Kurtág Boulez-hommage-a

Kis ünnepi zene

Szerző: Farkas Zoltán
Lapszám: 2016 május

A Kurtág 90 rendezvénysorozat legillusztrisabb hangversenyén, 2016. február 19-én a Zeneakadémia Nagytermében magyarországi bemutatóként hangzott el Kurtág György Petite musique solennelle című nagyzenekari kompozíciója, melyet a 90 éves Pierre Boulez tiszteletére írt, a Luzerni Fesztivál felkérésére. 2015. augusztus 23-án, a luzerni ősbemutatón Matthias Pintscher vezényelte a Lucerne Festival Academy zenekarát, az ünnepeltnek szentelt napon, több más hommage kíséretében. Kurtág 2015 szeptemberében kissé átdolgozta a művet. A revideált változatot a budapesti bemutatóval egy időben Simon Rattle is dirigálta a Berlini Filharmonikusok élén február 18-án, 19-én és 20-án; Franz Welser-Möst pedig a Clevelandi Zenekarral mutatta be március 24-én és 26-án; azzal az együttessel, amellyel Boulez is sokat dolgozott. A kompozíció címzettje időközben, 2016. január 5-én elhunyt.

Lassan ideje feladni e beszámoló eddigi objektív tónusát. Merthogy a Petit musique solennelle-t nem csupán a két kilencvenéves zeneszerző személye, s nem is a darab státuszának drámai változása, hódolatból emlékdarabbá avanzsálása avatja igen fontos kompozícióvá. S végképp nem valamiféle kötelező főhajtás tiszteletköreit készülök az alábbiakban leróni. De mi tesz egy művet fontossá? S ha szerzője Kurtág-rangú, vannak-e egyáltalán kevésbé fontos művek? Véleményem szerint fontos egy kompozíció, ha új oldalát tárja fel alkotója művészetének, és/vagy új perspektívát nyit a zenehallgató számára. Ez aperspektíva nem föltétlenül kompozíciós természetű, inkább úgy mondanám, pátoszra hajló tollamat követve: fontos az a mű, amely által többet tudunk-e meg a legfontosabb kérdésekről: önmagunkról, életről, halálról és... A Kis ünnepi zene ilyen alkotás.

A Kurtágról szóló szakírások egyik témája a zeneszerző problematikus viszonya a nagyzenekarhoz, illetve a „nagyformák"-hoz. Olvashatjuk, hogy „Kurtág egész élete a nagyformáért való küzdelem jegyében telt". Hogy a '80-as évek végétől születő nagy apparátusú művei sem szimfonikus fogantatásúak, hanem „óriás-kamarazenekarok", melyek használatát elsősorban a zeneszerző gazdag színfantáziája és a tér sokoldalú kihasználása tesz szükségessé, de nem egyfajta igazi szimfonikus hevület. Érzékeny elemzések hívják fel a figyelmet, hogy Kurtág hatalmas apparátusaiban gyakran „családonként" használja fel akülönböző hangszercsoportokat, nem igazi egységbe foglalva, s beszélnek Kurtág „quasi-zenekari" vagy „szétszórt, semi-zenekari" írásmódjáról. Mindezen írások legkitűnőbbje Richard Toop tanulmánya: Stele - a Gravestone as End or Beginning? György Kurtág's Long March Towards the Orchestra - „Sztélé - egy sírkő, mint vég vagy kezdet? Kurtág György hosszú menetelése a zenekar felé". Toop, akárcsak a Kurtág-zene ismerői általában, egyetértenek abban, hogy a zeneszerző az 1994-es, Claudio Abbadónak és a Berlini Filharmonikusoknak komponált Sztélében, (op. 33.) hódítja meg végre a teljes szimfonikus apparátust és gondolkodást.

A Petite musique solennelle léptékében, lélegzésében, zenekar-kezelésében a Sztélét folytatja. Bár szülőatyja „kicsi"-nek keresztelte, kétség nem fér hozzá, hogy valódi nagyzenekari mű, egytételes nagyformában. Mivel a partitúra mintegy hétperces időtartama és eseménysűrűsége nem teszi eleve reménytelen vállalkozássá, megpróbálom a legjobb angolszász hagyomány (precise writing) szellemében leírni, mi történik ebben a darabban.

A nyitó gesztus ismerős lehet már korábbi Kurtág-művekből. A jó öreg egyvonalas C, mint origó, mint kiindulási pont, s háromszori megismétlése akár klasszikus mintákat is sejtethet. Hasonlatos a Sztélé kezdete is, ott egy öt oktávra kiterített G oktávtorony képviseli a klasszikus kezdetet, amelybe értő elemzők éppúgy belehallanak beethoveni emlékeket (pl. a 2. és 3. Leonora-nyitányt), mint a tuba Bruckner-invokációját, vagy Brahms 1. szimfóniájának roppant markolását. Csakhogy a Boulez-hommage nem ezt a szimfonikus grandiozitást célozza, csupán a komoly, emelkedett ünnepélyességet. A C-hang háromszori megismétlése persze nem változatlan. Már a második akkordhoz egy alsó kvint (pontosabban duodecima) társul, egy F hang, amelyet egyedül a nagybőgő illeszt a zenekari tutti egységes C-jéhez, s ekképp leginkább szín- és felhang elem, mint „ellenpont", mégis világosan hallható. A C-hang harmadik megszólalása két új elemmel gazdagodik. Egyfelől a harsona és az angolkürt h előkéjével: a harsona glisszandóval csusszan H-ról C-re; olyan ez, mint amikor a Sztélé elejének G-hangzatát elhomályosítja, eltorzítja a fúvósok partitúrában előírt „fluktu­ierende Intonazion"-ja. A másik újdonság a kvintkör egy további állomása: a C és F után immár egy B is megszólal, egészen puhán, a szuperszordínós pianino legmélyebb regiszterében. Leheletfinom megoldás és mégis tökéletesen hallható. Az eddig történteket cintányér és nagydob ütése foglalja össze: azoké a sejtelmes zajkeltő eszközöké, melyek a '80-as évek quasizenekari művei óta oly fontos szerepet kapnak Kurtág partitúráiban.

