KOVÁCS SÁNDOR, ESZES KINGA, BÓKA GÁBOR és OZSVÁRT VIKTÓRIA kritikái
{ KOVÁCS SÁNDOR New York-i Filharmonikusok, Landshamer, Gilbert
Mindez, azt hiszem, hallatszik is. Nem agyonhajszolt, ideges emberek játszanak a New York Philharmonic Orchestra soraiban, hanem nyugodt profik. Ez a dolguk. Nem kell másodállás után kajtatniuk. A fizetésből nyilván nem telik színaranyból készült csaptelepekre, meg tán az 58. utca nagy, két éve bezárt játékboltjának életnagyságú plüsselefántjára sem (36 ezer dollár volt, ha jól emlékszem), de tisztes módon megélhet a család. Viszont ezért teljesíteni kell. Gyakorolni odahaza. És ezek a muzsikusok gyakorolnak. Az eredmény: csodálatosan egységes vonóskar, virtuóz fúvósok, ne is mondjam a többit. Az amerikaiak azt szokták mondani, a New York Philharmonic az ottani „Big Five" egyik tagja. Én a világ „Big Five"-jába is besorolnám - és azt már nem dönteném el, az „ötön" belül ki az első (gyengébb, vagy nevezzük így: hazafiasabb pillanataimban magyar együttest is „Ötök" , vagy legalább a Tízek tagjának vélek, de nem árulom el, melyiket). Mindezek a zenekari erények most elsősorban a szünet utáni Mahler-szimfóniában mutatkoztak meg. Mahler minden szimfóniájáról el lehet mondani, hogy nagy apparátusra írt kamarazene (az Ezrek szimfóniája sem kivétel). A negyedikre különösen illik ez a megállapítás. Teli van végtelenül finom pillanatokkal. És talán ez a legbécsiesebb az összes Mahler-szimfónia közül. Micsoda szólókat hallottunk! Talán elég, ha ezúttal csak a kürtöt emelem ki. Tisztaság, megbízhatóság, erőteljes zengés, elegancia. A bécsies ízről pedig Gilbert vezénylése gondoskodott. Érzi, hogyan kell árnyalni a ritmust, indítani a frázisokat. A zárótételben Christina Landshamer szopránja csatlakozott a hangszeresekhez. Remek énekes ő, kár, hogy olykor aránylag erőtlennek tűnt a hangja - amiért csak és kizárólag az akusztika a felelős. Sokszor megfigyeltem már: az énekeseket a Müpában nem lehet jól hallani, ha egy szinten vannak a zenekarral (más eset a Wagner-fesztivál, amikor a zenekar árokba kerül). A műsor első felében Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című műve szólalt meg - a huszadik század egyik legnagyobb remeke. Szép volt, jó volt, de nem mondanám, hogy a legjobb előadás, amit valaha hallottam. Az első tétel hihetetlenül finom indítása lenyűgözött. De aztán Gilbert túl sokáig hagyta pianissimo-tartományban a hangerőt. Túl éles lett a váltás abban a pillanatban, amikor a vonósok sorra leveszik a hangfogót (a 34. ütem környékén). A zenekar ülésrendjét sem értettem. Bartók ezt elég pontosan meghatározta: kettős együttest képzelt el, bizonyos szimmetriákkal. Pontosan nem tudnám megmondani, miben tért el a mostani a zeneszerző által kívánttól, de az biztos, hogy eltért. A harmadik tételnél a magas vonós-glissandók hangerejét találtam kevésnek a többi szólamhoz képest. Elképesztő effektus ez a csúszkálás a magas régióban. Hátborzongató. Most kevésbé borzongatott. És lehettek volna keményebbek, félelmetesebbek a tétel közepén megszólaló 5/4-es taktusok. Egyes elemzők ezt monumentális fabáb-zenének tartják. Én hajlamos vagyok azt hinni, több annál. Nem báb, hanem valóságos szörnyeteg zenei portréja. Akadt hozzá minta a harmincas évek közepén... Schubert-ráadás fejezte be a hangversenyt. Ne panaszkodjunk. Ami a zenei életet, a fellépő művészek rangját, a meghívott zenekarokat (s részben persze az ittenieket) illeti, Budapest egyelőre, hogy is mondjam csak, rajta van Európa kulturális térképén. Szeretnék