A zenetudomány művésze

Konferencia Tallián Tibor 70. születésnapja tiszteletére

Szerző: Szitha Tünde
Lapszám: 2016 december

  

 Tallián Tibor - Felvégi Andrea felvétele

A magyar Zenetudományi és Zene­kritikai Társaság XIII. tudományos konferenciájának címe - A zenetörténetírás kritikájától a zenekritikaírás művészetéig - beszámolóm címénél árnyaltabban fejezte ki, hogy kollégái hogyan tekintenek Tallián Tiborra és eddigi, majdnem öt évtizedes pályájára. Elsősorban a tisztelet és elismerés hangja szólt belőle, hiszen a zenetudományt sokféle módon lehet hasznosan ésmaradandó eredményeket létrehozva művelni, de kevesek képesek arra, hogy mindezt magasrendű művészi önmegvalósításként tegyék. E hosszabb cím persze az ünnepelt sokoldalúsága mellett valami olyasmire is utalt, amire sokan mindig is némi irigységgel vegyes tisztelettel néztünk: a gondolati és verbális virtuozitásra, mely a tudós, a tanár és a zenekritikus minden eddigi munkáját meghatározza. Mennyiségi tekintetben is hatalmas életművét - itt talán elegendő csak  dokumentumközléseire, az 1980-as években és nemrégiben megjelent operatörténeti monográfiáira, Bartók-könyvére és az immár könyv formában is olvasható 20. századi magyar zenetörténetről szóló tanulmányaira hivatkozni - nem csak a bennük közölt kutatási eredmények teszik naggyá. Legalább ennyire szembetűnő jellemzője tudósi magatartásának a mindenkori témái iránti szeretet és humánus beleérző képesség, melynek köszönhetően írásai letehetetlenül izgalmasak olvasmányként is, és valószínűleg nemcsak a zenészek számára. E tekintetben Tallián Tibor egyike azoknak a jelentős egyéniségeknek, akik a magyar zenetudomány Szabolcsi Bence által megteremtett és Kroó György által tovább vitt hagyományait képviselik ma is. Legyen bár a tárgyalt téma tudományos adatközlés, műelemzés, monografikus összefoglalás vagy egy művészi produkció értékelése, Tallián maga is előadóművészként ír, valahogy úgy, ahogyan Tandori Dezső várja el a költőtől a személyességet és a hitelességet (lásd: Az amatőrség elvesztése).

A tiszteletére rendezett kétnapos ülésszak (október 14-15.) programját bizonyára könnyű volt változatosan összeállítani. Ő maga oly sok területét és korszakát járta már be a zenetörténetnek és a magyar zenei életnek, hogy szakmabeli barátai és fiatalabb kollégái (köztük sokan a tanítványai) akkor is könnyen találhattak az érdeklődésére méltán számot tartó témákat, ha tevékenységük egyébként az övétől eltérő kutatási területekhez kötődik. Így hallhattunk meglepő (vagy inkább: zenetörténeti szempontból eddig nem kutatott) információkat gróf széki Teleki Józsefről (Komlós Katalin), portrét az egyik legnagyobb hatású 19. századi orosz basszistáról, Fjodor Ignatyjevics Sztravinszkijról, nem mellesleg Igor Stravinsky apjáról (Papp Márta), gondolatéberesztő megfigyeléseket Liszt Buch der Lieder sorozatának balladáiról (Bozó Péter), a Dante-szonátáról (Kaczmarczyk Adrienne), Bach h-moll miséjéről (Fazekas Gergely), a 16-17. század fordulóján bekövetkezett viselkedéskultúra-változás és a zenei ábrázolás összefüggéseiről (Rózsa László), a magyar népies zene (Style hongrois) és a népzene szinte átláthatatlanul bonyolult kölcsönhatásairól (Richter Pál) vagy egy negatív zenei szimbólummá vált dallam több mint kétszáz éves történetéről, alak- és jelentésváltozásairól (Loch Gergely).

Az előadások többsége persze mégis az ünnepelt fő kutatási területeihez, vagyis a 19. századi és 20. századi magyar zene történetéhez kapcsolódott. Megkülönböztetett figyelmet kapott a magyar operajátszás és Erkel Ferenc műhelye, kétségtelen jeleként annak az inspirációnak, amelyet Tallián e területen írt nagy munkái jelentenek a fiatalabb kutatók számára. Sófalvi Emese a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár zenei  kéziratgyűjteményéről, Békéssy Lili az egykori Nemzeti Színház ünnepi operaelőadásairól, Szacsvai Kim Katalin a Dózsa György keletkezéséről, Riskó Kata a Bánk bán népies elemeiről, Pintér Csilla Mária Otello és Bánk operai alakjának hasonlóságáról beszélt. E korszakhoz kapcsolódott az operaesztétika és operakritika hazai kezdeteinek elemzése Molnár Szabolcs Kállay Ferencről szóló és Szabó Ferenc János Kálmán Imre operakritikusi tevékenységét ismertető előadásaiban.

Jelentős súllyal jelent meg az elő­adásokban Bartók Béla és kora. Büky Virág egy Tallián Tibortól származó találó hasonlat („átszellemült kacérság") nyomán elindulva elemzett néhány fontos momentumot Bartók lány­alakokat ábrázoló zenéiből. A most készülő kritikai összkiadás Bartók Archívum-beli műhelyét képviselte Somfai László nehéz közreadói dilemmákat ismertető előadása az op. 18-as Etűdök notációjáról, Nakahara Yusuke (a Mikrokozmosz-kötet közreadója) tanulmánya a 102. számú, Felhangok című darab keletkezéstörténetéről, Vikárius László pedig a Vázlatok ötödik darabjának elemzése során arra a - Bartók-kutatókat mindig is élénken foglalkoztató - kérdésre adott válaszokat, hogy a népzenekutató felfedezései milyen módokon inspirálhatták a zeneszerző alkotói ösztönét és gondolkodását.

Bartók kortársairól is sok szó esett. Ozsvárt Viktória Lajtha László 7. szimfóniájában mutatott ki rejtett Bartók-reflexiókat, s egyúttal összefoglalást adott a két zeneszerző szakmai és személyes kapcsolatáról. Az utóbbi években megélénkülő Dohnányi-kutatások eredményeibe adott betekintést Kovács Ilona, amikor Dohnányi pályájának talán legválságosabb szakaszáról, az 1944-47 közötti ausztriai évek életkörülményeiről és hangversenyeiről beszélt. Kusz Veronika az ugyanebben az időszakban lezárt 2. zongoraverseny keletkezéstörténetét és zenéjét elemezve azt mutatta meg, hogy e válságos korszak milyen változásokat hozott az idős Dohnányi zenéjében.

Az ünnepelt 20. századi magyar zenére vonatkozó kutatói és kritikusi munkájának súlyát ismerve hiányos lett volna a konferencia programja, ha kimaradtak volna a második világháború utáni magyar zeneszerzéshez kapcsolódó előadások. Mikusi Balázs egy Fábián Imre hagyatékában nemrégen felfedezett Ligeti-életműinterjúról tartott izgalmas beszámolót; Dalos Anna a magyar operatermés 1968-88 közötti időszakát elemezve mutatott rá megzenésített történetek, az operai hősök jellemző karakterei és a társadalmi környezet között észrevehető összefüggésekre. Péteri Lóránt az Új Zenei Stúdió működéséről fennmaradt levéltári dokumentumok alapján tette teljesebbé azt a képet, amelyet eddig ismertünk arról, hogy egy ellenzéki zenészcsoport tevékenysége milyen hivatalos következményeket vont maga után az átpolitizált mechanizmusok szerint működő 1970-es évekbeli zenei életben.

Az őszi zenetudományi konferenciák az év fontos szakmai eseményei. Szemben a tematikusan összeállított hasonló fórumokkal, ez az alkalom a hazai kutatómunka eredményeinek széleskörű seregszemléje is. A kutatás többnyire magányos tevékenység, de a zenetörténésznek is szüksége van olyan rövid távú célokra, melyeket a nyilvános fellépésekhez kapcsolódó azonnali szakmai diskurzus nyújthat, akár azelőadások utáni kérdések és viták során, akár a kávészünetekben zajló beszélgetésekben. Mint az előbbi felsorolásból kiderült, az idei konferencia is sokféleképpen reprezentálta szakmánk aktuális érdeklődési köreit, ráadásul a figyelemreméltó analitikus megfigyelések és kutatási eredmények mellett felfedezésekkel is szolgált. A Sófalvi Emese által bemutatott kolozsvári kéziratgyűjtemény Schodel Rozáliára vonatkozó dokumentumai Tallián Tibort (az énekesnő pályájának és korának monográfusát) is örömteli meglepetéssel töltötték el, Szacsvai Kim Katalin Dózsa-operához kapcsolódó felfedezése a Himnusz keletkezéstörténetéről és dallami előképeiről az Erkel-kutatás egyik fontos új eredménye. A kilencórányi Ligeti-interjút tartalmazó hangszalag minden bizonnyal sok fontos információval fogja majd gazdagítani a Ligetivel és korával foglalkozó kutatásokat - ez már abból a néhány részletből is kiderült, amelyeket Mikusi Balázs most bemutatott.

Számos új információval gazdagodhattunk mindannyian, de tanulságos volt látni a különböző analitikus, összefoglaló vagy filológiai módszereket is. A konferencia-elő­adások műfaját sokan évtizedeken keresztül tanuljuk, olykor saját kudarcaink árán is. Az idősebb generáció mintaszerűen összeállított előadásai persze most is készen kínálták követhető/követendő modelleket, a fiatalabb kutatók pedig - aközönséggel szembesülve, azaz éles helyzetben - saját módszertani hibáikból is tanulhattak. Mert élőszóban a legjobb felismerések is erejüket veszíthetik, ha a mondandó nincs megfelelően súlyozva, haharminc percnyi tartalom van belesűrítve húsz percbe, ha a fogalmazás túlságosan bonyolult, ha túl sok vagy túl kevés a példa és az illusztráció, ha ezek nem olvashatók jól vagy éppen követhetetlenek. Atechnikai eszközök mennyiségét és jellegét elsősorban a téma határozza meg, de szinte bizonyos, hogy egy mértékletesen összeállított és néhány szóval kommentált táblázat többet mond egy hosszú felsorolásnál, és fordítva: egyetlen segédeszköz használata nélkül is lehet lebilincselő előadást tartani, ha a felépítés és az előadásmód szuggesztív, és az előadó figyelembe veszi a hallgatóság befogadó- éstűrőképességét is. A mostani konferencia e tekintetben mindenképpen kihívás volt, hiszen a két nap során 26 elő­adás hangzott el.

Mint az ilyenkor lenni szokott, az előadók gyakran utaltak közös emlékekre, inspirációkra, melyek a tárgyalt témákat Tallián Tiborhoz vagy munkáihoz kötötték. Halász Péter azonban magáról az ünnepeltről beszélt, mégpedig zenekritikusi életművéről, melyet - a műfaj jellegénél fogva - nemcsak a szűkebb zenetudományi szakma, hanem a zenei élet nagyon sok szereplője ismerhet. Halász elemezte Tallián értékelő módszereit, a koncert- vagy operaelőadásokhoz fűződő történészi-kutatói viszonyát, és kritikusi figyelmének súlypontjait is. Jelzőket és mondatokat idézett az éleslátás és a (gyakran szándékos többértelműség ellenére is) lényegbevágó fogalmazásmód bizonyítékaiként, melyek túlmutatnak a kritikai műfaj napi hasznosságán, s valójában már a zenetörténetírás fontos és maradandó értékű dokumentumai.

Utóirat

Néhány nappal a konferencia után Tallián Tibor is megszólalt, és maga állt a Zenetudományi Intézet Bartók-termében a korábbi előadók helyére. Szocializmus a vasfüggöny mögött, avagy a 3 H: Az 1956-1957. évi magyar szabadságharc emlékére című előadásában legújabb levéltári kutatásainak eredményeiről adott első összegzést. Súlyos, a forradalom alatt és után történt - az utána következő évtizedek zenei életét is befolyásoló -, de eddig soha el nem mondott, mert nem kutatható és nem elmondható eseményekről beszélt. Az általa három H (Hazugság, Hiúság és Hülyeség) időszakának nevezett évtizedekről, melyeket egyébként közismerten a három T (Tiltás, Tűrés, Támogatás) korszakaként emlegetnek, s melynek szinte minden lépését meghatározta az ötvenes évek fizikai fenyegetettségének éskiszolgáltatottságának tudata, ami morális értelemben is próbára tette a zenei élet minden szereplőjét. Megdöbbentő és torokszorító történetek, emberi szorongattatások, esendőségek, bűnök és bátor cselekedetek krónikája volt ez a beszámoló, mely további kutatások eredményeivel kibővítve jövőre szélesebb nyilvánosság előtt is elhangzik majd, s remélhetőleg nyomtatásban is megjelenik. Jelen témámhoz most csak annyi tartozik, hogy Tallián október 20-i elő­adásában is lebilincselő módszertani példát mutatott, mindenekelőtt arról, hogy hogyan lehet emberszeretettel és a téma iránti tisztelettel szépen beszélni súlyos és sötét eseményekről és felfedezésekről - és mindeközben kritikusan zenetörténetet is írni. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.