Megilletődve

Két és fél koncert

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2017 január

Távlatok, tisztaság és tágasság. E három t-betűs kifejezéssel lehetne jellemezni az UMZE Kamaraegyüttes novemberi kon­cert­jét. Az est Balogh Máté ősbemutatóként felcsendülő Es ist genug című ensemble-darabjával indult. Aki jelen le­hetett a komponista néhány nappal korábban rendezett remek hangulatú önálló szerzői estjén (november 12.) a dunaújvárosi Uitz Galériában (újkori nevén Kortárs Művészeti Intézet), bizonyára nem lepődött meg azon, hogy Balogh ebben a kompozíciójában is reflektál a múlt zenéjére. De nem egyszerűen posztmodern játékot játszik, a valaha elgondolt zene nála mindig saját problémává, személyes üggyé válik. Legyen szó - mint a dunaújvárosi koncerten - antik görög muzsikaemlékről, Josquinről, Lisztről, Debussyről vagy éppen Bachról. Az Es ist genug esetében persze nem is kell kizárólagosan Bachra gondolni, egy másik türingiai, a két generációval idősebb Johann Rudolph Ahle (1625-1673) is eszünkbe juthatna. Balogh ezúttal is kisebb elemekre bontotta a zenei anyagot, hogy aztán újrakonfigurálhassa. A zenei folyamat hol élesebben, hol homályosabban exponálta az alapanyagot, illetve magát a kompozíciós tevékenységet. A darab végül egy kiküzdött eufonikus hangzásban állapodott meg, s oly sokáig akart itt időzni, mintha innen már nem is lehetne, már nem is lenne értelme továbblépni.

Jeney Zoltán on y revient toujours (mindig visszatérve) című darabjával a Magyar Rádió kortárs zenei hangversenyciklusán (2007) találkoztam először. Egy közelmúltbéli, kritikusi tevékenységemet is érintő, fiatal zeneszerzők közt szárba szökkenő facebook-vita tanulságait levonva újra olvastam egykori, nyilvánosságnak szánt jegyzeteimet, mert gyanítottam, hogy a darab egészen más hatást gyakorolt rám most, mint egykor. Tíz éve elsősorban a kompozíció technikai elemeire összpontosítottam, és azzal a közhelyszerű megjegyzéssel egészítettem ki benyomásaim summáját, hogy a darab „befogadása (elfogadása) erősen függ a hallgatói diszpozíciótól és ráhangolódástól". Ezúttal a recenzensi diszpozíciót akár a darab ismerősségével is magyarázhatnám, de határozottan emlékszem, hogy nem erről volt szó. Nem kellett kutakodni az emlékek között, a kompozíció (illetve Jeney) ugyanis már az indítással kijelölte a mű léptékét, tempóját, idejét, eseménytörténetének „szüzséjét", s azon vettem észre magam, hogy on y revient toujours beszippant és megszólít. Van ebben a darabban valami magától értődő és természetes monumentalitás. Az időt nem elnyújtva (első hallásra talán ezt gondolhatná a hallgató), hanem sűrítve ragadja meg, s egy olyan nagy ciklikus folyamatot reprezentál, melynek az időegysége maga az emberi életidő. S nem általában az életciklus kapott itt hangzó formát, hanem - szóljon bármennyire is megilletődötten és patetikusan - az én életem. Talán ezért is éreztem az utolsó hangoknál, hogy legszívesebben újra végighallgatnám az egészet. Sőt: újra és újra.

1955-ben mutatták be Luigi Nono Bouleznak dedikált, Canti per 13 című darabját. Nálunk most hangzott el első ízben. A zeneszerzői életmű dinamikája szempontjából kulcsfontosságú szeriális kompozíció arról is nevezetes, hogy itt jelent meg először az a sor (Reihe), melyet aztán Nono további darabjaiban is felhasznált. Maga a sor triviális, két, A hangról induló, egymást váltó kromatikus hexachordból áll, az egyik emelkedik, a másik ereszkedik. A triviális sorra épülő kompozíció viszont egyáltalán nem triviális, máshogyan fogalmazva: nem mindig világos, hogy mi miért történik benne, a szigorú rend nem feltétlenül szuggerál fegyelmezettséget. Ugyanakkor a darab erőteréről, belső sugárzásának potenciáljáról a Serei Zsolt vezényelte előadás hű képet festett.