optimista lenni, hogy hátralévő életéveimben ez így is marad. Március 28. - Müpa. Rendező: Müpa } { ESZES KINGA Kuusisto, Amy Norrington, Csalog A Zeneakadémia Kamarazene Nagyteremre címet viselő, nagy sikerű sorozatának idei első koncertjén három nemzet muzsikusai képviseltették magukat - a finn Pekka Kuusisto (hegedű), a brit Amy Norrington (cselló) és Csalog Gábor (zongora) kamaraestjén azonban az eltérő gyökerek nem jelentettek akadályt, a művészek egy nyelvet beszéltek. A műsor a repertoár népszerűbb és kevesebbet játszott darabjainak izgalmas ötvözetét adta: elsőként Ravel méltatlanul ritkán elhangzó, hegedűre és csellóra komponált Szonátája csendült fel, majd a francia zeneszerző a-moll trióját hallhattuk, a hangversenyt pedig Schubert nagyszabású Esz-dúr triója (D. 929) zárta. Ravel pályafutása egyik fordulópontjaként tartotta számon az 1920 és 1922 között komponált, Debussynek ajánlott vonós duót, melynek - a billentyűs hangszerről és egyúttal a harmóniai támaszról való lemondásnak köszönhetően - a dallamosság és a letisztult, lineáris vonalvezetés vált központi szervező elemévé. A sajátos hangszer-összeállítás - melyet nem sokkal korábban, 1914-ben Kodály is felfedezett magának - a textúra leegyszerűsödésével jár, ugyanakkor specifikus kompozíciós megoldásokat kínál. Ilyen például a struktúraalkotó alapelemként funkcionáló hangköz - a mindig kicsit más formát öltve az összes tételen végigvonuló, váltakozva megjelenő kis- és nagyterc -, illetve az ellenpont használata. A különös hangvételű, kifejezőeszközeiben végtelenül redukált, mégis rendkívül expresszív mű koncentrált és különösen szuggesztív előadása remek felütést adott az estnek: a Kuusisto-Norrington páros interpretációjában elsősorban a muzsikusok tökéletes összhangja és a zene mélyebb rétegeinek feltárására való törekvése nyűgözött le. Játékukat frissesség és spontaneitás jellemezte, az első tételben a komplementer szakaszok harmonikus szövete, a scherzo jellegű Très vif középrészének kísérteties mozdulatlansága és a zenekari hangzást keltő záró szakasz vehemenciája, a kompozíció bensőséges, lírai szigetét képező lassú tételben az utolsó, pianissimo rész végtelen meghittsége, a finálénak pedig a könnyed játékossága maradt emlékezetes. Az ezt követő Ravel-trióban a Csalog Gáborral kiegészülő duó ismét fantasztikus egységet mutatott, a finoman változó hangzásarányok kiegyenlített, ugyanakkor rendkívül árnyalt színvilágot eredményeztek. Kuusisto elmélyült, sallangmentes játékában leginkább a hegedűhang természetessége ragadott meg, az az egyszerű, ízléssel megformált tónus, mely a crescendókban sosem tűnt forszírozottnak, és a pianissimo helyeken sem vált testetlenné. Bár az együttes a mozgalmasabb tételekkel - a lendületes, pezsgő elevenségű Pantoummal és a szenvedélyes, sodró Finaléval - is lenyűgözte hallgatóit, a legszebb pillanatokat mégis a két lassabb tételnek köszönhettük: a Modéré éteri magasságokba emelő, megtisztító erejű záró szakasza, és a semmiből kibomló, majd a szenvedélyes csúcspont után fokozatosan szertefoszló Passacaille varázslatos hangulatot teremtett. A nagyszerű első rész után némi csalódást okozott a szünet után elhangzó Schubert-trió. A grandiózus kamaramű kétségtelenül az est legnagyobb kihívást jelentő műsorszáma volt - a darab nem csupán a tételek között szoros kapcsolatot teremtő egybekomponáltság és a részletgazdag, összetett textúra miatt, hanem a terjedelme okán is nagy terhet ró az előadókra. A finálé annak ellenére nagyon