Jelképes hallgatás

A hallgatás napja – másodszor a BMC-ben

Szerző: Malina János
Lapszám: 2016 december

A BMC-ben immár másodszor is megrendezték „A hallgatás napja" címmel azt az egész napos „kortárs" zenei fesztivált, amelyen - az idei „vendég", Mozart művei mellett - a 19. század végétől napjainkig komponált zenék legszélesebb skálája vonult fel nagy műfaji változatosságban; szinte csak a szorosan vett egyházi zene és a színpadi műfajok hiányoztak. Magam a program második felét kísértem figyelemmel, ebből szemezgetek a következőkben.

A BMC könyvtárában - nem kevés, frissen született darab bemutatójának helyszínén - kora délután kezdődött egy önmagában is színes összeállítás Jeney, Takemicu, Márta és Vidovszky összesen öt darabjából. Volt köztük élő előadók által megszólaltatott, egy kottatartóra kirakott tablet által előadott és vegyes élő-elektronikus kompozíció, hangszeres, vokális és vokális-hangszeres, magyar és külföldi mű - ha valami mégis közös volt bennük, akkor az a komoly, sőt legtöbbször tragikus hang, a gyász mozzanata.

Két mű is Esterházy Péternek állított emléket. Jeney Zoltán egy mindössze néhány másodpercig tartó énekszólóban Tandori Dezső egyik versére támaszkodva, a népdal eszköztelenségével fogalmazta meg ahalállal szembeni kétségbeesett tehetetlenségünket - az előadó Szathmáry Judit volt. Vidovszky László viszont - talán mondhatjuk így - felvette a kesztyűt: a képernyőn ketyegő metronóm le-lelassuló, meg-megtorpanó mozgása nem csupán a szenvedő, a szenvedés részvevő szemlélőjévé tett bennünket, de metsző gúnnyal a halálnak is szemébe vágta impertinens abszurditását.

Nem kevésbé vigasztalan világ, valamiféle szenvtelen lamentáció bontakozott ki a maga teljes ridegségében Jeney magyarországi bemutatóként megszólaló szólóbrácsa-darabjából, a dark secretből. Ahosszan kitartott hangok egymásutánjából álló kompozíciót Ludmány Dénes adta elő, sajnos eléggé dekoncentráltan, különféle mellékzörejekkel, hangfoszlányokkal tarkítva, lassan megszilárduló hangminőségekkel és -magasságokkal. Igazolva ezzel a kurtági tételt, hogy a zenésznek minden egyes hang mögött teljes fegyverzetben és teljes személyiségével ott kell(ene) állnia. A gyász középponti szerepet játszik Márta István immár klasszikusnak számító Doom. A sigh című darabjában is, amelyben egy vonósnégyes (Miranda Liu, Lisa Romain, Barát Adrienn és Migróczi Tamás) kommentálja két csángó népi énekes egy-egy dalának - egy siratónak és egy véres, epikus éneknek - erősen manipulált felvételét. A mű ezúttal is erőteljes hatást keltett - s ezt az élő előadók értő és koncentrált játékának isköszönhettük. Tóru Takemicu Airjét, ezt a szólófuvolára írt, gyengéden simogató éneket ugyancsak szomorúság és lemondás lengi be: ez volt szerzőjének utolsó kompozíciója, melyet Kaczander Orsolya adott elő anyagtalan szépséggel.

A délutáni nagytermi koncert első száma Mozart K 546-os c-moll Adagio és fúgája volt, igen átélt előadásban, a következő két számhoz hasonlóan Keller András vezényletével. Ezután rögtön ismét Takemicut hallhattunk: ezúttal egyik legismertebb, A tenger felé című darabját, annak is legkésőbbi, fuvolára és hárfára hangszerelt változatát. A fuvolás most is Kaczander volt, partnere pedig Polónyi Ágnes. A háromtételes darab persze Debussy hasonló című remekének emlékével kellett hogy megküzdjön, kiváltképp, hogy itt is megjelenik a hullámok játékának és más folyadékkinetikai történéseknek azenei képe. De talán nem is ezért éreztem kissé halványnak a darabot, hanem alkalmi, sőt „mozgalmi" jellege miatt, tudniillik a Greenpeace amúgy mélyen rokonszenves bálnamentő akciójának kampányzenéjeként készült el. Ennek az órának azonban Mozart és Takemicu inkább csak mellékszereplője volt: utánuk következett ugyanis az egész nap legnagyobb élménye, Szofija Aszgatovna Gubajdulina pokoljáró műve, a Hét szó a kereszten (Семь слов на кресте). A Schütz-idézeteket is felhasználó darab egy mérhetetlenül idegen és közönyös környezetben, a brezsnyevi pangás időszakában íródott szólócsellóra, harmonikára (illetve annak egy orosz alfajára, bajanra) és vonószenekarra; ajánlása az oroszországi német harmonikavirtuóznak és számos modern harmonikakompozíció inspirálójának, a ma is aktív Friedrich Lipsnek szól.

