CSENGERY KRISTÓF, MALINA JÁNOS, SOMLÓI P. EMIL OZSVÁRT VIKTÓRIA és ESZES KINGA kritikái

Szerző:
Lapszám: 2016 április

{ CSENGERY KRISTÓF

Perényi, Halász, 
Nemzeti Filharmonikusok

Cseh és angol zene: Smetana Moldvája (1874), Dvořák Csellóversenye (h-moll, op. 104 - 1894/95) és Gustav Holst Magyar­országon ritkán megszólaló műve, A bolygók (op. 32 - 1914/16) alkotta aNemzeti Filharmonikusok első februári fellépésének műsorát. Az est karmestere, Halász Péter (1976) korábban elsősorban operaprodukciókat vezényelt Budapesten: a bécsi Zeneakadémia neveltje, Leopold Hager egykori növendéke, aki Bernard Haitink mesterkurzusait látogatta és az eisenstadti Haydn Fesztiválon Fischer Ádám asszisztense volt, az elmúlt években svájci és németországi színházakban (Zürich, Mainz, Augsburg, Gelsenkirchen, Braunschweig, Aachen) dolgozott, s egy 2010-es Sevillai borbélyt követően lett a Magyar Állami Operaháznak előbb visszatérő vendége, majd 2013-ban megbízott főzeneigazgatója. (A koncertet követő napokban lemondott e tisztségéről.)

Smetana műve nemcsak intelligens és pontosan dolgozó karmesternek mutatta Halász Pétert, de világosan kommunikáló művésznek is. Mindvégig nyilvánvaló volt, milyen szándékkal közelít a Moldvapartitúrájához: működjék a kompozíció programzenei ábrázoló szelleme, érvényesüljön egyfelől a természet szépségeit, a történelmet és a nép­életet zsánerképszerűen bemutató poézis (Smetana pontosan beírta a partitúrába, hogy a zene mely részletben mit ábrázol), másfelől azonban történjék mindez egy következetesen megvalósuló abszolút zenei plaszticitással, amely a hangzás rétegezettségére, atématerületek körvonalaira, az egzakt ritmikára és az értelmező hangsúlyokra tereli a hallgató figyelmét. E felfogásnak megfelelően fokozatosan bontakozott ki előttünk a fuvolák, klarinétok kamarazenéjéből ateljes partitúra a lágyan hömpölygő folyót jelképező széles vonós kantilénával, a vadászat kürtjeleivel, a parasztlakodalom staccatós, fürge dallamával és a holdfényben táncoló vízi tündérek éteri Asz-dúr vonósfaktúrájával - egészen a művet záró, leplezetlen Rajna kincse-hivatkozásig. A Nemzeti Filharmonikusok művészei érezhető odaadással szolgálták a részletezően igényes előadás koncepcióját.

Perényi Miklós mindig zavarba hozza a kritikust előadásainak magától értődő természetességével, azzal az elemezhetetlen egységgel, amelyben nála hangszeres technika és zenei tartalom egybeforr. Kiváltképp így van ez akkor, ha a mű, amelynek keretei között mindez megtörténik, különleges formátumú kompozíció, a csellóirodalom magányos csúcsainak egyike. Megindító előadást hallottunk, amelyben jelen volt aszólóhangszer belépőjének robusztus darabossága és szenvedélye, a kettős- és hármasfogások már-már szimfonikus hangzásgazdagsága, de a G-dúr Adagio ma non troppo álmodó-melankolikus lírája is, majd ugyanebben a tételben a cselló magas regiszterbeli figurációinak aprólékossága, a „nagyító alatt megszületett hangok" zenei ötvösmunkájának érzéki élvezete. És persze a fináléban a délceg tartás, aharciasan előrefúródó lendület, a „zordan derűs" téma sajátos belső ellentmondástól feszülő karaktere, majd a végkifejletben az erő, a kiteljesedés diadala. Nagy tapasztalat és az első rápillantás illúzióját keltő frissesség egyesült Perényi mesteri tolmácsolásában.

Gustav Holst (1874-1934), a múlt századelő érzékeny ízlésű, de mifelénk kevéssé kultivált angol mestere „egyműves" szerző: nagy bosszúságára A bolygók című héttételes szimfonikus szvitje (1914/16) népszerűségével minden más művét árnyékba vonta. Nálunk a darabot nem játsszák, így Halász és az NFZ kiválóan kidolgozott, karaktergazdag és pittoreszk előadása a felfedezés élményével ajándékozta meg a művet ujjongva fogadó közönséget. Az ujjongás nem volt indokolatlan: a maximalista szellemű megszólaltatás az alapvetően nem asztronómiai, inkább asztrológiai profilú (a bolygókhoz - Mars, Vénusz, Merkúr, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz - emberi karakterjegyeket társító) mű minden gazdagságát és vonzerejét felszínre segítette: stílushatásokat Stravinskytól (Sacre) Ravelen és Richard Strausson át Debussyig (gondoljunk a Neptunban megszólaló női karra, amely a Három noktürn Szirének-tételére hajaz), „szélesvásznú" hangszerelést, pazar színeket, pátoszt, teatralitást és filmzenét jósló effektusokat.Február 11. - Müpa. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

Gerhaher, Coppola, 
Freiburger Barockorchester

A hangversenyélet, ahogy a modern polgári társadalomban ismerjük, új fejlemény, s amikor már léteztek nyilvánosan látogatható koncertek (a 18. század kifejezésével: „akadémiák"), akkor sem voltak olyanok, mint egy mai, hasonló funkciójú esemény. Nemcsak a termek voltak kisebbek, nemcsak a berendezés, a fellépők és a közönség öltözete, a világítás, a hangszerkészlet tért el a maitól, de amit legkevésbé vélnénk: a műsor is. Előfordultak vegyes műfajú programok: szimfonikus zene mellett, után és előtt is lehetett szólóhangszeres műveket vagy kamarazenét játszani, léteztek maratoni hosszúságú estek (Beethoven személyéhez kapcsolódik az egyik leghíresebb), és egy többtételes művet sem kellett feltétlenül egyvégtében megszólaltatni: egy szimfónia tételei közé bárki bátran ékelhetett operaáriákat. AFreiburger Barockorchester zeneakadémiai hangversenye effajta Mozart-mozaikkal lepte meg a közönséget: a Linzi szimfónia (C-dúr, K. 425) tételei között Christian Gerhaher (1969) énekelt egy-egy áriát, aDon Giovanni (Metà di voi qua vadano - a címszereplő áriája), a Così fan tutte (Non siate ritrosi - Guglielmo áriája) és a Figaro házassága (Tutto è disposto... Aprite un pò' quegli occhi) részleteit.