hosszú, hogy a zeneszerző az eredetileg csaknem egyharmadával hosszabbra tervezett tételt utólag jócskán meghúzta. Mivel hangszeres művei nagy részével ellentétben Schubertnek ezt a kompozíciót többször is volt alkalma meghallgatni a nyilvánosság előtt, feltételezhető, hogy ezen előadások tapasztalatai késztették végül a korrekcióra. A produkciót elsősorban a hegedűművész játékának visszafogottsága miatt éreztem a remekül sikerült Ravel-művek után kissé halványabbnak: úgy tűnt, mintha Kuusisto szándékosan húzódott volna háttérbe a kiemelt szerepet játszó zongora és az - egyébként valóban szinte több szólisztikus lehetőséget kapó - cselló mellett. Sajnos az interpretáció számos magával ragadó momentuma nem tudott az - általam nagyon várt - lassú tétellel kapcsolatos hiányérzetemen enyhíteni. Az Andantegyönyörűen megformált, feszültséggel teli, mégis végtelenül lírai kezdő szakasza után a főtéma apró motívumából, a lefelé ugró oktávból megszülető új, dúr témát feldolgozó részt - az ugrás levegősebb, kiszélesített megformálása miatt - kissé szétesőnek éreztem, és bár a főtémával kontrasztáló, közvetlen és oldott hangvételt a muzsikusok kiválóan megragadták, a tétel kissé vontatottá vált, és csak a nyitó anyag visszatérésekor nyerte vissza koherenciáját. Az Andante kapcsán megfigyelhető volt egy másik, talán említésre méltónak sem tűnő, a hangzó élményt azonban nagyban befolyásoló jelenség: Csalog Gábor - feltételezhetően nem szándékolt, inkább az átélés hevének számlájára írható - túl intenzív, „pumpáló" jellegű pedálhasználata a zongoraszólam zavaró összezúgását eredményezte. A kitörő lelkesedéssel fogadott záró számot több ráadás követte: először - izgalmas zenetörténeti adalékként - a schuberti lassú tétel főtémájának alapjául szolgáló svéd népdalt hallhattuk Kuusisto előadásában, majd Bartók Gyermekeknek című sorozatából hangzott el négy dal trió-átiratban. Március 18. - Zeneakadémia. Rendezte: Zeneakadémia Koncertközpont } { BÓKA GÁBOR BFZ, Fischer, Romberger, Smith A német romantika kezdő- és végpontjának egy-egy emblematikus művét állította párba a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar március 19-i, vasárnap délutáni hangversenye a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Felix Mendelssohn-Bartholdy Olasz szimfóniáját és Gustav Mahler Dal a Földről-szimfóniáját persze a közös zenei hagyományon túl szorosabb szálak is összefűzik: mindkét mű a földrajzi távolba tekint (Mendelssohné a napfényes Itáliába, Mahleré egy talán sohasem volt, verseskötetek lapjairól megismert, pasztelles árnyalatú Kínába), emellett mindkettő ember és természet harmonikus viszonyáról szól. Persze legalább ugyanennyi a kontraszt is: míg az Olasz szimfónia alapélménye a tavasz és az élet gondtalan szeretete, addig a Mahler-opuszé az ősz és az élettől való búcsú. Vagy mégsem? Fischer Iván Mendelssohn-értelmezése mintha többet mutatott volna fel a kritikus által felvázolt leegyszerűsítő megközelítésnél - talán nem túlzunk, ha kijelentjük, hogy a dirigens e jól ismert remekmű revelatív olvasatával szolgált. Jól ismert, de talán mégsem eléggé ismert - mert vajon hányszor gondolkodtunk el a darab behízelgő dallamosságába feledkezve a mű arányproblémáin; azon, hogy a feltűnően terjedelmes és súlyos nyitótételt nem ellensúlyozza hasonló jelentőségű zárótétel, hogy e hamisítatlan szimfonikus indítást voltaképpen három zsánerkép követi, szvitszerűvé változtatva a mű egészét? Az Olasz szimfónia - esztétizálás helyett nevezzük nevén a dolgot - egyszerűen túl szép zene ahhoz, hogy észrevegyük a kompozíció problematikusságát. Fischer Iván mostani értelmezése egyszerre mutatott rá e tulajdonságra, majd kínált azonnal megoldást, értelemmel, jelentéssel telítve azt, amit a klasszikus arányérzék tökéletlennek vélhetne. A nyitótételben a megszokottnál is jobban kiélezte a szépséget: a klasszicizáló, lekerekített megközelítés mellett a Fesztiválzenekar mindig dús és fényes vonóshangzása most egyenesen túlpolírozottnak tűnt. Mindez éles kontrasztot alkotott az általam valaha is hallott legsodróbb, legsötétebb záró Saltarellóval, mely ezúttal hangulatkép helyett haláltáncként funkcionált. Az élettől a halálig feszült tehát e Mendelssohn-tolmácsolás íve, melyet e szélsőségek közepette két kiegyensúlyozottabban megformált tétel egészített ki: az Andante con moto második tételben feltűnést keltett a kantábilis és a ritmikus ihletésű részletek karakteres váltakozása; a Con moto moderato harmadik tétel pedig ezúttal nem tánczeneként, hanem olasz dalként, illetve a „fátyolos" hangszeres megfogalmazás révén mint egy valamikor elhangzott dal emléke szólalt meg. A koncert műsorát előzetesen böngészve azt hihettük: ezen a délutánon a Dal a Földről lesz a „nagy falat". Nem tévedtünk abban a tekintetben, hogy Fischer Iván a Mahler-művet is kivételes érzékenységgel és ihletettséggel tolmácsolta, s hogy a Fesztiválzenekar hangszeresei mind a tuttikban, mind a kamarazeneszerű részletekben tudásuk legjavát nyújtották. Mi több: mintha az egész művet kamarazeneként értelmezték volna, még az első tétel máskor brutális kürttémája is ekként szólt, megidézve a kínai miniatűrök vizuális világát. Ugyanakkor ebben az előadásban kevesebb volt a meglepő, újszerű, egyedi momentum - kevesebb a reveláció, ugyanakkor a vitatható megoldás is. Még szerencse, hogy az „új" nem esztétikai kategória, s így nyugodt szívvel örülhettünk az előadás összes részletszépségének csakúgy, mint egységes ívének. No meg a kiváló énekes szólistáknak - akiknek teljesítménye azonban ezúttal nem mutatott egységes képet. A Budapesten már többször hallott Robert Dean Smith tenorja váratlanul fakónak és fáradtnak tűnt ez alkalommal: a művész szuggesztivitását bizonyítja, hogy ezt a pillanatnyi indiszpozícióból vagy általános vokális hanyatlásból egyaránt eredeztethető gyengeséget a kifejezés szolgálatába tudta állítani - a kiélt voce az ötödik tétel részegének megformálásakor szokatlan hitelességet kölcsönzött e sokszor elnagyolt karakterképnek. Gerhild Romberger mindvégig objektív távolságtartással énekelt, ez azonban gyümölcsözőnek bizonyult, mert elkerülte az utolsó, Búcsú című tételben különösen fenyegető érzelgősség veszélyét. Énekkultúrája a nagy német előadói tradíció örökösének mutatta, amennyiben éneklésében központi szerepet játszik szó és zene elválaszthatatlan egységének megteremtése. S e higgadt tolmácsolás váratlanul átütő sikert aratott: a mindent szétköhögő és tapsolhatnékját korlátozni ritkán tudó budapesti közönség még hosszú másodpercekig áhítatos csendben ült az utolsó akkordok lecsengését követően. Március 19. - Müpa. Rendező: BFZ } { OZSVÁRT VIKTÓRIA Suwanai, Elts, Pannon Filharmonikusok
