CAFe Bartók

Két fesztiválest (meg egy másik)

Szerző: Farkas Zoltán
Lapszám: 2016 november

Idegenül feszeng egymás mellett ez a két szó. Bartók nem volt kávéházi ember, holott korának irodalmi élete javarészt e színtereken zajlott, s zenésztársai is szívesen keresték fel a századforduló szellemi életének eme oly termékeny „műhelyeit". Lelki szemeink előtt könnyen felidéződik Bartók, amint népdalgyűjtései során rója a sáros erdélyi utakat, vagy az osztrák Alpok valamely üdülőhelyén napfürdőzik, netán Paul Sacher hegyi házának kényelmét élvezve alkotja remekműveit Svájc bércei közt, mint egy „régi világbeli muzsikus". Könnyű elképzelni, amint fonográf tölcsére mellett jegyzi le kedves népdalait aviaszhengerekről, vagy épp saját otthonának parasztbútor-díszletei között dolgozik - de nem egy kávéházi asztal mellett. Kérdés, vajon hányszor tette be a lábát a később róla elnevezett budai út 36. számú házába, a legendás Hadikba, Karinthy, Kosztolányi, Móricz és sok más szellemi nobilitás törzshelyére - már ha betette egyáltalán.

A CAFe Bartók most mégis aktuális. A 2016-os CAFe Budapest kínálatából leginkább arra voltam kíváncsi, milyen képet mutat a fesztivál a hazai Bartók-interpretáció jelen állapotáról. Mintavételem a két klasszikus zenei eseményre, A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin szcenikus változatának Müpa-beli előadására és a zeneakadémiai kamaraestre korlátozódott; s csupán jólesően nyugtáztam, hogy a (kereknek ugyan kevéssé kerek, de legalább öttel osztható, pozitív, egész számú) 135. születésnap apropóján a fesztivál a zeneszerző életművének más műfajokban felvirágzó utóéletéről is számot adott, a képzőművészettől a jazzen és elektronikus zenén keresztül a táncszínházig és a gyermekműsorig.

Ha egy érdeklődő külföldi épp hosszabban időzött Magyarországon, és abban a szerencsében volt része, hogy láthatta/hallhatta a Müpában a Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán és Ránki Dezső nevével fémjelzett szeptember 25-i Bartók-estjét (rendező: NFZ), és a CAFe Budapest Bartók-koncertjeit is, nos, rájuk nézve igazak lehetnek Káel Csabának a fesztivál műsorfüzetében publikált szavai: „az utókor irigykedhet rájuk azokért az eseményekért, amelynek részesei lehettek." A szeptember 25-i zenekari koncert a Bartók-interpretáció felülmúlhatatlan színvonalán szárnyalt: Kocsis mindentudó irányítása, Ránki valószínűtlen szépségű, és tökéletes plaszticitású zongorahangja azt a sokat emlegetett etalont mutatta fel, amelyet a Bartók Új Sorozat lemez-összkiadás célzott meg, s amelynek elkészítése az arra hivatottak legnagyobb felelőssége. Hogy az október 7-i színházi este nem emelkedett a klasszicitás és tökéletesség eme magaslatára, az a dolog természetében rejlik. (Kritikai alapszabály kezdő recenzenseknek: ne beszéljünk másik koncertről, mint ami épp vizsgálatunk tárgya, és ne hasonlítgassuk az előadást. Alapszabály áthágva, zárójel bezárva.)

Bartók operájával és pantomimjével egy átlagos magyar zenebarát legalább tízszer gyakrabban találkozhat koncertszerű előadásban, mint eredetileg megálmodott színpadi formájában. Bennem ez sosem okozott hiányérzetet, sőt Bartók zenéjének láttató erejét olyan intenzívnek és pontosnak érzem, amelyhez aligha nőhet fel bármely konkrét színpadi látvány. Utóbbira persze - mint a lehetetlen megkísértésére - mindig roppant kíváncsiak vagyunk; ezt jelezte az október 7-i fesztiválnyitó esemény iránti hatalmas érdeklődés is. A Művészetek Palotájának Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterméhez pedig immár számos olyan opera­produkció kötődik, amely gyakran frissebb, revelatívabb és érvényesebb rendezést nyújt, mint amelyeket az operák természetes élőhelyein tapasztalhatunk idehaza. Minden mű magával cipeli fogadtatásának történetét; valamennyi előadásának élményét, s az általuk keltett elvárásokat, csalódásokat, örömöket is. Mondom ezt azért, mert ma Budapesten nincs hálátlanabb (vagy mondjuk így: kockázatosabb) feladat egy Kékszakállú-rendezésnél. A kockázatot csak az csökkenti, hogy a Kékszakállú előadása mindig „biztos kaland", legalábbis ameddig a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok elevenítik meg a partitúrát, hisz történjék (vagy ne történjék meg) bármi a színpadon, Bartók zenéje megszólal, s jótáll magáért.