A szünet után a kiváló teljesítményt nyújtó karmester saját műveit vezényelte. A három darab (5 hommage; Passi velati; Levelek az ismeretlenbe - Gyöngyössy Zoltán emlékére) Serei Zsolt zeneszerzői arcélének három karakteres vonására irányította a hallgatóság figyelmét. Az 5 hommage-ban a néhány ecsetvonással karakteres képet festő, tömören és elegánsan fogalmazó zeneszerző állt elénk. A miniciklus pillanatképekből, zenei skiccekből állt, melyek - nem ellentmondva a skicc műfaji sajátosságainak - a Sereire jellemző aprólékos kidolgozottsággal párosultak. Függetlenül attól, hogy ezekben a hommage-okban kiket idéz meg a zeneszerző, a hallgató ismerősök között érezhette magát, azaz - talán ez is Serei művészetének alapvonásai közé tartozik - a darab az otthonosság jóleső érzésével ajándékozta meg a publikumot.

A klarinétszólistát (ezúttal Klenyán Csabát) középpontba állító Passi velati kíváncsi alkotónak, ötleteit merészen közszemlére bocsátó kísérletezőnek mutatta Sereit. A hangszer és virtuóz szólistája annak az illúziónak a felkeltésére ösztökélte a szerzőt, mintha szólam és szólista egy időben két helyen is jelen lehetne, mintha a dallamhangszer és a dallamjátékos képes lenne önmaga megkettőzésére. Szó se róla, Klenyán Csaba derekasan kísértette a lehetetlent, ám a zenekari anyag és a BMC analitikus akusztikája ellenállt a kísértésnek. Remélem, nem tűnik blaszfémiának, ha a Passi velati ideális akusztikai terének a templomot álmodom, ahol azok a bizonyos fátyolos lépések könnyedebben suhanhatnának.

Balogh Máté darabjának eufonikus kizengése és a Jeney-kompozíció nagyvonalú időkezelése köszönt vissza a három fuvolaszólistára és kibővített ensemble-ra írt, Gyöngyössy Zoltánnak emléket állító Levelek az ismeretlenbe című tételben. A nyugodt lélegzés pulzálását visszhangzó, éteri hangzású kompozícióra (hasonlóan a Jeney-darabhoz) jóval közvetlenebbül rezonáltam, mint három éve, a mű első elhangzásakor. Számomra nem kérdés, hogy ez a darab a lírikus Serei legfontosabb munkái közé tartozik, mely bőven megérett arra, hogy sok-sok előadás tapasztalatán keresztül tovább csiszolódjon, és váljék minél többünknek eleven tapasztalattá. Már csak a lélek nyugalma végett is. 2016. november 14. - BMC. Rendező: BMC }

Hogy az idő Weiner Leónak dolgozik-e, nem tudom. Várjon Dénes leírhatatlanul koncentrált, kifinomult, a mű minden részletére éles fényt vetítő előadása után viszont abban biztos vagyok, hogy Weiner 1923-ban befejezett kis koncertjét (Concertino zongorára és zenekarra, op. 15) mostantól a 20. századi versenymű-irodalom legfelső osztályában kell nyilvántartanunk. Várjon Dénes a Concerto Budapest koncertjének első félidejében két művet is eljátszott, ám jól jellemezte ezt a félidőt, hogy „hiába" adta elő ihletetten, fölényes virtuozitással, stílusismerettel, nagy műgonddal és sugárzó intelligenciával Dohnányi Ernő sziporkagyűjteményét (Változatok egy gyermekdalra, op. 25), a szünetben mintha senki sem a mindig hatásos Dohnányi-opuszról, hanem az „ismeretlen" Weinerről beszélt volna. Hogy „milyen szellemes", „milyen választékos", „milyen rafinált", „milyen színes", „milyen technikás és mennyire nem hivalkodó". Arról, hogy Várjon Dénes „milyen nagy művész", csak azért nem esett túl sok szó, mert a Weiner-felfedezés eufóriájában mindez oly természetesnek tűnt fel.

Pedig hát találkozhattunk mi már ezzel a darabbal - például felvételeken -, és nem is akármilyen zongoristák előadásában. De valahogy mind ez idáig a mű kényelmesen elfért a Weiner-sztereotípiák keretei között. Tudomásul vettük a nagy tudású mester mintaértékű darabját, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottunk neki. Várjon azonban - megszokhattuk - nem szívesen játszik olyasmit, melynek nem tulajdonít különös jelentőséget. Kezei nyomán fények, színek, árnyalatok százai születtek meg a zongorán, a Keller András vezényletével játszó zenekar pedig igyekezett felvenni vele a versenyt. Nem is eredménytelenül.

A Változatok egy gyermekdalra humora mintha megkopott volna, illetve néhány poénjáról kiderült, hogy nehezen viseli az ismétlést. Érzésem szerint a weineri humor kopásállóbb. Talán Keller és Várjon is érezhette ezt, mert - számomra rokonszenves módon - nem is próbálták meg túlpoentírozni a darabot, afféle Meisterstücknek tekintették, melynek felépítése, technikája épp elég megfigyelni valót kínál a közönségnek.

A szünet után egy olyan átirat következett, melynek az utóbbi időben igen megnőtt a presztízse. A zenekarok szívesen tűzik műsorukra és a lemezfelvételek viszonylag magas száma is a darab - Brahms g-moll zongoranégyesének Arnold Schönberg által készített nagyzenekari hangszerelése - népszerűségéről árulkodik. Bevallom, hogy nekem soha nem tartozott a kedvenceim közé, helyenként bombasztikusnak, helyenként furcsának találtam. Most sem zártam a szívembe, de azt el kell ismernem, hogy Keller egy sor olyan helyet észrevétlenné tett, melyekre korábbi rosszallásaimat építettem.

A december 10-i koncert nem ért véget a Brahms-darabbal. Egy hosszabb szünet után, este tíz órakor még két ősbemutató várt a közönségre. A távlati tervek szerint az éjszakai PREMIER a jövőben sorozattá válik, a hagyományosabb programot kínáló koncertek után, időről időre új művekkel, egy kötetlennek elgondolt pódiumbeszélgetés keretében pedig az új darabok szerzőivel ismerkedhet meg a kitartó publikum. Ami a kötetlenséget és a kitartást illeti, azon még van mit dolgozni, a darabok színvonalával és az előadás minőségével viszont már most elégedettek lehettünk.

A karmesteri pálcát Rácz Zoltán vette át Kellertől, a zenekarból alakult kisegyüttes Láng István és Vidovszky László egy-egy művét szólaltatta meg. A Láng-kompozíció (Jelenetfüzér) drámai erejével, Vidovszkyé (Notturno) elégikus hangvételével váltott ki hatást. S mindkét mű igen talányosnak tetszett. Láng István a viszonylag korlátozott apparátus és a hangzás intenzitása (a Schönberg-hangszerelés után is kifejezetten erőteljesnek, „izmosnak" tűnt) közötti ellentmondást tette látszólagossá; Vidovszky pedig a mű centrumában álló cselesztaszólamot varázsolta imagináriussá. A pasztellszínekben fürdő zenekari kíséret alól ki-kikandikált a cseleszta zománcos fénye, de csak gyanítani lehetett, hogy szerepe szubsztanciális. Talán erre utalt Vidovszky, amikor darabját Gounod Ave Mariájának parafrázisaként jellemezte.

A Jelenetfüzérben nyolc rövidebb tétel követte egymást, az öt hegedűből, három mélyhegedűből, két gordonkából és egy nagybőgőből álló együttest Láng négyszer tuttiban, négyszer különböző kombinációkban játszatja. S bár az egyes szakaszok nem körvonalaznak konkrét helyzeteket, a jelenetsorrendnek mégis határozott a dramaturgiai profilja, mintha a műnek „történése" volna. Absztrakt és megélhető zene ez, mely híven tükrözi Láng zeneszerzői ars poeticáját: a kompozíció nála mindig drámai feszültségből születik., 2016. december 10. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }

Láng István, Vidovszky László és Tóth Endre beszélgetése a hangverseny után -Benkő Sándor felvéele /Concerto Budapest 

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.