A szimfónia ebben a funkcióban veszít integritásából, és inkább zenekari keretté, illetve intermezzókká alakul át - ez azonban korántsem baj, hiszen izgalmas kommunikáció bontakozik ki így hangszeres ésvokális zene között. Az előbbit a pompás historikus együttes Gottfried von der Goltz koncertmester rátermett vezetése alatt pazar dinamizmussal, számtalan indulatos hangsúllyal, élénk tagolással, jólesőn karcos hangzással adta elő: a saroktételekben tűz, az Andantéban kifinomult érzékenység, a Menüettben elegancia. És Gerhaher, aki a szimfóniatételekben is a pódiumon ült, hogy a sajátos mélangekoherenciáját jövés-menés ne bontsa meg? A nagy karaktertenor, Paul Kuen hajdani növendéke (és Fisher-Dieskau, Schwarzkopf, Inge Borkh mesterkurzusainak méltó látogatója), noha főként dalénekesként ünneplik, dia­dalmas átváltozó képességgel azonosult a parádés mozarti baritonszerepekkel: a Masettót és kísérőit félrevezető Don Giovannival, a Fiordiligit és Dorabellát álruhában ostromló Guglielmóval, majd a vélt megcsalatásában haragvó Figaro keserű féltékenységével. Ezernyi hangszín, nagyszerűen uralt orgánum, fölényesen artikulált szöveg! Hang, arc, törzs és végtagok: a teljes emberi lény odaadása és átváltozása. Nagy művészet. Mindezt a szünet után tovább fokozta és megkoronázta Leporello Madamina...-katalógusa, a szegény kis Cherubint kárörvendve búcsúztató Figaro Non più andrai-dalocskája és a teljes koncert fináléja gyanánt a Gróf monunentális-furiózus Hai già vinta la causa áriája, a nagyúri formátum és indulat megnyilatkozásaként. Hányféle lelkiállapot, érzelem, jellem és sors néhány hangban - és milyen nagy művész a müncheni bariton, Kovalik tanártársa az ottani főiskolán (tavaly Karl Amadeus Hartmann koncert­áriájában, a Szodoma és Gomorrában csodálhattuk a Tavaszi Fesztiválon), aki mindezt egyetlen estén képes ilyen bámulatra
méltón megidézni! Gerhaher kifinomult, érzékeny, lelkiekben gazdag énekes, aki nem csupán a hangjával, ezzel a rendkívül választékosan kontrollált orgánummal képes mindenre, de a jellemek és konfliktusok pszichológiai mélységeit is tökéletesen átlátja és megjeleníteni is képes. Remélem, hamarosan önálló dalesten is üdvözölhetjük, kiváló zongorakísérőjével, Gerold Huberrel.

Akinek ennyi jó kevés... az további csemegét kap. A második rész élén korunk egyik legnagyobb historikus klarinétosa, Lorenzo Coppola lépett pódiumra, hogy rögtönzött, de briliáns angol nyelvű hangszertörténeti kiselőadása után elénk varázsolja az A-dúr klarinétversenyt (K. 622), megmutatva a hangszer példátlanul tágas hangterjedelmét, a mély forték és magas pianók zamatát, s a magánszólamba rejtett látens párbeszédek felfedezésével és kellőn dramatikus tolmácsolásával kidomborítva a mű máskor, mások által rendre elhanyagolt - sőt: észre sem vett - operai jellegét. Coppola produkciója mindenben tökéletesen méltó volt és illett a világklasszis zenekar és a nagyszerű énekes szólista művészi teljesítményéhez. Február 18. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Luganszkij, Takács-Nagy, Budapesti Fesztiválzenekar

Mint már annyiszor, ismét bátran innovatív műsorral örvendeztette meg a közönséget a Budapesti Fesztiválzenekar: orosz program, kétharmad arányban ritkaságokkal, de még ami ebben a kon­textusban ismertnek minősülhet, valójában az sem gyakran hallható kompozíció. Bevezetőül Sosztakovics Hamlet-szvitjét (op. 32/a) hallottuk, amelynek eredeti kísérőzene-formája Nyikolaj Akimov elő­adásához készült a Vahtangov Színház számára 1932-ben, majd Prokofjev 2. zongoraversenye következett (g-moll, op. 16), amelyet a zeneszerző 1913-ban írt ugyan, de mivel az eredeti partitúra a forradalom idején egy tűzvészben elpusztult, Prokofjev a művet 1923-ben kénytelen volt teljesen újraírni. (Sokatmondó, hogy ez a mű volt a koncerten az „ismert" darab kategóriájának képviselője...) Végül a szünet utáni műsorrészt Csajkovszkij méltatlanul mellőzött 2. szimfóniája zárta (op. 17 - 1881).

Takács-Nagy Gábor volt az est karmestere, és Nyikolaj Luganszkij a Prokofjev-versenymű szólistája. A 2. zongoraverseny igen ritkán hallható, nem nehéz belátni, miért: szinte játszhatatlanul nehéz. Soha nem hallottam magyar zongoristától, s a külföldiek közül is többnyire orosz származásúak előadásaira emlékszem: Ashkenazy, Bronfman, Kiszin, Toradze (igaz, ő grúz). Richter sem játszotta, Argerich diszkográfiájában sem találom. Ez persze nem jelenti azt, hogy mások nem tűzik olykor mégis műsorra a művet, melyet még szerzője is csak nehezen tudott lejátszani. A darab rendkívüli állóképességet, lehetetlent nem ismerő virtuozitást követel, négytételes szimfonikus szerkezetében van valami tébolyultan robusztus, brutálisan darabos. Nehéz áttekinteni az olykor talányos zenei folyamatokat, a zene modernsége is meghökkent, de a szólóhangszertől a rendkívüli Fingerfertigkeit mellett megkövetelt szimfonikus hangzás­igény is. Arról nem is beszélve, hogy a zongora és a zenekar együttműködése sem akármilyen koordinációs feladat elé állítja a két félt. Luganszkij emberfeletti teljesítményt nyújtott a darab megszólaltatásakor, azt a benyomást keltve, hogy mindentudó: nemcsak a döbbenetesen nehéz virtuóz textúra tökéletes kivitelezésében sikeres, de a mű valamennyi árnyalatát és karakterét híven jeleníti meg, a végletesen összetett tartalmú saroktételektől a villámsebesen száguldó scherzón át az engem mindig Fafner és Fasolt döngő lépteire emlékeztetőn barbár erejű Intermezzóig. A negyvennégy éves moszkvai művész, akit korábbi budapesti szólóestjein többek közt kifinomultságáért csodálhattunk, most megmutatta, hogy ebben a világban is otthonos.

Az első rész mindvégig az egzaltáció jegyében zajlott, hiszen Prokofjev 2. zongoraversenyének „őrült beszédét" (amelyben persze van rendszer) Sosztakovics hasonlóan jellemezhető Hamlet-szvitje előzte meg, amely a maga groteszk-ironikus - sokszor inkább cirkuszi kísérőzenére, mint egy tragédia aláfestő hangjaira emlékeztető -, rövid zsánertételeivel méltón képviselte a harmincas évek orosz modernizmusának nem épp gátlásos kísérletező hajlamát. Takács-Nagy Gábor, aki a zongoraversenyt is tökéletesen kísérte, remekelt a túlfűtött és túlfeszített Sosztakovics-tételek vezénylésekor. Elképesztő az a maximalizmus, amellyel megtanulja a partitúrát: nincs a zenének olyan mikroszkopikus részlete, amelyet ne venne észre, amelyre ne figyelne, amelyről ne jutna eszébe valami - és azt a valamit, ami eszébe jut, tűzön-vízen át, kompromisszumot nem ismerve megvalósítja. Nekem úgy tűnik, nem kell küzdenie a nagyszerű BFZ-vel: a zenekar híven követi és mindent megtesz a kedvéért, mert TNG-nak hitele van. Hasonlíthatatlan művész, aki kvartett-primáriusi csúcsteljesítménye után most karmesterként is világklasszis (nem látom, hogy a magyar zeneélet - Fischer Ivánon és a BFZ-n kívül - ezt különösebben észrevenné éskihasználná). A szünet után Csajkovszkij 2. szimfóniája is csupa felfedezés volt betanításában: a népies dallamok, a hangszerelés kifinomultsága, a kamarazenei mozzanatok, a virtuozitás, a hangzás gazdagsága, a sok harmóniai delicatesse - hosszan sorolhatnánk, mi mindent vett és vétetett észre a „kis­orosz" szimfóniában Takács-Nagy Gábor, aki a taps után bensőséges szavak­kal és Csajkovszkij MozartianájánakAve  Verum-tételével emlékezett meg mesteréről és barátjáról, a nemrég elhunyt Devich Sándorról. Február 25. - Müpa. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