Mindezek előrebocsátásával hajlamos vagyok bizonyos elnézéssel pertraktálni a Kékszakállú színpadra állítását. Revelációt ugyanis nem hozott, inkább csak megpróbált korszerűnek tartott eszközökkel illusztrálni, „elbütykölni" a színpadon, míg Bartók ellenállhatatlan erejű zenéje szólt. A hét, haránt alakban kifeszített fehér vászon, melyekről már az elején tudni lehetett, hogy vetíteni fognak rájuk, a hét ajtót szimbolizálta. A vetítés, amely a színlap szerint leginkább Bordos László Zsoltot minősíti, meglehetősen igénytelen, kevéssé artisztikus, illusztratív és kiszámítható volt. Nonfiguratív képi világa leginkább mikroszkóp alatt megfigyelhető folyamatokat idézett (bár aligha hihetem, hogy a valódi természet mikroszkopikus látványa nem lenne mindig sokkal szebb, mint a „Kínzókamra" alatti csúnya cseppek, vagy a „Fegyveres ház" absztrakt szőrtüszőinek képe). A fény- és színvilág kiszámítható, és szájbarágósan didaktikus: a vérmotívum említésekor mindig elindul a „piros patak, véres patak", legfeljebb azt lehet találgatni, meddig jut. A Nő és Férfi jelmezeinek üzenete sem visz messzire. A Kékszakállú ércesen csillogó vértje tán a férfi rejtőzködő lelki alkatára utal (s egyszersmind persze hercegi voltára és macsó jellemére; tetkója is volt, jut eszembe). A fehér esküvői ruhába öltöztetett Judit sokemeletes kontyában az egymásra tornyozott hajhullámok oly valószínűtlenül intenzíven rezegnek, hogy egyetlen gondolatot invokálnak a nézőben: „elviselhetetlenül idegesítő ez a nő!" (Lehet, ez volt a cél).

A vetítés stilizált absztrakciójával feltűnő ellentétben Bretz Gábor és Szántó Andrea színpadi gesztusai régmúlt korok mozgáskultúráját idézték. Patetikus és eltúlzott mozdulataik az 1918-as ősbemutató kontextusában, Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár számára sem tűntek volna idegennek; Székely Mihály és Palánkay Klára alakítása meg (amelyet immár felvétel is őriz), szinte realista-modern­nek tűnik hozzájuk képest. A testi egyesülés vágyának beteljesítésére irányuló kétszeri próbálkozást részleteiben most nem elemezném (legalább az egyikük a megfelelő helyén volt, hisz Bartók a partitúra e helyén „hosszú csók"-ot jelölt). A dráma tetőpontján a herceg már-már megüti az asszonyt. Bár egy tanult barátom egyszer ütemszámra pontosan azonosította, hol kellene megfojtani a bestiát a további bonyodalmak elkerülése érdekében, magam nem osztom ezt a megközelítést. Elvégre a Kékszakállú agressziója azt igazolná, hogy „jaj, igaz hír, suttogó hír", holott a mű, mint tudjuk, nem erről szól. A rendezés talán egyetlen elgondolkodtató eleme a mű vége: a régi asszonyok reális megjelenítését Judit alakjának különböző megvilágításai pótolták. Mondhatni, őbelé vetítődik a régi asszonyok képe. Lehet, hogy nem minden asszonyban dereng fel az Örök Női, de hogy az utolsó asszonyban minden korábbi sorstársa felidőződhet egy férfi számára, az legalábbis elképzelhető.