Enescu rapszódiája nem kezdődött biztatóan. A művet indító hangszerszólókban rögtönzésszerű megszólalások helyett inkább kiforratlan elképzelésekkel és bizonytalan hangképzéssel mutatkozott be a zenekar. Az első tutti szakasz hangzásának zengő mélysége némileg kárpótolt ugyan, de nem tudott mindent ellensúlyozni. Az est karmestere, Olari Elts ebben a műben és a koncert későbbi részében is nagy léptékben gondolkodott; legalábbis erre engedtek következtetni azok a nagyívű mozdulatok, melyekkel kijelölte a zenei folyamat irányait. Mindeközben az apróbb gesztusokat különösen hullámzó kézmozdulatokkal jelezte. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a zenészek számára könnyen értelmezhető volt, az egyre-másra tapasztalt pontatlan belépéseket ennek a számlájára írtam. A fokozatosan felépített tempóváltozások szintén rendre bizonytalanra sikerültek, a kényesebb szakaszokban szétesett tempónak időről időre újra össze kellett rázódnia. William Walton az 1930-as évek második felében Jascha Heifetz megrendelésére komponálta Hegedűversenyét. Érdekesség, hogy a műsorfüzet tanúsága szerint Akiko Suwanai jelenleg egy alapítvány jóvoltából az egykor Heifetz tulajdonában lévő Stradivari hangszeren játszik. A művésznő Walton kompozícióját néhány éve lemezre vette, repertoárjának szerves részét képező darabról van tehát szó. Suwanai hegedűhangja szép fényű, a magas regiszterben éteri tisztaságú, a mélyben jólesően karcos, sötét. Általánosságban kissé fémes hatású, hideg fényű, de éppen ez a hangszín illik a művész egyéniségéhez. Színpadi megjelenése, viselkedése hideg eleganciát sugall, és ez a távolságtartás játékában is megnyilvánul. Talán éppen ez az oka, hogy bár a kadenciák virtuózan, változatosan hangzottak el, és az egyes gesztusokból a fantázia sem hiányzott, a kompozíció valahogy mégsem állt össze élményszerű egésszé. Suwanai egy Bach-tétellel köszönte meg a közönség lelkes tapsát. Jean Sibelius kivételes drámaiságú 2. szimfóniájában karmester és zenekar részéről ismét az Enescu-rapszódia kapcsán már részletezett erények és problémák merültek föl. Az első tételben a zenekar hangzásának energiája jólesően, a tempóingadozás zavaróan hatott. Az apró értékekben leírt, díszítő jellegű motívumok nem egy alkalommal ziláltan, sietősen, bukdácsolva hangzottak el. A lassú tételt indító, puhán, de mégis határozottan vonuló pizzicato vonóskísérete fölött kibontakozó fagottdallam arányai ugyan kiegyensúlyozottnak hatottak, a formálás azonban kissé szögletes hatást keltett. A ritmikai alakzatok pontos ütköztetéséből éppen az a szabadság és fantázia hiányzott, amit a zenei textúra tartalmaz, és ami le tudta volna kötni a figyelmet a terjedelmes tétel során. A scherzo-szerű harmadik tétel lendülete mintha új erővel töltötte volna fel az előadókat is, az attacca következő finálé himnikus, apoteózist idéző szakaszai intenzíven, akadálytalanul áradtak. Ráadásként Dvořák egyik Szláv tánca hangzott el. Március. 10. - Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok } Rysanov, Hamar, Nemzeti Filharmonikusok
Bartók Béla befejezetlenül maradt Brácsaversenyének szólistájaként Maxim Rysanov lépett pódiumra. Az ukrán hegedűművész különös és izgalmas egyéniség. Öltözéke és viselkedése egyszerű, szemmel láthatóan nem sokat ad a színpadias külsőségekre, ugyanakkor gazdag és hatékony előadói eszköztárral rendelkezik. Erre vezethető vissza játékának érdekes kettőssége. Mintha szinte kizárólag saját magának és az őt kísérő együttesnek játszana, de éppen az ebből fakadó koncentráltság az, ami zenélésének szuggesztív erejét adja, és a hallgatóságra is delejező erőt fejt ki. Mindig érdekes, amit csinál, és nem utolsó sorban azért válik érdekessé, mert kiszámíthatatlan. Hamarral váltott bennfentes pillantásai biztosítottak róla, hogy ő már tud valamit, amit mi még nem is sejtünk. Ráadásul