Pahud, LFKZ

Sokszor kellene olyan hangversenyeket rendezni, amilyent legutóbb a Liszt Ferenc Kamarazenekartól hallhatott a Zeneakadémia közönsége: a Bach család zenéje került terítékre, az est hat műsorszámából három Johann Sebastian, kettő Carl Philipp Emanuel, egy pedig Wilhelm Friedemann Bach műve volt. Lehetne persze ezt az ötletet még százféleképpen megvalósítani, és természetesen nemcsak Bach és fiai (például a most mellőzött Johann Christian) szerepeltetésével, de bevonva az elődöket is, és a zene által sugallt tanulságok is sokfélék lehetnek: a közönség szembesülhet a zenetörténet legkiterjedtebb muzsikusdinasztiájában felhalmozódott tehetséggel, azzal, hogy ebben a családban már Johann Sebastian előtt is nagy művészek születtek - és persze azzal, hogy Johann Sebastian halála után a fiúk munkássága milyen szuverén és változatos módokon vált erjesztőjévé a további zenetörténeti fejlődés folyamatainak.

Tfirst Péter vezetésével az immár sok éve többgenerációs együttesként működő, megújult kamarazenekar kitűnő diszpozícióban játszott: csak a bevezetőül előadott három contrapunctus (A fúga művészete,BWV 1080) megszólaltatásában érzékelhettünk még csekély disztonálást, némi merevséget és lustaságot a basszusban, mindezt hamarosan friss és szuggesztív muzsikálás váltotta fel, élénk pulzálás és adaktilusok rugalmas-feszes hullámzása a 3. Brandenburgi versenyben (BWV 1048), melynek fináléját remek hangzás­igénnyel játszotta az együttes). Lendület, lélegző tempó és sok életteli hangsúly szerzett örömöt Wilhelm Friedemann Bach F-dúr szimfóniájában (F. 67), s a szellemességek, a fűszeres, váratlan fordulatok, a Haydnt előlegező eredetiségek iránti fokozott figyelem Carl Philipp Emanuel Bach darabja, a B-dúr szimfónia hallgatásakor. Ez utóbbit éreztem a teljes est leginkább felvillanyozó zenekari produkciójának: az előadásmód temperamentuma, a friss karakterizálásból sugárzó felfedező kedv hozzájárult ahhoz, hogy a mű (amely az egészében véve elhanyagolt Philipp Emanuel-oeuvre-ön belül viszonylagos ismertségnek örvend) felszikrázzék és diadalmasan megmutassa zsenialitását.

Persze ne legyünk képmutatók: ez a koncert a közönség számára aligha a Bach családról, de még csak nem is a kamarazenekar pillanatnyi állapotáról: félreérthetetlenül a sztárvendég, a svájci Emmanuel Pahud(1970) művészetéről szólt. A Berlini Filharmonikusok szólistaként és kamaramuzsikusként is világszerte sikereket arató fuvolása, a januárban kilencvenévesen elhunyt Aurèle Nicolet egykori növendéke, amintegy fél évszázadot beragyogó Rampal-Nicolet-Galway korszakot (hármuk közül már csak Sir James él és aktív) követő évtizedek kedvence minden olyan tulajdonságot birtokol, ami ahhoz kell, hogy személyében ismét egy hosszabb periódus emblematikus fúvós művésze hódítsa meg a közönséget: rendkívüli tudatossággal működtetett légzéstechnika, tökéletesen kiegyenlített regiszterek, telt tónussal amélyben és karcsú legatókkal a magasban, a virtuóz staccatóknál - például Philipp Emanuel d-moll versenyművének (Wq 22) viharos indulatú és lendületű fináléjában - nélkülözhetetlen, pergő nyelvmunka, no és persze a személyes charme, a zenei karakterizálás lefegyverező eleganciája. Hozzá képest egykor Rampal és főként Nicolet nagyon mértéktartó pódiumjelenségek voltak - Pahud sokkal inkább Galway sikerorientált művészalkatának örököse és továbbfejlesztője, de koncertje válogatja, mikor mennyire kerül előtérbe játékában a hatásközpontú „marketingfuvolázás" szemlélete. Most szerencsére alig akadt egy-két mozzanat, ami efelé terelte a figyelmet - tán csak a h-moll zenekari szvit (BWV 1067) ráadásként megismételt Badinerie tételének kissé stílusidegen díszítéseit hallva kaptuk fel a fejünket -, annál nagyobb élvezetet szerzett a Philipp Emanuel Bach-versenymű sodrása és sötét temperamentuma, valamint a szvit sorjázó tánctételeiben a karakterek gazdagságát kifogyhatatlan leleménnyel felszínre segítő előadói kreativitás, játékosság, felfedező kedv - s nem utolsósorban a hangzás minduntalan jelenlévő érzéki öröme. Március 7. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar }

Banse, Poppen, 
Concerto Budapest

Schubert és Mahler zenéjét kínálja egy bérletben közönségének a Concerto Budapest. Gondolatébresztő párosítás: mindkét alkotóban rendkívüli az affinitás a zenei kifejezés lírai és drámai pólusa iránt, ésmindketten mélyen gyökereznek az osztrák hagyományokban. Ami azonban a legfontosabb a két muzsikust összekötő kapcsok között: ők ketten a zenetörténet legelszántabb istenkeresői, a transzcendencia iránt legfogékonyabb zeneszerzők, akik ráadásul ezt a miszticizmust következetesen a nem-liturgikus műfajterületeken - szonátában, vonósötösben, dalban, szimfóniában - érvényesítik.

Juliane Banse (1969) és Christoph Poppen (1956) „házaspárkoncerten" tolmácsolta (történetesen éppen a férj hatvanadik születésnapján) Schubert 5. szimfóniáját (D. 845 - 1816), négy dalát (Im Abendrot,D. 799 - 1824/25; Die Forelle, D. 550 - 1817; Nacht und Träume D. 827 - 1825; Erlkönig, D. 328 - 1815), majd a szünet után Mahler 4. szimfóniá­ját (1899/1900). Poppen vezénylését látva és annak eredményét hallva egyértelmű, hogy a hegedűst annak idején nem csalfa szirénhangok csábították, tágítsa ki működésének körét és váljék karmesterré (is), hanem a legtisztább önismeret. Kétség nem fér hozzá: Poppen elhivatott karmester, ráadásul az érzékeny, pontos és póztalanul szakszerű fajtából. Olyan muzsikus, akinek vezénylését tudás és fegyelem irányítja, s akinek munkája tele részletgazdagsággal ésérzékenységgel. Schubert szimfóniáját választékosan elemző olvasatban tárta elénk, a nyitótétel tempójának könnyedségében és ritmusának rugalmasságában Mozart hatását tudatosítva. A további tételeket isWolfgang Amadé szellemében értelmezte (joggal), de egyszersmind árnyalva is a képet. Vezénylését hallgatva nyugtázhattuk, hogy az Esz-dúr Andante meleg vonósharmóniái mögött ott A varázsfuvolahangütése, míg a g-moll menüett feszültebb közlésmódja a kis g-moll szimfóniát juttathatta eszünkbe, hogy aztán a finálé mozgalmas pezsgésében az operaszerző Mozart inspirációját fedezhessük fel. Poppen és a keze alatt kitűnően játszó Concerto Budapest muzsikálása mindezt a rájátszást-áthallást az evidencia természetességével tette kézzelfoghatóvá. A Mahler-szimfónia csupa finom, fátyolos tónus volt, csupa sejtés és sejtetés, hűvös angyalhang és naiv, gyermeki rácsodálkozás, ugyanakkor hangzásegyensúly, pontosság, kamarazenei érzékenység, és ahol kellett - például a lassú tétel végén - szélesen kitáruló szimfonikus tuttihangzás. Hatott a Freund Hein-tétel kecses-ironikus haláltáncának elhangolt hegedűs fanyarsága, de az előadás csúcsa az említett Poco adagio variációs processziózenéje volt, amelyet Poppen és a zenekar bensőségesen és mély áhítattal tolmácsolt.

Juliane Banse a négy Schubert-dalt (Reger, Britten, ismét Reger és Berlioz hangszerelése) sajátos kettősség jegyében tolmácsolta. Meglepetten tapasztaltam, hogy míg a vokális kidolgozás hozta a világklasszistól elvárható csúcs­teljesítményt (teljes körű intonációs, dinamikai és színkontroll, az énekhangot minden tekin­tetben uraló és a kifejezés szol­gá­la­tá­ba állító művészi készenlét), addig a kiváló szoprán színészi jelenléte a halál gondo­latára négy­féleképpen - kon­templatív békével, szelíd humorral, át­szel­lemül­ten, illetve drámaian és tragikusan - reflektáló négy Schubert-dal közül az első háromban a kívülálló benyomását keltette. „Stúdióénekesi" teljesítménnyel szembesültünk: a dalénekes zavaró funkciótlansággal „vezényelte" karjaival önmagát, nem tudván mit kezdeni törzsével, végtagjaival, sőt mimikájával sem (utóbbi arról árulkodott, hogy túlságosan leköti azéneklés technikája, ami azért is tűnt furcsának, mert ha viszont az ember behunyta a szemét, azonnal meggyőződhetett róla, hogy minden, ami csak hallatszik, tökéletes). Annál frappánsabb volt, ami azErlkönigben történt: a háromszereplős dal a maga ellentmondást nem tűrő színpadi követelményeivel, a megjelenítés és átélés rendkívüli erejű imperatívuszával, mondhatni, vállon ragadta az énekesnőt, éskiszakította defenzív alaphelyzetéből. Innentől kezdve, ami a koncerten Bansétól elhangzott, beleértve a Mahler-szimfónia mennyei életről daloló zárótételét, már nemcsak az énekesi, de a színészi teljesítmény tekintetében is teljes értékűnek volt nevezhető. Március 9. - Müpa. Rendező: Concerto Budapest }

 

{ MALINA JÁNOS

Savaria Barokk Zenekar, Németh

Németh Pál vezényletével különlegesen inspirált előadásban és lenyűgöző erővel szólalt meg Händel Sámsonja a Magyar Händel Társaság egyre megkerülhetetlenebb oratóriumsorozatában.

Händelnek ez az érett kori remeke, az összehasonlíthatatlanul ismertebb és népszerűbb Messiásnak ez a kortársa és legalábbis egyenértékű párdarabja műfaji szempontból - alig leplezett módon - opera, mégpedig egyike a legnagyobb szabású drámáknak a Gluck előtti évtizedek operairodalmában (amelyben, persze, a kórus a főszereplők egyikeként jelenik meg). Németh interpretációja éppen a mű és egyes alakok „életnagyságúnál nagyobb" méretei­ből, az egymásnak feszülő rendkívüli erőkből, a gyengéd szeretet, a szikrázó gyűlölet és a mélységes gyász kivételesen ihletett és szuggesztív ábrázolásából indult ki, sezek megmutatására törekedett minden erejével és teljes művészi alázattal, művésztársaival együtt.

A produkcióban a Savaria Barokk Zenekar (koncertmester: Vitárius Piroska) mellett az ELTE Pro Musica Vegyeskara (karigazgató: Mindszenty Zsuzsánna) és a Vass Lajos Kamarakórus (karigazgató:Somos Csaba), továbbá a főbb szerepekben Megyesi Zoltán (Sámson), Tomáš Šelc (Manoah), Bakos Kornélia (Mika), Jónás Krisztina (Delila), Jekl László (Harapha), továbbá Ducza Nóra és Korbász Viktor működött közre.

A kirobbanó sikerű produkció három meghatározó tényezője Németh Pál sallangmentesen egyszerű, mégis rendkívül erőteljes vezénylése, a - néhány trombitagikszertől eltekintve - bámulatosan (össze)érett zenekari teljesítmény, és az egészen kitűnő énekes gárda volt. Tulajdonképpen egy mondatban felsorolható az előadás összes gyengébb pontja, legyünk hát túl rajta. Az egyesített kórusnak rendívül csiszolt hangzása és zenei érzékenysége mellett is Achilles-sarka volt az érthető szövegmondás; a minden regiszterben gyönyörű hangon, kristálytisztán éneklő Bakos Kornéliának nem csupán az angol szöveggel, de általában a szövegdeklamációval, testo-szerű szerepében az alapvető fontosságú beszédszerű énekléssel is jelentős gondjai voltak; a fiatal Korbász Viktor pedig karakterszereplőként helytállt ugyan, és virtuóz figurációkat is hallottunk tőle, de mindent összevéve bizony halványabb teljesítményt nyújtott a többieknél. (És, igen, kisebb-nagyobb - tulajdonképpen könnyen orvosolható - problémái másoknak is akadtak az angol kiejtéssel.)

Az előadás talán legragyogóbb értékének, biztos fundamentumának a tömör és mégis igen hajlékony, kimeríthetetlen energiá­jú continuo-szekció - Karasszon Dénes és Kallai Nóra (cselló), Hornyák Dávid ésTóth-Kiss Péter (nagybőgő), Várallyay Ágnes (csembaló) és Győri István (lant, barokk gitár) - bizonyult. A kétbőgős felállás szinte érzéki minőséget kölcsönzött - különösen a mélyebb fekvésű - basszushangoknak. A secco részekben az a Karasszon Dénes csellózott, akiről egyre nyilvánvalóbb, hogy az egész hazai régi hangszeres paletta egyik legizgalmasabb tehetsége. Győri István pengetős continuo-játéka pedig egyenesen utolérhetetlen a maga hallatlan kontrolláltságával és érzékenységével, a törések és mindenfajta agogikai megmozdulás tökéletes időzítésével. Hogy miféle egyéni teljesítményekből áll össze ez a continuo-csoport, azt nagyszerűen példázta Delila áriája a II. rész elején („With plain­tive notes and amorous moan"), amelyben az áruló hitves egy galamb szelíd turbékolásával próbálja visszahízelegni magát a fogságba ejtett, megvakított Sámson szívébe. A zene rabul ejtő édessége persze csak a hős szenvedélyes elutasító gesztusának „ágyaz meg", ám attól még nagyon is valóságos. A szinte időn és téren kívüli idillt négyen szólaltatták meg: Jónás Krisztina, Vitárius Piroska, Karasszon Dénes és Győri István. Nos, az ária egész ideje alatt lélegezni is alig mertünk: Vitárius leheletfinom játéka, trilláinak visszafogott érzékisége, Jónás Krisztina éneklésének mérhetetlenül karcsú szárnyalása (ketten együtt valóságos csattogó madárcsapatot idéztek föl), Karasszon magvasságukban is lágy ívet kirajzoló pizzicatói és Győri puha akkordjai valamiféle vonósnégyesszerű összhangban olvadtak össze. Jónás Krisztina Delila rövid szerepében is igen figyelemre méltó teljesítményt nyújtott, nem csupán a kifejezés sokszínűsége és meg­győző ereje, a minden ízében tudatos építkezés és a kitűnő deklamáció révén, hanem egy olyan ritka és különleges képessége révén, amit tanítani kellene, s amely összefügg remek vonalérzékével: tudniillik a díszítő és átmenő hangoknak azzal a könnyed természetességével, amellyel beízesülnek a tulajdonképpeni dallamhangok közé, és azok fűszerévé válnak. Egészen különleges hangi élmény volt továbbá a két szoprán kristályos csengésű duettje („My faith and truth"), miként Ducza Nóra szinte bármely megszólalása is, nem utolsósorban a mű utolsó, a záró kórust megelőző, az angyalok trombitáit megéneklő áriájában, ahol a trombita és a vele párhuzamosan mozgó énekszólam valóban képessé vált a földöntúli ragyogás felidézésére.

Egészen más élményt jelentett viszont a Sámson és Delila végső összecsapását megjelenítő duett („Traitor to love!"), amely kemény volt, mint két acélkard összetalálkozása - egy remekbeszabott pillanat a sok közül, amelyben ezen az estén Megyesi Zoltán részeltetett bennünket. Életének egyik legnagyobb szerepében mindenesetre az általam valaha hallott legragyogóbb teljesítményét nyújtotta énekbeszédének erejével, a hang árnyaltságával és virtuozitásával, lírai megnyilatkozásainak mélységével, de mindenekelőtt az emberábrázolás hitelességével és gazdagságával.

Kiváló teljesítményt nyújtott továbbá Tomáš Šelc szerető édesapaként - erre a szerepre predesztinálta már kivételesen meleg hangszíne is, de sokat jelentett nagyszerű deklamációja, az alak őszinte átéltsége és zenei mindentudása is. Jekl László pedig lehengerlő volt óriás szerepében: nehéz lesz ezek után Harapha alakját más énekesnek elhitetnie velünk, miközben Jekl nem csupán hangi karakterével, hanem például virtuóz figurációival és az elrettentő hangközugrások hajszálpontos intonálásával is bizonyította remek kvalitásait.

Végül a zenekarra térve, hadd emeljem ki az együttesből a hegedűk roppant egységes és olvasztott ezüstre emlékeztető hangszínét, valamint a fáradhatatlan energiát, amellyel a hátukra vették az ellőadást. A lélegzetelállító pillanatokban gazdag partitúrából hadd idézzek föl egy zseniális händeli felvillanást, a szinte Stravinskyt idéző, szaggatott-groteszk gyászindulót, amelyet éppen minden konvencionalitást nélkülöző jellege tesz annyira mellbevágóvá, s amelynek rendkívüli karakterét Németh Pál és a zenekar teljes mértékben megértette és hangzó élménnyé tette. Az a lélegzetelállító arányú kiszélesítés pedig, amellyel a karmester a második rész végén a zsidók és a filiszteusok hatalmas együttes kórusának inerciáját nyugvópontra juttatta, önmagáért beszélt, és az egész előadás kivételes erejét példázta. Február 28. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Händel Társaság }

{ SOMLÓI P. EMIL

von Otter, Noally, 
Les Musiciens du Louvre

Február 24-én a Zeneakadémia nagyterme adott otthont „Barokk szopránok" sorozatcímmel Anne Sofie von Otter és a Les Musiciens du Louvre koncertjének. A zenekar ezen az estén karmester nélkül lépett fel, a koncertmester, Thibault Noally afféle stehgeigerként vezette. A műsoron Telemann, Händel és Vivaldi áriák és zenekari művek hangzottak el lendületes és korhű előadásban, korhű hangszereken.

Azon ritka élmények közé tartozott ez a koncert, amikor a korhűség nem a régi forrásokban leírtak didaktikus betartásáról szólt, hanem új életet lehelt minden egyes ütembe. Az összes zenei frázis értelemmel telítetten szólalt meg, az előadók minden egyes tételben tévedhetetlen formaérzékről tettek tanúbizonyságot, mindig volt honnan hová megérkezni zeneileg, kézen fogtak és végigvezettek bennünket, hallgatókat a zene folyamatában. Ezt teljes mértékben Noallynak köszönhettük, aki rendkívüli karizmájával tartotta kézben a koncertet, fel sem merült a karmester hiánya. Noally ráadásul szólistaként is pódiumra lépett - aki valaha zenélt, az tudja, micsoda feladat egy teljes félidőt a zenekarban ülni és vezetni, majd kilépni szólistaként ugyanazon zenekar elé. Ezt a sokaknak lehetetlennek tűnő feladatot olyan természetességgel teljesítette, hogy az ember csak utólag gondolt bele, mit is vállalt ezzel a Vivaldi-hegedűversennyel. Ennek titka alapvetően a tisztán zenekari részekben rejlett. Koncertmesteri tevékenységében ugyanis nyoma sem volt az autoriter irányításnak: Noally kamarázni invitálta társait. Minden szólam önállóan kezdeményezett és simult bele egyszerre a zenekari összjátékba, így amikor szólóznia kellett, tulajdonképpen azsem volt más, „csak" egy újabb szólam a kamara­zene szövetében. Maga a zenélési attitűd nem változott sehol, sem Noally, sem a zenekar részéről. Ezáltal voltak képesek bensőségessé tenni a teljes koncertet, elkerülve minden trivialitást és külsőséget a szólista és zenekar alá-fölé rendeltségének szokványos viszonyából. Noally káprázatos hegedűtechnikáját a hegedűversenyben is kizárólag a zenei folyamatoknak rendelte alá, magamutogatásnak, céltalan virtuozitásnak nyomát sem lehetett lelni, pedig a Vivaldi-mű egyre-másra ajánlja föl ezeket a lehetőségeket. Ám az ízlés és a fölényes technikai megvalósítás ezen az estén kéz a kézben járt, és egyik sem akart uralkodni a másikon. Ritka és megjegyzésre méltó pillanat egy koncertjáró életében.

És akkor még szót sem ejtettünk az este csillagáról: Anne Sofie von Otterről! Aki netán azzal az elvárással ült be a koncertre, hogy a '80-as '90-es évek barokk felvételeinek fantasztikus szólistáját akarja élőben hallani, az természetesen csalódott és egyben elmulasztotta az este legnagyobb csodáját: az énekes tudás és tapasztalat vegytiszta bölcsességét. Ugyanis egy hatvanadik életévét betöltött énekesnél már csak egy dolog számít igazán: mivel töltötte az előző harminc évet? Mennyi aranytartalékot tudott felhalmozni az idők során a hangjában, amelynek kamatai most mutatkoznak meg igazán. Nos, Anne Sofie von Otter lenyűgöző példája a tökéletes tudatosságnak, technikai magabiztosságnak, és az énekesi önismeretnek. Pontosan tudja, hogy ennyi idősen mit és hogyan reszkírozhat, és hogyan lesz képes a legjobban szolgálni az áriák zenei mondanivalóját és szövegi tartalmát. És teszi ezt az elmúlt harminc év felhalmozott tapasztalatának olyan bölcsességével, hogy a szavunk elállt attól, ahogyan a színpadon élt és létezett. Az éneklés művészetének magasiskoláját mutatta be a koncerten elhangzott hat áriában, és a két ráadásban. Mindegyik áriához hozzáigazította a hangját, annak volumenét és kifejezéseit, csak a jelentés, atartalom lebegett a szeme előtt, sohasem a vokalizálás, szólózás értelmetlen magamutogatása. Hihetetlen teremtő energiái vannak mind a mai napig, amik mára összefonódtak a legletisztultabb tudással azénekesi szakmát illetően. Minden zenei helyzetre van megoldása hangilag és ez összekapcsolva az eddigi karrierje során felhalmozott mérhetetlen tapasztalattal és alázattal, egészen különleges ésmegismételhetetlen élménnyé avatta az estét. 2016. február 24. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Simon Izabella, 
Liszt Ferenc Kamarazenekar

A hangversenyrendezők mintha meg­éreznék, milyen gépiesek és egyformák tudnak lenni bizonyos komolyzenei koncertműsorok. A vállalkozóbb szelleműek jóvoltából ezért a hűvös múzeumi hangulatot árasztó rendezvények helyett mind gyakrabban lehetünk tanúi könnyed, beszélgetős, vagy más művészeti ágak bevonásával összeállított programoknak. Külön kategóriát képeznek ezeken belül agyerekközönségnek kitalált, részben pedagógiai célzatú, „összművészeti" produkciók. Utóbbiak örvendetesen gyarapodó táborához csatlakozott Simon Izabella és a Liszt Ferenc Kamarazenekar február 13-án az Óbudai Társaskörben rendezett matinéja. Bár a zenekar már 2009 óta tart ezen a helyszínen gyerekeknek szóló hangversenyeket, az idei sorozat mégis különbözik az eddigiektől. Újdonsága abban áll, hogy a zene mellett különböző illusztrációk, mesék, festmények segítségével több művészeti ágat kapcsol össze. Az idei első matiné bő egyórás zenei programjának végeztével a gyerekeket kézműves-foglalkozás várta.

A program összeállítása igényességről és jó ízlésről tanúskodott. Mese nyitotta az előadást, Simon Izabella egy kislány történetét mesélte el, aki a világ színeit nem csupán látta, de hallotta is. Így jutottunk át azene világába, ahol elsőként egy átirat, Claude Debussy A lenhajú lány (Prelűdök, I/8) című műve hangzott el a Liszt Ferenc Kamarazenekar első hegedűse, Tfirst Péter és Simon Izabella előadásában. A zene közben a „varázsfalon" Renoir festménye, a Kislány virágok szárával jelent meg. Virágok után gyümölcsök következtek. Farkas Ferenc Weöres Sándor verseire írt dalciklusa, a Gyümölcskosár három dalában Szappanos Edit csatlakozott a matiné háziasszonyához. A három dal  A kőbéka; Paprika Jancsi szerenádja; A tündér) közben ismét illusztrációk jelentek meg a falon: a kőbéka, Chagall Bohóc mandolinnal című festménye, majd egy Miró-kép tökéletesen illeszkedtek az éppen előadott dal hangulatához. A dalokat Wolfgang Amadeus Mozart A-dúr klarinétötösének fináléja követte Varga Gábor és a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai, Tfirst Péter, Hargitai Géza, Várnagy Mihály ésKertész Ottó előadásában. A tételt szintén vetítés egészítette ki, Paul Klee négyzeteket variáló képsorozatának darabjai voltak láthatóak a „varázsfalon". Az ígéretes zenei élménnyel kecsegtető előadás mégsem tudott igazán kibontakozni - vagy csak magam nem tudtam kellőképpen átadni magam Mozart zenéjének a kis közönség egyes tagjainak motoszkálása, sustorgása, az aktívabbak nem éppen hangtalan szaladgálása miatt. A zenészek kitartása mindenképpen becsülendő, lelkesedésük és igyekezetük a nem éppen ideális körülmények ellenére is töretlennek tűnt. Persze a rosszalkodást kisgyerekektől nem kell feltétlenül rossz néven venni. Voltak, akik már most is figyelmesen hallgatták a műsort, akik pedig nem, azok talán a legközelebbi alkalmon megteszik.

Címe szerint a matiné Babar és barátai köré szerveződött. Zárószámként Szappanos Edit és Simon Izabella elevenítette meg a dzsungelből elmenekülni kényszerülő, majd városi tapasztalatai birtokában visszatérő és ott királlyá választott elefánt történetét. A prózai megjegyzéseket Francis Poulenc kedves, kifejező zenéje hol hosszabb, hol egészen rövid közbeékelt zenei szakaszok segítségével bontja ki. Közben Babarról Kőszeghy Csilla jóvoltából rajz is készült.

A matiné programjának alaposan átgondolt koncepciója és a kivitelezés igényessége felől nem maradt kétségem. Inkább a sokféleség, az információözön ébresztett kételyeket, miközben a gyerekek mocorgását hallgattam az elvileg mégiscsak főszerepet játszó zene helyett. Jóllehet, az ajánlott alsó korhatár 3 év volt, de Svájc, Franciaország, Mozart, az orosz származású francia Chagall, a négyzeteket variáló Klee, Miró, Renoir, variáció, szerenád, komponálás egyszerre még a nagyobb gyerekeknek is túl sok újdonság, és inkább zavart kelt, mintsem gazdagítana valamilyen (a gyerekek korából fakadóan egyelőre még nem létező) összképet. Igazolódni látszik a közhely: a kevesebb néha több. És ilyen magas színvonalú sokból egy kevés pedig még annál is többet nyújthat. Február 13. - Óbudai Társaskör. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar }

Emerson Kvartett

A Zeneakadémia Négyszer négyes bérletsorozatának idei első hangversenyén az amerikai Emerson Kvartett lépett a Nagyterem pódiumára. Az együttes több szempontból is sajátos helyet foglal el korunk vonósnégyeseinek körképében. A kvartett 1976-ban a Juillard School hallgatóiból alakult, akik nem kevesebb, mint 34 éven át tagcsere nélkül együtt maradtak, csak 2013-ban került új tag a korábbi csellista helyére. Szintén különlegesség, hogy a kvartett tagjai állva játszanak - kivétel persze a csellista, aki a magasságkülönbség kiegyenlítésének céljából emelvényen ül. További érdekesség és az együttesben uralkodó jótékony demokratikus szellemre enged következtetni, hogy a hegedűsök gond nélkül cserélnek szerepet egymás között. A névválasztás szokatlansága már csak hab a tortán: miért éppen Ralph Waldo Emerson, a 19. századi költő és filozófus, akinek vajmi kevés köze volt a zenéhez? Mivel a kvartett hivatalosan éppen 1976-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának 200. évfordulója évében kezdett működni, névválasztásánál kézenfekvő volt, hogy a fiatal vonósnégyes Amerika története valamely jeles személyiségének nevét vegye föl.

De mennyire érhető tetten a hangzásban ez a sok-sok lényeges, de mégiscsak külsőséges különlegesség? A kvartett tagjai Philip Setzer, Eugene Drucker, Lawrence Dutton és Paul Watkins egyenként isvitathatatlanul kiváló zenészek, összjátékuk pedig egyenesen kifogástalan. Másképp nem is jöhetett volna létre mindjárt az estet nyitó műben, Schubert a-moll vonósnégyesé­ben (D. 805) az első tétel főtémájának az a valóban szinte transzcendentális puhasága, finomsága és áttetszősége, ami az első pillanatban lenyűgözött és megnyert magának. Pontos és kifejező dallambelépések, magától értődően makulátlan intonáció, a végletekig összehangolt ritmika jellemezték az Emerson Kvartett játékát, úgy a paradox módon szemlélődő menüettben, mint a finálé mendelssohni könnyedségű motívumainak oda-vissza adogatása közepette.

A primáriuscsere után következő mű, Bartók Béla 4. vonósnégyese (BB 95) szintén ígéretesen indult. Előadásukban a Prestissimo lidérces száguldása azonban talán túlságosan is hajazott a Schubert-műben hallott mendelssohni elemekre. A Non troppo lento harmadik tétel kezdetén a két hegedű és a brácsa szinte teljesen egyenes, tartott hangjaikkal professzionális módon hozták létre azt a hátteret, ami előtt afőszerepet játszó cselló siratója mégsem született meg. A legapróbb előkék, a nagy ugrások, sűrű futamok mind egy szálig kimunkáltan, érthetően hangzottak el. Talán a folyamatos kontrolláltságnak, kissé már-már „csináltságnak" ez a siratóba nem illő érzete volt az, ami meghiúsította az igazán szívbe markoló élményt. Így a tétel végének beletörődő megnyugvása sem rázott meg igazán, és az utána következőAllegretto pizzicato technikailag tökéletes kivitelezése ellenére is kevésbé hatott feloldóan.

A második részben egyetlen mű, Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó, esz-moll kvartett­je (op. 30) kapott helyet. Az Emerson Kvartett névválasztásához hű intellektuális megközelítésmódja a Schubert-kvartettben éppen nem tűnt zavarónak, a másik két mű okozta hiányérzetért viszont felelőssé tehető. Csajkovszkij tragikus hangulatú esz-moll vonósnégyesének túláradó dallamvilágához a Schubertnél még tetszetős éshelyénvaló hangzás expresszivitása egy-két kivételes pillanattól eltekintve kevésnek bizonyult. A kvartett tagjainak egész játékmódjára jellemző a fölösleges külsőségek, a látványos gesztusok kerülése. Ez az alapvetően szimpatikus magatartás mégis azt okozta, hogy helyenként a zene „nem jött át", nem ragadta magával annyira a publikumot, mint amennyire a kivitelezés magas színvonala erre predesztinálta volna. Az őrjöngő siker elmaradt, a kvartettet egy ráadás után elengedte a közönség.

Az Emerson Kvartett tagjai tanárként is tevékenykednek, a koncertjüket megelőző napon kurzust tartottak a Zeneakadémia hallgatói számára. Kétségtelenül van mit tanulni tőlük pontosság, összehangolt hangképzés és az arányok kiegyensúlyozása terén. 2016. március 2. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Ütősök - Élesben

A Zeneakadémia tanszékeit bemutató Élesben sorozat hangversenyei immár évek óta különleges helyet foglalnak el a hazai koncertéletben. Egyrészt lehetőséget nyújtanak a nagyközönségnek az intézmény falai között bontakozó tehetségek - talán a közeljövő meghatározó előadói -megismerésére, másrészt olyan alkalmat jelentenek, ahol a hallgatók tanulmányaik és műhelymunkájuk eredményét egy tanszaki koncerténél jóval szélesebb közönség előtt prezentálhatják, művésztanáraikkal közösen lépve a színpadra. A sorozat márciusi eseményén az ütőhangszeres és a kamarazene tanszék került a figyelem középpontjába. A Zeneakadémia Solti-termének színpadát megtöltő sokféle ütőhangszernek már puszta látványa is színes zenei élményt sejtetett. Mint azt Rácz Zoltán tanszékvezető és az este művészeti vezetője nyilatkozta, az este programjának összeállításakor fontos szempont volt, hogy a közreműködő ütőhangszeres hallgatók (Balla Ákos, Janca Dániel, Kiss Helga, Lajhó Gyula, Arne Christian Sundby, Vörös Gergő) ne csak egymás között kamarázzanak, hanem más hangszeresekkel is játsszanak együtt, így gyarapítva tapasztalataikat.

Bár Fritz Kreisler neve hallatán a tájékozott zenekedvelőnek azonnal a hegedű jut eszébe, ezen az estén dupla csavarral xilofonon és két marimbán hangzott el az eredetileg hegedűre és zongorára írt A kínai dobos. A kompozíciót először George Hamilton Green dolgozta át xilofonra és zongorára (1936), majd Holló Aurél ültette át a zongoraszólamot két marimbára. A virtuóz koncertdarab hangzása összességében meggyőzött az átdolgozás létjogosultságáról. A századforduló elképzeléseire jellemzően „kínaias", hegedűn is kissé ütőhangszereket idéző zenei anyag tökéletesen érvényesült. A più lentoközéprész líraibb szalonzenéje már kevésbé tudott érvényesülni. Kérdés, hogy Lajhó Gyula egyébként rendkívül virtuóz, impulzív ütőhangszeres játékán mennyire kérhető számon a hegedű szárnyaló dallam­építésének maradéktalan visszaadása.

Michael Askill Lemúriai táncok (1990) című, négy részből álló, ütőhangszerekre írt kvartettje különleges hangzásai segítségével Lemúria, a csendes-óceáni népek mítoszaiban élő, Atlantiszhoz hasonlóan elképzelt elsüllyedt civilizáció világába repít. Az önfeledten lendületes, az előadóktól mégis végletes ritmikai fegyelmet kívánó kerettételek, és a harmadik tétel láttató erejű zörejzenéje egyaránt kidolgozottan, valódi kamarazeneként született meg.

Ismét kvartett következett a műsoron. Steve Reich két vibrafonra és két zongorára írt Quartet-jét (2013) az ütőhangszeres tanszék diplomahangversenyre készülő hallgatói, Janca Dániel és Kiss Helga adták elő. A zongoraszólamokat Mali Emese és Balog József játszották, az a két művész, akik a Quartet 2015 őszén, a Hallgatás napja keretében tartott magyarországi bemutatójának is közreműködői voltak Rácz Zoltán és Holló Aurél társaságában. Talán az akkori élmény okozta, hogy Reich műve ezen az estén jóval fakóbbnak hatott. A komplex, az egyes szólamok esetében nem rendkívül nehéz, összjáték szempontjából azonban kivételes felkészültséget és figyelmet kívánó kompozíciót a két hallgató ugyan felkészülten adta elő, teljesítményük mégsem vált igazán természetessé. A megfeszített figyelem Kiss Helga mozdulataiban olykor merevségként jelentkezett, Janca jóval lazább, magabiztos játékából pedig egyfajta örömet, felszabadultságot hiányoltam.

A koncert második felét egyetlen nagyszabású alkotás, Dmitrij Sosztakovics 15. szimfóniájának (1971) Victor Derevienko által készített kamarazenei átirata töltötte ki. Itt tovább erősödött a Reich-mű hallgatása közben támadt kételyem. Helyes-e ilyen nehézségű művek kihívásai elé állítani a „gyerekeket"? A zenekar szerepét betöltő trió, Andor Krisztián (zongora), Stark János (hegedű), Márkus Ágnes(cselló) helyenként érezhetően, olykor már látványosan küzdöttek az anyaggal. Kár lenne, ha a túlzott követelmények kedvüket szegnék, hiszen hallhatóan tehetséges zenészekről van szó. Az ütőhangszeres játékosok ugyanakkor kiválóan győzték a rájuk mért feladatot, a szimfónia zárótételének enigmatikus, semmibe vesző zárása elgondolkodtató útravalóként még sokáig elkísér. }

{ ESZES KINGA

Pusker, Réti, Weiner-Szász

Izgalmas, ritkán játszott művekből összeállított műsorral örvendeztette meg közönségét a Pusker Júlia és Réti Balázs közreműködésével színpadra lépő Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok együttese. Az est első részében Schubert három fiatalkori, egymással több szempontból is rokonságot mutató műve hangzott el, a szünet után pedig Ernest Chausson nagyszabású D-dúr kamarakoncertjét (op.21) hallhattuk, mely - bár zenei nyelvezetét tekintve nem kapcsolódott a korábbiakhoz - sajátos műfaja révén jól illeszkedett a különleges válogatásba. Schubert tizennégy évesen komponált c-moll nyitánya (D. 8) házi használatra készült, vagyis kizárólag a családi kamaraegyüttes tolmácsolásában szólalt meg - első nyilvános előadására csak 1948-ban, New Yorkban került sor. A „kvintett-nyitány" eredeti letétjét egy nagybőgővel kiegészítő Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok interpretációja pontos képet adott az első öt Beethoven-szimfónia hatása alatt álló, saját hangját még kereső, korához képest azonban meglepően erős drámai érzékkel rendelkező fiatal komponista stílusáról. Különösen tetszett a gyors rész puha és ruganyos indítása, a brácsa folyton ismétlődő motívumának kérlelhetetlensége és a basszus orgonapont fölötti izgatott unisono feszültsége. A hangzást egyedül a hegedűszólamban éreztem kevésbé kiegyenlítettnek: a kétféle tónus a hangszínbeli diszharmónia miatt nem tudott eggyé kovácsolódni.

Ezután két későbbi, tizenkilenc évesen írt mű következett: először a vonósnégyesre és szólóhegedűre komponált A-dúr rondó (D. 438) hangzott el, a szünet előtt pedig Schubert egyetlen zongoranégyese, azAdagio és Rondo concertante (D. 487) csendült fel. A két részből - egy lassú Adagióból és egy gyors Allegro guisto szakaszból - álló, „mini hegedűverseny" szólóját Pusker Júlia játszotta, a kísérő együttes pedig ismét egy bőgőszólammal egészült ki. A fiatal hegedűművész elsőre kissé merevnek tűnő testtartása egyál­talán nem volt összhangban játékával: a tökéletes intonáció rendkívül differenciált, mindig a zenei mondanivaló szolgálatába állított kifejezésmóddal párosult. A fürge és ritmikus helyek hajlékony, könnyed hangja a lírai részeknél áradóvá, teltté vált, és Pusker a különböző rondótéma-karaktereket - atáncost, a népiest és a drámait - is kiválóan ragadta meg. Bár a darabot gyakran játsszák valódi concertóhoz méltó, nagyobb létszámú vonóskarral, az est közreműködői rávilágítottak az eredeti, kamara­zenei olvasat különleges értékeire. Ahogy a koncert első két számát, úgy a zongora­négyesre komponált Adagio és Rondo concertantét
is a kamarazenei és a zenekari írásmód sajátos kettőssége jellemzi. Réti Balázs­nak nem volt könnyű dolga, hiszen ez a különös kamara-versenymű összetett előadóművészi feladat elé állította: míg a nyitó Adagióban még kamara­zenészként kellett helyt állnia, az azt megszakítás nélkül követő Rondo concertante tételben már főszereplővé lépett elő. Érzékenyen, színgazdagon és némi visszafogottsággal formálta meg szólamát - szólistaként kevésbé éreztem átütőnek a teljesítményét, kamaramuzsikusi kvalitásait azonban feltétlenül elismerés illeti.

Az estet kétségtelenül a szünet után elhangzó, grandiózus Chausson-mű koronázta meg. Előadó-apparátus tekintetében ismét egy kivételes összeállítást hallhattunk: a rendhagyó szextettben a kiemelt szerepet játszó hegedű és zongora mellé egy vonósnégyes társult. A terjedelmes és nehezen befogadható darabot nagyon ritkán tűzik műsorra, pedig amellett, hogy a francia kamarairodalom egyik mérföldköve, azeurópai posztromantikának is izgalmas vonulatát reprezentálja ez a jelentős alkotás. A rendkívüli intenzitású és koncentráltságú zenei anyag az előadók számára is komoly kihívást jelent - Pusker Júlia, Réti Balázs és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok előadásában azonban mindez rejtve maradt a hallgatók előtt: szenvedélyes, szuggesztív és a figyelmet mindig fenntartó játékuk kulcsot adott Chausson zenei világához, és utat nyitott a kompozíció felfedezése felé. A Décidé - Animé tétel markáns unisono főtémájával és nyughatatlanul burjánzó vonalvezetésével, a Sicilienne álomszerű atmoszférájával és pillanatról pillanatra változó színárnyalataival, a záró Très animé pedig sodró lendületével és a ritmikus főtéma játékosságával nyűgözött le. A legvarázslatosabbnak mégis a Grave tétel megformálását találtam: számomra ez a bámulatosan felépített, fájdalmas gyászzene nyújtotta a legnagyobb élményt a koncerten. Február 13. - MTA Díszterme. Rendező: Weiner-Szász Alapítvány }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.