Még hosszan köszörülhetném a tollam a színpadra állítás látványelemein, de igazi indulat nincs bennem, mert a rendezés nem állt a zene útjában, zenei tekintetben pedig igen figyelemreméltó előadás tanúi lehettünk. Bretz Gábor és Szántó Andrea ideális választás a bartóki-balázsi, századfordulós héjanász két szerepére. Bretz énekét nemes orgánum, férfias erő, tiszta intonáció, kiváló szövegmondás jellemezte. Zenei eszközökkel közvetített indulatai intenzívek és hitelesek. Formátumos alakítás. Akárcsak Szántó Andreáé, aki gyönyörű hang birtokosa, s magabiztosan veszi Judit szólamának akadályait. Nemcsak amagasságot birtokolja, de a vivőerőt is, és minden fekvésben kiegyenlítetten szól. Talán csak a szövegmondás érthetőségét panaszolhatnám a magas regiszterben, ha hallottam volna már életemben olyan szopránt, aki érthetőbben énekli e helyeket. A zenekari árok jótékonyan tompította a Bartók-opera óriászenekarának hangzását, viszont az énekeseknek gyakran a színpad belsejéből kellett átütniük a roppant hangfüggönyt. Az Ötödik ajtó ideális megszólaltatási helye a Művészetek Palotája nagyterme. Az orgona soha nem zengett még ilyen fenségesen az általam hallott Kékszakállú-előadásokon, mint most, igazi akusztikus csúcspontot teremtve. Már ezért a pillanatért érdemes volt eljönni. Hisz ha leengedtük szemünk pillás függönyét, maradéktalanul életre kelt Bartók Kékszakállúja.

Szemünk pillás függönye fent maradt a Mandarin előadásakor, sőt mellé került a felhúzott szemöldök is. Tulajdonképp nem lett volna baj, ha ez a sok tehetséges, kiváló táncos Bartók Mandarinját táncolja el, híven a mű cselekményéhez. Merthogy olykor hűtlenkedett, legfájóbban a Hajsza kezdetén, ahol a koreográfia hosszú, statikus rángatózásra kényszerítette a Mandarint alakító Koncz Pétert, miközben azeneirodalom egyik legfeszültebb üldözés-zenéje szólt. A jeans-próbababáknak álcázott csavargók kiválóak, brutalitásuk egyértelmű és kérlelhetetlen, a Lányt táncoló Ujvári Katalin nagyszerű, Koncz Péter Mandarinja pedig félelmetes színpadi jelenség, ebben a koreográfiában viszont nem váltja be mindazt, amit első megjelenése ígér.

A produkciókat követő tapsrendben a színpadon megjelent a karmester is. Látványa, mozgása valamiképp görcsös erőfeszítést és nyugtalanságot, a Mandarinéhoz hasonló idegenséget sugárzott. Az ember nehezen szabadulhatott a gondolattól, (melyet a hivatalos hírek azóta megerősítettek), hogy súlyos betegséggel küzd. A zenekar teljesítményén mindez nem hallatszott. A szellem diadala az anyag fölött.

Nem szeretem a nagy szavakat, de Baráti Kristóf és Jean-Efflam Bavouzet október 13-i Bartók-Kurtág­-estje a Zene­akadémián a Bartók­-interpretáció történetének nagy és visszahozhatatlan pillanata volt. HaBaráti Kristóf Bartókot játszik, az embert gyakorta megkísérti az érzés, hogy ő még ilyen nagyszerűen, élőben soha nem hallotta a szóban forgó darabot. Legutóbb pár éve a szombathelyi Bartók Fesztiválon éreztem ezt a Szólószonáta hallgatása közben. Az még csak hagyján, hogy mintha nem ismerné a technikai nehézségeket, de a karakterek minden túlzás nélküli, mégis maximális megélése, a tempók telitalálatai és a hegedűhang varázslatos szépsége arról győzi meg a hallgatót, hogy a zeneszerző szándékaival tökéletesen összeforrott előadás tanúja.

A Magyarországon már jól ismert, és igen szép koncertemlékeket hagyott Jean-Efflam Bavouzet és Baráti kamaramuzsikálására nagy lelkesedéssel készültem. Bartók 1. rapszódiájában még némi diszkrepanciát éreztem a hegedűs és a zongorista játékában. Míg Baráti az elegancia és az erő különös ötvözetével, belülről jövő gesztusokkal s - bármily elcsépelt a szó, nem találok jobbat - az anyanyelv természetes ízével szólaltatta meg a rapszódia lassú verbunkosának dallamát, Bavouzet interpretációjában több „tanult" és mesterséges elemet éreztem, miközben a kifejezés intenzitása háttérben maradt Barátié mögött. Aggodalmam, hogy ez a kettősség, sőt kvalitáskülönbség netán az est során végig megmarad, szerencsére teljesen alaptalannal bizonyult.

Már a -Játékokból válogatott ciklus eloszlatta a félelmeket. Bavouzet nem távolról jött, előkelő idegenként formálta meg e kis darabokat, hanem egy nagy művész derűjével, játékosságával és pianisztikus fölényével. Talán csak a Perpetuum mobile tételből hiányzott az az őserő, amely a zeneszerző saját előadásából árad. A 2. Bartók-rapszódia elvontabb, merengő, introvertált világát már együtt, mondhatni kéz a kézben fedezte fel Baráti és Bavouzet, és tökéletesen egymásra hangolva kalauzolták benne a hallgatót is. A második félidőben Kurtág Jelek, játékok, üzenetek ciklusának hegedűre írt darabjait játszotta Baráti. Interpretációjának kulcsszava az egyszerűség, a magától értődő természetesség lehetne.

És ekkor, a hangverseny utolsó számához érve következett el a csoda. Bartók rendkívül nehéz játszani- és hallgatnivalót tartogató 1. szonátáját - igen, az ismétlés itt retorikai eszköz - én még soha senkitől nem hallottam olyan káprázatosan, mint Barátitól és Bavouzet-től. Bavouzet éppen ekkor, az est legnehezebb zongoráznivalója közben szabadult fel a legteljesebben, s nemcsak „anyanyelvi szinten sajátította el" a szonátának azt a profilját, amelyet a zongorára bízott Bartók, hanem eggyé forrott vele. Sokszor hallottam már olyan 1. szonáta-elő­adást, amelyben a zongorista vette át az „uralmat", ezúttal azonban eznem következett be. A kezdeményezések teljesen kiegyenlített módon érkeztek hol egyikük, hol másikuk felől. Egymást megtermékenyítő drámai impulzusok megragadó párbeszéde volt ez az előadás: két tökéletesen egymásra hangolt nagy művész párbeszéde. S nem ismerek hegedűst, aki egy pianissimo indítást olyan gyönyörűséges színnel, s olyan makulátlanul lenne képes leheletfinoman felvinni akompozíció összképének vásznára, mint Baráti Kristóf. Egy ilyen nehézségű szonáta előadása során végig fenntartani a koncentráció legmagasabb szintjét már önmagában elképesztő teljesítmény. De Bartók valóban egyik legabsztraktabb és legnehezebben befogadható kompozíciójában mélyen átélhető módon felmutatni az emberi drámát, az érzések és hangulatok hihetetlenül széles skáláját - az expresszionista fájdalom-kitörésektől és a Mandarin-siratótól az üveghangok titokzatos világán át a „népi" finálé magával ragadó forgatagáig - erre csak a legnagyobb művészek képesek. Ilyen rendkívüli pillanatokért érdemes fesztiválokat rendezni, ilyen csillagos órák teszik évtizedek múltán is emlékezetessé... mit is? Az életünket.

Ünneprontó befejezés. Baráti Kristóf és Jean-Efflam Bavouzet Bartók-estjére nem volt kíváncsi Budapesten egy teltházas zeneakadémiányi közönség. Vagy csak a fesztiválszervezés vétett valamilyen kapitális hibát? Az oldalerkélyeket kis sem nyitották, s még a földszinten is akadtak szabad helyek. Mikrofonokat nem láttam. Felvétel tehát nem örökítette meg az előadást. (Lám, a pillanat így valóban visszahozhatatlan.) Így csak ott él majd tovább, ahová való: örök emlékezetünkben. Október 13. - Zeneakadémia. Rendező: CAFe Budapest }

 

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Október 7.

Bartók

A kékszakállú herceg vára

Kékszakállú Bretz Gábor

Judit Szántó Andrea

Bartók

A csodálatos mandarin

Lány Ujvári Katalin

Mandarin Koncz Péter

Öreg gavallér Téglás Bánk

Diák Matola Dávid

1. csavargó Kerekes Soma 
Lőrinc

2. csavargó Szabó Márton

3. csavargó Tuboly Szilárd

Karmester Kocsis Zoltán

Díszlet Szendrényi Éva

Jelmez Németh Anikó 
(Manier)

Látvány Bordon László Zsolt

Rendező Káel Csaba

Koreográfus Vincze Balázs

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.