A Kedves Olvasó, aki mindezidáig megtisztelt türelmével, most már végképp kétségbe esik, különösen, ha konstatálja, hogy a fenti bekezdés mindössze négy ütem zenei történéseit per­traktálta. S jóllehet a mű mindössze 79 ütemes, ha ilyen részletességgel folytatjuk ismerkedésünket, azzal augusztusig elegendő munícióval szolgálunk e jeles szaklap hasábjai számára. Azért bátorkodtam mégis ennyire aprólékosan leírni a történéseket, hogy érzékeltessem, mennyire elképesztő mesterségbeli tudással készült a Petite musique solennelle minden egyes hangja. Tágítsuk tehát az elemzés fókuszát, s gyönyörködjünk rá akövetkező ben pulsato fafúvós szakasz egyszerűségére és szépségére. Akár egy kései Beethoven-partitúrában is felbukkanhatna ez a világos kontúrú, egyszerű dallamtöredék, indulószerű éles ritmusokkal kísérve. Ez a második gesztus az immár hat oktávra szétterített C-hang megismétlésébe torkollik, amely szépen utal vissza a kezdet tonalitására. Apropó Beethoven: Kurtág az előadói utasítások pontosításaként két zongoraszonátára (az op. 27. no. 1.-re és az op. 106. III. tételére hivatkozik), a teljes mű utolsó három akkordja alá írt szöveg, „Soll es sein? " is alighanem az op. 135-ös F-dúr vonósnégyes zárótételének, a „Nehezen meghozott döntés"-nek (Der schwer gefasste Entschluß) híres: „Muss es sein? Es muss sein!"-ját parafrazeálja. Más kérdés, hogy a Kis ünnepi zenében aligha döntésről, sokkal inkább a megváltozhatatlanba való belenyugvásról lehet szó.

A kései Beethoven... - körülbelül húsz éve méltatom lelkesen Kurtág kései stílusát. A recenzens ilyenkor művelt olvasóira gondol, akik éppúgy megmerítkeztek Hamvas Béla A kései művek melankóliája című írásának gondolatvilágában, s általa mélyet szippantottak Szophoklész Oidipus Coloneusának, Shakespeare A viharának, vagy Beethoven utolsó kvartettjeinek magaslati levegőjéből, amely ritka, de metszően éles, és tisztább, mint bármi, amit korábban belélegezhettünk. A recenzens tehát boldogan ismeri fel Kurtág műveiben (immár húsz éve) ezt a magaslati levegőt, és azt hiszi, elég, ha olvasóinak iskijelenti, íme: ugyanezen a tájon járunk, amelyről Hamvas oly szépen beszélt. Korábbi lelkesedésem sem volt alaptalan, csakhogy mégis zavarba jövök, mert a Petite musique solennelle minden eddiginél igazibb kései mű. Egyszerűbb, eszköztelenebb, a végsőkig redukált, minden sallangtól megfosztott csöndes meditáció. Egyes formarészei - melyeket immár nem részletezhetek - sorra elérkeznek egy új világ kapujába. Reményeim szerint olvasóimnak nem lesz idegen a gondolat, hogy a zenetörténet kiváltságos pillanataiban, egyszer-egyszer megnyílnak ezek az elképesztő távlatok. Schubertnél az idősíkok rendszeresen „felszakadnak", de most nem is elsősorban rá gondolok. Sokkal inkább a Bruckner Kilencedikre, s leginkább a Mahler Tizedik Andante-Adagiójára. Utóbbinak nem gyönyörű végtelen dallamára, amely szinte elviselhetetlen szépséggel búcsúzik az élettől, hanem arra a pillanatára, amikor hirtelen átszakad a jelent az időtlentől elválasztó függöny, és egy fortissimo varázsütésre a zeneszerző bepillant az ismeretlenbe egy „értelmezhetetlen" atonális hangzatba torkollva.

Kurtágnál legalább háromszor „nyílik meg a menny", s épp a legnagyobb csendben. Az utat hárfa, cseleszta és a vonósok üveghangjai világítják meg, később cimbalom, vibrafon, és harangok is megszólalnak. E földöntúli derengésben a baján (a Kurtág orosz kórusaiból ismert harmonika) csendes hangja meghatározó szerepet kap. A harmadik ilyen pillanat - hangozzék bármily profánul - nekem Spielberg híres filmjének, a Harmadik típusú találkozások emelkedett zárójelenetét juttatja eszembe, amikor földi és nem földi világ harmóniában egyesül. A forma mindeközben sziklaszilárd: a kezdet hármas C-hangzata még kétszer visszatér, előbb H-ra, majd B-re ereszkedve. A mű utolsó három akkordjába („Soll es sein?"), bár összhangzattanilag ez nem könnyen igazolható, én belehallom az Üzenetek op 34. Cornwalli sírfeliratának utolsó szavát: Liberty - szabadság.

Hogyan magyarázzam? Talán egy Bach-korál szövege segíthet a legjobban: „O Ewigkeit, du Donnerwort, o Anfang ohne Ende". „Ó, örökkévalóság, [mennydörgő szó], ó kezdet vég nélkül." Vég vagy kezdet? Vég és kezdet. Kurtág új műve ebbe enged bepillantást.

Pestiesen szólva: azért ez nem semmi. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.