A héttételes mű olyan megrázó és olyan mélységű szenvedés- (és vigasz-) történet, amelyet nyugodtan mérhetünk schützi és haydni mértékkel. Az anyag, a technika szintjén kétségkívül legnagyobb újdonsága a harmonika teljes emancipálása, és kifejezési lehetőségeinek lenyűgöző kitágítása. Hogy ez a hangszer adott esetben az orgona vagy különféle fafúvós instrumentumok hangját képes imitálni, vagy hogy polifon szövetet is képes megszólaltatni, azt már mások is tudták. De hogy az infernálistól az éteriig a legszélsőségesebben expresszív megnyilvánulásokra képes, hogy döbbenetes ütőhangszerként isfelhasználható, azt minden bizonnyal Gubajdulina fedezte fel.

Természetesen a darab ősereje nem korlátozódik a harmonikára, s a karmestertől, a zenekartól és a másik szólistától, a csellistától is rendkívüli művészi koncentrációt és technikai teljesítményt követel meg, skifejezési skálája a szeretetteljes melódiától a pokol hangjaiig, a nyüszítéstől a halálos vergődésig terjed. Fenyő Gábor egészen magasrendű művészettel látta el feladatát; játékában a rút, a torz zenei képei szintézist alkottak a szépséges csellóhanggal. De talán nem én voltam az egyetlen, akinek számára a legnagyobb meglepetést, a legkivételesebb pillanatokat Szatzker Zsanett harmonikázása jelentette: a fiatal művésznő minden szempontból egyenrangú partnere volt az érett Fenyőnek, tökéletesen felnőve szinte emberfeletti feladatához. A mű ereje, az előadás ritkán hallható hőfokával és a művészek kivételes összhangjával és alázatával együtt, úgyszólván megbabonázta a közönséget.

  

Szatzker Zsanett - Felvégi Andrea felvétele/Concerto Budapest

Majd fordult a kaleidoszkóp. A jazzklubban az első két számot lekésve, Mozart K. 414-es A-dúr zongoraversenyének kamaraváltozatára érkeztem, amelyben a teljes, és persze fúvósokat is foglalkoztató zenekart vonósnégyes helyettesítette. Némileg berzenkedve fogadtam ezt a változatot, mert bár a 18. század második felében is mindent mindenre átírtak házi használatra, de azért ez már mégsem barokk zene, amely még nem ismerte a mozarti értelemben vett hangszerelést. Idegenkedésemnek azonban hamarosan gátat vett a kitűnő előadók - Kemenes András és a Kruppa-vonósnégyes (Kruppa Bálint, Osztrosits Éva, Kurgyis András és Fejérvári János) - játéka: ők láthatólag nagyon is élvezték a feladatot, és érzékeny zeneiséggel és sikerrel tettek meg mindent azért, hogy az átirat megtalálja azokat az új hangzási, texturális egyensúlyokat, amelyek a mű érvényes verziójává teszik. Persze a modern zongorának a Mozartétól való minden különbsége ellenére még mindig a szóló anyaga állt közelebb azeredetihez, és Kemenes a tőle megszokott intenzitással és nyugalommal, áttetszően és mégis jelentőségteljesen, arány, ízlés és mérték dolgában magabiztos ítélettel szólaltatta meg az érintetlen Mozart-szólamot.