mindezt valami gengszterfilm főhőséhez illő sármmal teszi Rysanov. Játéka technikailag kifogástalan, a zárótétel virtuóz futamai brilliánsan peregtek. A brácsa változatos, dús hangszínnel szól kezei alatt, uralja a hangszert, akusztikus fantáziája elsőrangú. A közönség kitartó tapsára válaszképpen a szólista két ráadásszámot is adott. A szünet után szintén Bartók-művek, népdalfeldolgozások következtek. Horváth István a kezdetben érezhető elfogódottságon átlendülve kedélyesen énekelt. Hajnóczy Júlia szép színű, lírai hangon, azonban talán már túlságosan is kimunkáltan szólaltatta meg a népdalokat. A zenekar magabiztosan játszott, az énekeseket kifejező hangszínekkel inspirálva teremtette meg a dalok hátterét. Kodály Zoltán nagyszabású variációsorozata, a Fölszállott a páva zárta a hangversenyt. A kompozícióban a zenekar egyes hangszercsoportjai kiváló játszanivalót kapnak, bőven volt lehetőség a jutalomjátékra. A művészek többnyire éltek is a kínálkozó lehetőségekkel, a vonóskari pizzicato-szakaszok például igazán jólfésülten sikerültek, és a fúvós szólókra sem érkezhet alapvető panasz. A hangzás arányai olykor ebben a műben is kissé problematikusnak bizonyultak, alkalmanként teljesen elsikkadtak az éppen igazán fontos szólamok, és helyettük a kevésbé jelentős töltelékszólamok tolakodtak előtérbe. Mindezzel és a környező viharokkal együtt azonban tény, hogy jó kezekbe került az együttes. Új korszak kezdődött a zenekar életében, új utakon, új célok felé indulhatnak. Az ezen az estén hallottak reményteli kezdetet sejtetnek. Március 14. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok } Bogányi, Gergov, Osztrák-Magyar Haydn Filharmónia
A zongoraverseny szólistájaként Bogányi Gergely lépett színpadra. Lehet-e bármi újat írni a művész Liszt-játékáról? Kritikák számtalanszor konstatálták és dicsérték már virtuozitását, a benne újraéledő romantikus művész típusát, a Lisztet magát megidéző színpadi jelenséget. Ezen az estén sem volt ez másként, érezhetően a kisujjában van az a zongoratechnikai arzenál, melyet az Esz-dúr zongoraverseny az előadójával szemben követelményként támaszt. Briliánsan csillogó futamok, kimunkált, változatos billentés, a zenei textúra elmélyült értelmezése. A párbeszédes szakaszok esetében a zongorán felhangzó lírai dallamok szépségével a megszólalásokra válaszoló zenekari szólók nem igazán tudtak lépést tartani. Ugyanezt a fennkölt líraiságot helyezte előtérbe Bogányi a ráadásként játszott Liszt-darabban is. A Koronázási misében a Haydn Filharmónia együtteséhez a Bécsi Állami Opera Kórusa és a Nemzeti Énekkar csatlakozott. Az a capella-szakaszok kifejezően szólaltak meg, az Et incarnatus est gyengédsége különösen emlékezetes maradt. Szólistaként Kolonits Klára, Ulbrich Andrea, Brickner Szabolcs és Cser Krisztián magas színvonalú, kiegyenlített teljesítményt nyújtott. Összességében a zenekar is összefogottan vezette a zenei történéseket, szépen festette alá az egyes szövegrészeket. Az est karmestere, Rossen Gergov jól tartotta kézben a folyamatokat, bár vezénylését helyenként kissé iskolásnak éreztem, vagy legalábbis éretlennek tűnt. Igyekezetről, lelkesedésről és tehetségről egyaránt tanúbizonyságot tett ugyan, de egyelőre a mélyreható ismeretekkel megalapozott magabiztosság és talán a technikai rutin is hiányzik ahhoz, hogy igazán fajsúlyos karmester-egyéniségként lehessen számon tartani. De tegyük hozzá, még csak harmincas évei közepét tapossa. Április 8. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál } |