Lendvay Kamilló - Felvégi Andrea felvétele

Eddig jelen idő volt. A múlt is. Hiszen a korábbi évtizedek alkotója ült velünk szemben, aki válthatott bár hangot, stílust, magában hordozta, honnan jött. S ha a jövőt nem olvashattuk is, „vele volt", amit még várhattunk tőle. Lendvay Ka­mil­lónál mindig kíváncsian fordultunk afelé, mit komponál még „nekünk". S minél több volt már mögötte, minél több arcát ismertük, annál élénkebb volt a várakozásunk, mi terem még a műhelyében.

Szerves ez az életmű az inspirációk különbözősége közepette is. Lendvay ugyanis nem stiláris izmusok hirdetője, ennél fogva nem is kényszerült soha meghasonlásra, önmegtagadásra, útjelző táblák zász­lóként lobogtatására. S miért? Mert nem a papír felől közelített a zenéhez, hanem a zene felől a kottapapírhoz. Nem gondolatok mezsgyéjén jutott a hangokig, őt a zene hívta zeneszerzőül. Jazzt zongorázott neves partnerekkel (például Chappy zenekarában). Egy városligeti hangversenyen éppen Debussy Clair de lune-jét zongorázta, amikor elérte a muzsikusok réme, a memóriazavar. Ám ekkor feltalálta magát: a francia mester stílusában rögtönözve vágta ki magát a vészhelyzetből. Oda is hagyta építészmérnöki terveit, s je­lentkezett Viski Jánosnál a Zeneakadémián, ahol 21 évesen az előkészítő tagozat hallgatója lett. Egy év múlva behívták katonának, de ha már elmaradt a zeneakadémiai hallgatóknak akkoriban járt felmentés, legalább a zenekarba került trom­­bitásnak. Így húzta le a honvédség három évét, ám ebből is tanult: itt került közel a fúvós hangszerekhez, melyeknek irodalmát sokrétűen gazdagította.

Az ötvenes években a hazai nagyok fényében tájékozódhatott. Bartók és Kodály közül ő az előbbit választotta mint újításra csábítóbb forrást, jóllehet akkoriban még Bartók irányai közül is voltak „útzáró palánkkal elkerítettek". Nem torpantotta ez meg Lendvayt, amiként tanárát, az egyébként „zárkózott, kimért, furcsa, elegáns, szigorú" Viskit sem, akinek lakásán még a második bécsi iskola mestereinek műveit is tanulmányozták, jórészt Maros Rudolf magnószalagjainak köszönhetően, titokban. Lendvay a három szerialista-dodekafonista ikon közül Alban Berghez vonzódott, ebből is láthatjuk, hogy a leginkább hagyományos és lírikus hangzásvilág felé keresett utat, nem a markánsabb modernség kerítette hatalmába. 
A mu­zsikus Lendvay a fő­is­ko­lán is kereste az előadó­művészettel való kapcsolatot: karmesteri tanulmányokat folytatott a hírhedten szigorú Somogyi László keze alatt, de a ze­ne­szerzés prioritása kedvéért kiszállt a „macerás" két évből, amelynek egyébként jó szívvel őrizte emlékét.

Lendvay Kamilló pályáján nem kell hosszasan keresnünk a „berobbanás" kompozícióját. Két diplomamunkájának, az 1944-ben halálba menekült apjának emléket  állító Mauthausen szimfonikus költemény­nek és az időközben feledésbe merült há­rom­felvonásos operának, A helység kalapácsának sikere nyomán 1959-ben meg­ren­de­lést kapott a Rádiótól, amelyre a fúvós- és ütőhangszereket, valamint hárfát felvonultató, zongorára készült Concertinót komponálta. Viskinek ajánlotta, aki a művet berlini előadáshoz is segítette. Azóta már csaknem kétszáz alkalommal csendült fel a mű, nemegyszer a zeneszerző szólójával, aki már javakorabeli művészként is szívesen ült e darabért a hangszerhez a pódiumon.

A karmester Lendvayt Vaszy Viktor a sze­gedi operatársulathoz hívta, ahol csak egy évet engedélyezett magának, nem úgy, mint később a Fővárosi Operettszínházban, amelynek zenei vezetője lett. Vele adatott látnom a Hegedűs a háztetőn legendás előadását. Ő maga csak egyszer próbálkozott zenés játékkal (még zenei vezetői időszaka előtt), de azért nem tette ezt máskor, mert az szinte az operaírással egyenlő feladat volt, s akkor inkább az őt jobban inspiráló műfajba fektette energiáját. Vele indult A TV Zenés Színháza, amelynek jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Bánki László műfajteremtő küldetése tíz- és százezrekhez vitte el a komoly, sőt kortárs muzsikát. A Ka­rinthy-novellára készült A bűvös szék nyitotta a közel két évtizedes sort, amelyben még láthattunk új Lendvay-operát, a Sartre drámájából készült A tisztességtudó utcalányt. A TV rendelte művek egyfelvonásosok voltak, így színre kerülésük nem volt könnyű. Lendvay mindkét tv-operája eljutott színházba. A bűvös szék Görlitzben aratott sikert, a Sartre-opera pedig Párizsban, ahol még a Hungaroton által kiadott LP is hanglemez-nagydíjat érdemelt ki. Ez a mű később Budapesten is színre került.

Búcsúnk nem törekedhet az életmű teljes felidézésére. Ám nem hagyhatjuk említés nélkül az oratóriumok láncolatát az 1970-es Orogenezistől az évtizeddel későbbi Jelenetek Thomas Mann József és testvérei tetralógiájából szubjektív líráján át a ki­lencvenes évek francia előadói kezdeményezésre írt két kompozíciójáig (Via crucis, Stabat mater), s az idősebb kori A mennyei városig és az egyházzenei funkción messze túllépő Requiemig, amelyet e hasábokon méltathattam (2003/12.). Ugyanígy az alkotó történetének fejezeteit jelölik ki a versenyművek: a pályaindító Con­certino késői párja, a Zongoraverseny, amelynek bontakozásáról e lap olvasói értesülhettek, két hegedűverseny, a trieszti ze­ne­szer­ző­verseny I. díját kiérdemlő Pezzo concertato cselló szólóval, a Concerto semp­lice és a hegedű-cimbalom kettősverseny, a trom­­bitára és fúvószenekarra, illetve a szopránszaxofonra, zenekarra és 12 női hangra írt koncert. A zenekari mű­vek közül kiemelésre kívánkozik a Négy invokáció és A csend harmóniája, továbbá a fúvószenekari „műfaj" képviseletében a Csajkov­szkij mester utolsó üzenete. Kamarazenében a két vonósnégyes, a gyak­ran ját­szott Hangulatokból 11 hang­­szerre tovább­gon­dolt Egy cimbalomdarab átváltozása, a Ki­fe­jezések 11 vonósra, az Öt majd További nyolc pökhendi ötlet, a Sotto voce, a Kocsi-út az éjszakában, a Concerto da ca­mera. A szólókra - noha jelentősek - már nem is jut helyünk.

Akik még itt vagyunk, ápoljuk az „erőteljes lírikus" emlékét. Művei itt maradnak akkor is, amikor már nem leszünk. Utókor, hallgasd örömmel őket! }