Közben a nagyteremben előkészítették a terepet egy nagylélegzetű vokális ciklus: az argentin-amerikai Osvaldo Golijov Ayre című kompozíciója számára. A női énekszólistát és 12 előadót, köztük egy hangmérnököt foglalkoztató, 11 tételből álló sorozat elsősorban a 15. századi Dél-Spanyolországban élő népek - spanyolok, arabok és zsidók - tradicionális és népi dallamait dolgozza fel rendkívül változatos együttesek és zenei eszközök felhasználásával, beleértve a kíséret nélküli prózai szövegmondást; a téma Isten és háború, szerelem és halál. Golijov zenei stílusa a populáris felé közelít ugyan, de rendkívül igényes és fantáziadús, különösen hangszerelési ötletek tekintetében. Legnagyobb erénye azonban az, hogy - Berio Cathy Berberiannak komponált műveire emlékeztető módon - teret nyit egy szuggesztív énekes egyéniség kreativitása számára. Nora Fischer pedig tökéletesen „belakta" és a maga képére alakította ezt a tágas zenei teret.

Fischer dívaként jelent meg a pódiumon, és tökéletesen azonosulni tudott annak a darabnak a világával, amely eredetileg egy „hagyományosabb" típusú, a magát a hagyományos opera világában is otthon érző énekesnő számára készült. Ezt Nora Fischer olyasfajta erényei tették lehetővé, mint a magas szintű zenei professzionizmus: az anyag fölötti maradéktalan kontroll mind zenei, mind pedig technikai szempontból; a nagyvonalú dallamépítkezés, az intonáció megingás nélküli tisztasága, a hangszín-árnyalatok gazdagsága és tudatos alkalmazása, a frazeálás, az agogikai eszközökkel történő tagolás magabiztossága; végül pedig a kivételes karakterábrázolási készség, amely magas szintű mozgáskultúrával párosul. Mindezek határozták meg - Nora Fischer megtanulhatatlan, erőteljes személyes kisugárzásával együtt - a Rácz Zoltán által kitűnően és precízen vezényelt előadás egyéni atmoszféráját.

A jazzklubban ezután Satie rövid és frivol darabját, a Jack in the Boxot hallhattuk Borbély László tolmácsolásában, majd Berio-dömping következett. Előbb a „beszélő fúvósötösre" komponált, tréfás című éstartalmú, de végül elfanyarodó Opus number Zoot adta elő Kaczander Orsolya (fuvola), Rózsa Gerda (oboa), Klenyán Csaba (klarinét), Beleznai Anna (fagott) és Tóth Balázs (kürt) sok bájjal és humorral. Majd a Beatles Songs következett 1967-ből (mindazonáltal magyarországi bemutatóként), a gombafejűek pályájának tetőpontjáról. Az énekesnőt, Harcsa Veronikát tíztagú ensemble kísérte, amelyben Borbély László csembalistaként mutatkozott be. Ezt az indokolta, hogy a Michelle és a Yesterday feldolgozása, ellenállhatatlan zenei humorforrásként, alapvetően Bach- és Händel-paródia formáját öltötte. A pompás szösszeneteket az előadók és a hallgatóság egy emberként élvezte.

Ezután Borbély László visszaült a zongorához, és - mintegy ritornellképpen, egyszersmind valamiféle idegen szöveg idézeteként hatóan - előadta Mozart K. 331-es A-dúr szonátájából a Török indulót. Ezt követte a legnagyobb súlyú vokális Berio-darab, a Folk Songs Harcsa Veronikával és a Kaczander Orsolyából, Klenyán Csabából, Móré Lászlóból (brácsa), Szervánszky Natashából (cselló) és Polónyi Ágnesból, valamint két ütőhangszeresből, Iván Gáborból és Nevelő Jánosból álló hangszeregyüttessel. Ez az előadás ugyanolyan igényes volt, mint a korábbi Berio-műveké vagy éppen a Golijov-ciklusé. De akárhogyan vesszük, Harcsa Veronika éneklése minden kulturáltságával és professzionizmusával együtt vérszegénynek hatott akár a fél évszázaddal ezelőtt Berberian emlékével, akár a kevéssel korábban hallott Nora Fischerrel összehasonlítva.

A nap végéhez érkezve már csupán a zenekari zárókoncert volt hátra - az azonban kiadós, két szünettel is megszakított hangversenynek bizonyult. Az első harmadban először Messiaen Hét haikuja szólalt meg Borbély László, Holló Aurél (xilofon) és Schlanger Tamás (marimba) közreműködésével, Rácz Zoltán vezényletével. A nagy párizsi mester egyik legszigorúbb, legnehezebben befogadható zenekari darabját szikrázóan kemény, megalkuvás nélküli elő­adásban hallhattuk.

