraverseny (S 124) hangzott el, a második félidőt pedig a Koronázási mise (S 11) töltötte ki. Elsőre talán meglepő a társítás, de alaposabban megvizsgálva valóban több kapcsolódási pont kínálja magát a művek között. Azonos az alaphangnem - mindkét kompozíció Esz-dúrban íródott, - azonos az ünneplés, a magasztalás gondolatköre, és mindkét mű valamilyen szempontból fontos szegmensét képviseli a zeneszerző életművének. A zongoraversenyben az Európa-szerte ünnepelt zongoravirtuóz Liszt nyilatkozik meg. A kompozíció első tervei az alkotópálya kezdetéig, az 1830-as évekig vezethetők vissza, bemutatója pedig 1855-ben, a zeneszerző szólójával zajlott le Weimarban, abban a városban, amelynek második aranykora éppen Liszt letelepedésének, a weimari udvari zenekar élén kifejtett karmesteri tevékenységének eredményeképpen köszöntött be. A Koronázási mise már más alkotókorszak képviselője, benne Liszt „mint katolikus, mint magyar és mint zeneszerző" mutatkozik be. 1867-ben I. Ferenc József és Erzsébet királyné koronázási ceremóniájára született a szándékoltan rövid kompozíció - mint Liszt írta, nem akarta még tovább elnyújtani az egyébként is terjedelmes koronázási ünnepséget.

A zongoraverseny szólistájaként Bogányi Gergely lépett színpadra. Lehet-e bármi újat írni a művész Liszt-játékáról? Kritikák számtalanszor konstatálták és dicsérték már virtuozitását, a benne újraéledő romantikus művész típusát, a Lisztet magát megidéző színpadi jelenséget. Ezen az estén sem volt ez másként, érezhetően a kisujjában van az a zongoratechnikai arzenál, melyet az Esz-dúr zongoraverseny az előadójával szemben követelményként támaszt. Briliánsan csillogó futamok, kimunkált, változatos billentés, a zenei textúra elmélyült értelmezése. A párbeszédes szakaszok esetében a zongorán felhangzó lírai dallamok szépségével a megszólalásokra válaszoló zenekari szólók nem igazán tudtak lépést tartani. Ugyanezt a fennkölt líraiságot helyezte előtérbe Bogányi a ráadásként játszott Liszt-darabban is.

A Koronázási misében a Haydn Filharmónia együtteséhez a Bécsi Állami Opera Kórusa és a Nemzeti Énekkar csatlakozott. Az a capella-szakaszok kifejezően szólaltak meg, az Et incarnatus est gyengédsége különösen emlékezetes maradt. Szólistaként Kolonits Klára, Ulbrich Andrea, Brickner Szabolcs és Cser Krisztián magas színvonalú, kiegyenlített teljesítményt nyújtott. Összességében a zenekar is összefogottan vezette a zenei történéseket, szépen festette alá az egyes szövegrészeket. Az est karmestere, Rossen Gergov jól tartotta kézben a folyamatokat, bár vezénylését helyenként kissé iskolásnak éreztem, vagy legalábbis éretlennek tűnt. Igyekezetről, lelkesedésről és tehetségről egyaránt tanúbizonyságot tett ugyan, de egyelőre a mélyreható ismeretekkel megalapozott magabiztosság és talán a technikai rutin is hiányzik ahhoz, hogy igazán fajsúlyos karmester-egyéniségként lehessen számon tartani. De tegyük hozzá, még csak harmincas évei közepét tapossa. Április 8. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.