A nap harmadik Mozart-zongora­ver­se­nye következett ezután (ugyanis délelőtt az egész rendezvénysorozat az Érdi Tamás szólójával előadott K. 488-as A-dúr Mozart-koncerttel kezdődött). Ezúttal a 19. század kedvencét, a K. 466-os d-moll zongoraversenyt szólaltatta meg Keller András irányításával Csalog Gábor és a Concerto Budapest. Az inter­pretáció általános erényei közé tartozott a tagolás, a formálás világossága, egyáltalán az előadói fegyelem; Csalog esetében pedig a zongorahang szépsége, játékának beszéd- és gesztusszerűsége, súlyainak és nonlegato meneteinek rugalmas erőteljessége. A csodálatosan éneklő lassú tétel minden érzelgősségtől mentesen, karakterekben és árnyalatokban gazdagon bomlott ki, s a zárótétel is csupa ín és izom volt; ugyanakkor mintha egy csipetnyivel több józanság és kevesebb érzékiség lett volna ebben az előadásban az ideálisnál.

A záróhangverseny második, középső részében először Jeney Zoltán Szindbád-­szvitjének, tehát egy filmzene-adaptációnak az ősbemutatója következett - karakterdarabok sorozata Buttykay Ákos zenei világától a valcerig, a korábban felhangzó művekkel együtt jól érzékeltetve Jeney stílusának rendkívüli sokarcúságát, stilárisan és - hogy is mondjam - sűrűség szempontjából egyaránt. A karmester - az est folyamán utoljára - Rácz Zoltán volt, a rövid énekszólót Kéringer László adta elő.

A zárókoncertnek mintegy a súlypontját képezte, ugyancsak premierként, Csalog Gábor eredetileg kamaraegyüttesre komponált Magyar Mulatójának zenekari változata. A három tétel - Oszló-foszló, lobbanó; Bivalyborongó; Hajtás, pajtás - Liszt-rapszódiák nemzeti szimbólumokká és rádiós szünetjelekké szublimálódott foszlányait helyezi, Csalog szokása szerint, teljesen új zenei kontextusba, illetve kontextusokba. Nála - mint a zenetörténetben rendesen - az átvett anyag persze csupán kiindulás, ha úgy tetszik, ürügy egy új forma kibontakoztatásához, sajátságosan komplex és mérhetetlen gonddal kicsiszolt hangzások és szenvedélyes, sokszor szenvedélyesen gunyoros gesztusok mindig meggyőző folyamattá történő integrálásához. Mindehhez Csalog kiváló humorérzékkel is rendelkezik, amely ugyancsak különböző szinteken járja át partitúráit; ebben a darabban a humornak csak a legharsányabb változatát jelentette a Kossuth, majd Petőfi Rádió egykori szünetjelének kendőzetlen felidézése amásodik tétel zárásaként, illetve a harmadik kezdeteként.

Csalog partitúráinak mívessége olyankor hozza meg gyümölcsét, amikor hallgatásuk állandó izgalmi állapotban tartja a hallgatót a részletek gazdag változatosságával. Ez utóbbi ezúttal is érzékelhető volt, de a Keller vezényelte előadásból valami olyasmit hallottam ki most is, mint az utolsó Mozart-zongoraversenyből: az összeérés ezúttal talán nem fejeződött be teljes mértékben, annyira, hogy ez a gazdagság ne csak hallható legyen, de magával is ragadjon.

A második szünetet követően a „kortárs" zene egyik klasszikussá vált közvetlen előzménye, Schoenberg Verklärte Nachtja zárta le a jelképes hallgatást. Ez a darab Keller vezényletével semmiképpen sem hideg józansággal, hanem nagyon is magával ragadó módon szólalt meg: erre az alkalomra valamilyen egészen különlegesen telt, gömbölyű, meleg vonóshangzást tartogattak, s ebből, mint alapanyagból akarmester biztos kézzel, szuggesztíven formálta meg a darab konfliktusait, simogató gesztusait és himnikus tetőpontjait. A minifesztivál méltó módon, egyik legszebb produkciójával zárult. Október 22. - BMC. Rendező: Concerto Budapest, UMZE, BMC }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.